Az ​ember, akit Ovénak hívnak 95% 2269 csillagozás

Ki is Ove? (ejtsd: Úve) Egy morcos, otromba, nyers, mogorva 59 éves férfi, akit élete olyan mederbe sodort, ahol nagyon nehezen tud meglenni már. De a szomszédai, a környezete minden bosszantó személyiségjegye ellenére is látja benne a jót, a szépet, az igazat, vagyis mindazt, amit Ove szeret jótékonyan elrejteni mindenki elől.
Egy újabb szívmelengető történet Backman tollából, amit szerintem azért kell elolvasni, hogy megértsük, egy ember mennyi minden miatt lehet más, mint mi. Még azokról, akikkel nap mint nap találkozunk se tudjuk, hogy miért váltak olyanná, amilyenné. Az élet mindenkire mér könnyű vagy nehéz sorsot, de hogy ki milyen szokásokkal, védelmi rendszerrel vértezi fel magát, az teljesen egyéni. Ove történetét megismerve talán a környezetünket és egyben a világot is könnyebben tudjuk értelmezni.
Nagyon szerettem ezt a könyvet. Olvassátok el, érdemes! Nem véletlenül arat ekkora sikert világszerte… spoiler

Ritkán mondok ilyet, de ha idén csak egy könyvet olvastok el, akkor ez legyen az!
Nem szokványos, hogy egy könyv annyira megérintsen, mint ez és még napokkal az olvasás után is velem maradjon. Szinte képtelen voltam félretenni, de néha tovább olvasni is, mert…

…gyönyörű volt… és fájt… és mégsem eresztett.

Keserédes sztori; néhol nevetni, néhol sírni támad kedve az olvasónak.
Ove története csodálatos. Egy morcos öregember kívülről, de a világ legszeretetreméltóbb embere belülről. Ne érdekel a kora, a SAAB-mániája és az sem, hogy valószínűleg megvetne, amiért ennyire ragaszkodom az én dél-koreai Daewoomhoz. Szóval, szeretem Ovét és imádtam ezt a regényt olvasni. Az ilyen fantasztikus dolgok miatt szeretek kisurranni néha a komfortzónámból.

spoiler

Rajongás + kedvenc borítóim:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2017/03/az-ember-a…

Rendhagyó ajánló:
http://hagyjatokolvasok.blogspot.com/2018/07/fb-az-embe…

Nem lett volna rossz könyv, csak az az irdatlan mennyiségű sztereotípia és a hatásvadászat, eszméletlenül zavart.
A könyv erőssége egyértelműen az eleje. Imádtam az első sorokat, vicces volt, és jópofa. A kezdeti Ove humora oldalról oldalra mosolyt csalt az arcomra. Azonban a könyv felétől elkopott és unalmassá vált.
Dühös vagyok/voltam Backmanre. Miért kell manipulálni és patikamérlegen kimérni az emberi érzelmeket? Semmi más célja nem volt ezzel a könyvvel, csak az hogy az olvasó szemét kisírt vérvörössé változtassa. Hollywoodi, giccses, gyenge eresztés. Pont ez a mű hatás miatt nem váltott ki belőlem a könyv fikarcnyi érzelmet se.
Ebben a történetben mindenkinek van valami gondja, komolyan mondom a világfájdalom spoiler ehhez a lakóközösséghez képest. Még a spoiler macska is sérült és beteg. Ajh, de felhúz még most is.
Tiszta szívemből gyűlöltem a fent ecsetelt részeket, azonban: Ove szimpatikus karakter. Imádtam, a kaktusz külsőt, még jobban szerettem a keserű humorát és felfogását. Élet közeli, mindenki ismer legalább egy ilyen embert, de lehet pont ő maga az. Haladós könyv volt, gördülékeny nyelvezettel, rövid fejezetekkel. Ez hatalmas plusz pont, mert a kevésbé tetsző részeken is hamar átsuhantam. Átjött a társadalomkritika és az üzenete a könyvnek, csak kár hogy ekkora giccsparádéba van csomagolva. A kevesebb néha több. Jelenleg 3 és 4 között vacillálok, majd az idő eldönti a pontozásomat. Egy biztos: Fredrik ég veled barátom.

