A ​Musza Dagh negyven napja 81 csillagozás

Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Az első világháború idején az oszmán-török birodalom vezetői pusztulásra ítélték a keresztény örmény népet: a sivatagba, a semmibe száműzték őket otthonukból.

Hét kis-ázsiai falu népe azonban a halálba vezető vándorút helyett a tengerparti Musza Daghra menekült. A mindössze ötezer lélek „Mózes hegyén” negyven napig tartotta magát, többször visszaverve a török ostromot, míg egy francia hadihajó ki nem szabadította őket.

Franz Werfel regénye a céltudatos helytállás és a gyűlöletes népirtással való elszánt szembeszegülés története, amely úgy ábrázolja az örmény nép tragikus sorsát, hogy közben nem próbál ellenszenvet kelteni a török iránt.

Megjelent A Musza Dag negyven napja címmel is.

Eredeti cím: Die vierzig Tage des Musa Dagh

Eredeti megjelenés éve: 1933

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion

>!
Partvonal, Budapest, 2015
750 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155283536 · Fordította: Beck Erzsébet
>!
K.u.K., Szekszárd, 2001
816 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639384097 · Fordította: Beck Erzsébet
>!
Kriterion, Bukarest, 1978
840 oldal · Fordította: Beck Erzsébet, Urbán Eszter

5 további kiadás


Enciklopédia 4


Kedvencelte 22

Most olvassa 14

Várólistára tette 108

Kívánságlistára tette 35


Kiemelt értékelések

eme P>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy az idei év eddigi legnagyobb csalódása, mindenek ellenére. Az örmény népírtás nagyregényének gondoltam, talán az is, csak épp nem az, amire számítottam. Werfel ugyanis egy túlírt és mondhatni romantikus regényt kerekít a Mózes hegyére, a Musza Daghra felvonuló és a fegyveres ellenállást választó pár ezer ember története köré, fordulatos, kalandos cselekménnyel, csak látszólag komplex, valójában eléggé egysíkú karakterekkel, meg sematikusan alakuló „jellemfejlődéssel” és viszonyokkal. Túlzásoktól és sarkításoktól sem retten vissza, a helyenként unalmas passzusokat pedig dagályos, pátosszal tele részekkel váltogatja. A regény néha vázlatos történelemkönyvnek tűnik, máskor a fejlődésregény elemeit mutatja fel (Sztepan alakja révén), a gyökerekhez való visszatalálás és krisztusi áldozatvállalás regényének is olvasható (a főhőssel, Gabriel Bagradjannal a fókuszban) vagy épp szerelmes regénynek, mely szál azért eléggé gyengécske és… hagyjuk inkább. spoiler
Hogy miért épp így közelítette meg a témát Werfel, erre nem tudnék válaszolni. Tudatos választás vagy egyszerűen ennyire futotta, ki tudja. Talán mindkettő egyszerre. Talán úgy érezte, ha fel akarja hívni a figyelmet erre az annyira elhallgatott és szinte figyelemre sem méltatott, milliókat érintő tragédiára, az érzelmekre kell hatni, ha szükséges, nem ódzkodva a melodrámától, akár a giccstől sem. Nem tudom.

Tény, hogy a regény világszerte bestseller lett, és 1933-ban olyan eseményekre, jelenségekre próbálta irányítani a figyelmet, amelyek már Európa küszöbén is ott álltak. Mai szemmel döbbenetes egy II. világháború előtti regényben transzportról és ki- meg áttelepítésről olvasni. Egy egész nép tervszerű kiírtásáról. A ma már ismerős lépésekről – jogok korlátozása, az otthonból való kiragadás, csomagolás, transzport, erőltetett menet, erőszak, betegségek, halál, a javak kisajátítása… Hátborzongató, tudva, hogy mi várt még Európára. Meg az is hátborzongató, hogy miközben az egész világ olvasta Werfel könyvét, beleértve Németországot is egy bizonyos ideig, mindez hatványozottan megtörténhetett, csak úgy…
La question arménienne n'existe pas. Miközben a deportálás úticélja a semmi.
Werfel regénye segélykiáltás, figyelmeztetés és bizonyos tekintetben pusztába veszett szó.

