Átjáró (Átjáró 1.) 162 csillagozás

Frederik Pohl: Átjáró

Vagányok, prostituáltak, művészek és álmodozók, örök világcsavargók és szélhámos szerencselovagok, kokósok és homoszexuálisok gyülekeznek össze az Átjáró űrbázisán, s várnak a ritka szerencsére, hogy a földiek által birtokba vett, egykori hícsí civilizáció űrnaszádjaival kizuhanhassanak a téridőbe. Mindezt a nagy kincs, a zsákmány, s nem utolsó sorban a felfedezés reményében.
Rob Broadhead maga is szerencsét próbál, hogy végre szabadulhasson az Átjáró kalandorainak, pszichopatáinak és aberráltjainak szoritásából, ám ezért a szabadulásért igen kemény árat kell fizetnie.
A történet a fogyasztói társadalmak illúziógyártó gépezetének, az ebben őrlődő emberi érzelmek mély tragikumának lenyűgözően kiméletlen, s ezzel együtt is szórakoztató leirása.

Megjelent Az átjáró címmel is.

Eredeti megjelenés éve: 1977

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2004
352 oldal · puhatáblás · ISBN: 963947584X · Fordította: Nagy Sándor

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Robinette Broadhead · Sigfrid


Kedvencelte 31

Most olvassa 7

Várólistára tette 69

Kívánságlistára tette 42


Kiemelt értékelések

Oriente>!
Frederik Pohl: Átjáró

Azt hiszem jobban tetszett ez, mint azt olvasás közben gondoltam.
Mert mi ez? Egy kapitalista Stalker neurotikus főhőssel.
De utólag látom át, hogy milyen baromi jó szerkezetű könyv. Kellemes ritmusban dobált ide-oda a professzionálisan felszerelt pszichiátriai szakrendelő és az űrben kóválygó Átjáró szűkös-büdös-áporodott folyosói között. No és ott vannak a szöveget rendre megtörő „cetlik”: a hirdetések, jelentések, levelek, bankszámlaegyenlegek. Ezek objektív abszurditása nélkül nem biztos hogy elég cinikusra sikerült volna a könyv elbeszélő része.

Mit kezdünk az űrszeméttel(?) amit hátrahagytak nekünk?
Kapunk bőven nézőpontokat, de erősen hiányoltam az egészből az „okos” nézőpontot, a tudományosat. De megint csak utólag, azt kell mondanom, így volt kerek ez a történet, a maga szánalmas hősiességében keserű és realisztikus, illetve tényleg minden tekintetben abszurd. Gondoljunk csak a lábatlanul lebegő szemetes, Shickitei Bakin alakjára, vagy a felváltva kirepülő vénuszi családra spoiler. És miközben az emberiség előtt gyakorlatilag megnyílnak az univerzum titkai, főként arról esik szó, mennyit kóstál a whisky a Kék Pokolban és ki kivel, hányszor és hányas felállásban zsonglőrködik a függőágyakban vagy a landolóegységekben. Ebbe a miliőbe tökéletesen beleillik a tápanyagbányából kiugrott, bizonytalan és impulzív Rob Boroadhead figurája. Antihős, de ebben a történetben nincsenek igazán hősök, úgyhogy ő pontosan olyan jó választás, mint bármelyik nekikeseredett, megtollasodásra áhítozó sorstársa lett volna.
Robinette hol nyáladzó, hol üvöltöző vergődése Sigfrid von Ideg matracán nyilvánvalóan az agyunkra megy egy idő után, de én azt is érdekesnek találtam, milyen erős kontrasztot mutat ez a mentálhigiéniára irányuló mennyiségi és minőségi foglalkozás azzal a korábbi jelentéktelenséggel, amely a harmadik útja előtti szociális státuszát jellemezte.

