Az ​átváltozás 77% 942 csillagozás

Újraolvasás vége.
Illetve csak a címadó elbeszélést olvastam újra a kötetből, a többit most nem. Úgyhogy nem is fogok sokat szövegelni. :)
Kafka azok közé az írók közé tartozik, akiket sose tudtam megszeretni, de távol se tudtam tartani magamtól soha. Nem tudok megszeretni valakit, aki ennyire baljós, kísérteties, képtelen és hátborzongató világokat tud teremteni, de egyúttal az is lehetetlen, hogy ne térjek vissza hozzá újra meg újra. Szürrealista a szürrealisták előtt, mágikus realista a mágikus realisták előtt.

Ha Kafkát olvasok, időnként eszembe jut egy régi beszélgetés, amelyet egy igen-igen naiv fiatalemberrel folytattam, aki ellenében akkor még nem voltak érveim, csak tudtam, hogy nincs igaza. Amikor elmondtam neki, hogy Kafka írásaiban teljesen hétköznapi körülmények uralkodnak, míg hirtelen meg nem jelenik az irracionális, például úgy, hogy egy átlagos hivatalban kinyílik egy ajtó, és az ajtón túl meztelen embereket kínoznak – vagy mint Az átváltozásban: aki tegnap még a legközelebbi rokonod volt, ma óriási bogárként jelenik meg a bizonyos ajtón túl –, akkor az illető kijelentette, hogy ez nem irracionális, mert ez például az ötvenes évek Magyarországában nyugodtan lehetett a valóság.
Hát éppen ez az: Kafkánál a kettő nem zárja ki egymást. A valóság irracionális, azaz ésszerűtlen. Nem az ok-okozatiság elve alapján működik. Szürreális és félelmetes, folyamatosan csapdákat rejt az ember számára, akinek senki sem segít, aki valamelyikbe egészen biztosan beleesik, és ezen még csak nem is sajnálkozik különösebben senki. Sőt nevetnek vagy felháborodnak, mert meg vannak győződve róla, hogy az illetőnek a csapdát látnia kellett volna – hogy a helyében senki más nem esett volna bele abba a csapdába – hogy a szerencsétlenség pusztán a szerencsétlenül járt ember ostobaságának következménye. Bár el lehetne felejteni a mindennapi életünkben, hogy Kafka-művek is vannak a világon…

Felnőtt fejjel már érzékelem, hol érhető tetten Gregor átváltozása előtti és utáni életében a komikum (nem mulatságos, hanem nevetséges az ő élete [is]). Hogy komikus az, ahogyan bogárként is hétköznapi emberként szeretne élni, komikus a paprikajancsi módjára dobozából kiugró cégvezető, de leginkább a három mechanikusan egyszerre mozgó albérlő. De nevetni most még kevésbé tudok rajta, mint boldogult úrfikoromban. Túlságosan csúnyán kihasználják szegényt, és túlságosan sokan; túlságosan könnyen belenyugszanak abba, hogy ő mindig ott van és segít és dolgozik; túlságosan gyorsan reagálnak a legkisebb hibájára is; és túlságosan könnyen megszabadulnak nemcsak tőle, hanem még a lelkifurdalástól is, amelyet az emléke okoz(hatna). Igazából azt nem értem, hogy bírta ennyi évig átváltozás nélkül.

20 éve töretlen a barátságunk Kafkával, és mint ahogy jó barátokhoz illik, néha felelevenítjük a múltat és elszórakoztatjuk egymást.
Annak idején Az átváltozás című novellája kapcsán találkoztunk, ami zseniális, Gregor nagyon a szívemhez nőtt, ezért azóta is szívesen veszem kézbe a novelláskötetet :)

Naponta egy novellát olvastam el a könyvből; volt, amikor rövidebbet, volt, amikor hosszabbat. Összességében mindig izgatottan vártam a következőt, de volt néhány unalmasabb, mélyebb pontja is a válogatásnak. A torzóban maradt novellái vannak olyan értékesek, mint a befejezettek, és a szürrealitást persze egyik sem nélkülözi.
Meg tudom érteni, hogy miért nem szeretik Kafkát az emberek, egyes elbeszéléseinél éreztem, hogy menthetetlenül elgurult a gyógyszere, de mégis van benne valami, ami miatt letehetetlenek és torokszorítóak a történetei. Mondjuk szerintem ehhez is meg kell öregedni kicsit.

Rá kell jönnöm, hogy ne higgyek az olvasás előtt és közben kéretlenül hozzámvágott véleményeknek, miszerint: „Fujjj, ez annyira gusztustalan, egy hatalmas BOGÁRRÓL szól!” és „Halálosan unalmas, én utáltam olvasni!” Szerintem egyáltalán nem volt unalmas, sőt, és gusztustalannak sem találtam. Zseniálisnak annál inkább.

Az átváltozás:
Milyen szomorú és dühítő kis történet volt ez :( Most nem is tudok mást írni, csakhogy milyen hálátlan is az ember :( blöeeeeeeeeee

Nem furcsa egyébként, hogy az ember élete utolsó pillanatáig kívánságokat és kérdéseket forgat a fejében?

A régi trükk: kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt.

