Átjáró (Átjáró 1.) 174 csillagozás

Frederik Pohl: Átjáró

Vagányok, prostituáltak, művészek és álmodozók, örök világcsavargók és szélhámos szerencselovagok, kokósok és homoszexuálisok gyülekeznek össze az Átjáró űrbázisán, s várnak a ritka szerencsére, hogy a földiek által birtokba vett, egykori hícsí civilizáció űrnaszádjaival kizuhanhassanak a téridőbe. Mindezt a nagy kincs, a zsákmány, s nem utolsó sorban a felfedezés reményében.
Rob Broadhead maga is szerencsét próbál, hogy végre szabadulhasson az Átjáró kalandorainak, pszichopatáinak és aberráltjainak szoritásából, ám ezért a szabadulásért igen kemény árat kell fizetnie.
A történet a fogyasztói társadalmak illúziógyártó gépezetének, az ebben őrlődő emberi érzelmek mély tragikumának lenyűgözően kiméletlen, s ezzel együtt is szórakoztató leirása.

Megjelent Az átjáró címmel is.

Eredeti megjelenés éve: 1977

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2004
352 oldal · puhatáblás · ISBN: 963947584X · Fordította: Nagy Sándor

Enciklopédia 11

Szereplők népszerűség szerint

Robinette Broadhead · Sigfrid


Kedvencelte 31

Most olvassa 8

Várólistára tette 72

Kívánságlistára tette 45


Kiemelt értékelések

Noro P>!
Frederik Pohl: Átjáró

A világűr: a legvégső határvidék. A határvidéket pedig mindig azok népesítik be elsőként, akiknek a civilizációban nincs maradásuk. Kívülállók, kétségbeesettek és kalandorok. Az Átjáró olyan, mint egy alaszkai aranybánya: nagyon messze van, nagyon veszélyes, és nagyon kicsi az esélye, hogy valaki meggazdagodjon belőle. Érthető, ha csak azok vállalkoznak az utazásra, akiknek ez az utolsó esélye. Persze attól, hogy valaki nekivág, még nem lesz belőle hős: sokan csak itt, az Átjárón döbbennek rá, hogy mennyire is ijesztő egy automatikus, több millió éves űrhajón nekivágni az ismeretlennek. Méghozzá anélkül, hogy bármit is tudnál arról, hová mész vagy bármi befolyásod lenne az utazásra. Ez a horror, nem az arctámadók!
A regény mind űroperaként, mind hard SF-ként olvasva szembemegy az olvasói elvárásokkal. Nem árul el semmit a hícsík titkaiból, nem győznek le a bátor felfedezők minden nehézséget. Ellenkezőleg, lelkileg összetörnek és pszichiáterrel kezeltetik magukat. Mert az univerzummal szembenézni nem való mindenkinek. Ez a rendhagyó tálalás – a történet mintegy felében a főhős lelki nyavalyáit ismerhetjük meg, amelyek a nagy kaland után gyűltek fel benne – emeli ki az Átjárót korának űrhajós SF alkotásai közül. (Kár, hogy a folytatásai egyre kevésbé merik felrúgni a szabályokat, és egy kicsivel mindegyik új könyv közelebb kerül a jól bevált sablonokhoz.)

Oriente>!
Frederik Pohl: Átjáró

Azt hiszem jobban tetszett ez, mint azt olvasás közben gondoltam.
Mert mi ez? Egy kapitalista Stalker neurotikus főhőssel.
De utólag látom át, hogy milyen baromi jó szerkezetű könyv. Kellemes ritmusban dobált ide-oda a professzionálisan felszerelt pszichiátriai szakrendelő és az űrben kóválygó Átjáró szűkös-büdös-áporodott folyosói között. No és ott vannak a szöveget rendre megtörő „cetlik”: a hirdetések, jelentések, levelek, bankszámlaegyenlegek. Ezek objektív abszurditása nélkül nem biztos hogy elég cinikusra sikerült volna a könyv elbeszélő része.