Dühöngő kritika, spoiler mentes, de fanoknak csak saját felelősségre: https://missreaders.com/books/details/28

Mindannyian ismerjük Ovét. Ő az az ember, aki mindig mindent jobban tud, és ezt kíméletlenül meg is mondja. Ő az, aki folyton a „régi szép idők” elmúltán sóhajtozik, és a „mai világ” rendetlensége és eltunyultsága miatt morog. Ő az, aki képtelen felfogni, hogy nem tud mindenki radiátort légteleníteni, padlólapot lerakni vagy éppen biciklit javítani. Ő az, aki önjelölt rendőrként betartatja a parkolási vagy éppen a plakátragasztási szabályokat, ha másként nem megy, személyesen intézkedik és büntet. De ő az is, aki szinte már a hülyeség határáig becsületes, az élet minden területén hűséges a választásához, és aki tizenhat évesen árván maradva visszaviszi édesapja előre felvett havi munkabérének felét, mondván, hogy ezért már nem tudott megdolgozni.
Amikor először találkozunk vele, aligha kedveljük meg. Viszont a történet két idősíkban zajlik, a múlt eseményeiből szépen lassan megértjük Ove jellemfejlődésének okait, és egyre kevésbé tekintünk rá egyszerű kiállhatatlan vénemberként. A közép-kelet-európai ovék világából nézve külön érdekes, hogy ez a megrögzött konzervatív férfi nem ítéli el a szomszédjába költöző külföldi, valószínűleg menekült nőt (csak a helybeli férjét, mert az nem tud utánfutóval tolatni), sem a meleg fiút (igaz, először lebuzizza, de sértő szándék nélkül, pusztán megnevezve a jelenséget az általa ismert szóval).
Kedves, helyenként humoros könyv, ráadásul egy fiatal író első műve. Érdemes lesz figyelni rá.

Backman könyvei az elfogadásra, az egymásra figyelésre vagyis a szeretetre tanítanak. off
Nem kell, hogy nagy dolgok történjenek az életben, a hétköznapok hőseiként kell helytállni. Havat lapátolni, felvenni a harcot a bürokratákkal, megtanítani a kismamát vezetni, mesét olvasni a háromévesnek. Mindezt úgy, hogy engedünk a merevségünkből, a megszokásainkból. Mint Ove spoiler…

Teljesen egyetértek @AniTiger értékelésével: ha egy könyvet olvasol idén, akkor ez legyen az.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez ennyire jó. Nem nagyon mertem értékeléseket olvasni előre, és a fülszöveget sem olvastam, viszont mondott valamit a százalék a könyv mellett. És nem bántam meg. Számomra eddig ez talán az év legjobb olvasmánya. Minden érzelmi vonalamat megmozgatta, hol sírtam, hol nevettem, voltam szomorú, dühös, vidám, életvidám és persze mérhetetlenül boldogtalan is a könyv olvasása során.
Ez egyszerűen tökéletes volt.
Körülöttünk is vannak Ovék, és mostantól teljesen máshogy fogok viszonyulni hozzájuk: hiszen nem minden a látszat.
Annyira jó volt, csak áradozni tudok róla, más szavakat nem is igazán találok. Tökéletes, felemelő, számomra egy remekmű.

A minap a liftre várakozva észrevettem két felhívást is, amelyet a szeméttároló ajtajára ragasztottak. Az egyiken arra kérték a lakókat, hogy a lebontott karácsonyfákat legyenek szívesek zsákban levinni a szeméttárolóba, hogy ne hullajtsák szanaszét a száraz tűleveleket, a másikon pedig az FKF hulladékgazdálkodási bírsággal fenyegette a hanyag lakóközösségeket, amennyiben azok képtelenek felfogni és alkalmazni, hogyan kell értelmes felnőttek módjára szelektíven gyűjteni a szemetet. Na végre! Első gondolatom az volt, hogy ideje rendet tenni a kukatárolóban, ez Ovénak is biztosan nagyon tetszene és egyet is értene vele. Hoppá, hogy Ove nem is létezik?! Az csak másodlagos. Az elmúlt napokban ugyanis számomra mégis olyan elevenen létezett, mintha valóban élne.