A regény több szempontból is vizsgálja a kultúrák, nemzetek együttélését, a beilleszkedés lehetőségét, ennek elérhető mértékét. Érdekes módon nem is annyira a török-örmény viszonyt, mint inkább az európai-örményt, hiszen regényének fő alakja, Gabriel Európában tanult tudós, archeológus, művészettörténész, széplélek, aki huszonhárom évet töltött a kontinensen, akinek felesége francia, fia pedig ugyancsak Európában nevelkedett. Gabriel ugyanakkor a török hadsereg tartalékos tisztje és ősei földjére visszatérő örmény értelmiségi. Az események, amelyekbe fokozatosan belesodródik, elsősorban identitására, hovatartozására vonatkozó kérdésekkel szembesítik, ahogy a körülötte lévő szereplők többségét is.
Vér és nép! Legyünk őszinték, nem üres fogalmak ezek is? Nem lehet valaki egyszerűen csak ember? – teszi fel az európai műveltségű, elidegenedett Gabriel a kérdést. A válasz pedig egyértelmű nem. Werfel következetesen úgy cselekmény mint a karakterek szintjén a nemzetiséghez, néphez való tartozás vérrel örökölt, génekben hordozott kitörölhetetlensége és a sorsszerű közösségvállalás mellett foglal állást.* Így válik Gabriel és fia végül Mózes és Krisztus-alakká, e logika mentén alakul a feleség, Juliette és az örmény lány, Iszkuhi, vagy épp Gonzague író jellemrajza és a szereplők közti viszonyrendszer is.
Nagyon sarkított, fekete-fehér kép ez. Werfel egyértelmű kritikai álláspontot foglal Európával szemben, amelyre az elkényelmesedés, elpuhulás és tépett idegek földjeként tekint, kétségbe vonva a nyugati műveltség és kultúra értékét, értelmét ebben a kiélezett határhelyzetben és szembehelyezve a krisztusi időket élő örmény vidékkel, a Musza Dagh-gal, az idealizált hősiesség terrénumával. Az örménység erkölcsi fölénye** annyira hangsúlyozott, hogy az már a hitelesség és valószerűség kárára megy, annak ellenére, hogy Werfel a mellékszereplők révén azért a közösséget érintő belső konfliktusokat, a széthúzást, a széthullást sem hallgatja el. A hegyen ott van az örmény társadalom minden tipikus alakja, és nem hiányzik helyenként az ironikus hangvétel sem, mégis, a Musza Daghon a Paradicsom üledéke, visszfénye, utóíze maradt vissza, amely még a tragédia napjaiban is érezhető.
Amúgy a regény szimbólum- és motívumrendszere elsősorban bibliai vonatkozású, hiszen nemcsak bibliai időkről szól, hanem bibliai helyeken is történik, egy a kora kezdetektől a kereszténységet felvevő néppel a középpontban. Így lett a bibliai nevek, bibliai alakokat idéző gesztusok, sorsok mellett például negyven nap az ötvenháromból.
A többnyire közömbös Európa (és Amerika) is csak misszionáriusai révén válik aktív (ám többnyire nem sok eredménnyel járó) cselekvővé az örményeket érő atrocitásokkal kapcsolatban. Johannes Lepsius, a Német Keleti Társaság elnökének alakja emelkedik ki közülük, akinek a török vezetőséggel való beszélgetései révén az elbeszélő megpróbálja a történteket politikai-társadalmi kontextusba helyezni, magyarázatot találni – sokkal kevésbé sikeresen, mint azt az olvasó elvárná.

A lezárás az élet produkálta deus ex machinához hozzátold egy romantikus csavart – továbbvive a keresztény nézőpontot, Gabriel a gondviselésnek tulajdonítja sorsát, rendeltetése betöltéseként fogadva el az elkerülhetetlen véget, megadva magát „a bennünk és fölöttünk élő Kifürkészhetetlennek.”

Lenne még sok minden, de így is túl hosszúra nyúlt már ez az értékelés. Nagyon bánom, hogy csalódnom kellett. Számomra túl nagy volt a lendület, elméretezettek az arányok. Viszont értékelem Werfelben, hogy felfigyelt a témára, hogy lelkesen, segítő szándékkal vetette bele magát a kutatásba és írásba, hogy hírmondó akart lenni, fel akarta rázni közönyéből a világot. Jól tette, hogy megpróbálta, talán bizonyos értelemben sikerült is neki. De nekem ez mégiscsak egy gyengécske regény, minden erényével együtt.

* Sőt, nem csak nemzeti hovatartozást meghatározó géneket örököl az ember, hiszen még az is meglátszik, mit jelent, ha valaki született úr. Erről ennyit.
** Elsősorban az európai puhánysággal szemben – a török szinte szóra sem érdemes, hiszen vele szemben nemcsak erkölcsi, de kulturális, gazdasági és mindennémű fölényről van szó, nem beszélve arról, hogy keresztény áll barbárral szemben…

9 hozzászólás
ursus>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Már néhány napja befejeztem. Úgy maradt a polcon, ahová letettem a második kötetet, és azóta nem olvasok, nem vettem kezembe újabb könyvet. Azt hiszem, egy darabig még várhatnak az olvasásra váró könyveim, pedig jó néhány akad, csupa kiáltó restancia. De ezt meg kell emészteni.

