Messzire ​fuss, soká maradj! 83% 70 csillagozás

Kihirdettem a kánikulai szükségállapotot, azaz korlátlan mértékben lehet jégkrémet, dinnyét és dinnyét zabálni, gyümölcslevest szürcsölni és hideg sört gyümölcslevet nyakalni, továbbá bármilyen idétlen ruhadarabban mászkálni, korra, súlyra és nemre való tekintet nélkül – valamint falni a könnyen olvasható krimiket. Fred Vargas (alias Frédérique Audoin-Rouzeau) könyvét még 2012-ben hepetelte be a hörcsögénem valami akcióban és képes voltam hat évig tologatni, mondván, á, az könnyű, ráér…, hát, Az eastwicki boszorkányok után elérkezett a pillanat, hogy a pestis elszabaduljon Párizsban.

Az elején kicsit türelmetlen voltam, nem értettem, mi a franc köze van ennek a bukott hajóskapitány Jossnak meg a hülye ládájának a dögvészhez, aztán minden szépen kialakult, urambocsá' még a szereplőket is megkedveltem; olyan volt olvasni, mint otthon megkönnyebbült sóhajjal belebújni a kedvenc formátlan macinaciba, ami előnytelen, csúnyácska, de annyira kényelmes, hogy a világért se válnánk meg tőle. Ez a kis krimi, akárcsak a kinyúlt macinaci, nem fogja megváltani a világot: kissé esetlen, gyatra, viszonylag könnyű kitalálni, ki a gyilkos, de kellemesen gyorsan és fájdalommentesen lehet vele haladni, és még egy kismacska is van benne. A főszereplő zsaru nem alkoholista (a Watsonja viszont igen, bár egyedül nevel öt fénylő arcocskájú csemetét), ellenben csapnivaló a névmemóriája, fogalma sincs, milyen nap van – szinte látom, hogy a krimirajongók tömege egyként hördül fel –, továbbá fejben számolni se nagyon tud, viszont valami autisztikus hatodik érzék segítségével old meg mindenféle bűneseteket, minekutána kinevezik a gyilkossági csoport élére, a hétársadalom legnagyobb döbbenetére. Az anakronisztikus pestiscécó kifogni látszik Adamsbergen, a hullák szaporodnak, Párizs hányja festi a kereszteket, a gyilkos meg a markába nevet, és még magánéleti bonyodalmak is keletkeznek, jajistenem, hát mi lesz itten.

Ötből négy gyémánt jegygyűrűre értékelném – ha még használnék a blogon számszerű értékelést –, amiben minden jóindulatom, elnéző mosolyom benne van a kissé idétlen humor és az ákombákom gyerekrajzokra emlékeztető szereplők iránt. Érdekes módon éreztem egy csöpp csalódottságot, amiért magyarul nem jelent meg a sorozat többi kötete (ez az egy viszont kétszer, biztos ami biztos), ráadásul Commissaire Adamsbergnek ez a negyedik kalandja a sorban. Vargas amúgy közel húsz könyvet írt. Csalódottság egyenlő magyar könyvkiadás, marad a Talpra, halottak!, amely pedig A három evangélista-sorozat (ők a Messzire fuss, soká maradj!-ban is szerepet kapnak) első része, csak hogy még szebb legyen a történet.

Ui.: Azt tudtátok, hogy a bal kézen hordott gyémánt jegygyűrű talizmánként kezdte a pályafutását a pestisjárvány idején? A tehetős pacákok nem szarral gurigáztak, a legerősebb védelmi eszközt pakolták fel az arájukra.