Beszéltünk erről az agyalágyúltságról… meg hogy biztos volt valami beütése szegénykémnek.
Mindenki úgy értelmezi, és szűri le a történet lényegét, ahogy csak éppen kedve tartja.
De gondoljunk már bele… a világ féreggé változtatja az embert. Már bocsánat, akinek megszakadt most a szíve. Beteg vagyok.. ilyenkor harapok.
Neki se volt valami álom élete, és a mai világban élőknek sem.
Morbid vagy sem.. groteszk ide vagy oda, de néha annyira bele tudtam magam képzelni Gregor életébe..
Évekig dolgozik… mint én, eltartja a családját.. …, le se sz.rja senki sem, csak az a lényeg hogy dolgozzon. Majd amikor egy kis „pondróvá” válik… tudom bogárrá,
és nem jelentkezik a munkahelyén, hipp-hopp mindenkinek szemet szúr, és ha csak egy picit is, de végre bogárszámba veszik. Na ez volt a groteszk megfogalmazás. :D :/

Szóval amikor elolvasod ezt a könyvet, ne azon rágódj, hogy reggel talán neked is csúf pofád lesz, és egy büdös bogárrá változol. Nevess az egészen amikor elolvasod… mert ez az élet, kellett ez az irodalomnak, kár lett volna érte, ha elégették vagy széttépték volna.

És bárki bármit mondjon is… Kafka egy egyéniség volt. Agyalágyúlt, de én sem vagyok jobb, az ilyen emberkék hoznak színt az ember életébe.

– Ó – mondta az egér –, a világ napról napra zsugorodik. Először olyan tágas volt még, hogy féltem, elfutottam, és boldog voltam, hogy végre jobbra-balra a távolban falakat láttam, ám e hosszú falak olyan gyorsan haladnak egymás felé, hogy ez már az utolsó szoba, és ott a sarokban a csapda, amelybe futok.
– Csak futásod irányán kell változtatnod – mondta a macska, és felfalta.

Kifejezetten tetszett! Csak az Átváltozás című novella kellett belőle, de mivel annyira megfogott az író képzelete hogy muszáj voltam a többit is elolvasni. Nagyon tetszett, zseniális.

Most van az, amikor határozottan és szilárdan gondolkodó lelkem és agyam megindul a filozofálgatás felé.
Jó, jó, rút ez a féreg, amivé Gregor változott, de vajon miért történt az átváltozása? És miért pont féreggé?
Talán mert életében ő is egy ilyen rusnya módon viselkedő lény volt? Vagy csak az esetleges rusnya gondolatai miatt lett éppen féreg?
És vajon mit jelképez a féreg?
Feltétlenül a rusnyaságot, utálatot, undort?
Gondolhatjuk azt is, hogy amilyen jelentéktelen, szürke életet élt, olyan lett az elmúlása is?
Egyszerűen a szemetesben végezve életét, mint a valóságos szemét?
Mi lenne, ha egyszer én is erre ébrednék?
Hogy a hátamon fekve, tehetetlen forgolódás után koppannék a padlón?
Jaj, nekem.
De azért csak nem lehetett olyan jelentéktelen ez a Gregor, hiszen öt év mindennapos becsületesen végzett munka után, az első hiányzásánál keresni kezdi a főnöke? Vagy csak az általa hozott haszon miatt vált olyan fontossá?
És még sorolhatnám hosszasan és hosszasan…
Azért adtam öt csillagot, mert szeretem, ha – még oly értelmetlenül is, mint ez esetben – elgondolkodásra indítanak az olvasottak.

Rejtélyes, szokatlan történetek, „elemezhetetlen példabeszédek” főként az emberek és állatok közötti ide-oda változások a megdöbbentőek (Az átváltozás, Az új ügyvéd) néhol megfoghatatlan, alaktalan félelmek, máshol realisztikus leírások. Ami leginkább megviselt olvasás közben A fegyencgyarmaton. A szöveg nagyon jó, folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Nagyon furcsa, hideg apafigurák szerepelnek benne. Bonyolult emberi kapcsolatokat boncolgat a szerző, időnként újra kellett olvasni egy-egy mondatot, hogy tényleg jól látom-e, amit olvasok. A vonzás és a döbbenet váltakoztak benne olvasás közben, nehezen feledhető történetek. Legkevésbé tetszett a 2 utolsó történet végtelen monotóniája, cselekménymentessége.

Nagyon nagy gondban vagyok, szeretem a hosszú könyveket a jól felépített világokat, ahol minden apróbb részlet a helyén értelmezhető, ehhez képest itt csak pillanatokat, apróbb letaglózó érzéseket kaptam, ezek nagy része nem is volt nekem való, úgy éreztem magam mintha egy város felfedése helyett ahol napokig tudok bolyongani, nézni az embereket, élvezni egy kávéház teraszáról a zsibongás, kaptam volna a nyakamba egy idegenvezetőt aki ostorral kerget előre, nincs elmélyedés, ez is megvolt, azt is láttad, gyerünk tovább hogy megmutathassam (elmondhassam ) ebből az érzésből is adhassak még egy marékkal.
Összefoglalva nekem túl tömény volt az egész, egy igazi középkelet európai gyötrelem, érzelmek nyelvén elmesélve.
Néhol nagyot ütött, néhol félretalált, viszont kitérni csak kevés helyen tudtam előle.
Egyet sajnáltam és ez lehet a hogy a saját gondom, de a humornak még a szikráját se tudtam felfedezni benne, kellett volna egy kicsiny játékosság és csepp fekete komédia akkor talán jobban élveztem, nekem a nevetés a kínos önirónia hozzá tartozik a groteszkhez, nélküle csak lelki nyavalygásnak tűnt.
Egy biztos a mi szívünkhöz kedvesen, de akkor is nyavalygás :)