Mit kezdünk az űrszeméttel(?) amit hátrahagytak nekünk?
Kapunk bőven nézőpontokat, de erősen hiányoltam az egészből az „okos” nézőpontot, a tudományosat. De megint csak utólag, azt kell mondanom, így volt kerek ez a történet, a maga szánalmas hősiességében keserű és realisztikus, illetve tényleg minden tekintetben abszurd. Gondoljunk csak a lábatlanul lebegő szemetes, Shickitei Bakin alakjára, vagy a felváltva kirepülő vénuszi családra spoiler. És miközben az emberiség előtt gyakorlatilag megnyílnak az univerzum titkai, főként arról esik szó, mennyit kóstál a whisky a Kék Pokolban és ki kivel, hányszor és hányas felállásban zsonglőrködik a függőágyakban vagy a landolóegységekben. Ebbe a miliőbe tökéletesen beleillik a tápanyagbányából kiugrott, bizonytalan és impulzív Rob Boroadhead figurája. Antihős, de ebben a történetben nincsenek igazán hősök, úgyhogy ő pontosan olyan jó választás, mint bármelyik nekikeseredett, megtollasodásra áhítozó sorstársa lett volna.
Robinette hol nyáladzó, hol üvöltöző vergődése Sigfrid von Ideg matracán nyilvánvalóan az agyunkra megy egy idő után, de én azt is érdekesnek találtam, milyen erős kontrasztot mutat ez a mentálhigiéniára irányuló mennyiségi és minőségi foglalkozás azzal a korábbi jelentéktelenséggel, amely a harmadik útja előtti szociális státuszát jellemezte.

Az én olvasatomban ez egy nagyon érdekes, már-már durva társadalmi sci-fi, ezúttal nem makro-, hanem mikroszemszögből, ami ügyesen tömködi be a lényeget a izzadtságszagú hálószobák sarkaiba és a kocsmapultok alá. Szóval szerettem. Mit mondtok? Keressem a folytatást? Nem vagyok biztos benne, hogy ez a világ működne ennél jobban elmagyarázva…

5 hozzászólás
Nuwiel P>!
Frederik Pohl: Átjáró

Az Átjáró nagyon jó példa arra, miért érdemes klasszikusokat elővenni és olvasni. Adott egy világkép, ami akkoriban még futurisztikusan hatott, ma már viszont sokkal közelebb áll a valósághoz, adott egy fejlett, értelmes, de eltűnt idegen faj, amiről semmit sem tudunk, csak a vakszerencsében bízva használjuk, amit hátrahagytak. Ezek mellett ott vannak az emberek, akik mind-mind sérültek, ki fizikailag, de mindegyikük lelkileg, hogy szerencsét próbáljanak, többnyire utolsó, kétségbeesett próbálkozásként. Közülük is a legsérültebb Rob, a főszereplő, aki a másfél szálon (a beszélgetés Sigfriddel, plusz a visszaemlékezésként előadott múltbéli események) futó cselekmény során felfedi, mi történt vele és miért is kezdett el járni Sigfridhez, aki végül a könyv utolsó mondatával elviszi az egész showt, és ad egy olyan leckét Robnak arról, mit is jelent embernek lenni, hogy a fal adja a másikat.

Bla IP>!
Frederik Pohl: Átjáró

Miután megteremtette a hicsi világot, Pohl regényében zseniálisan ötvöződik egy pszichológiai kezelés naplója és egy ötletdús sci-fi. A főhős visszaemlékezése és a robot, azaz MI analitikus ezt elősegítő apró trükkjei keverednek hivatalos közlemény- és hirdetésmorzsákkal – mindez együtt emlékezetes hangulatot eredményez. Miután a sorozat többi része is megjelent, Bob kalandjai tovább is követhetőek (annak idején már a második kötet látott napvilágot először magyarul, s jómagam az összefoglaló 5. kötetet olvastam először).
https://moly.hu/konyvek/frederik-pohl-a-hicsik-nyomaban/en-es-a-konyv/bla