Akad benne némi elnézhető bugyutaság. Elnéztem, mert jól áll neki. Mármint a két főszereplő yardnak, akik számomra egészen szimpatikusak, ki-ki a maga módján.
Az elején borzasztó kínokat éltem át, mi ez az izé, valami középkori érthetetlenséget éreztem. A kikiáltó a ládájával – nem értettem ezt a figurát. Persze később mindig minden letisztul, nem tudom miért stresszelődtem….
Egy-két párbeszédnél hátast lehet dobni, remek olvasmány, kikapcsolódós, nem érdekel, hogy nő írta, és én, mint női olvasó élveztem, sok történet nem tudná felvenni vele a versenyt.
Na és akkor most utánaolvasok, mi az a prósza…

Ez a kikiáltós fíling kissé megadta számomra az alap nyomottság hangulatát. A tárgyak és emberek háborúja gondolat is meghökkentett kissé. Javított a helyzeten a főfelügyelő és a főhadnagy jópofa évődése, poénjaik. A fordított négyesek ajtóra írásával egy időben valaki a tömegpusztító, nagybetűs istencsapásával, a fekete halállal: pestisjárvánnyal fenyegetőzik és a szertartásos gyilkos is szedi áldozatait. Folytak az események, de úgy éreztem nem igazán kedvelem ezt a sztorit. Továbbra sem kedvenc kategóriám a krimi.

Furcsa, szokatlan bűnügyi regény. Számomra akkor jó egy krimi, ha izgulok rajta, ha találgatom, vajon ki lehet a gyilkos. Ezt most nem éreztem.
Szerettem viszont a franciás hangulatát, a különleges figuráit. Sok érdekességet megtudtam a pestisről is.
A prószát olyan gyakran emlegették, hogy néhány receptet letöltöttem és hamarosan meglepem a családomat vele.

Fred Vargas az álneve, Frédérique Audoin-Rouzeau középkor történész és ez jelentősen befolyásolja ezt az érdekes krimit, középkori „megfejtésekkel”, érdekes személyiségekkel és emberi gonoszsággal. Nagy hatással volt rám az olvasása és a regényből készült film is, csak ajánlani tudom mindenkinek.

Elkezdtem, majd 20 oldal után félretettem más fontosabb könyvek miatt, de aztán ma nekiálltam és felfaltam. Sodró, könnyed, érdekes és szórakoztató krimi. Nagyon sokszor felröhögtem közben, nagyon jó kis pikáns humorral ír Vargas. A történetet nem illik kitálalni. Csavargatja a végét, úgyh ha azt hiszed rájöttél, akkor még mindig van hátra valami. A szereplők mind dilinyósok egytől-egyig, ahogy ez már a valóságban is lenni szokott, meg pláne egy francia történetben. Viszont szerethetőek, így érdekelt a sorsuk.
Amikor vettem a könyvet, pontosabban átvettem Alexandriában, az egyetlen normális eladónő volt, hálisten, éppen, aki nagyon lelkesen közölte, h olvasta, és igen tetszett neki. Szkeptikus voltam, de elmúlt…

Nem volt rossz krimi, az olvasó érdeklődését mindvégig fenntartotta az álnéven író Fred Vargas, aki férfias hangzású neve ellenére hölgy. Érdekesek voltak számomra azok a részek, melyekben a pestisről, annak tudományos megközelítéséről, történelmi hátteréről ír. A regény végére ellaposodott a cselekmény, elveszettnek tűnt az elején oly' színvonalasan fenntartott izgalom.
Hiányérzetem maradt, amikor bezártam a könyvet.
Számomra egyszer olvasandó könyv.
Köszönöm.

Ez egy nagyon jól felépített, érdekes könyv volt. Mivel a francia krimikkel fogok majd a szakdolgozatomban foglalkozni, gondoltam nem árt haha ha elkezdek ilyeneket olvasgatni…
Bizarr és hátborzongató volt sokszor ez az egész ügy. A levelecskék, a négyesek. Furcsa volt, azt meg kell hagyni. ÉS ez nem csak az én fejemben ütött szöget, hanem a nyomozóban is.
Bár a könyv közepe tájékán volt egy bevágás a gyilkoskáról meg a mamáról, a könyv kvázi végéig még mindig nem lehett tudni, hogy kicsodáról beszélünk. Sokkolt a tudat, valamint, hogy miért történt, és hogy igazából mégsem ők voltak…
Amennyire lassan indult a történet, annyira bepörgött a végére, és határozottan tetszett.

