Az ​átváltozás 77% 1146 csillagozás

Újraolvasás vége.
Illetve csak a címadó elbeszélést olvastam újra a kötetből, a többit most nem. Úgyhogy nem is fogok sokat szövegelni. :)
Kafka azok közé az írók közé tartozik, akiket sose tudtam megszeretni, de távol se tudtam tartani magamtól soha. Nem tudok megszeretni valakit, aki ennyire baljós, kísérteties, képtelen és hátborzongató világokat tud teremteni, de egyúttal az is lehetetlen, hogy ne térjek vissza hozzá újra meg újra. Szürrealista a szürrealisták előtt, mágikus realista a mágikus realisták előtt.

Ha Kafkát olvasok, időnként eszembe jut egy régi beszélgetés, amelyet egy igen-igen naiv fiatalemberrel folytattam, aki ellenében akkor még nem voltak érveim, csak tudtam, hogy nincs igaza. Amikor elmondtam neki, hogy Kafka írásaiban teljesen hétköznapi körülmények uralkodnak, míg hirtelen meg nem jelenik az irracionális, például úgy, hogy egy átlagos hivatalban kinyílik egy ajtó, és az ajtón túl meztelen embereket kínoznak – vagy mint Az átváltozásban: aki tegnap még a legközelebbi rokonod volt, ma óriási bogárként jelenik meg a bizonyos ajtón túl –, akkor az illető kijelentette, hogy ez nem irracionális, mert ez például az ötvenes évek Magyarországában nyugodtan lehetett a valóság.
Hát éppen ez az: Kafkánál a kettő nem zárja ki egymást. A valóság irracionális, azaz ésszerűtlen. Nem az ok-okozatiság elve alapján működik. Szürreális és félelmetes, folyamatosan csapdákat rejt az ember számára, akinek senki sem segít, aki valamelyikbe egészen biztosan beleesik, és ezen még csak nem is sajnálkozik különösebben senki. Sőt nevetnek vagy felháborodnak, mert meg vannak győződve róla, hogy az illetőnek a csapdát látnia kellett volna – hogy a helyében senki más nem esett volna bele abba a csapdába – hogy a szerencsétlenség pusztán a szerencsétlenül járt ember ostobaságának következménye. Bár el lehetne felejteni a mindennapi életünkben, hogy Kafka-művek is vannak a világon…

Felnőtt fejjel már érzékelem, hol érhető tetten Gregor átváltozása előtti és utáni életében a komikum (nem mulatságos, hanem nevetséges az ő élete [is]). Hogy komikus az, ahogyan bogárként is hétköznapi emberként szeretne élni, komikus a paprikajancsi módjára dobozából kiugró cégvezető, de leginkább a három mechanikusan egyszerre mozgó albérlő. De nevetni most még kevésbé tudok rajta, mint boldogult úrfikoromban. Túlságosan csúnyán kihasználják szegényt, és túlságosan sokan; túlságosan könnyen belenyugszanak abba, hogy ő mindig ott van és segít és dolgozik; túlságosan gyorsan reagálnak a legkisebb hibájára is; és túlságosan könnyen megszabadulnak nemcsak tőle, hanem még a lelkifurdalástól is, amelyet az emléke okoz(hatna). Igazából azt nem értem, hogy bírta ennyi évig átváltozás nélkül.

20 éve töretlen a barátságunk Kafkával, és mint ahogy jó barátokhoz illik, néha felelevenítjük a múltat és elszórakoztatjuk egymást.
Annak idején Az átváltozás című novellája kapcsán találkoztunk, ami zseniális, Gregor nagyon a szívemhez nőtt, ezért azóta is szívesen veszem kézbe a novelláskötetet :)

Naponta egy novellát olvastam el a könyvből; volt, amikor rövidebbet, volt, amikor hosszabbat. Összességében mindig izgatottan vártam a következőt, de volt néhány unalmasabb, mélyebb pontja is a válogatásnak. A torzóban maradt novellái vannak olyan értékesek, mint a befejezettek, és a szürrealitást persze egyik sem nélkülözi.
Meg tudom érteni, hogy miért nem szeretik Kafkát az emberek, egyes elbeszéléseinél éreztem, hogy menthetetlenül elgurult a gyógyszere, de mégis van benne valami, ami miatt letehetetlenek és torokszorítóak a történetei. Mondjuk szerintem ehhez is meg kell öregedni kicsit.