Szóval Ove. Már alig vártam, hogy naponta legalább 5-10 percre újra találkozzunk. És milyen szerencse, hogy megismerkedhettünk! Fenntartásokkal viseltettem ismeretlenül a történet iránt, elriasztott a „túlreklámozás” (600 000 eladott példány csak Svédországban! és a sok-sok könyvesbolti plakát a magyar megjelenésekor), továbbá tévesen a szerzőt a százéves ember szerzőjével azonosítottam véletlenül. És bár csak filmen láttam, ahogy ez utóbbi kimászott az ablakon, mégis, annyira nem tetszett, hogy én juszt eldöntöttem, hogy Ovét sem olvasom el, méghozzá soha! Hát nem badarság volt? Legalább akkora, mintha egy Audit vettem volna…*

Szerencsére a karácsonyi készülődésben megpihenve, egy este megnéztük Ove filmadaptációját, és mondhatom, szerelem volt első látásra! No, nem kell félni, nem úgy. A férjemmel néztem, aki hasonló fenntartásai ellenére szintén nagyon jó véleménnyel volt a filmről. (Azóta otthon már szállóigeként is idézünk belőle.)

És bár mondhatnánk, hogy kicsit elrontottam a meglepetést vagy mérsékeltem az olvasás közben érzett izgalmakat azzal, hogy előbb megnéztem a filmadaptációt, de nem így történt.** Ugyanúgy megkönnyeztem a megkönnyezős jeleneteket, már-már vinnyogva röhögtem a kacagtató jeleneteken, és imádtam minden sorát. Imádtam ezt az „aljas paragrafuslovagot”, ezt a szeretnivaló, morgós mackót, ki, ahogy az értékeléseitekben olvastam, nem csak engem emlékeztetett valós, általunk is ismert, mindennapjaink „Ovéira”, hanem nyomokban még magamra is ismertem.

Imádtam. Kedvenc lett. A többi könyvét is el fogom olvasni. Ezt is újra fogom olvasni. Sőt, receptre felírom magamnak évente újraolvasásra.

* Bár, jobb, ha ezzel kapcsolatban inkább meg sem szólalok, dél-koreai autómárka-használóként. A könyvben Ove szó szerint kimondta rám is az ítéletet. :)
** Volt egy közös kedvenc jelenetünk a filmben. Sajnos ez nem volt benne a könyvben. Viszont voltak olyan jelenetek – jó jelenetek – a könyvben, ami meg a filmben nem. Szóval rendben volt ez.

Nem mintha nem látná az ember hogy ez a regény csupa sztereotípia, klisé, hollywoodi giccs, képtelenség és ésszerűtlenség meg minden, de… Bizony-bizony, még a legtüskésebb szívű olvasó is egy idő után olvad tőle, mint a vaj. Normális esetben én ezt a könyvet úúúgy lehúztam volna, hogy csak na. De ez most nem normális eset, és azt sem bánom, ha érzelmileg manipuláltak, megvezettek ésatöbbi. Kellett nekem ez a könyv, végignevettem, szívszorongtam, fejcsóváltam (néha megkönnyeztem). Elkönyveltem magamban, hogy javíthatatlan vagyok, továbbra is bedőlök a kis herceges, Momós és Salamon királyos meséknek. Meg az Ovésoknak is, ezek szerint. Nem bánom, szeretem ezeket a beteg, mert túl nagy szívű mesehősöket, oszt kész.
Hogy miről is szól a könyv? Nem többről és nem kevesebbről, mint világunkról, arról, hogy milyen és ideális esetben milyen lehetne (csöppet szájbarágósan és didaktikusan, de hát mit tegyünk, néha erre is szükség van). Aztán szól az életről, amely figyelemre méltó dolog, bár néha ugyancsak elfelejtünk rá figyelni. Az időről, amellyel kapcsolatban talán túl optimisták vagyunk. Szól tudásról és (tartós) értékekről, amelyekre ma már nincs igény, feleslegessé váltak. Legalábbis mintha nagyon úgy tűnne. Szól szeretetről, törődésről, összefogásról, elfogadásról, becsületességről, tisztességes munkáról, erkölcsi tartásról, elvi kérdésekről… Arról, hogy mit ér egy ember.
Az ember, akit esetünkben Ovénak hívnak, és aki a világ legrugalmatlanabb embere. Aki fekete-fehér monotóniájában, minden színét elveszítve, haszontalannak érzi magát, az életet meg értelmetlennek. Aztán rutinba merevedett, magányos életébe berobban egy mosolygós szőke mamlasz és egy iráni nagypocakos, várandós nő két nyavalyás kölyökkel – egy háromévessel és egy hétévessel. És jönnek utánuk a többiek, újak és régiek, ifjoncok, sznobok, jó barát ellenségek, szinte észrevétlenül, bár ugyancsak kéretlenül. Megannyi típusszereplő, akiket minden papírízűségük ellenére szívébe fogad az ember. Meg ott a szisza is, igen, a cukiságmérőt kiakasztó rozzant macska (a hóbuckában), aki olyan flottul oldja meg a problémáit, hogy azt még Ove is elismerésre méltónak tartja (pedig ő aztán határozottan nem macskafeljavító intézet). Innentől kezdve nincs megállás, utánfutós tolatástól kórházi kiruccanásokig, megvert bojóctól megzsarolt fehéringesekig ezer és egy kalandos akció tölti ki a hétköznapokat. A különböző életmentésekről nem is beszélve.
Szóval minden van itt, amitől Ove szürke világa szivárványszínűvé válhat, és amitől bestseller lehet egy könyv. És még nem is szóltam az elbeszélő humoráról, amitől gyakran fülig ér az ember szája.
Mondom én, még egy Saabhoz is megjön az ember kedve tőle. (Nem mintha létezne valamirevaló autó a Saabon kívül. :))

