Túl ​a demokrácián 5 csillagozás

A demokrácia szó bűvös, varázslatos erővel bír, ráolvasás, csodatévés a használata, több mint Aladdin számára a „Szezám tárulj!”. Mindenki érteni véli a jelentését, és mindenki úgy gondolja, a politikában meghaladhatatlan, felülmúlhatatlan a gyakorlati tartalma. Ha bárki kimondja, hogy demokrácia, az olyan, mint amikor a hívek Isten nevét mondják ki. Pátosz, áhítat, imádat, tömjén, mirha, arany vasfazékkal.

A Chruchill által a demokráciáról mondottakat (valamilyen formában) nagyjából mindenki ismeri. „A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”

Churchill gondolatát Fukuyama egészen odáig vitte el, mint a kommunisták a maguk rendszerét: a demokrácia a történelem vége, tovább nincsen, immár itt van minden politikai rendszerek legjobbika, már csak csiszolgatni kell.

A magam részéről jó pár éve kételkedem a demokrácia értékében és működőképességében. Egyre erősebb az a benyomásom, hogy a demokrácia nem más, mint egyfajta jól hangzó lózung, ami olyan, akár a karácsonyfa: minden szépet és jót fel lehet rá aggatni anélkül, hogy valami hasznos, gyakorlati és működőképes dolog jönne ki belőle a végén. A valós tartalma pedig nem más, mint hogy négyévenként választhassunk egyet a kettőből (ami ugye akkor is kettő, ha egyik változó számú belőle), és rájöjjünk, hogy jót nem tudunk választani, csak a két rossz közül valamelyiket. S még akkor is van olyan érzése az embernek, hogy a kettő is ugyanaz voltaképpen. Ahogy Nagy Feró énekelte hosszú évekkel ezelőtt: „Egy út van előttem, melyiket válasszam?”

„A demokrácia nem azonos a szabadsággal. Éppen úgy a diktatúra egy formája – a többség és az állam diktatúrájáé. Még csak nem is azonos az igazsággal, az egyenlőséggel, a szolidaritással és a békével.
A demokratikus rendszert nagyjából 150 évvel ezelőtt vezették be a legtöbb nyugati országban, különféle okokból, például azért, hogy a liberális társadalmakban megvalósíthassák a szocialista eszméket.“

*
Ha jól belegondolok, DEMOKRATIKUSAN MAJDNEM SEMMI SEM MŰKÖDIK.
Évekkel ezelőtt Ungvári Zsoltnak volt egy zseniális kis írása egy képzeletbeli, demokratikusan működő kórházról, ahol egy péntek esti vakbélműtét elvégzésének szükségességéről együtt dönt az orvos, a műtős, a nővér és a takarító személyzet. Szerinted mi lett az eredmény? Az ami bárhol lenne demokratikus vezetés esetén: meghalt a beteg, mert teljesen az egyéni érdekek határozták meg az operáció szükségességét: az orvoson kívül mindenki ment volna már a 'csába hazafelé, ezért nem tartották szükségesnek a műtétet, leszavazták az orvost. A beteg természetesen meghalt. De létezhet-e demokratikusan működő munkahely, iskola, óvoda, forgalmi rend, rendvédelmi szervezet, tűzoltóság, katonaság, egészségügy, bármi? Még a hétvégi laza is túránknak is volt egy szervező-vezetője (bár igaz, ami igaz, egy ponton, délután kettőkor demokratikusan útvonalat változtattunk a közelgő sötétedés miatt).

De a demokráciával nem is ez a legnagyobb baj. Már csak azért sem, mert sehol nem működik ennyire demokratikusan. A ma működő demokráciák KÉPVISELETI DEMOKRÁCIÁK , ahol is a szavazati joggal bíró lakosság őket képviselő embereket választhat meg. Akik többnyire valamelyik politikai párt tagjai. Vagyis a munkájukat erősen meghatározza a pártfegyelem. Ráadásul a pártok programja nem biztos, hogy teljesen lefedi a rájuk szavazó emberek véleményét. S még a képviselőnek megválasztott egyén is eltérhet attól a programtól, aminek a végrehajtására megválasztották.

Arról nem beszélve, ahogy a könyv is írja, nem lehet sem egy képviselőt, sem egy pártot beperelni csalásért, mert másképpen cselekszik, mint ahogyan a kampányidőszakban ígérte. (Hm. De azért érdekes lenne…) Pedig pénzt, hatalmat kapnak akkor is, ha egészen mást csinálnak, mint amiért megválasztottuk őket. Mintha az történne, hgy kihívom a gázszerelőt, hogy szerelje be az új konvektorokat, mire az kijön, és új arculatot ad a kertemnek, és viszi a kiszállási-, az óra- és az anyagdíjat, köszöni szépen, csak éppen a konvektorom nincs még mindig a helyén. És nincsen jogorvoslati lehetőségem, nem dobhatom ki a kertrendező gázszerelőt, csak négyévenként, hogy aztán jöhessen a helyére egy másik ígérgető szakmunkás, aki megint egészen mást csinál, mint amit ígért.