Kosa P>!
Frederik Pohl: Átjáró

Az Átjáró egy, a hícsí nevű idegen faj által hátrahagyott mesterséges(?) aszteroida, ahol mindazok, akiknek a túlnépesedett Földön, vagy a kolonizált Vénuszon nincs maradása – és meg tudják fizetni- megcsinálhatják a szerencséjüket. A hícsík előreprogramozott űrkapszulákat hagytak hátra, a vállalkozó szellemű emberi utasaik pedig az általuk nem értett technológiára támaszkodva célozzák meg az ismeretlen úticélt a végállomáson található kutatási anyag, idegen fém és tecnológia reményében, amelyekért cserébe a Tröszt alapítvány honoráriumot fizet. Feltéve ha talál ilyet. Feltéve, ha visszatér.
Mindezt azért írom le, mert bár a fülszöveg egy végletekig beszívott, ködös sztorit sejtet, ez egy nagyon jól összerakott történet.
Egyfelől kapunk egy nézőpontot a múltból, ahol az Átjáróra frissen felkerült Robinette igyekszik megbíkózni saját félelmeivel, ugyanis a halálozási és eltűnési adatokat figyelembe véve némiképp vonakodik felszállni egy irányíthatatlan űrhajóba.
Másrészt látjuk a jelent, ahol a már milliomos Rob, Robbie, Robin, Bob etc… a botcsinálta M.I. pszichológus Sigfrid segítségével igyekszik feldolgozni a múltbéli traumáit.
Lenyűgöző a történet hangulata, az Átjáró levegője szinte érződik a papíron, a hajók kausztrofób szűkössége, a tétlenség kegyetlen monotóniája pedig szorongó szimpátiát vált ki az olvasóból. Az az állapot, amikor valaki annyire elveszti az uralmat a sorsa felett hogy kockáztatnia kell az egészségét, életét vagy az elméje épségét, el kell viselnie a bizonytalan ideig tartó bezártságot a csekély valószínűségű jutalom ellenében, olyan lelkiállapotba taszítja az embert amikor csak tespedésre és legfeljebb szexre képes – és ez a fajta közönyös züllöttség a könyv egészére, a múltbéli és a jelen szálra is érvényes.
A történetet tudományos értekezések és riportok törik meg, amelyek segítettek megérteni az Átjáró világát, ugyanakkor kapunk néhány rosszul időzített úti jelentést is, amelyek csak ritkán voltak összhangban a cselekménnyel, ezek ebben a formában inkább bosszantóak voltak.
Azt gondoltam, sejtem mire fut ki a könyv – mégiscsak pszichológusnál ülünk, nem igaz?
Mintha arculcsaptak volna. Hátborzongatóan jó végkifejlet.

Szürke_Medve>!
Frederik Pohl: Átjáró

A méltán legendás Átjáró sorozat első darabja ez a kötet. A nagy várakozásimait, amivel nekivágtam hozta is. Eredeti ötlete annak hogy hogyan szembesül az emberiség, egy ősi idegen civilizáció hagyatékával, és merész bemutatása az emberi megismerés korlátainak, és az azokon áttörni akaró vakmerőségnek és kalandor vágyaknak. Fél csillagot a pszichológia miatt vontam le, sok, átlátszó és klisés volt. A könyv minőségét jelzi, hogy csak fél csillagot tud rontani rajta…

Csöre>!
Frederik Pohl: Átjáró

Elgondolkodtam olvasás közben: ez most egy sci-fi, amihez adott egy díszlet, egy pszichiátriai kezelésre szoruló emberke, és az ő nyomora, vagy az előbbi emberke sorsa, az emberi lélek bugyrai, amihez adott a sci-fi díszlet. Inkább az előző.
A történet két idősíkon zajlik, a „jelenben”, amikor a pszichológus robot (ez egyébként igazán menő, kellőképpen bonyolult szerkezet) kezeli emberünket, és a múltban, ami leírja, hogyan is jutott eddig. Illetve voltak rövid beszúrások (kis színes): hirdetések, kisrövid pillanatkép egyéb, a történet fő sodra szempontjából annyira nem releváns, de a világ megértése szempontjából egyébként lényeges dolgokról. Ezzel a huszárvágással egy csomó fontos információhoz jutottunk a világról, nekem bejött ez a módszer.
A világ, amit elénk tárt Pohl elég vad: túlnépesedett Föld, kevés élelem, az alsó társadalmi rétegek számára minimális kitörési lehetőség, nyomor, de van hová kitörni: egy kis csoport fényűzően él. Hősünk kap egy esélyt az élettől, hogy sok pénzt szerezzen, de vajon tud élni vele? Feljut az Átjáróra, egy idegen civilizáció alkotta képződményre, ahonnan kincskereső útra indulhatspoiler Ezen vonal főleg az Átjárón játszódik, ahol Robhoz hasonlóan mindenki a kiugrás, vagy legalábbis a normális megélhetés lehetőségét keresi. Az ottani társadalom sajátos, zömmel lecsúszott társaság, akiknek sok vesztenivalójuk nincs. Emiatt sajátos, befogadóbb, egyes kérdésekben megengedőbb, más tekintetben viszont szigorúbb (tekintettel a szűkös körülményekre) környezet alakul ott ki.
Amit nagyon el tudok képzelni, az az, ahogy a szerző leírta, mit kezd az emberiség az ismeretlen, idegen technikával spoiler, igazán reálisra, hihetőre sikerült, és ez elszomorító. spoiler
Kicsit a szereplőkről: kevés fix szereplővel dolgozik a szerző, ami nem baj, mert legalább végig tudom, mikor kiről van szó. Főspoilerhősünk, Robinette, karaktere a sztori egyik alappillére, ennek megfelelően kellően részletes képet kapunk róla. Minden tulajdonsága ellenére van benne valami, ami miatt ha kedvelni nem is lehet, de semlegesen elmenni mellette sem. A többi karakter kidolgozása jelképesebb, kevésbé kiforrot, csak amit a történet megkövetel, de őszintén szólva nem is hiányzott.
Nem tudom, hogy miért vontam le egy csillagot. Végig olyan 4-es érzésem volt, de a befejezés javított rajta.
Úgy gondolom, hogy még több van ebben a sztoriban, de hát folytatódik is…