Sokszor jött szembe velem ez a könyv, de valami miatt mindig elodáztam az olvasását. Aztán ma ismét ismét belebotlottam. Rengeteg pozitív értékelést kapott, én pedig kíváncsi lettem, hogy miért. Azt kell, hogy mondjam, nem emlékszem, mikor volt utoljára példa arra, hogy egy történet ennyire magába szippantson. Egyszerűen csak leültem és egy ültő helyemben végigolvastam az egészet.
A főszereplő a történet elején kifejezetten ellenszenves, aztán ahogy haladunk a történettel, kibontakozik előttünk a múltja, jelene, ahogy egyre jobban megismerjük, úgy válik egyre szerethetőbb karakterré.
Első könyvem Backmantől, de tekintve, hogy mennyire magával ragadott Ove története, biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó.

Könyvtesók ajánlására vettem kezembe ez a könyvet. Nagyon régen ott virít az első helyek egyikén, rengeteg hasonló ízlésű moly 5*-os ajánlásával, még is féltem, az ”Indul a bakterház” óta idegenkedek a geg gyűjteményéktől, és előzetes várakozásban ez is egy humorheroldnak ígérkezett. (a film megnézésének előkészítése folyamatban) Na rendben, mostanában sok mély könnyfakasztó olvasmány került a kezembe, nem is baj egy-két óra felhőtlen röhögés, csak alpári nem legyen könyörgöm, mert az nem szeretem. (kicsit se az) Így jártam, azaz a sors megint rendes fricskát mutatott, persze számíthattam volna a megemlékezésre, éppen a héten vagyunk harminc éve együtt az életem párjával, bizony ennyi idő utána tényleg értek minden gondolatot amit Ové megfogalmaz a szeretetről és az összetartozásról. (még a rosszat is eltudom fogadni)
Tudjátok, hogy Mexikóban van olyan indián törzs, ahol egy házasság után a férj és feleség egy hónapra ruhát, életet cserél és csak akkor költöznek össze, ha már megtapasztalták milyen is volt a másik előző családja, mert utána már nincs előző, és nincs egyik vagy másik, csak közös van és együtt leélt jó vagy rossz sors.
Fredrik Backman a hosszú boldog házasság elvesztéséről mesél, alázattal, szeretettel, megértéssel, arról hogy nincs hibátlan ember, csak elfogadó társ, nincs fontosabb, mint a megértés és a megbocsájtás, és persze a Saab, de ez már mondanom se kell.
Szegény szemeim már nem sokáig bírják, ennyire régen nem kedveltem meg főszereplőt mint Ovét. Köszönöm Istenem a nekem adott ünnepi könyvet, egy élmény volt, megerősítette szerelmemet a saját mogorva medvém iránt.