E kis könyvecske szerzői az első részben felsorolnak tizenhárom mítoszt, érvet, amik vastagon indokolják, hogy mielőbb mondjunk búcsút a demokráciának, mint politikai berendezkedésnek. A könyv második részben röviden bemutatják, hogy mit kellene a demokrácia helyére állítanunk.

*
A DEMOKRÁCIA 13 LEGNAGYOBB MÍTOSZA a következő.
(A bejegyzés eredeti helyén, a blogoldalamon olvasható a lista. Ott ráadásul vannak még jó kis idézetek is a könyvből.)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/01/02/frank_karste…

Ahogy kimásolgattam az egyes pontokat és listát készítettem belőlük, belátom, nem adja magát azonnal mindegyik pont, és nem tűnik ütősnek a felsorolás. Kérlek, amikor végigolvasod, tartsd szem előtt, hogy ezek azok a mítoszok, amelyek a demokrácia szóhoz kötődnek! A könyvecske természetesen nem csupán a felsorolást nyújtja, hanem kifejti, mit értenek a szerzők az egyes pontok alatt. A kifejtésük nyomán tágul a pupilla, szorul ökölbe a kéz, fortyan a düh, növekszik a szégyen, hogy vajon eddig ez miért nem állt össze bennünk magától, és miért tűrjük ezt a fejünkre növő szörnyet? Ha kifejteném én is az adott pontokat, nagyon hosszú lenne az értékelés. Félek, így meg súlytalanok a pontok. Patthelyzet. Tulajdonképpen arra megy ám ki az egész, hogy rávegyelek, olvasd el ezt a könyvecskét.

Önmagában már az meghökkentő, hogy a szerzők szerint a demokráciának mítoszai vannak. Azt gondolná az ember mindennapi, teljesen átlagos képességű gyermeke, hogy valami, amit két kontinens és még néhány szórvány a magáénak gondol, amiben éli és meghatározza a mindennapjait, az országa, földrésze gazdaságát, a törvényhozását, az igazságszolgáltatását, tulajdonképpen mindenét, nos, az több mint légből kapott, semmivel sem alátámasztható, és végső soron szinte működésképtelen, önmagának mindenképpen ellentmondó elképzelés és rendszer. Hogy például a demokrácia a nép uralma és nem diktatúra. Hogy ha a nép uralkodik, akkor szabadság van, és beszélhetünk bármikor, gondolkodhatunk bárhogyan, és azt szóvá is tehetjük. Hogy a választott politikusok a választók érdekeit nézik, és nem pusztán pár éves ciklusokban gondolkodnak, és a gondolkodásuk középpontjában nem csupán a saját, véges gyarapodásuk áll.

A két szerző minden egyes mítosz-pontot megcáfol. Mivel így vagy úgy, de a rendszerváltás óta, vagyis immár több mint harminc éve demokráciának nevezett politikai keretek között élünk, nekünk is összegyűlhetett már annyi tapasztalatunk, amellyel meg tudjuk ítélni, a gyakorlatban mit is jelent, amiről beszélnek. S a helyzet az, hogy nagyon nehéz vitatkozni a mítoszok tételes cáfolatával.

*
HA NEM DEMOKRÁCIA, AKKOR MI? A szerzők véleménye nem késik, nem tipródik, nem malmozik:

LIBERTARIÁNIZMUS

a megoldás. Azt állítják, hogy a libertáris berendezkedés nem új dolog, voltaképpen a klasszikus liberális gondolkodók is a libertarianizmus elve mentén gondolkodtak, nem a mai neoliberális elvekén. Azért, mert a libertarianizmus valódi szabadságot ad, amíg a mai szabadságunk nagyon látszólagos.

A libertirianizmus elsődleges belső szabálya a szabadság, aminek csak a másik ember és annak tulajdona szab határt. A szabadság nem egyenlő a szabadossággal. Elsősorban azt jelenti, hogy a közösségek maguk határozzák meg az önmagukra vonatkozó szabályokat. A kis közösségek maguk határozzák meg a törvényeiket, a pénzügyi céljaikat a maguk által hozott szabályok alapján, az étterem tulajdonos maga döntheti el, kit enged be az éttermébe, és szabad-e odabent dohányozni. Amit megtermeltem, az az enyém, nem az állam dönti el, mire költi a kapásból lerabolt pénzem nagy részét, hanem én. Ahogyan az is az én hatásköröm, akarok-e előre költeni a majdani betegségemre, a nyugdíjas koromra. A libertariánus berendezkedés alapja az ÖNGONDOSKODÁS.