Nagyon szélsőséges érzéseket keltettek ezek a rövid lélegzetű írások. Némelyik szinte azonnal belém ivódott, részemmé vált, annyira azonos hullámhosszon voltam Kafkával, hogy szinte párbeszédet folytattunk egymással. Hogyne érezném át a sarokba szorított ember kétségbeesését, amikor azt tapasztalja, hogy a világ féreggé változtatja, amikor száz év alatt az említett világ csak annyiban fejlődött, hogy ezt az átváltoztatást sokkal gyorsabban, és sokkal nagyobb szériában tudja végrehajtani. Árnyalja ugyan, ám csak némileg rontja az összképet, hogy voltak olyanok is, ahol szinte soronként akart lecsukódni a szemem, annyira untam, annyira papírízűnek, életidegennek éreztem. Nem baj. Ha néhány rosszabb, vagy legalábbis számomra érthetetlennek bizonyuló novella az ára a remekműveknek, hát inkább fizessük meg ezt az árat, semmint marathoni hosszúságú középszerűségből álljon a menünk. Számomra egyébként érthetetlen, hogy miért Kafkát nevezzük szürreálisnak, abszurdnak és groteszknek, s miért nem azokat, akik képtelenek elfogadni, hogy ez is egy teljesen normális látásmód? Még akkor is, ha esetleg valamiről téves következtetéseket von le. Vitázzunk az utóbbival, ha van miért, de a művésznek ne akarjuk kijelölni az egyetlen elfogadható pontot, hogy honnan alkosson képet. Jogunk van csapnivalónak minősíteni a végeredményt, de nincs jogunk beszűkíteni, egyetlen ponthoz láncolni az alkotót. Szerencsére Kafka nem tisztelte a határokat, én ellenben tisztelem a határsértőket.

Nem furcsa egyébként, hogy az ember élete utolsó pillanatáig kívánságokat és kérdéseket forgat a fejében?

A régi trükk: kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt.

Beszéltünk erről az agyalágyúltságról… meg hogy biztos volt valami beütése szegénykémnek.
Mindenki úgy értelmezi, és szűri le a történet lényegét, ahogy csak éppen kedve tartja.
De gondoljunk már bele… a világ féreggé változtatja az embert. Már bocsánat, akinek megszakadt most a szíve. Beteg vagyok.. ilyenkor harapok.
Neki se volt valami álom élete, és a mai világban élőknek sem.
Morbid vagy sem.. groteszk ide vagy oda, de néha annyira bele tudtam magam képzelni Gregor életébe..
Évekig dolgozik… mint én, eltartja a családját.. …, le se sz.rja senki sem, csak az a lényeg hogy dolgozzon. Majd amikor egy kis „pondróvá” válik… tudom bogárrá,
és nem jelentkezik a munkahelyén, hipp-hopp mindenkinek szemet szúr, és ha csak egy picit is, de végre bogárszámba veszik. Na ez volt a groteszk megfogalmazás. :D :/

Szóval amikor elolvasod ezt a könyvet, ne azon rágódj, hogy reggel talán neked is csúf pofád lesz, és egy büdös bogárrá változol. Nevess az egészen amikor elolvasod… mert ez az élet, kellett ez az irodalomnak, kár lett volna érte, ha elégették vagy széttépték volna.

És bárki bármit mondjon is… Kafka egy egyéniség volt. Agyalágyúlt, de én sem vagyok jobb, az ilyen emberkék hoznak színt az ember életébe.

– Ó – mondta az egér –, a világ napról napra zsugorodik. Először olyan tágas volt még, hogy féltem, elfutottam, és boldog voltam, hogy végre jobbra-balra a távolban falakat láttam, ám e hosszú falak olyan gyorsan haladnak egymás felé, hogy ez már az utolsó szoba, és ott a sarokban a csapda, amelybe futok.
– Csak futásod irányán kell változtatnod – mondta a macska, és felfalta.

Rá kell jönnöm, hogy ne higgyek az olvasás előtt és közben kéretlenül hozzámvágott véleményeknek, miszerint: „Fujjj, ez annyira gusztustalan, egy hatalmas BOGÁRRÓL szól!” és „Halálosan unalmas, én utáltam olvasni!” Szerintem egyáltalán nem volt unalmas, sőt, és gusztustalannak sem találtam. Zseniálisnak annál inkább.