Az én olvasatomban ez egy nagyon érdekes, már-már durva társadalmi sci-fi, ezúttal nem makro-, hanem mikroszemszögből, ami ügyesen tömködi be a lényeget a izzadtságszagú hálószobák sarkaiba és a kocsmapultok alá. Szóval szerettem. Mit mondtok? Keressem a folytatást? Nem vagyok biztos benne, hogy ez a világ működne ennél jobban elmagyarázva…

5 hozzászólás
Noro >!
Frederik Pohl: Átjáró

A világűr: a legvégső határvidék. A határvidéket pedig mindig azok népesítik be elsőként, akiknek a civilizációban nincs maradásuk. Kívülállók, kétségbeesettek és kalandorok. Az Átjáró olyan, mint egy alaszkai aranybánya: nagyon messze van, nagyon veszélyes, és nagyon kicsi az esélye, hogy valaki meggazdagodjon belőle. Érthető, ha csak azok vállalkoznak az utazásra, akiknek ez az utolsó esélye. Persze attól, hogy valaki nekivág, még nem lesz belőle hős: sokan csak itt, az Átjárón döbbennek rá, hogy mennyire is ijesztő egy automatikus, több millió éves űrhajón nekivágni az ismeretlennek. Méghozzá anélkül, hogy bármit is tudnál arról, hová mész vagy bármi befolyásod lenne az utazásra. Ez a horror, nem az arctámadók!
A regény mind űroperaként, mind hard SF-ként olvasva szembemegy az olvasói elvárásokkal. Nem árul el semmit a hícsík titkaiból, nem győznek le a bátor felfedezők minden nehézséget. Ellenkezőleg, lelkileg összetörnek és pszichiáterrel kezeltetik magukat. Mert az univerzummal szembenézni nem való mindenkinek. Ez a rendhagyó tálalás – a történet mintegy felében a főhős lelki nyavalyáit ismerhetjük meg, amelyek a nagy kaland után gyűltek fel benne – emeli ki az Átjárót korának űrhajós SF alkotásai közül. (Kár, hogy a folytatásai egyre kevésbé merik felrúgni a szabályokat, és egy kicsivel mindegyik új könyv közelebb kerül a jól bevált sablonokhoz.)

Nuwiel P>!
Frederik Pohl: Átjáró

Az Átjáró nagyon jó példa arra, miért érdemes klasszikusokat elővenni és olvasni. Adott egy világkép, ami akkoriban még futurisztikusan hatott, ma már viszont sokkal közelebb áll a valósághoz, adott egy fejlett, értelmes, de eltűnt idegen faj, amiről semmit sem tudunk, csak a vakszerencsében bízva használjuk, amit hátrahagytak. Ezek mellett ott vannak az emberek, akik mind-mind sérültek, ki fizikailag, de mindegyikük lelkileg, hogy szerencsét próbáljanak, többnyire utolsó, kétségbeesett próbálkozásként. Közülük is a legsérültebb Rob, a főszereplő, aki a másfél szálon (a beszélgetés Sigfriddel, plusz a visszaemlékezésként előadott múltbéli események) futó cselekmény során felfedi, mi történt vele és miért is kezdett el járni Sigfridhez, aki végül a könyv utolsó mondatával elviszi az egész showt, és ad egy olyan leckét Robnak arról, mit is jelent embernek lenni, hogy a fal adja a másikat.

Bla I>!
Frederik Pohl: Átjáró

Miután megteremtette a hicsi világot, Pohl regényében zseniálisan ötvöződik egy pszichológiai kezelés naplója és egy ötletdús sci-fi. A főhős visszaemlékezése és a robot, azaz MI analitikus ezt elősegítő apró trükkjei keverednek hivatalos közlemény- és hirdetésmorzsákkal – mindez együtt emlékezetes hangulatot eredményez. Miután a sorozat többi része is megjelent, Bob kalandjai tovább is követhetőek (annak idején már a második kötet látott napvilágot először magyarul, s jómagam az összefoglaló 5. kötetet olvastam először).
https://moly.hu/konyvek/frederik-pohl-a-hicsik-nyomaban/en-es-a-konyv/bla

Szürke_Medve>!
Frederik Pohl: Átjáró

A méltán legendás Átjáró sorozat első darabja ez a kötet. A nagy várakozásimait, amivel nekivágtam hozta is. Eredeti ötlete annak hogy hogyan szembesül az emberiség, egy ősi idegen civilizáció hagyatékával, és merész bemutatása az emberi megismerés korlátainak, és az azokon áttörni akaró vakmerőségnek és kalandor vágyaknak. Fél csillagot a pszichológia miatt vontam le, sok, átlátszó és klisés volt. A könyv minőségét jelzi, hogy csak fél csillagot tud rontani rajta…

