!

Átjáró (Átjáró 1.) 138 csillagozás

Frederik Pohl: Átjáró
799 Ft-tólMolyok eladó könyvei
Könyvtár

Vagányok, prostituáltak, művészek és álmodozók, örök világcsavargók és szélhámos szerencselovagok, kokósok és homoszexuálisok gyülekeznek össze az Átjáró űrbázisán, s várnak a ritka szerencsére, hogy a földiek által birtokba vett, egykori hícsí civilizáció űrnaszádjaival kizuhanhassanak a téridőbe. Mindezt a nagy kincs, a zsákmány, s nem utolsó sorban a felfedezés reményében.
Rob Broadhead maga is szerencsét próbál, hogy végre szabadulhasson az Átjáró kalandorainak, pszichopatáinak és aberráltjainak szoritásából, ám ezért a szabadulásért igen kemény árat kell fizetnie.
A történet a fogyasztói társadalmak illúziógyártó gépezetének, az ebben őrlődő emberi érzelmek mély tragikumának lenyűgözően kiméletlen, s ezzel együtt is szórakoztató leirása.

Megjelent Az átjáró címmel is.

Eredeti mű: Frederik Pohl: Gateway

Eredeti megjelenés éve: 1977

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2004
352 oldal · puhatáblás · ISBN: 963947584X · Fordította: Nagy Sándor

Enciklopédia 6


Hirdetés

Kedvencelte 26

Most olvassa 5

Várólistára tette 53

Kívánságlistára tette 32


Kiemelt értékelések

>!
Noro MP
Frederik Pohl: Átjáró

A világűr: a legvégső határvidék. A határvidéket pedig mindig azok népesítik be elsőként, akiknek a civilizációban nincs maradásuk. Kívülállók, kétségbeesettek és kalandorok. Az Átjáró olyan, mint egy alaszkai aranybánya: nagyon messze van, nagyon veszélyes, és nagyon kicsi az esélye, hogy valaki meggazdagodjon belőle. Érthető, ha csak azok vállalkoznak az utazásra, akiknek ez az utolsó esélye. Persze attól, hogy valaki nekivág, még nem lesz belőle hős: sokan csak itt, az Átjárón döbbennek rá, hogy mennyire is ijesztő egy automatikus, több millió éves űrhajón nekivágni az ismeretlennek. Méghozzá anélkül, hogy bármit is tudnál arról, hová mész vagy bármi befolyásod lenne az utazásra. Ez a horror, nem az arctámadók!
A regény mind űroperaként, mind hard SF-ként olvasva szembemegy az olvasói elvárásokkal. Nem árul el semmit a hícsík titkaiból, nem győznek le a bátor felfedezők minden nehézséget. Ellenkezőleg, lelkileg összetörnek és pszichiáterrel kezeltetik magukat. Mert az univerzummal szembenézni nem való mindenkinek. Ez a rendhagyó tálalás – a történet mintegy felében a főhős lelki nyavalyáit ismerhetjük meg, amelyek a nagy kaland után gyűltek fel benne – emeli ki az Átjárót korának űrhajós SF alkotásai közül. (Kár, hogy a folytatásai egyre kevésbé merik felrúgni a szabályokat, és egy kicsivel mindegyik új könyv közelebb kerül a jól bevált sablonokhoz.)