A gyilkos kretenizmust, a nacionálklerikális baromsághalmazt, ami állatokat farag jobb sorsra érdemes népekből, most épp a törökökből, és nettó bűnözőkké teszi őket. A sunyi haszonlesést, ami – úgy látszik – az emberiség evolúciós sajátja, így azonnal mozgásba lendül, ha valami ki- és elsajátítható konc mutatkozik a közelben, legyen bármi az ára. A korlátot nem ismerő, infantilis önimádatot, ami parancsok üvöltésével leplezi a gyermek félelmét a sötéttől, ami olyan mély, hogy kizárólag a tudatlanság szülheti. A népet, amelynek még volt némi gerince, hogy bár csak halkan és nagyon óvatosan, de kiálljon a saját szövetségesével szemben is valami magasabb eszme nevében, de alig több, mint két évtized múltán már ő akarja majd ráerőltetni a saját vérgennyes eszméit az egész világra (ezek ugyanazok az emberek!). És végül magát az embert, aki a hősiesség magaslatain is képes ugyanolyan hülyének maradni, mintha legégetőbb problémája a túlságosan megterhelő vasárnapi ebéd megemésztése lenne.

Erről a regényről nem lehet azt mondani, hogy „jó könyv”, mert nagyon is rólunk szól, és ez mélységesen, félelmetesen rémisztő. Mindazonáltal nagyon sajnálom, hogy csak most olvastam! Negyven évvel ezelőtt kellett volna, s azóta többször is újra elolvasni, hogy ne feledjem, ami benne van. Életre szóló, döntésbefolyásoló könyv. A fenébe Franz Werfellel, amiért itt hagyta ezt nekünk, és így már nem tehetünk úgy, mintha mindaz, amit leírt, nem történt volna meg.

DaTa P>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Majd 800 oldalnyi monstrum az örmény holokausztról. Ha húz belőle 300 oldalt, tetszett volna. Így viszont sokszor terjengősnek, vontatottnak, és mesterkéltnek is éreztem, bevonódás helyett pedig csak bosszankodtam ezért. Pedig fontos téma, de szerintem nem lett igazán jól megírva itt, bármennyire is szeretem Werfelt egyébként.

GTM P>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Nagyon régi gyermekkori emlék ez is. Akkor nem is tudtam vele megbirkózni, ehhez a lassú, részletező, mondhatnám eposzi előadásmódhoz meg kell élni néhány évet. A történettel még a könyv előtt, ha jól emlékszem, a Thália Színház előadásán találkoztam valamikor a ’70-es években. Akkori romantikus gyereklelkemet nagyon megfogta az előadás, és most sem tudok a hajdani élménytől elszakadni. Mert valahol még biztos ott él bennem az a gyermek, aki lelkesedni tudott, rajongott a nagy hősökért, aki maga is szeretett volna síkra szállni a meggyötörtekért és megalázottakért, és aki még nem ismert árnyalatokat, csak feketét és fehéret. Érdekes volt több évtized távlatából elolvasni a könyvet, amibe akkor beletört a bicskám. Milyen ismerős volt egy-egy jelenet! Nagyon mélyről bukkantak fel a régi emlékek, és azok az érzések is, amik nem engedik, hogy kevesebb pontot adjak a könyvre. Pedig egyet kell értenem @eme nagyszerű kritikájával: https://moly.hu/ertekelesek/2500306 . De ő sem vonja kétségbe a szerző jószándékát. Werfel jó ügyet szolgálva adott hírt a világnak az akkori ismert legszörnyűbb emberirtásról, az örmény genocídiumról, amiről máig is csak igen kevesen tudnak, és amit azóta is következetesen tagadnak a különböző török rezsimek.