Csöre>!
Frederik Pohl: Átjáró

Elgondolkodtam olvasás közben: ez most egy sci-fi, amihez adott egy díszlet, egy pszichiátriai kezelésre szoruló emberke, és az ő nyomora, vagy az előbbi emberke sorsa, az emberi lélek bugyrai, amihez adott a sci-fi díszlet. Inkább az előző.
A történet két idősíkon zajlik, a „jelenben”, amikor a pszichológus robot (ez egyébként igazán menő, kellőképpen bonyolult szerkezet) kezeli emberünket, és a múltban, ami leírja, hogyan is jutott eddig. Illetve voltak rövid beszúrások (kis színes): hirdetések, kisrövid pillanatkép egyéb, a történet fő sodra szempontjából annyira nem releváns, de a világ megértése szempontjából egyébként lényeges dolgokról. Ezzel a huszárvágással egy csomó fontos információhoz jutottunk a világról, nekem bejött ez a módszer.
A világ, amit elénk tárt Pohl elég vad: túlnépesedett Föld, kevés élelem, az alsó társadalmi rétegek számára minimális kitörési lehetőség, nyomor, de van hová kitörni: egy kis csoport fényűzően él. Hősünk kap egy esélyt az élettől, hogy sok pénzt szerezzen, de vajon tud élni vele? Feljut az Átjáróra, egy idegen civilizáció alkotta képződményre, ahonnan kincskereső útra indulhatspoiler Ezen vonal főleg az Átjárón játszódik, ahol Robhoz hasonlóan mindenki a kiugrás, vagy legalábbis a normális megélhetés lehetőségét keresi. Az ottani társadalom sajátos, zömmel lecsúszott társaság, akiknek sok vesztenivalójuk nincs. Emiatt sajátos, befogadóbb, egyes kérdésekben megengedőbb, más tekintetben viszont szigorúbb (tekintettel a szűkös körülményekre) környezet alakul ott ki.
Amit nagyon el tudok képzelni, az az, ahogy a szerző leírta, mit kezd az emberiség az ismeretlen, idegen technikával spoiler, igazán reálisra, hihetőre sikerült, és ez elszomorító. spoiler
Kicsit a szereplőkről: kevés fix szereplővel dolgozik a szerző, ami nem baj, mert legalább végig tudom, mikor kiről van szó. Főspoilerhősünk, Robinette, karaktere a sztori egyik alappillére, ennek megfelelően kellően részletes képet kapunk róla. Minden tulajdonsága ellenére van benne valami, ami miatt ha kedvelni nem is lehet, de semlegesen elmenni mellette sem. A többi karakter kidolgozása jelképesebb, kevésbé kiforrot, csak amit a történet megkövetel, de őszintén szólva nem is hiányzott.
Nem tudom, hogy miért vontam le egy csillagot. Végig olyan 4-es érzésem volt, de a befejezés javított rajta.
Úgy gondolom, hogy még több van ebben a sztoriban, de hát folytatódik is…

Joshua182>!
Frederik Pohl: Átjáró

„Miközben a professzort hallgattam, át tudtam érezni az űr csodálatosságát és szépségét. Túl hatalmas és fenséges volt ahhoz, hogy ijesztő legyen, és csak később kezdtem el magamhoz viszonyítani a sugárzásnak ezeket a lefolyóit és a híg gázoknak ezeket a mocsarait; magamhoz, ehhez a törékeny, rémült, fájdalomérző teremtéshez, aki vagyok. És amikor aztán arra gondoltam, hogy egyszer még talán magam is ki fogok menni ezek közé a messzi titánok közé, és… hát ettől a gondolattól egész picire kucorodott össze a lelkem.”