>!
Csöre
Frederik Pohl: Átjáró

Elgondolkodtam olvasás közben: ez most egy sci-fi, amihez adott egy díszlet, egy pszichiátriai kezelésre szoruló emberke, és az ő nyomora, vagy az előbbi emberke sorsa, az emberi lélek bugyrai, amihez adott a sci-fi díszlet. Inkább az előző.
A történet két idősíkon zajlik, a „jelenben”, amikor a pszichológus robot (ez egyébként igazán menő, kellőképpen bonyolult szerkezet) kezeli emberünket, és a múltban, ami leírja, hogyan is jutott eddig. Illetve voltak rövid beszúrások (kis színes): hirdetések, kisrövid pillanatkép egyéb, a történet fő sodra szempontjából annyira nem releváns, de a világ megértése szempontjából egyébként lényeges dolgokról. Ezzel a huszárvágással egy csomó fontos információhoz jutottunk a világról, nekem bejött ez a módszer.
A világ, amit elénk tárt Pohl elég vad: túlnépesedett Föld, kevés élelem, az alsó társadalmi rétegek számára minimális kitörési lehetőség, nyomor, de van hová kitörni: egy kis csoport fényűzően él. Hősünk kap egy esélyt az élettől, hogy sok pénzt szerezzen, de vajon tud élni vele? Feljut az Átjáróra, egy idegen civilizáció alkotta képződményre, ahonnan kincskereső útra indulhatspoiler Ezen vonal főleg az Átjárón játszódik, ahol Robhoz hasonlóan mindenki a kiugrás, vagy legalábbis a normális megélhetés lehetőségét keresi. Az ottani társadalom sajátos, zömmel lecsúszott társaság, akiknek sok vesztenivalójuk nincs. Emiatt sajátos, befogadóbb, egyes kérdésekben megengedőbb, más tekintetben viszont szigorúbb (tekintettel a szűkös körülményekre) környezet alakul ott ki.
Amit nagyon el tudok képzelni, az az, ahogy a szerző leírta, mit kezd az emberiség az ismeretlen, idegen technikával spoiler, igazán reálisra, hihetőre sikerült, és ez elszomorító. spoiler
Kicsit a szereplőkről: kevés fix szereplővel dolgozik a szerző, ami nem baj, mert legalább végig tudom, mikor kiről van szó. Főspoilerhősünk, Robinette, karaktere a sztori egyik alappillére, ennek megfelelően kellően részletes képet kapunk róla. Minden tulajdonsága ellenére van benne valami, ami miatt ha kedvelni nem is lehet, de semlegesen elmenni mellette sem. A többi karakter kidolgozása jelképesebb, kevésbé kiforrot, csak amit a történet megkövetel, de őszintén szólva nem is hiányzott.
Nem tudom, hogy miért vontam le egy csillagot. Végig olyan 4-es érzésem volt, de a befejezés javított rajta.
Úgy gondolom, hogy még több van ebben a sztoriban, de hát folytatódik is…

>!
kvzs P
Frederik Pohl: Átjáró

Pohl jövőképét teljesen hitelesnek tartom. Túlzsúfolt Föld, nyomorgó és esetenként magukat eladó emberek, kilátástalanság, beszűkültség. És az egyetlen igazi kitörési lehetőség: legyél kisérleti nyúl. Adva van ugyanis egy nálunk fejletteb, de teljesen eltűnt faj űrhajó flottája, amivel talán fel lehet fedezni új dolgokat, talán meg lehet találni a fajt és talán meg lehet gazdagodni. A valószínűbb azonban a megnyomorodás, vagy esetleg a borzalmas kínhalál.
Hiába tudják az emberek, hogy ez az egyetlen esélyük a kiemelkedésre és az emberhez méltó élet elérésére, az adrenalinfüggő kalandorokon kívül mindenkiben ott van a félelem. És ennek a félelemnek a hatása nagyon jól van érzékeltetve a könyvben: van akit lebénít, van akit motivál, van aki elfogadja és legyőzi, de senki nem tudja figyelmen kívül hagyni.
Maga a történet nem túl mozgalmas -egy igazán esendő ember önpusztító kálváriája-, mégis leköti az olvasót. A két szál közötti ellentét ugyanis ordítóan hatalmas, és szerencsére az utolsó oldalakig nem lehet rájönni ennek a valódi okára, Pohl ugyanis nem csak az emberi oldalt ábrázolta nagyon jól, de a feszültségkeltésben is profi.
Ha a sorozat többi része is ilyen jó, akkor valahonnan sürgősen be kell szereznem őket.