Sokat vártam ettől a könyvtől, nemzetközi siker, egy tudós írta, meg francia is, itt a Molyon is hemzsegnek a csillagok. Csak későn vettem észre, hogy főleg a nőknek tetszik…
Olyan, mintha, ezzel tudnám legjobban jellemezni ezt a könyvet. Látszik, hogy a szerző ismeri a sikeres krimik receptjét, csak sajnos nem mindig alkalmazza jól. Pedig jól indul a történet, megismerkedünk, elég részletesen, Joss-al, az ex-tengerésszel, aki kikiáltó, helyi híreket olvas fel naponta Párizs egy eldugott részén, ebből él. Anakronisztikus, éppen ezért érdekes. Különös hírek kerülnek a ládájába, amik valami elközelgő katasztrófára utalnak. Aztán miután jól megismertük és megkedveltük Joss-t, az író szépen leépíti, a végére csak egy háttérfigura lesz belőle. Hm. Helyette megismerjük Adamsberg felügyelőt, akit Columbo-ból és Maigret-ből gyúrtak egybe, zseniális agy, habár neveket, számokat, dátumokat nem tud megjegyezni, azért ez elég nagy hendikep egy nyomozónál. Ő ajtókra festett jelek után kezd nyomozni és persze a két szál összekapcsolódik. Eddig rendben is lenne, jó kis sztori lesz ebből, reménykedik az olvasó. Aztán a regény közepén jön kétszáz oldal, ahol nem történik jóformán semmi, a jó párizsiak festik a jeleket az ajtókra, és mellékesen felbukkan pár hulla, az írónő pedig előveszi történészi tudását, kicsit megfűszerezni a sztorit. Tíz oldalak sorjáznak, amiket egy az egyben ki lehetne tépni a könyvből, senkinek sem hiányoznának. Közben feltűnik a felügyelő barátnője, a rejtélyes Camille, tökéletes McGuffin, elterelő hadművelet. Ellentétben a gyilkosságokkal, amikről alig tudunk meg valamit, a hullák egyszer csak ott hevernek, nem többek tárgyi bizonyítéknál. Nem egy hard-boiled sztori, mondtam az elején, hogy a lányoknak tetszik. A végén aztán újra felveszi az írónő a fonalat, végre történik valami, döcögősen haladunk a végkifejlet felé, amit egy hátrahagyott levélből tudunk meg. Egy igazi zsaru a végén mindig a gyilkos szemébe néz. Vagy a pisztolycsövébe.
Ami az erőssége az írónőnek, az a szakmájából fakad, jók a pestis történetéről szóló részek, ami gyengéje, hogy nem sok fogalma van a rendőri munkáról, valószínűleg ő is Lütyő felügyelő kalandjain szocializálódott. A másik, hogy a skandináv krimik mintájára próbál egy hátteret teremteni a szereplői mögé, ami a tér lakói esetében úgy ahogy sikerül, de összességében eléggé sablonos lesz.
A felére meghúzva még elmenne egy könnyed strandolvasmánynak, de négyszáz oldalon megfekszi a gyomrot. Grafománia, amatőr krimiíró, történész egyenlő Fred Vargas.

Ez tök jó volt. Szeretem, amikor elkezdek olvasni egy könyvet csak azért, mert tetszik a címe, és még jó is lesz.
(A két könyvnek amúgy kb. semmi köze egymáshoz, de ez a regény engem E. Annie Proulx Kikötői hírek c. szuper regényére emlékeztetett. Ebben is van mindenféle rossz és egyik szereplő élete sem éppen csodálatos, de van a szereplőkben valami irigylésre méltó lazaság és valahogy mind elérik, hogy működjön az életük.)