Ráma-déja vu-m van, olyan 83-as erősségű egy 100-as skálán, ez bizony majdnem olyan jó volt, mint Clarke klasszikusa. Mindent tekintetbe véve nem túlzás, ha azt mondom: ez remek volt!
Pár apróság miatt marad el mindössze az említett remekműtől, az egyik a főszereplő.
Robinette nem lopta magát a szívembe, gyakorlatilag nincs olyan tulajdonsága, ami miatt megkedvelhettem volna. Annak fényében pedig, hogy kapott egy egész történetszálat, amelyben végig önsajnálatban fuldoklik valamiféle PTSD és szexuális orientációs zavarokra utaló álmok ingoványában, kifejezetten irritáló volt. Még a tudálékos robotpszichológusa is kedvelhetőbb karakter volt számomra.
Na de a másik szál egyszerűen remekbe szabott. A hícsík misztikuma magával ragadott, az általuk hátrahagyott technológia titokzatossága a könyv egészén át fenntartotta az érdeklődésem. Nagyon tetszik ez a megoldás a csillagközi utazásra, vagyis hogy nem bonyolódott az író a jövővel kapcsolatos jósolgatásba meghajtás vagy tértechnológia terén, hanem külső segítséget vett igénybe egy eltűnt, fejlettebb faj „megörökölt” technológiája képében. Ez a „nem értjük, de használjuk”-mentalitás tipikusan annyira emberi, hogy az univerzum felfedezésének kapitalizálása, a financiálisan ösztönzött, megadóztatott feltárás kapcsán már meg sem lepődtem, hanem önkéntelenül mosolyra húzódott a szám. Ebben persze közrejátszott Pohl humora is, előzetesen sokkal merevebbnek képzeltem, mint „klasszikus” írót, így ez is kellemes meglepetésként ért.
Szóval az emberiség szinte semmit nem ért ebből a technológiából, csak használja, így a bizonytalansági és a veszélyességi faktor is orbitális! Ez nagyon imponált nekem, szeretem az olyan sci-fiket, ahol nem csak kedvünkre ugrálunk ide-oda a hipertérben következmények nélkül. Egyik kedvenc korszakom az Újvilág és az óceánok feltérképezése, rengeteg a párhuzam a régi bárkák hajósai és a hícsí hajókra szálló asztronauták között. Egyik sem tudja előre, hogy hová megy, meddig fog tartani az út, visszatér-e élve, illetve sikerül-e felfedezni valamit. A kalandvágy, egy jobb élet reménye és az esetleges busás haszon viszont olyan erőteljes mozgatórugója az emberi természetnek, hogy gyakorlatilag nincs az a veszély, vagy bizonytalanság, amely visszatarthatná a legbátrabbakat. Hiába fajunk rengeteg fogyatékossága (melyekre kapunk is bőven utalást a könyvben), ez egy olyan tulajdonság, amelyre büszkék lehetünk, és amire remekül reflektál ez a történet.
Eszményi példája annak, mikor nem történik túl sok minden, mégis baromi hangulatos. A szövegbe ágyazott kis szösszenetek, kivonatok, bejegyzések pedig tovább fokozzák ezt az érzést. Szinte sajnáltam, hogy vége, egészen kíváncsi lettem ezekre a hícsíkre, de aztán felvillanyozódtam, mikor láttam, hogy – ha jól számolom – 5(!) folytatás is íródott hozzá. Egyre szimpibb az író! :)

kvzs P>!
Frederik Pohl: Átjáró

Pohl jövőképét teljesen hitelesnek tartom. Túlzsúfolt Föld, nyomorgó és esetenként magukat eladó emberek, kilátástalanság, beszűkültség. És az egyetlen igazi kitörési lehetőség: legyél kisérleti nyúl. Adva van ugyanis egy nálunk fejletteb, de teljesen eltűnt faj űrhajó flottája, amivel talán fel lehet fedezni új dolgokat, talán meg lehet találni a fajt és talán meg lehet gazdagodni. A valószínűbb azonban a megnyomorodás, vagy esetleg a borzalmas kínhalál.
Hiába tudják az emberek, hogy ez az egyetlen esélyük a kiemelkedésre és az emberhez méltó élet elérésére, az adrenalinfüggő kalandorokon kívül mindenkiben ott van a félelem. És ennek a félelemnek a hatása nagyon jól van érzékeltetve a könyvben: van akit lebénít, van akit motivál, van aki elfogadja és legyőzi, de senki nem tudja figyelmen kívül hagyni.
Maga a történet nem túl mozgalmas -egy igazán esendő ember önpusztító kálváriája-, mégis leköti az olvasót. A két szál közötti ellentét ugyanis ordítóan hatalmas, és szerencsére az utolsó oldalakig nem lehet rájönni ennek a valódi okára, Pohl ugyanis nem csak az emberi oldalt ábrázolta nagyon jól, de a feszültségkeltésben is profi.
Ha a sorozat többi része is ilyen jó, akkor valahonnan sürgősen be kell szereznem őket.