25 hozzászólás
>!
risingsun
Frederik Pohl: Átjáró

Idegen civilizációra bukkanni és annak minden apró hátrahagyott emlékét kutatni, feltárni, értelmezni roppant izgalmas feladat, pláne, ha az nem a mi Földünkről származik. Gyakran azonban ennek igazi varázsát veszik el azzal, hogy minden egyértelmű és azonnal felfogható vagy használható, az idegen civilizációval való kapcsolatteremtés pedig (tisztelet a kivételnek) könnyen megoldható (vagy, ha rosszra és ellenségesre fordulna a viszony, akkor csak felküldünk egy számítógépes vírust, megfertőzzük a rendszerüket és már ki is irtottuk őket).

Ennél sokkal realisztikusabb a Pohl által felvázolt helyzet, amikor az idegenek által hátrahagyott eszközökkel, technológiával nem tud mit kezdeni az emberiség. Fogalmuk sincs mi, hogy működik, minek mi volt a funkciója, meg egyáltalán hogy is néznek ki, hogy éltek azok a lények, akik ezeket használták. Ez már inkább hihetőbb, mint ahogy az is, hogy ezzel azonban az emberiség akar valamit kezdeni. Pénzéhes kalandorokból vagy éppen a szegénység elől menekülőkből álló csapat vállalkozik arra, hogy bármiféle tudás vagy ismeret nélkül beszálljanak egy idegen űrhajóba, mely nem tudni hova, mennyi idő alatt ér el, mit találnak ott és van-e esélyük egyáltalán a visszaútra. Életüket kockáztatják a sikerdíjért, a jogdíjakért, vagyis a pénzért. Mindenki egy nagy dobásra vár, amivel egy életre biztosíthatja magának a jólétet. Számukra tehát nem is az idegen civilizáció megismerése a cél, hanem saját boldogulásuk biztosítása.

S ha még ez nem lenne elég, Pohl ebbe a környezetbe helyez egy olyan figurát, mint főszereplőt, aki döntésképtelen, bizonytalan, gyáva, mégis arrogáns, erőszakos és lelki beteg. Szerencsétlenkedése roppant zavaró és irritáló. Hosszú fejezeteken, oldalakon keresztül csak az ő szenvedéséről olvashatunk, hogy miért is nem hagyja el az Átjárót. Egy idő után ez már kellőképpen zavaróvá is válik, mégis úgy érzem, tökéletesen beleillik abba a bizonytalan környezetbe, ami körülveszi.
Fura ezt leírni, mert a könyv közepén tartva még nem ezt gondoltam, de valahogy így tűnik hitelesebbnek az idegenekkel való találkozás. Pontosabban így is lehet vagy lehet, hogy valahogy így lesz majd.

A rövid, keretbe foglalt hirdetések roppant szórakoztatóak voltak. Feldobták a könyv amúgy komor hangulatát.

Az óva intő vélemények és negatív kritikák ellenére felkeltette érdeklődésemet a sorozat.

>!
Sansa I
Frederik Pohl: Átjáró

Aztadurva…!

***
„Van itt bent valami, amiről képtelen vagyok beszélni, s amire félek még csak rágondolni is; de ezt a legbenső iszonyt egy olyan külső köpeny veszi körül, amiről már képes vagyok szólni. Ez a köpeny pedig nem más, mint az objektív valóság.”

„Bűntudat. Félelem. Fájdalom. Irigység. Ható és befolyásoló tényezők.”

***
Egyrészt adott egy vérbeli sci-fi, ahol a science előtag a műfajában nem pusztán díszként fityeg a fiction szó előtt, vagyis CS.E.-ben mérjük a távolságot, megcsodáljuk az M-31-et, hallunk színképtípusokról, Russel diagramról, és a regény elkeseredett kalandor hőseinek (hősök? Hősöknek nevezhetőek azok a szerencsétlenek, akik a nyomortól rettegve vetik bele magukat a sokszor kínos és hosszadalmas haldoklással, vagy halálfélelemmel teli utakba?) is az elemekkel, az univerzum szenvtelen és kíméletlen törvényszerűségeivel kell szembenézniük, hiszen az idegen lények, a hícsik csupán irányíthatatlan hajóikat hagyták örökül az emberiségnek. Használati utasítás, a megfejtés lehetősége nélkül. Másrészt a pszichológiai szál egyszerűen fantasztikus.
A linkeknél is zengedezek egy sort, miután magamhoz tértem. Ez most valahogy… nagyon betalált.

7 hozzászólás
>!
nat
Frederik Pohl: Átjáró

Nagyon régen olvastam, de a mai napig az egyik első könyv(sorozat), ami beugrik a sci-fi meghatározásnál.
Imádtam, és szerintem még olvasni fogom újra.

>!
Dave_Bowman
Frederik Pohl: Átjáró

Ezzel a regénnyel csak egy bajom volt. Hogy hülyeség az egész. Persze, az emberiség legnagyobb felfedezését, miszerint megtalálják az egykoron a galaxist uraló szupercivilizáció űrbázisát tele űrhajóval, majd pont egy ilyen söpredékből verbuvált kalandorcsapatra bízzák. Hogyne. Teljesen logikus.

A főszereplő minden második gondolata és cselekedete a dugás körül forog. Tehát ott van az emberiség legnagyobb felfedezése mellett, de arról alig tudunk meg valamit, ellenben azt igen, hogy mivel az anyukája a seggébe dugdosta a lázmérőt, ezért felnőttként szereti ő is ha a seggébe dugdosnak, de nem lázmérőt. De jó, hogy nálunk itthon a hónalj volt a divat…

Ma nagyon vajszívű vagyok úgyhogy legyen 3 csillag, mert vagy 50 oldal lekötött belőle.

3 hozzászólás
>!
B_Petra
Frederik Pohl: Átjáró

A két(több) síkon történő események bemutatása mindig a kedvenceim között lesz, mint itt is, épp csak a könyv végére találkoznak.
A szereplők közül számomra a robot pszichológus Sigfrid, szimpatikusabb volt mint Robinette, valahogy nem tudtam megsajnálni, bármekkora bűntudatot is érez a tettei miatt, elítélni nem tudom mert az életösztön mindennél erősebb, és valójában sikertörténet az övé, hiszen kitört, befutott, megcsinálta stb.
Teljesen reálisnak éreztem az idegen technológia bemutatását, magának az átjárónak a leírását, magát a tényt, hogy az emberiség még ha rá is talál idegen technológiára, nem képes megfejteni, megérteni, utánozni, optimálisan hasznosítani.

Maga a feltárás a legnagyobb lutri, ahol a tét az életed, és ez az egyetlen kitörési lehetőség amire rászánni magad nagy lélekerő kell, a jutalom busás, meghosszabbított bohém élet, csak éppen a lelki törés begyógyulása nem garantált.
A tanulság: mindennek megvan az ára.

>!
Sha
Frederik Pohl: Átjáró

Szinte minden oldala tudományos fantasztikum. A csillagászat kedvelőinek különösen ajánlom.

>!
Gerof
Frederik Pohl: Átjáró

Egy újabb klasszikus, amit nagyon élveztem. Már az elején a tápanyagbányák leírásával magába szippantott a könyv, nem is beszélve, hogy itt még a Szovjetunió is létezett. Nagyon szórakoztatott, hogy az emberek egy rég eltűnt földönkívüli faj hátrahagyott eszközeivel próbálkoznak, anélkül, hogy bármit is tudnának róluk. Azt hiszem, pont így kísérletezgetnének, próbálkoznának az emberek a valóságban is. Az egész egy nagy szerencsejátékra hasonlított, ahol némelyek döbbenetesen meggazdagodnak, mások meg odavesznek, megint mások egyik próbálkozástól a következőig tengenek. Tipikusan olyan életforma, ami az elkeseredett és a kalandor típusú embereket vonzza. Nem csoda, hogy a kaszinó nem volt veszteséges az Átjárón.
Élveztem a pszichológus robottal töltött időt is, sokat hozzáadott a történethez és Robinette jelleméhez. Azt hiszem, szeretek esendő emberekről és vívódásaikról olvasni, ez pedig központi elem a regényben.
Nem éreztem kopottnak vagy öregnek ezt a történetet, aminek az oka talán éppen az, hogy technológiai részletekről nem esik túlontúl szó. A hícsík szerkezeteinek működését senki se ismeri a történetben. A csillagokról, bolygókról, űrről viszont bőségesen olvashatunk, de úgy hiszem, a róluk való ismeretek nem változtak gyökeresen a 70-es évek óta, inkább részletekben gazdagodtak.
A lezárás különösen tetszett, különösen a robot utolsó mondata. Nem mondanám, hogy katartikus volt, de gondolkodni biztosan lehet róla.
Mivel a hícsíkről gyakorlatilag semmi nem derült ki, maradt még lehetőség, amit a folytatásokban ki lehet aknázni. Majd egyszer meglátom.


Népszerű idézetek

>!
Sansa I

Az első lépés az, amikor az ember ráébred, hogy problémája van. Nos, én egy ideje már tudok a magaméról. A második lépés a döntés meghozatala: meg akarod tartani azt a problémát, vagy tenni akarsz valamit ellene?

224. oldal

>!
Hush_Campo

– Az már egyszer biztos, Sigfrid, hogy kurva intelligens egy masina vagy – mondom elismerően.
– Az a benyomásom – mondja –, ezzel azt akartad mondani, hogy „A kurva anyádat, Sigfrid”.

>!
Sansa I

Az idő szaladt, ha meg nem, akkor agyonütöttem.

253. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
>!
Sansa I

Vannak olyan emberek, akik sohasem jutnak túl egy bizonyos ponton az érzelmi fejlődésben. Legfeljebb rövid ideig képesek normális, felszabadult és könnyed, adok és kapok kapcsolatra szexuális partnerükkel. Van valami bennük, ami nem tűri meg a boldogságot. Minél jobban megy a soruk, annál többet megtesznek azért, hogy mindent tönkretegyenek maguk körül.

221. oldal

>!
Hush_Campo

Nekik nem volt szerencséjük, de amim nekem nem volt, az még sokkal jobban fájt: hiányzott belőlem a bátorság, hogy kipróbáljam, engem vajon hová vezet a szerencsém.

>!
Hush_Campo

Nem egy romantikus dolog, amikor a közös vécé megváltozott légaromájából kell rájönnöd arra, hogy a szerelmed már megint spárgát fogyasztott.

Kapcsolódó szócikkek: spárga
>!
Hush_Campo

A farkasok nem ölik egymást halomra. Ennek az az egyszerű oka, hogy a kisebb és gyengébb mindig megadja magát. Hanyatt fordul, odatartja a torkát, és a mancsait felemelve jelzi, hogy vesztett. Amikor ez megtörténik, a nyertes fizikailag képtelenné válik a további támadásra. Ha nem így volna, ma már nem élne egy farkas sem. Ugyanez az oka annak, hogy a férfiak nem ölik meg a nőket, vagy nem verik őket agyon! Képtelenek rá. Akármennyire is meg szeretné ütni a férfi a nőt, a belső gépezete vétót mond rá. De ha a nő elköveti azt a hibát, hogy rossz jelzést küld felé azáltal, hogy ő üt először…

>!
Beja

Nevem Robinette Broadhead, de ettől függetlenül hímnemű vagyok.

(első mondat)

1 hozzászólás
>!
blianhun

Az oroszok a kínaiaktól tartottak, a kínaiak az oroszoktól. A brazilok a vénusziakra
gyanakodtak, a vénusziak a brazilokra. Na és persze egyikük sem bízott meg az
amerikaiakban.

>!
Sansa I

Fura egy dolog a félelem. Nem éreztem igazán, hogy félnék. Tudtam, egyedül a félelem késztet arra, hogy maradjak, de amit éreztem, nem félelemnek hatott, hanem csak ésszerű óvatosságnak.

126


A sorozat következő kötete

Átjáró sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával
Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány
Philip K. Dick: Csordulj könnyem, mondta a rendőr
Ian McDonald: A dervisház
Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba
Robert Charles Wilson: Kronolitok
Orson Scott Card: Végjáték 2.
Joe Haldeman: Örök háború
Larry Niven: Gyűrűvilág
Connie Willis: Ítélet könyve