Minden hibájával együtt fontosnak érzem a művet, különösen, hogy a témának csak gyengébb feldolgozásával találkoztam eddig. Úgy olvastam mint hőskölteményt. Lehet, Werfel annak is szánta. A kellélek adottak: az Istenek többszöri közjátéka , a néhány unalomig ismétlődő jelző talán erről árulkodnak. Kérdés, mi helye egy hőskölteménynek a 20. században, és főként mit kezdjek vele a 21.-ben? Mai szemmel valóban patetikus, sok a romantikus túlzás. A fajokról vallott nézetei is rég elavultak, de ne feledjük, majd száz évvel ezelőtt íródott a regény. Ugyanakkor nagyon sok a szomorú áthallás is, a mai gondolkodásunkra, szóhasználatunkra aktualizálható részlet. A csoportdinamika működését, a csoportpszichózis leírását pedig egészen mesterinek és félelmetesnek találtam. Ijesztően nagyban űzzük ezt a játszmát ma is! Kiáltás ez a könyv, hatalmas, artikulálatlan kiáltás, fájó figyelmeztetés, pusztába kiáltott szó…

Embertársainkat hibáikkal együtt szeretjük. A könyvekkel is így vagyunk. Számomra ez a könyv ilyen.

Balázs_Erőss>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Amikor először a kezembe került, azt gondoltam, hogy valami olyanra akadtam, ami egyrészt egy általam nem ismert történelmi eseményről, másrészt egy érdekesnek tűnő korrajzról fog szólni. Ezzel szemben, ez a könyv a témájához képest rettenetesen romantikus (nem a szerelmes, hanem az irodalmi stílus szerint) és fölöslegesen bőbeszédű. Ez utóbbit csak azért tudtam elfogadni, mert a törökök mindig is borzalmasan kacifántosan, de kevés tartalommal fogalmaznak.
Az örmény népirtás rettenetes tett volt, mint ahogy minden népirtás az, történjen akárhol a világban. Nem a szenvedésre vagyok kíváncsi, hanem a tényekre.
Csalódást okozott a könyv, mert a tényleges harci cselekményekről és a korrajzról maximum 200 oldal szól. Ezzel szemben a törökök egymás közötti belső intrikáiról, valamint az örmények vallási gondolkodásából eredő szemellenzős viselkedésből, a saját maguk közötti vaskalapos gondolkodásból túl sokat kaptam.
Az érdemi események nagyvonalúan másodhegedűsként szerepelnek a könyvben, szemben minden egyéb információval.
Ne tévesszen meg senkit, hogy ez a kiadás „csak” 750 oldal. A mikroszkopikus méretű betűk trükkje ez. A szomorú (és ez esetben unalmas) terjedelem 1200–1400 oldal körül járhat.
Kár volt a ráfordított időmért!

tgorsy>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Az általam ismert történelmek közül a magyar, a zsidó, az ír és az örményt gondolom hasonlóan szóratottnak, meggyötörtnek, megbünhődöttnek.
Ezt a könyvet azóta szeretném elolvasni mióta jártam Örményországban. Az azeri baltás gyilkos kiadása megadta az utolsó lökést.
Nem éreztem jó könyvnek, pl. az Egri csillagok sokkal jobb, nekem. Időnként olyan érzésem volt, mintha néma filmet néznék, a szereplők túlzó mimikájával, gesztusaival. Ennek ellenére az utolsó ötven oldalon pergett a könnyem. Nem sírtam, nem zokogtam, potyogott a könnyem. Nem tudtam elállítani.

Bogas >!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Tavaly húzós karácsonyon kaptam ajándékba – az ajándékozóm mindenképp meg akart ismertetni Werfel műveivel, és azzal adta, hogy ezt a regényét még ugyan nem olvasta, de biztos jó lesz, mert Werfel zseniális. Majd olvassam el a Barbarát is, ha ez tetszett.
Annyira nem tetszett, mert szörnyen dagályos és túlírt mű, de azért el fogom olvasni a Barbarát is egyszer. @eme értékelése szerintem nagyon pontos, ami ezt a regényt illeti. Még annyit tennék hozzá, hogy az utószó szerint 1940-ben nagyon szorgalmazták, hogy Werfel kapjon Nobel-díjat, de végül nem ő kapta. Talán nem véletlen, hogy olyan mondatok, mint például „szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.” Nobel-díjra visznek, és az olyan regények, ahol minden bekezdésben forró áradatként tör fel a honvágy, nem.

regulat>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Most volt itt az ideje, hogy újraolvassam. Talán a kor, az idő teszti, de valahogy most sokkal kevésbé volt romantikus az örmények hősiessége. Úgy harminc éve olvastam először. Akkor még csodáltam a muszáj herkuleseket, ma már inkább sajnálom. Nem vágyom ilyen szerepre. Ráadásul mostanság képes vagyok mindenben aktuálpolitikát találni…
(írtam volt 2009-ben)