25 hozzászólás
risingsun>!
Frederik Pohl: Átjáró

Idegen civilizációra bukkanni és annak minden apró hátrahagyott emlékét kutatni, feltárni, értelmezni roppant izgalmas feladat, pláne, ha az nem a mi Földünkről származik. Gyakran azonban ennek igazi varázsát veszik el azzal, hogy minden egyértelmű és azonnal felfogható vagy használható, az idegen civilizációval való kapcsolatteremtés pedig (tisztelet a kivételnek) könnyen megoldható (vagy, ha rosszra és ellenségesre fordulna a viszony, akkor csak felküldünk egy számítógépes vírust, megfertőzzük a rendszerüket és már ki is irtottuk őket).

Ennél sokkal realisztikusabb a Pohl által felvázolt helyzet, amikor az idegenek által hátrahagyott eszközökkel, technológiával nem tud mit kezdeni az emberiség. Fogalmuk sincs mi, hogy működik, minek mi volt a funkciója, meg egyáltalán hogy is néznek ki, hogy éltek azok a lények, akik ezeket használták. Ez már inkább hihetőbb, mint ahogy az is, hogy ezzel azonban az emberiség akar valamit kezdeni. Pénzéhes kalandorokból vagy éppen a szegénység elől menekülőkből álló csapat vállalkozik arra, hogy bármiféle tudás vagy ismeret nélkül beszálljanak egy idegen űrhajóba, mely nem tudni hova, mennyi idő alatt ér el, mit találnak ott és van-e esélyük egyáltalán a visszaútra. Életüket kockáztatják a sikerdíjért, a jogdíjakért, vagyis a pénzért. Mindenki egy nagy dobásra vár, amivel egy életre biztosíthatja magának a jólétet. Számukra tehát nem is az idegen civilizáció megismerése a cél, hanem saját boldogulásuk biztosítása.

S ha még ez nem lenne elég, Pohl ebbe a környezetbe helyez egy olyan figurát, mint főszereplőt, aki döntésképtelen, bizonytalan, gyáva, mégis arrogáns, erőszakos és lelki beteg. Szerencsétlenkedése roppant zavaró és irritáló. Hosszú fejezeteken, oldalakon keresztül csak az ő szenvedéséről olvashatunk, hogy miért is nem hagyja el az Átjárót. Egy idő után ez már kellőképpen zavaróvá is válik, mégis úgy érzem, tökéletesen beleillik abba a bizonytalan környezetbe, ami körülveszi.
Fura ezt leírni, mert a könyv közepén tartva még nem ezt gondoltam, de valahogy így tűnik hitelesebbnek az idegenekkel való találkozás. Pontosabban így is lehet vagy lehet, hogy valahogy így lesz majd.

A rövid, keretbe foglalt hirdetések roppant szórakoztatóak voltak. Feldobták a könyv amúgy komor hangulatát.

Az óva intő vélemények és negatív kritikák ellenére felkeltette érdeklődésemet a sorozat.

