Vén fejjel tesztolvasó lettem. Be kell vallanom, ilyen minőségben még nem olvastam könyvet. Mezei molyként többnyire csak belelapozok a könyvekbe, és ha tetszik, amit olvasok, neki is látok. Most más volt a helyzet. Néhány napig csak nézegettük egymást, a könyv és én. Ott figyelt az asztalom sarkán, és a monitor mellől rá-rápillantottam. Vonzotta a tekintetemet, mégis csak néhány nap múlva vettem kézbe. A látványa szemet gyönyörködtető: mutatós, izgalmas borítólap, olvasásra csábító betűméret, valamint kellemes tapintású és színű papír. Mindezt tetézi a friss könyv mélyen beszívott finom illata, ami egy moly számára semmihez sem fogható.
Noha külsőleg tetszett a könyv, mégis nagyon nehezen láttam hozzá az olvasáshoz. Bár krimirajongó vagyok, jobban kedvelem a XXI. századi, csavarokkal teli, bonyolult történeteket. Félve gondoltam arra, hogy ez a könyv – hiába a gyönyörű külső – valószínűleg dögunalmas lesz. Bécs, 1802? Konflisok, macskakő, butácska okfejtések és hosszú tájleírások? Vajon mi vár rám?
Sóhajtva nyitottam ki a könyvet, és nekiláttam az olvasásnak: „A nagy ítéletidő napján történt. Jól emlékszem, mert apám, Mendel Liebermann meghívott, igyunk meg együtt egy kávét az Imperialban. Gyanítottam, hogy nyomja a szívét valami, amit nagyon szeretne megbeszélni velem….”
Néhány órával később arra eszméltem, hogy a férjem ébresztőórája csörög, dolgozni indul, miközben én még mindig olvasok. A könyv egyszerűen beszippantott. Észrevétlenül egy másik világba kerültem időben és térben, már nem olvasó voltam, hanem egy az ottaniak közül, aki láthatatlanul, ámde személyesen követi az eseményeket. Hallottam a lovak patáit, a villamos csengetését, éreztem a kávéház illatát, a sütemények ízét, és közben olyan személyekkel találkozhattam, mint Sigmund Freud.
Rommá áztam a jóképű Max Liebermann dokival az utcán, aggódtam Miss Lydgate-ért, nehogy az idióta professzor rákényszerítse az elektrosokkos kezelést, szörnyülködve néztem körül a pszichiátria „őskorában” és sajnáltam a korszerű technológiát jócskán nélkülöző rendőrséget.
Együtt gondolkoztam Liebermann dokival, ki és hogyan ölhette meg Charlotte Löwensteint, meg akartam tudni, ki verte agyon a lakatost, és azon tanakodtam, vajon ki fog még meghalni a nyomozás ideje alatt.
A hétköznapi ésszel megáldott, de rutinos Reinhardt felügyelő és a koránál jóval előrébb járó, úttörő eszméket valló Max doki remek párost alkotott, jól éreztem magam a társaságukban. Nőként pedig jót mosolyogtam azon is, hogy a műszaki és orvosi problémákat – melyek kulcsfontosságúak voltak az ügyben – pont egy hölgy oldotta meg, hiszen abban a korban egy nőről elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmikre képes legyen.
A sztorit nem írom le, azt bizony hiába várjátok! Olvassátok el a könyvet, és üljetek be ti is Frank Tallis időgépébe, megéri!
A könyv már újra itt van az asztalom sarkán, időnként lopva egymásra mosolygunk. Egy nagy közös kalandban vettünk részt, és reménykedem abban, hogy viszontlátom még Maxot és a felügyelőt, hogy nyomozunk még együtt, s lehet, hogy legközelebb már azt is megtudom, kiért dobog valójában a jóképű pszichiáter szíve…