Az átváltozás:
Milyen szomorú és dühítő kis történet volt ez :( Most nem is tudok mást írni, csakhogy milyen hálátlan is az ember :( blöeeeeeeeeee

Kifejezetten tetszett! Csak az Átváltozás című novella kellett belőle, de mivel annyira megfogott az író képzelete hogy muszáj voltam a többit is elolvasni. Nagyon tetszett, zseniális.

A könyvet olvasva az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy miért áll ez ilyen alacsony százalékon. Az ötletek ugyanis zseniálisak, és nagyrészt messzire megy el velük; az írások az emlegetett nyomasztáson kívül humorosak, és oda vissza cikáznak a két pólus között; Kafkának pedig széles körben elismerik a munkásságát, és rengetegen magasztalják az egekig. Akkor mi a probléma?

Szerintem a hozzáállásban rejlik, tehát az imént felsorolt erényeket fogják fel hibáknak. Egyesek nagyon korán olvastatják az átváltozást (szerencsére én ezt nem szenvedtem el), mert úgy gondolják: ha most nem ismerkedik meg vele a gyerek, lehet egész életében vakfolt marad neki ez a mestermű. Meg hát amúgy is rövid… Csak azt felejtik el, hogy ilyen idősen nem áll mögöttük az az élettapasztalat, amivel felfoghatnák a belső játszmákat (magamról beszélek!), vagy egyszerűen csak tojnak rá, mert őket nem érdeklik ezek a folyamatok (megint!). Én látatlanban azt tippelem, hogy 10 fiatalból 1-nek, vagy annál kevesebbnek jön be, továbbá általában nem merül fel az az ötlet az irodalmat kőbálványra helyező tanárok fejében, hogy lehet humorosan is nézni az Átváltozásra. spoiler A szereplők ugyanis annyira el vannak túlozva, akár egy B-filmes akcióorgiában, tehát önmaguk karikatúráivá változnak, és a gondolataik úgy köröznek saját tengerük körül, mint a farkába harapó kígyó. Emellett általában elsiklanak, mert milyen nagyon nyomasztó, meg depresszív, és én még egyszer soha…

A kibontott belső vívódások, pedig egy Young-Adult könyvhöz képest… még most is keresem a metaforát. Szóval nem egyszerű őket olvasni, nekem talán az Odút volt a legnehezebb, de! ezek a körök, amiket a földalatti élőlény átél, fájdalmasan hasonlítanak a tanulmányaim alatt feltörő vívódásokra(és még a java hátra van). Nem a csiga lassú tempó a lényeg, hanem az az élesen megrajzolt minta, amit az olvasás által kapsz. Valami érzelmet csak kell kelteni, hogy beleégjen az agyba. A novellák 70% ilyen volt nekem, ami azért nem semmi.

A másik mumus a nyelv. Van egy stílusa, ami elég tudálékosnak hat, többször nyakatekert, és egy idő után fárasztó olvasni. Biztosan nem a vicc kedvéért vette fel ezt a hangnemet, mivel a kötetben végig uralkodik, viszont amit ebből ki lehet hozni, azt kihozta.

A kedvenceim: Az átváltozás, A fegyencgyarmaton, Egy falusi orvos, A törvény kapujában (egy nagyon erős, rövid novella), Sakálok és arabok, Jelentés az Akadémiának (talán a legviccesebb), Az éhezőművész, Josefine, az énekesnő, avagy Az egerek népe, Az odú, Közösség.

Rejtélyes, szokatlan történetek, „elemezhetetlen példabeszédek” főként az emberek és állatok közötti ide-oda változások a megdöbbentőek (Az átváltozás, Az új ügyvéd) néhol megfoghatatlan, alaktalan félelmek, máshol realisztikus leírások. Ami leginkább megviselt olvasás közben A fegyencgyarmaton. A szöveg nagyon jó, folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Nagyon furcsa, hideg apafigurák szerepelnek benne. Bonyolult emberi kapcsolatokat boncolgat a szerző, időnként újra kellett olvasni egy-egy mondatot, hogy tényleg jól látom-e, amit olvasok. A vonzás és a döbbenet váltakoztak benne olvasás közben, nehezen feledhető történetek. Legkevésbé tetszett a 2 utolsó történet végtelen monotóniája, cselekménymentessége.