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2004
352 oldal · puhatáblás · ISBN: 963947584X · Fordította: Nagy Sándor
TiaManta>!
Frederik Pohl: Átjáró

Emlékeztet a Stalkerre, a Zóna ötletére. Turkálunk valaki ismeretlen szemetében, hátha kincsekre lelünk, és kapunk érte pénzt.
Továbbá nem tudunk meg semmit a sci-fi vonalon egyikben sem. De úgy tényleg semmit.
De amíg az előbbit képes voltam szeretni, megérteni, jónak vélni, és nem zavart a tudatlanság, mert nem az volt a lényeg, addig itt már a címe miatt is nem erre voltam kíváncsi. Itt már csak a szereplő saját nyomorán van a hangsúly.
Nem érdekelt a főszereplő, és a többiek is hidegen hagytak. Nem történt sok minden, azon kívül, hogy a saját, és más lyukáról, és annak felhasználásán töpreng. Sajnálni se tudtam.

Társadalom kritika, és egyéb lenne tudom, de nagyon nem jött át.


Népszerű idézetek

Sansa I>!

Az első lépés az, amikor az ember ráébred, hogy problémája van. Nos, én egy ideje már tudok a magaméról. A második lépés a döntés meghozatala: meg akarod tartani azt a problémát, vagy tenni akarsz valamit ellene?

224. oldal

Oriente>!

[HIRDETÉSEK]

Itt a KARÁCSONY! Ajándékozzon otthon maradt szeretteinek valódi hícsí plasztikból készült Átjáró- vagy Átjáró Kettő-modellt. Ha megfordítja, csodálatosan örvénylő hóesésben gyönyörködhet, amely autentikus peggyföldi csillámporból készült. Mutatós holotájképek, kézi vésetű játék karperecek ifjú Pilótáknak és sok más ajándéktárgy. 88-542.

178. oldal

Hush_Campo>!

– Az már egyszer biztos, Sigfrid, hogy kurva intelligens egy masina vagy – mondom elismerően.
– Az a benyomásom – mondja –, ezzel azt akartad mondani, hogy „A kurva anyádat, Sigfrid”.

Sansa I>!

Vannak olyan emberek, akik sohasem jutnak túl egy bizonyos ponton az érzelmi fejlődésben. Legfeljebb rövid ideig képesek normális, felszabadult és könnyed, adok és kapok kapcsolatra szexuális partnerükkel. Van valami bennük, ami nem tűri meg a boldogságot. Minél jobban megy a soruk, annál többet megtesznek azért, hogy mindent tönkretegyenek maguk körül.

221. oldal

Sansa I>!

Az idő szaladt, ha meg nem, akkor agyonütöttem.

253. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
Hush_Campo>!

Nekik nem volt szerencséjük, de amim nekem nem volt, az még sokkal jobban fájt: hiányzott belőlem a bátorság, hogy kipróbáljam, engem vajon hová vezet a szerencsém.

Beja>!

Nevem Robinette Broadhead, de ettől függetlenül hímnemű vagyok.

(első mondat)

1 hozzászólás
blianhun>!

Az oroszok a kínaiaktól tartottak, a kínaiak az oroszoktól. A brazilok a vénusziakra gyanakodtak, a vénusziak a brazilokra. Na és persze egyikük sem bízott meg az amerikaiakban.

Joshua182>!

De hát a vakszerencse majdnem annyit ér, mintha valakinek esze van.

308. oldal, Ulpius-ház, 2004

Joshua182>!

Miközben a professzort hallgattam, át tudtam érezni az űr csodálatosságát és szépségét. Túl hatalmas és fenséges volt ahhoz, hogy ijesztő legyen, és csak később kezdtem el magamhoz viszonyítani a sugárzásnak ezeket a lefolyóit és a híg gázoknak ezeket a mocsarait; magamhoz, ehhez a törékeny, rémült, fájdalomérző teremtéshez, aki vagyok. És amikor aztán arra gondoltam, hogy egyszer még talán magam is ki fogok menni ezek közé a messzi titánok közé, és… hát ettől a gondolattól egész picire kucorodott össze a lelkem.

304. oldal, Ulpius-ház, 2004


A sorozat következő kötete

Átjáró sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Joe Haldeman: Örök háború
Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával
Orson Scott Card: Végjáték
Frank Herbert: Frank Herbert teljes science fiction univerzuma 1.
Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány
Martha Wells: Kritikus rendszerhiba
Ann Leckie: Mellékes igazság
John Scalzi: Vörösingesek
Dan Simmons: Hyperion
James S. A. Corey: Cibola meghódítása