Persze, hogy vannak kérdések! Tengernyi. Úgy fest, a libertariánusok hisznek a piac önszabályozó erejében és önmérsékletében. Itt, Kelet-Európában láttuk a piac spontán betörését. Azóta sem hevertük a vadkapitalizmus hihetetlen pusztítását. Vajon ha itt nem működött, ahogy egyébként létrejöttekor sem, nyugaton, és hosszú idő eltelt addig, amíg konszolidálódott (ha egyáltalán), akkor vajon a gyakorlatban ez miképpen hajtható végre?

Ahogyan a libertariánusoknak minden bizonnyal van arra is megoldásuk, hogy mi legyen azokkal, akik önhibájukon kívül nem képesek az öngondoskodásra. Vagy eleve nem, vagy csak képtelenné váltak rá. De vajon mik ezek az elképzelések? Hogyan, milyen lépésekben érhető el a a mostani demokratikus állam liberariánussá alakítása? A könyvecskéből az jön le, hogy az egyik legnagyobb ellenség az állam. Kicsi kobakomba nem fér bele, hogy oké, nix állam, de vajon akkor az összes mostani, állami feladatot piaci alapon működő vállalkozások látják majd el? A könyvben is felmerül olyan területek finanszírozása mint például a kultúra, de tényleg csak felmerül, megoldás-leírás nincsen. Mert, ugye, a kultúra nem feltétlenül rentábilis, avagy ha úgy tekintek rá, hogy annak kell lennie, akkor meg a populáris területek ledózerolnak mindent és teljesen elviszik a bulit. S a kutatások finanszírozása hogyan oldható meg piaci alapon?

(Itt ismét félbehagyom az értékelést. A blogomon folytatódik. Csak egy klatty.)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/01/02/frank_karste…

Van élet a demokrácián túl? A libertáriusok szerint igen. Eddig erről a liberalizmussal, individualista anarchizmussal elkevert politikai ideológiáról nem is tudtam, de most megkaptam rendesen.

A könyv tetszett, mert:

Fontosnak tartom az önrendelkezést, és hogy az egyénként ne legyen kötelességem feláldozni magam a közösségért. A kötelesség szó nálam a kényszer szinonimája. Az is szempont, hogyha hozok egy döntést, akkor csak azért, mert más nevetségesnek tartja, ne kelljen igazolnom, illetve alátámasztanom jó okokkal, miért nem teszek mert valamit, mert másképpen képtelenek elfogadni (vagy egyáltalán megpróbálni a döntésem elfogadását).

Ismerős felvetésnek találtam, hogy a könyv szerzője szerint a demokrácia mára valláshoz vált hasonlóvá. A pártokat afféle politikai felekezetekként kezeltem eddig is, így a párhuzam nem ért újdonságként. Ha viszont valaki megkérdezte volna tőlem, szerintem mi a demokrácia ellentéte, nem a diktatúrát vágtam volna rá, hanem azt, nem tudom. Bele se gondoltam soha. Ahogy abban sem, a nemzeti képviseleti demokrácia kollektivizmus volna, vagy hogy mi zajlik politika, közélet címén körülöttem. Átláthatatlannak találom, és egyfajta közönnyel viszonyulok az egész felé. Ez az egyik olyan téma, amiről nem látom értemét beszélni, vitázni, mert mindenki a partvonalról okoskodik, aki meg nyakig benne van, az meg azért tartja a száját, vagy mosolyog nagyokat az orra alatt, milyen félretájékoztatott, vagy tájékozatlan kijelentéseket, hőbörgéseket hall másoktól. Gondolom én, a laikus.