Joshua182>!
Frederik Pohl: Átjáró

„Miközben a professzort hallgattam, át tudtam érezni az űr csodálatosságát és szépségét. Túl hatalmas és fenséges volt ahhoz, hogy ijesztő legyen, és csak később kezdtem el magamhoz viszonyítani a sugárzásnak ezeket a lefolyóit és a híg gázoknak ezeket a mocsarait; magamhoz, ehhez a törékeny, rémült, fájdalomérző teremtéshez, aki vagyok. És amikor aztán arra gondoltam, hogy egyszer még talán magam is ki fogok menni ezek közé a messzi titánok közé, és… hát ettől a gondolattól egész picire kucorodott össze a lelkem.”

Ráma-déja vu-m van, olyan 83-as erősségű egy 100-as skálán, ez bizony majdnem olyan jó volt, mint Clarke klasszikusa. Mindent tekintetbe véve nem túlzás, ha azt mondom: ez remek volt!
Pár apróság miatt marad el mindössze az említett remekműtől, az egyik a főszereplő.
Robinette nem lopta magát a szívembe, gyakorlatilag nincs olyan tulajdonsága, ami miatt megkedvelhettem volna. Annak fényében pedig, hogy kapott egy egész történetszálat, amelyben végig önsajnálatban fuldoklik valamiféle PTSD és szexuális orientációs zavarokra utaló álmok ingoványában, kifejezetten irritáló volt. Még a tudálékos robotpszichológusa is kedvelhetőbb karakter volt számomra.
Na de a másik szál egyszerűen remekbe szabott. A hícsík misztikuma magával ragadott, az általuk hátrahagyott technológia titokzatossága a könyv egészén át fenntartotta az érdeklődésem. Nagyon tetszik ez a megoldás a csillagközi utazásra, vagyis hogy nem bonyolódott az író a jövővel kapcsolatos jósolgatásba meghajtás vagy tértechnológia terén, hanem külső segítséget vett igénybe egy eltűnt, fejlettebb faj „megörökölt” technológiája képében. Ez a „nem értjük, de használjuk”-mentalitás tipikusan annyira emberi, hogy az univerzum felfedezésének kapitalizálása, a financiálisan ösztönzött, megadóztatott feltárás kapcsán már meg sem lepődtem, hanem önkéntelenül mosolyra húzódott a szám. Ebben persze közrejátszott Pohl humora is, előzetesen sokkal merevebbnek képzeltem, mint „klasszikus” írót, így ez is kellemes meglepetésként ért.
Szóval az emberiség szinte semmit nem ért ebből a technológiából, csak használja, így a bizonytalansági és a veszélyességi faktor is orbitális! Ez nagyon imponált nekem, szeretem az olyan sci-fiket, ahol nem csak kedvünkre ugrálunk ide-oda a hipertérben következmények nélkül. Egyik kedvenc korszakom az Újvilág és az óceánok feltérképezése, rengeteg a párhuzam a régi bárkák hajósai és a hícsí hajókra szálló asztronauták között. Egyik sem tudja előre, hogy hová megy, meddig fog tartani az út, visszatér-e élve, illetve sikerül-e felfedezni valamit. A kalandvágy, egy jobb élet reménye és az esetleges busás haszon viszont olyan erőteljes mozgatórugója az emberi természetnek, hogy gyakorlatilag nincs az a veszély, vagy bizonytalanság, amely visszatarthatná a legbátrabbakat. Hiába fajunk rengeteg fogyatékossága (melyekre kapunk is bőven utalást a könyvben), ez egy olyan tulajdonság, amelyre büszkék lehetünk, és amire remekül reflektál ez a történet.
Eszményi példája annak, mikor nem történik túl sok minden, mégis baromi hangulatos. A szövegbe ágyazott kis szösszenetek, kivonatok, bejegyzések pedig tovább fokozzák ezt az érzést. Szinte sajnáltam, hogy vége, egészen kíváncsi lettem ezekre a hícsíkre, de aztán felvillanyozódtam, mikor láttam, hogy – ha jól számolom – 5(!) folytatás is íródott hozzá. Egyre szimpibb az író! :)