>!
Európa, Budapest, 1973
744 oldal · keménytáblás · Fordította: Beck Erzsébet
murmur>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Nehéz téma, nem is tudom mit mondhatnék a könyvről amit mások már nem fogalmaztak meg nálam ezerszer jobban. Többször abba akartam hagyni az olvasást, nyomasztott a történet, legszívesebben menekültem volna előle. Voltam olyan bolond, hogy megnéztem pár korabeli fotót így végig úgy olvastam, hogy konkrét arcokat társítottam a szereplőkhöz, nem volt jó ötlet.
Mégis ajánlom mindenkinek. Nem hinném, hogy ilyen témában született volna másik könyv, ami ennyire megérintett volna. Szerintem kell majd pár nap amíg kikerülök a hatása alól.

3 hozzászólás
Eta IP>!
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Nagyon szeretem Werfelt, szerintem kitűnő író, nagyobb ismertséget érdemelne – ez a könyve pedig remek és fájdalmas.


Népszerű idézetek

eme P>!

Egyszer minden ember és minden nemzet kerül olyan helyzetbe, hogy ő a gyengébb.

3 hozzászólás
tgorsy>!

A legiszonyatosabb gonosztett nem egy egész nép kiirtása, hanem az isteni eredet kiirtása egy egész népből. […] Ha pedig valaki a méltóságot pusztítja el embertársában, akkor a teremtőt pusztítja el benne. Ez az istengyilkosság, a bűn, amely soha nem bocsáttatik meg, az időknek végezetéig.

622. oldal

tgorsy>!

… amióta a világ világ, a hatalom mindig édestestvére a lélek eltompult pimaszságának.

608. oldal

eme P>!

Aki apját látja, Istent látja. Mert az apa az utolsó láncszeme az sok szakadatlan láncának, amely az embereket Ádámmal, s ezáltal a teremtés kezdetével összeköti. De aki a fiára tekint, ugyancsak Istenre tekint. A fiú a következő szeme a láncnak, amely az embert az Utolsó Ítélethez, minden dolgok végéhez, a megváltáshoz kapcsolja.

Kapcsolódó szócikkek: apa · fiú
eme P>!

De mit jelentenek az események? Mindig csak annyit, amennyit beléjük magyaráznak.

ursus>!

Hrand Oszkanjan, akiről ma kiderült, hogy reményteljes politikus, jól tudta, hogy logikai hiba nem árthat ügyének. A következetes gondolkodás erőfeszítést igényel, és senki sem akar erőlködni. Viszont aki nevetségessé teszi ellenfelét, az kéjes örömöt kelt egy gyűlésen, és egyes-egyedül az ilyenfajta érzések számítanak

II. / 222. o.

csillagka P>!

Nagy szerencsétlenségben, még elemi csapás esetén is, az emberek azzal könnyítenek legjobban a szívükön, hogy ösztönösen egyes személyekre hárítják a felelősséget, és elhalmozzák őket szemrehányásokkal. Van-e embereknek joguk arra, hogy bölcs tervet dolgozzanak ki egy másik nép kiirtására? Lehet-e egyáltalán hasznos az ilyen terv, ahogy a kajmakam százszor is állította? Ki dönti el, hogy egy nép jobb-e vagy rosszabb, mint egy másik? Emberek bizonyosan nem dönthetik el, Isten pedig nagyon egyértelműen döntött a Damladzsikon. Sztepanba villámcsapásként hasított a felismerés, hogy egyetlen tett sem elég az örökkévalósághoz, hogy minden dicsőségben bosszúvágyó hűtlenség lappang, és hogy mindig elölről kell kezdeni.

csillagka P>!

…a közélet egyik titka, hogy a véletlen mindig teremt a tömeg összesűrűsödött rosszindulatának megfelelő eseményt.

Evione>!

Az emberek minden korban más-más eszmékkel fűszerezik a keserves életet, hogy még élvezhetetlenebbé tegyék.

Első könyv: Közelgő vihar - 2: Konak, hamam, szelámlik

tschk >!

Ezért csak Krisztus igazi szolgáinak kellene uralkodniuk a földön, mégpedig azért, mert ők földi feltételeik fölébe kerekednek. Ez az én politikai hitvallásom, titkos tanácsos úr.

133. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan
Martha Hall Kelly: Orgonalányok
Kate Quinn: Alice hálózata
Karl Bruckner: Szadako élni akar
Nermin Bezmen: Kurt Szejt és Sura
Jim Shepard: Áron könyve
Sebastian Faulks: Madárdal
Kristin Hannah: Fülemüle
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Robin O'Wrightly: Emlékkönny