Igen értékesnek találom azt a fajta logikát, ami mentén felfejtette a demokrácia és a bürokrácia, adósság, szabályhegyek, infláció, közbiztonság, munkanélküliség, oktatás és egészségügy alacsony színvonala közötti összefüggéseket. Ezek fényében pár mai intézkedés egészen új megvilágításba került…

Szeretem a szkeptikus, kritikus könyveket. Ha a szentnek és sérthetetlen hitt és tartott dolgokat megkérdőjeleznek. Ez a könyv pont ezt az élményt nyújtotta nekem. Demokráciakritika volt a javából, és 13 mítoszon keresztül mutatta be a rendszer vélt és valós hibáit. Elvont gondolkodásomtól nem idegen, hogy irreálisnak tűnő dolgokon is elmerengjek, sőt, azzal párhuzamosan a saját magam ördög ügyvédjévé is alakuljak, ezért komolyan górcső alá vettem, hogy mi lenne, ha:
– hiába születnék egy adott állam területére, később választhatnék, hol akarok élni és mely állampolgárságot kívánom felvenni (Kisördög: ám amíg ez bekövetkezik, mi a státuszom? Van olyan, hogy önmagunk vállalta hontalanság…?)
– milyen lenne az igazi szabadság elve mentén nem részt venni mondjuk a magyar demokráciában, aminek fenntartásáért sem fizetnék (viszont cserébe nem lenne jogom követelni tőle semmit!)
– nem lennének adók, ezért nem létezne olyan, hogy bruttó bér, mert teljesen megkapnám a fizetésemet (cserébe fizetnem kéne mindenért, ami eddig közellátás volt)
– ha lenne egy jó ötletem, először kinyitnám a saját és azok bukszáját, akik szintén egyetértenek a kezdeményezésemmel, nem rögtön pályázom, hogy más pénzén startoltathassam el a hobbimat
– ha valamit el akarok érni, akkor nem a MI ügyünkként prezentálom, hanem belefoglalom az ÉNT, magamat is, mint valakit, aki az elsők között lesz, mint résztvevő, nem csak mint agitátor, aki odateszi magát, de amúgy kényelmesen kimarad belőle
– ha a szavam tényleg számítana, és nem csak elhanyagolható statisztikai értelemben
– ha nem kényszerítenék a kevesebbekre a többség döntését pusztán a fizikai szám (mi többen vagyunk!) fölénye okán
– ha a magánügy nem lenne közügy, így senkit se érdekelne, sportolok-e rendszeresen, szőrtelenítem-e a lábam, házas vagyok-e, szültem-e már gyereket
– ha elkezdenék hinni a csillámpóniban, de senkit nem akarok meggyőzni, hogy ő is higgyen benne, és nem kerül sor olyasmire, hogy elfogadást csikarjak ki a nézeteim miatt olyan emberekből is, akik szeretnének teljesen elhatárolódni tőlem mind magánemberként, mind munkáltatóként
– ha segítenék valakinek, de minden különösebb érdek nélkül, és nem azért, mert illik, illetve kikényszerítik
– ha történne egy nagy beruházás, mellette megmutatnák, mire lehetett volna még költeni a rá szánt pénzt
– ha sokszínűséget nem kényszerítik együttélésre (vajon káoszba és anarchiába fulladna?)
– ha helyi pénzzel is fizethetnék bátran

A könyv nem tetszett mert

Nem adott gyakorlati megoldási irányokat, csak ideológiai felhőt. Nagy szavakat láttam leírva, víziókat decentralizált világról, kormányversenyről, járás rulezről, nagy nemzeti ás állami felbomlásról, pénzigényről, amiből ezt meg lehetne valósítani, ha lenne, és emberbe vetett olyan fokú etikai, morális elvárásról, amire én bizony csak nagyon keveseket látok késznek. A jómódú Svájccal és kantonjaival példálózik, de arra már nem tér ki, milyen történelmi döntések vezettek oda a számára irigyelt berendezkedéshez. A többi példa – Kína, Dubaj – is nagyon felületes. Nem tér ki az általa felvázolt rendszer hátrányaira! Pedig ez lényeges, mert inden rendszernek van! Tökéletes nem létezik, és nem is kell léteznie, de buta gyakorlat elhallgatni a gyengéit. Pont emiatt egy politikai utópia sejlik fel előttem, ami élvezte, hogy kritizálhatja a jelenlegi uralkodó rendszert de nem ajánl fel egy jól átgondolt, működőképes alternatívát. SF írást ennyi alapún már tudnék írni, de nem égetném el rituálisan a személyi irataimat, hogy aztán pár hasonszőrűvel megalapítsam Veraisztánt.

Való igaz, hogy a demokráciával vannak problémák.
De a megoldás keresése során szerintem megengedhetetlen az erkölcsi relativizmus.

Vegyes érzelmek. Az öngondoskodás, a szélesebb önkormányzatiság elvével egyetértek, a képviseleti demokrácia bírálata is igen sok ponton betalál, de a libertárius utópia több helyen túlpörög, lelelpleződnek hiányosságai, ellentmondásai (főleg az, hogy ilyen szabadsággal, amit ők biztosítanának az embereknek, csak többdiplomás, szuperliberális csodaemberek tudnának élni, de talán még ők sem.)