kvzs P>!
Frederik Pohl: Átjáró

Pohl jövőképét teljesen hitelesnek tartom. Túlzsúfolt Föld, nyomorgó és esetenként magukat eladó emberek, kilátástalanság, beszűkültség. És az egyetlen igazi kitörési lehetőség: legyél kisérleti nyúl. Adva van ugyanis egy nálunk fejletteb, de teljesen eltűnt faj űrhajó flottája, amivel talán fel lehet fedezni új dolgokat, talán meg lehet találni a fajt és talán meg lehet gazdagodni. A valószínűbb azonban a megnyomorodás, vagy esetleg a borzalmas kínhalál.
Hiába tudják az emberek, hogy ez az egyetlen esélyük a kiemelkedésre és az emberhez méltó élet elérésére, az adrenalinfüggő kalandorokon kívül mindenkiben ott van a félelem. És ennek a félelemnek a hatása nagyon jól van érzékeltetve a könyvben: van akit lebénít, van akit motivál, van aki elfogadja és legyőzi, de senki nem tudja figyelmen kívül hagyni.
Maga a történet nem túl mozgalmas -egy igazán esendő ember önpusztító kálváriája-, mégis leköti az olvasót. A két szál közötti ellentét ugyanis ordítóan hatalmas, és szerencsére az utolsó oldalakig nem lehet rájönni ennek a valódi okára, Pohl ugyanis nem csak az emberi oldalt ábrázolta nagyon jól, de a feszültségkeltésben is profi.
Ha a sorozat többi része is ilyen jó, akkor valahonnan sürgősen be kell szereznem őket.

25 hozzászólás
Qedrák P>!
Frederik Pohl: Átjáró

Egy kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel. Legalábbis abban az értelemben, hogy ha az erős tudományos háttérrel bíró művekhez szeretném hasonlítani, mert itt körülbelül annyira jelenik meg a tudomány, mintha egy négyéves gyermeket kérdeznénk meg arról, hogy miként működik az előzőleg rövid ideig kezébe adott okostelefon. Hősünk, Rob Broadhead ugyanis nem ért sok mindenhez, cserébe gyáva, és még azt is tudjuk, hogy a kötet végére valamiképpen révbe fog érni, különben nem beszélgethetne a gépi pszichológusával.

Ezek a párbeszédek eleinte rendkívül untattak, komolyan felötlött bennem, hogy vagy átlapozom, vagy dobok rá egy kétcsillagos értékelést, de aztán szép lassan helyre rázódott minden. A hangulata, legalábbis az Átjáróé, csillagos ötös, de a halálba induló feltárók között talán nem véletlenül dúl teljes erővel a hedonizmus, amelynek Robert is a lelkes gyakorlója. Egy kicsit magam is vártam arra, hogy a hosszabb-rövidebb idő alatt megismert szereplők elkezdenek majd kipotyogni a történetből, és tulajdonképpen nem is kellett csalatkoznom, valahogy mégsem éreztem annyira tragikusnak a cselekményt. Ez valószínűleg egy kicsit az én hibám.

A könyvben elszórt információk, az apróhirdetések, jelentések, riportok eleinte zavartak, hiszen kevés kapcsolódási pontot éreztem a történettel, de utóbb be kellett látnom, hogy a már említett hangulathoz pont annyit adnak hozzá, amennyit már sok lett volna az egyik szereplő szájába adva kifejteni.

Egy kicsit rácsodálkoztam arra is, hogy van folytatása. Az olvasás befejezése után nem éreztem szükségét a történet folytatásának, de azt hiszem előbb-utóbb sort fogok keríteni rá.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

Sansa I>!

