Children ​of Dune (Dune 3.) 84% 10 csillagozás

Elmesélem, miért érdemes (szerintem) tovább olvasni a sorozatot, meg azt is, miért nem fogom tovább olvasni egy pár hónapig.

Fenntartom, hogy Paul Muad'Dib Atreidesnél érdekesebb jellemű és sorsú szereplőt elenyésző számban lehet találni a kultúrában: messiás, aki nem akar messiás lenni, küldetéses hős, aki a saját küldetésének a kritikája is egyben. A második részben végig nagyon erősen lehetett érezni, hogy nemcsak vezeti a rábízott közösséget, hanem szembe is megy annak elvárásaival. Hogy ebben a kötetben szerepel vagy nem, az kezdettől fogva intenzíven foglalkoztatja/idegesíti a szereplőket, és igen sokáig nem tudnak döntésre jutni. Én meg addig örülök.

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2021/12/06/nyitott_ha…

A szerző utószavában többek között ez áll: „Looking back on it, I realize I did the right thing instinctively. You don’t write for success. That takes part of your attention away from the writing. If you’re really doing it, that’s all you’re doing: writing.”
Nagyon különleges élmény így, közel 50 év távlatából olvasni ezt a könyvet, hiszen azóta olyan korban élünk, ahol a PC, az ügyfélélmény, a fogyasztási adatok, és még sorolhatnám, gyakran befolyásolják, hogy mi jelenik meg, milyen módosításokkal, és mennyi kifutási időt kap.
Frank Herbertet láthatóan mindezek egyáltalán nem érdekelték, neki volt egy zseniális ötlete, egy koncepciója, és úgy mesél, hogy nem foglalkozik vele, ki mit szól majd hozzá. Hála Istennek. Ezzel a szemmel nézve hihetetlenül üdítő.
Más szempontból viszont, elképesztő utat jártunk be, éveket ugrunk, nem győzök pislogni, mégis hogyan kerültünk ilyen szituációba, mikor annyira ígéretesnek tűnt még az előző könyv végén, és ezek után, mi jöhet még?
Jó pár dolog alakulásának nem igazán örültem spoiler, ezen kívül Ghanima és Leto személyisége, tervezése, előrelátása előtt jelenleg pont olyan értetlenül és kétkedve állok, mint anno apjuk esetén az első részt követően. Ami azonban biztos: egyedül a változás az állandó, és még csak félúton járunk.
A szereplőink veszélyesen magas szinten játszó karakterek, nem az a fajta történet, ahol bármi titokban maradhatna, és az adná a feszültséget, mikor derül rá fény. Itt minden machinációt egy suhintással átvágunk, ahogy azt a bizonyos gordiuszi csomót. Ez egész más lendületet ad az olvasásnak, hiszen azon izgulhatunk, mi lesz a végeredmény annak ellenére, hogy végig követhettük, ki hol állt a sakktáblán.
Három kötet után emelem kalapom az író előtt. Vegyes érzésekkel, ugyanakkor nagy érdeklődéssel nézek a továbbiak elé.

A Dűne sorozat eddig elolvasott köteteiből az elsőt nagyon szerettem, és bár a másodikat is élveztem, az már valamiért nem ragadott annyira magával. A harmadik kötet azonban ismét az elsőhöz hasonlóan hatott rám. Nem tudtam tőle igazán elszakadni, befészkelte magát a gondolataimba, alig vártam, hogy tovább olvashassam, lenyűgözött. Kicsit eleinte féltem, mennyire fog tetszeni, hogy már nem Paul van a középpontban, aki nagyon izgalmas karakter volt, de az ifjabb Leto és Ghanima sem okozott csalódást, és a köztük, nagyanyjuk és Alia közötti viszony, illetve az intrikák sem. Miközben elborzadva olvastam, mi történik az Atreides családdal, nem tudtam volna félbehagyni. Ahhoz azért időre van még szükségem, hogy folytassam a sorozatot, de az biztos, hogy nem hagyhatom abba itt.

Miért mindig a kedvenc szereplőmet kell kinyírni?
:(
Amúgy nagyon bírtam Letot és Ghanimát.