Ikon 87% 59 csillagozás

Ez zseniális volt! A végére nem maradt körmöm! :D

Az elején féltem egy kicsit, mert rengeteg információ zúdult a nyakamba, de ahogy haladtak az események, minden a helyére került. A váltott idősíkot sem értettem az elején, de aztán annak is meg lett a maga szerepe. Jason Monk karaktere fantasztikus! Okos, intelligens, vérbeli katona, emellett érző, emberi figura is, aki éles elmével keveri a kártyákat.

Egyre jobban megszeretem Forsyth írásait, még biztosan fogok tőle olvasni.

Bevallom először azt sem tudtam ki, merre, hol, kivel, mikor és miért… (főleg hogy nagyon kevés időm volt olvasni, így 20 oldalanként haladva nem igazán tudtam felvenni a fonalat) de a lanyhuló figyelmem mellett is tudtam, ez jó döntés volt, ez a könyv nekem való.
Nagyon jól bemutatja a kém szervezetek világát, az egyéni történeteken át közel is kerülhettünk hozzájuk. Jó picit belegondolni milyen erők mozgatták a világot abban az időben. Nagyon tetszettek a fifikás kommunikációs csatornák, az elterelő műveletek, és bújtatások. Ez a sok-sok info, apró momentumok, dátumok, nevek és helyek csak a második részben álltak össze, akkor lett hirtelen értelme az egésznek. A második rész jól kidolgozott, fordulatos, és sokkal gyorsabb mint az első.Sokszor szívesen bújtam volna Monk szerepébe. Még akkor is, amikor átvágták, lefokozták, mellőzték, vagy épp üldözték. Igazán jó párost alkotott Sir Nigel Irvine -nel. Ő karakterét először túl nagyképűnek ítéltem, de idővel lett erre is magyarázat, mind mindenre.

Még csak most ismerkedem Forsyth könyveivel, ez a második, amit olvastam tőle, és nem az utolsó, mert nagyon tetszett. Bepillantást nyújtott a történet a titkosszolgálatok világába, képet kaphatunk a kémek tevékenységéről, a CIA és a KGB és egyéb orosz szervezetek működéséről (bár bevallom, nem mindig tudtam követni, hogy melyik betűszó melyiket jelenti és az mit csinál) és az oroszországi politikai eseményekről. Jól megírt, izgalmas, fordulatos könyv.

Évek óta várakozott már a polcomon ez a kémregény, amit a Vörös veréb-trilógia korábbi elolvasása után most abszolút bizakodva vettem a kezembe, sejtettem, hogy kb. mire számíthatok. A szerzőtől az első olvasásom volt, de abszolút kielégítette minden vágyamat, ízig-vérig pörgős, izgalmas volt a történet, egyedül a végén volt némi hiányérzetem.
A könyv az első felében két idősíkkal indít: az egyiken megtörténik a fülszövegben említett Fekete Manifesztum ellopása és ezzel elindul egy láncreakció mind az oroszok, mind az amerikaiak és angolok részéről, a másikon pedig bemutatásra kerül Jason Monk és múltja. Okos döntés volt ez a felépítés, nemcsak azért, mert közelebb hozta Monkot az olvasóhoz, hanem mert a múltja is bővelkedett izgalmakban és különféle beszervezési folyamatokban, amelyeket a lehető legnagyobb élvezettel olvastam, még ha spoiler.
A történet második felére a szálak összefutnak és kezdetét vette a tényleges akció, amely a korábbiaknál is több fordulatot hozott. Egy ponton túl sajnos kezdtem azt érezni, hogy spoiler. Ez betudható a főhősök csodálatos képességeinek is, de egy olyan embertől, mint Grisin, talán több is elvárható lett volna. Összességében nem vont le a regény élvezeti értékéből, de okozhatott volna Forsyth mellbevágó pillanatokat is.
Remek kikapcsolódást nyújtott tehát a könyv, így valószínűleg olvasok majd mást is a szerzőtől. És ezután úgy érzem, a kémregénnyel mint műfajjal is érdemes lenne többet foglalkozni.

Egy újabb kémsztori, ezúttal a mindig titkolozó, rejtőzködő Oroszországból. Nekem ez nagyon izgalmas volt, tegyük hozzá az oroszok néha kissé butácskának vannak beállítva, futnak az események után. Viszont a kém lebuktatásban elől járnak, persze hathatós segítséggel. De bosszantott, hogy ez a féreg ennyi ideig tekergetett a CIA-n belül. Egy ilyen részeges fazon és ekkora mázlija legyen, de gyűlöltem! Ilyen, amikor érdemei szerint mérik az embert és nem tesznek semmit. Nagyon sajnáltam Monk embereit, akik emiatt a senkiházi miatt haltak meg.

Izgalmakban bővelkedő könyv, az idegeket alaposan megdolgoztatja. Néha megzavart, hogy valós korban néha megjelennek valós szereplők is, de ezen hamar túlléptem.
Aki a kémtörténeteket kedveli, annak bizonyára lebilincselő olvasmány.

Forsyth szokásos magas színvonalát hozta ezúttal is. A vége azonban túl fantasztikus. Persze mint lehetőség számba vehető. Azért írt ő már ennél különbeket, noha ez is egy végig feszült nagyszerű regény.

Ez már a harmadik könyvem volt az írótól, és ez is tetszett. Szemléletesen be tudta mutatni az orosz, amerikai és angol titkosszolgálat munkáját, és részletesen leírta, hogy hogyan kell eljárni, ha az ember fia puccsot akar elkövetni. Számomra a legérdekesebb a média és néhány ünnepelt honfitárs közvélemény formáló képessége volt, valamint a titkosszolgálatok hidegháború idején végzett beszervezési tevékenységének valósághű ábrázolása. Sajnos az élvezetes stílus dacára a rengeteg részlet-információ közlése kicsit csökkentette az olvasmányosságot (amellett persze, hogy a történet hihetőségét, hitelességét növelte), ezért egy csillag mínusz.

A könyv első fele kiváló olvasmány, a második azonban hatalmas csalódás. A történet első felének felvezetése a különböző idősíkokon rendkívül izgalmas, Forsyth részletesen, mégis olvasmányosan mutatja be a rendszerváltás előtti titkosszolgálatok működését. Rengeteg háttérinformációval dúsítja a dramaturgiát, a helyszínek leírásait, különösen a zavaros időket élő Moszkvai jelenetekben szinte a fagyos utcákon érzi magát az olvasó. A rendszerváltásban szétzilált orosz társadalom bemutatása szintén magával ragadó.
A könyv második felében azonban előjön a tipikus angol író. Habár a főhős elvben amerikai, az angol birodalom befolyása az eseményekre igen markáns, és a karakterek kidolgozása innentől fogva nagyon iskolás. Az angolok kifogástalan eleganciája és felsőbbrendűsége folyamatosan érződik, a gonosz orosz szereplők természetesen buták, primitív érzelmek vezetik őket, mindig késve reagálnak mindenre, mindig két lépéssel az angolok és amerikai barátjuk mögött járnak. A feszültség teljesen elvész, miután a főhőst gyakorlatilag semmi veszély nem fenyegetheti, annyira okosan, előrelátóan és a legkisebb félelem nélkül veszi fel a versenyt a hazai pályán játszó több tízezer volt kgb-ssel. Rengeteg a logikai bukfenc, az eseményláncolat pedig repetitív, ami miatt a könyv a kétharmadánál már unalmas. A vége pedig egészen gyermeteg, a főhős és angol barátja mindent előre látnak, mindenkivel fel tudják venni a kapcsolatot, és mindenki szereti őket, míg ostoba orosz ellenfeleik, a saját hazájukban beépített negyvenezer besúgóval is információhiányban tobzódnak, és a legegyszerűbb ellenlépések sem jutnak eszükbe.
Forsyth hatalmas lexikális tudással, briliánsan részletezi amihez ért, vagy amiben jártas, vagy amit a saját szemével látott. Ám bődületes sületlenségeket ír össze az olyan cselekményeknél, melyekben csak a fantáziája szárnyal.

Bár az Isten ökle a kedvencem tőle, mégis ez a könyve adta a legtöbb élményt és mondanivalót.