Az első lépés az, amikor az ember ráébred, hogy problémája van. Nos, én egy ideje már tudok a magaméról. A második lépés a döntés meghozatala: meg akarod tartani azt a problémát, vagy tenni akarsz valamit ellene?

224. oldal

Sansa I>!

Vannak olyan emberek, akik sohasem jutnak túl egy bizonyos ponton az érzelmi fejlődésben. Legfeljebb rövid ideig képesek normális, felszabadult és könnyed, adok és kapok kapcsolatra szexuális partnerükkel. Van valami bennük, ami nem tűri meg a boldogságot. Minél jobban megy a soruk, annál többet megtesznek azért, hogy mindent tönkretegyenek maguk körül.

221. oldal

Hush_Campo>!

– Az már egyszer biztos, Sigfrid, hogy kurva intelligens egy masina vagy – mondom elismerően.
– Az a benyomásom – mondja –, ezzel azt akartad mondani, hogy „A kurva anyádat, Sigfrid”.

Sansa I>!

Az idő szaladt, ha meg nem, akkor agyonütöttem.

253. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
Joshua182>!

De hát a vakszerencse majdnem annyit ér, mintha valakinek esze van.

308. oldal, Ulpius-ház, 2004

1 hozzászólás
Oriente>!

[HIRDETÉSEK]

Itt a KARÁCSONY! Ajándékozzon otthon maradt szeretteinek valódi hícsí plasztikból készült Átjáró- vagy Átjáró Kettő-modellt. Ha megfordítja, csodálatosan örvénylő hóesésben gyönyörködhet, amely autentikus peggyföldi csillámporból készült. Mutatós holotájképek, kézi vésetű játék karperecek ifjú Pilótáknak és sok más ajándéktárgy. 88-542.

178. oldal

Beja>!

Nevem Robinette Broadhead, de ettől függetlenül hímnemű vagyok.

(első mondat)

1 hozzászólás
blianhun>!

Az oroszok a kínaiaktól tartottak, a kínaiak az oroszoktól. A brazilok a vénusziakra gyanakodtak, a vénusziak a brazilokra. Na és persze egyikük sem bízott meg az amerikaiakban.

Joshua182>!

Miközben a professzort hallgattam, át tudtam érezni az űr csodálatosságát és szépségét. Túl hatalmas és fenséges volt ahhoz, hogy ijesztő legyen, és csak később kezdtem el magamhoz viszonyítani a sugárzásnak ezeket a lefolyóit és a híg gázoknak ezeket a mocsarait; magamhoz, ehhez a törékeny, rémült, fájdalomérző teremtéshez, aki vagyok. És amikor aztán arra gondoltam, hogy egyszer még talán magam is ki fogok menni ezek közé a messzi titánok közé, és… hát ettől a gondolattól egész picire kucorodott össze a lelkem.

304. oldal, Ulpius-ház, 2004

Kosa P>!

Egy-egy alkalommal félóráig is elkevergette a lapokat, mintha egy olyan fontos műveletet gyakorolt volna, amelytől az élete függött. Persze, ha jobban belegondolok, ez majdnem így is volt. Mert képzeljük csak el, hogy egy Ötösön vagyunk, és átfordulás nélkül telt el a hetvenötödik nap is. Ekkorra már mindenki tudja, hogy baj lesz: a fejadagok nem tartanak el öt embert háromszáz napnál tovább.
Ha ötöt nem is, de négyet azért eltarthatnak… Vagy hármat. Vagy kettőt. Vagy egyet… Ezen a ponton világossá válik, hogy legalább egy személy nem fogja élve megúszni az utat. Ilyenkor kezdik el keverni a kártyát a legtöbb hajón. A vesztes elvágja a saját torkát. Ha a vesztesből hiányzik a tapintat, a többi négy leckét ad neki, etikettből.
Jó néhány olyan hajó volt már, amelyik Ötösként távozott és Hármasként tért vissza. Néhány közülük Egyesként futott be.


A sorozat következő kötete

Átjáró sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Joe Haldeman: Örök háború
Andy Weir: A Hail Mary-küldetés
Frank Herbert: A Dűne
Orson Scott Card: Végjáték
Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr
John Scalzi: Vörösingesek
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Dan Simmons: Hyperion
John Scalzi: Vének háborúja
Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány