A ​Dűne istencsászára (A Dűne 4.) 86% 308 csillagozás

Az előző három rész nekem nagyon tetszett, itt volt egy kis hiányérzetem, ezért kellett fél csillagot levonnom. Hiányérzetem az eseménydúsabb cselekményben mutatkozott meg, úgy éreztem itt túlnyomóbb részben a filozófiai részek voltak jelen. Amit én kiváltképp szeretek is a Dűnében, de szerintem itt egy picit átfordult ez a mérlegnek a másik oldalára.
Leto karakterét zseniálisan megalkotta Frank Herbert, mondhatnám úgyis, hogy az egész sorozatot :D
A következő rész fülszövegét elolvasva, pedig alig várom, hogy folytathassam.

Elérkezett az ideje, hogy summázzam a Dűne-sorozattal kapcsolatos érzéseim és észrevételeim. Éppen letettem a kezemből a negyedik kötetet és már hiányzik. Ha megtehetném, egészen biztosan nyúlnék a következőért, mert a Dűne Arrakisként, de Rakisként is jelentős függőséget okoz. II. Leto egyébként is Paul Muad-dib után a kedvencem. Ebben a kötetben találtam rá eddig a legtöbb számomra értékes információra, filozófiai gyöngyszemre és egyben a legambivalensebb volt a viszonyom a szereplőkkel, köztük másik kedvencemmel, Duncan Idaho golával. De ez egyáltalán nem jelenti, hogy az ambivalencia bármennyire is a történet kárára vált volna. Sőt! Megerősíti az eddigi életem során sejtésként kialakult meggyőződésemet, hogy vannak dolgok, amiket átélni és érezni kell, mintsem érteni és magyarázni. Így működik a mágia és a transzcendencia is. Tudd, anélkül, hogy tudnád. Ennek kegyetlen(ül) jó tanára az Arany Ösvény zsarnoka, Leto Atreides, nevén a második, aki Istencsászárként évezredeken át nevelte népét. Próféta helyett próféta volt, atya helyett zsarnok, evolúció helyett az irányított genetika zsenije, aki feláldozta emberségét, de mértéken felül megfizettette ennek az árát az univerzummal. Legyen neki könnyű a homok. spoiler

Hogyan láthatod egyszerre a múltat, a jelent és a jövendőt? Légy II. Létó. Vagy ha az nem lehetsz, akkor az, aki megírta azt a történetet, amely II. Létó emlékiratairól szólt. Ha egyik sem megy – bár érezhetjük, mennyivel alacsonyabbak egymástól ezek a lépcsőfokok –, akkor olvassuk magát a könyvet. Apropó, lépcsőfokok. Az elsőre fellépni sem túl egyszerű, de azért sok mindenkinek sikerül. A másodikra már sokan nem bírnak fellépni. A harmadikra fellépni szinte felüdülés a másodikhoz képest, de csak azért, hogy szusszanhassunk egyet ahhoz, hogy nekirugaszkodhassunk a negyediknek, amire aztán vagy sikerül fellépni, vagy nem. Nem tudom, hányan estek hátra erről a lépcsőfokról, de a lényeg azok, akiknek sikerült, és még magasabbról vehetik szemügyre az Arany ösvényt. Maga a történet, ami egy közel 3500 éves, egyszerre emberfeletti és embertelen lény – aki a kettő között próbálja megőrizni ember mivoltát – mindössze néhány hetéről szól. Már maga ez is egy paradoxon. Hogyan ismerhetnénk meg Őt ennyi idő alatt? Őt, a szokásosan őrült Atreidest, aki még éppen gyerek – bár már akkor is mérhetetlenül vén, benne minden valaha volt élettel –, de a gyerekből átlép egy végtelenül magányos és hosszú létezésbe, az emberféregébe. Hogy miért? Mert ő Atreides. Mert az Arany Ösvényre valakinek rá kell lépnie, és azt létrehoznia, megerősítenie. Közben létrehozni az újfajta embert – naná, hogy az is Atreides –, akit nem láthatnak a jövőbe látók sem. Hogy miért? spoiler Maga a történet bepillantást nyújt abba a birodalomba, amit felépített és vaskézzel meg is tartja azt, azt az erőt használva fel, amivel ellenségei próbálják őt elpusztítani, illetve ellenségeit használja arra, hogy a dolgok éppen arra haladjanak, amerre ő – azaz dehogyis ő, hanem az Arany ösvény – megköveteli spoiler. Olyan teher ez, amit senki sem ért, alig néhányan éreznek át, illetve amikor megjelenik az, aki teljesen átérzi, ez maga az a pillanat, ami összeomlasztja II. Létó életét, amit ugyanúgy elfogad, mint minden más szükségszerűséget – higgadt nyugalommal, amiről félelmetesen felemelő olvasni -. spoiler

Amikor egy istenné vált császár tereli évezredeken keresztül az emberiséget a jó útra, az Arany Ösvényre, azt gondolnánk, akkor már rendben vagyunk, mindjárt itt a sztori vége, mindenki heppi tugedör, megértettük a tanulságokat, levontuk a következtetéseket.
Persze mivel az új kor gyermekei vagyunk, ezért tudjuk, hogy ez nem az utolsó kötet, szóval próbáljuk összerakni a pazült, következtetni, figyelni a tanításokra.

Nagyon vártam ezt a kötetet, mert ez tűnt távolról a legfilózósabb résznek. Ez így is van, elégedett is voltam. Leto szavaira könnyen rá lehet függeni, mert olyan szépen játszik velük, hogy az ember hajlamos többször is átgondolni a mondatait, meg többféleképp értelmezni is. Ismét nagyon erős gondolatokat kapunk a társadalmi felépítésekről, hatalomról, emberi lélekről és mindenről, amiről a Dűnék szólni szoktak. Az író emelt a téten, magasabb szintről tudjuk szemlélni a dolgokat, mint eddig. Mit tesz egy lényegében mindent tudó isten-császár, akiben benne él a múlt minden mozzanata, és látja a jövő lehetséges útelágazódásait. spoiler
Megérthetjük-e a diktatórikus uralkodásának miértjeit? Léteznek ezek a miértek? Bízhatunk-e az uralkodóban? Bízhatunk-e Istenben? Vakon kell kövessük őket? Egy isten csak jó lehet? Ha nem, akkor jó céllal rossz? Szentesíti a cél az eszközt? Mik az emberiség fő céljai? Mit akar elérni?

Nagy örömömre ezekre kapunk -lehetséges- válaszokat. Legalábbis megalkothatjuk a sajátjainkat, hiszen hiába ismertetik az igazságot, ha nem értjük. A tanulás egyetlen módja, ha magunk jövünk rá a válaszokra, ha tudjuk az ok-okozat összefüggéseket, ha értjük az egyenletet.
Nos, most rengeteget tudnék írni erről a könyvről még. Úgy érzem, a végére sikerült megértetnie Letonak magát velem. Talán értem, mit miért csinált.
Mert mégis hogy nevelheted a teljes emberiséget? Miből tanul?
Hány évezred kell, hogy felfogják a szabadság igazi jelentését és jelentőségét?
Innnentől spoilerbe teszem a dolgot;
spoiler
Bennem nem maradtak kérdések.

Még mindig tudnék mit fejtegetni erről hosszasan, remek gondolatébresztő ez a kötet is.
Mondhatni órákig fejtegettem magamban az olvasás végeztével a miérteket, a ki nem mondott, de valahol egyértelmű következtetéseket és következményeket.

Most pedig egyre frusztráltabb vagyok amiatt, hogy tudom, hogy Frank nem tudta befejezni a történetét. Nem tudom kifejezni szavakban, hogy mit érzek emiatt. Egyelőre próbálok nem gondolni erre, van még két kötet vissza amit ő írt. De már most kezd nőni emiatt az űr bennem.

A Dűne egy olyan történet, amit nem lehet máshoz mérni, vagy hasonlítani. Egy annyira egyedi hangvételű, összetételű írás, amit kár kihagyni bárkinek, aki megtanult olvasni.
Az ilyen könyvek miatt érdemes molynak lenni. Ezeket a kincseket keressük. Aztán próbálhatjuk felfogni, hogy mégis miként lehetséges az, hogy egy halandó ember egy ilyen történetet megírjon. Nekem egyelőre ez nem sikerült.
Kötetről-kötetre kedvencebb lesz a sorozat.

A Dűne 2. és 3. része után kicsit félve kezdtem bele ebbe a kötetbe, mert az előző részekben egyre jobban dominált a filozófia, és az istencsászárrá vált Letóval a középpontban feltételeztem, hogy ezúttal sem lesz másképp, ráadásul ehhez hozzájönnek az időugrás miatti új karakterek.
Nos, filozófia volt valóban szép számmal, ám ezúttal valahogy élvezhettőbben volt tálalva, nem döcögött úgy, mint pl. a Dűne Messiásánál. Az új karakterekkel szintén nem volt gond, hamar megkedvelte őket az ember, hogy aztán szorítson nekik.

Kezd ez a Dűne élmény olyan hepehupás lenni, mint maga a sivatag. Hol egy barkán tetejéről szemlélem az elém tárt világot kaján elégedettséggel az arcomon, hol váratlan seggcsúszka lesz a vége a bucka sarlója mentén. Ezzel a mostani kötettel is nyeltem egy kis homokot, még csikorog a fogaim között, de élménynek ez is különleges volt és tudom, hogy adnom kell majd neki még egy esélyt a későbbiekben.
A Dűne gyermekei eseményei után 3500 évvel járunk. A régi ismerősök közül csak II. Leto Atreides él már, az istencsászár, aki metamorfózisa, öröksége és a fűszer révén magában hordoz mindent ami volt, ami lehetne és ami lesz. Megvalósította tervét és az Impérium középpontjává változtatta az (Ar)rakist, ami ökológiai fejlesztése révén maga a „földi” Paradicsom. A regény mégsem ezzel az idillikus képpel indít, hanem lázadók egy kétségbeesett akciójával, ami az istencsászár és hatalma ellen irányul. De hát mi és hol csúszott ennyire félre? Mi bajuk van ezeknek az embereknek? Hiszen 3500 éve béke van és egy kellemes bolygón élhetnek. Miért lázadoznak? Nos, minden más miatt. Minden ellen, amit Leto képvisel és rájuk erőltet, vagy épp megvon tőlük, kezdve a szabad döntés és akarat jogával. Leto maga a nagybetűs despota, aki mindent korlátoz, mindent elvesz, ami szabaddá tehet, de ezüst tálcán hozza és helyezi népei feje fölé azt a búrát, amiben, mint langyos, steril környezetben ücsöröghetnek, akár a páfrányok a kiteljesedés reménye nélkül. Persze hősünk nem őrült bele a hatalomba, ennyire nem adja könnyen az élményt Herbert. Épp ellenkezőleg. Az első trilógia utáni fordulóponton vagyunk, szerzőnk pedig új ösvényt vág a történelem már rommá koptatott kerengőjébe. Leto a nietzschi gondolat, spoiler önfeláldozása révén nyit utat az emberiségnek eddigi evolúciós zsákutcájából valami új felé.

Körülbelül eddig tart az izgalom, ez is jól szétszórva, nem is morzsányi, inkább porszemnyi adagokban. Ugyanis a regény nagy hányadában nem történik semmi. Nem túlzok, tényleg semmi! Leto mereng, naplót vezet, elvont párbeszédeket folytat, monologizál, mindezt ráadásul a filozófia és teológia homályos nyelvén. A sorok között kell olvasnunk, mert kifejtve, megmagyarázva semmi sem lesz. A regény mégis élvezetes és vonzóan hangulatos, sőt, olykor még humoros is.
De emellett sajnos vannak hibái is. Számomra kifejezetten megterhelőek voltak a túlsulykolt jellemzések, az olykor repetitív stupiditás off és a túl kontrasztos képek a mindentudó császár és infantilis kompániája között. Ugyanígy és ugyanitt egy hangyányival kevesebb, olykor hangulatidegen szexuális utalásból is megértettem volna a császár és a szűk látókörűek közötti ordító szakadékot.
Amint látom másoknak is nagyon megoszlik erről a kötetről a véleménye, mert egyrészt érződik, hogy valami korszakalkotó van kibontakozóban, nem csak a történetben, hanem műfajilag is, de túl nagy a diszkrepancia az orákulum istencsászár és a balga emberek között. Duncan még soha nem volt ennyire unszimpatikus, pedig tudjuk, hogy jelenleg csak indikátor szerepének tesz eleget a császár jövőformálásában, mégis legszívesebben tarkón zúznák egy-egy jelenetben, egy – Mégis mit vártál?! – felkiáltással.
Szóval jó ez, jó ez, csak kellenének már nagyon azok a válaszok a következő kötetből. :))

off

A megkukacosodott Hari Sheldon kezébe vette az univerzum sorsát. :D
Nagyon remélem, hogy az utolsó két kötet is van ilyen jó, mert ez magasra tette a lécet.

A Dűne istencsászára kiadós és tartalmas falat a sorozat rajongóinak, mégsem éreztem úgy, hogy megküzdöttem vele. Új szereplőket ismertem meg, bár többségük eltörpült Leto hatalmassága mellett, aki az eltelt évezredek alatt fizikailag hatalmasra nőtt, átalakult és minden eseményt az Arany Ösvényhez való viszonyával ítél meg. Elmélkedéseiből megértettem a lényeget, de némelyik gondolatmenetnél nem tudtam követni, akárcsak Moneo vagy Duncan. Elgondolkodtató volt olvasni némelyik elképzelést a társadalmak működésével kapcsolatban és nem titkolt elégedettséggel olvastam a halszólítók női mivoltának indoklását. :)
A történet nem hosszú időt ölel át, nincs rengeteg említésre méltó esemény, mégis Leto gondolatain keresztül messze kalandozhatunk térben és időben. Mindenféle összeesküvések zajlanak ellene, spoiler, embert nemesít kétféle értelemben is (spoiler).

Féltem, milyen lesz ez a kötet a korábban megismert és szeretett szereplőim nélkül – Lady Jessica, Ghanima – ugyanakkor a 3000 éves eltérés ellenére is tudta hozni ugyanazt a hangulatot, mint a korábbi kötetek, én talán a másodikkal tudnám leginkább párhuzamba állítani: az uralkodó és a nép szembenállása miatt, ahol mind a két felet meg tudom érteni. Habár a történet vitt előre, és érdekelt, nem tudnám azt mondani, hogy bármelyik szereplővel is szimpatizáltam, vagy megszerettem volna. Letoval és a protoféregtestével például nagyon nem tudtam mit kezdeni.

Számomra és szerintem sokan velem együtt ugyanezt gondolják, hogy Frank Herbert olyan kulcsfigura a sci-fiben, mint Tolkien a fantasyban! Az eddig olvasott négy kötet közül az elsővel együtt eddig ez tetszett a legjobban.
A Dűne világa:
Teljesen beleszerettem a Herbert által alkotott Dűne/Arrakis világába. Annyira szépen van felépítve, minden egyes komponens összefügg a másikkal….ha valamelyik kiesik..az adott életforma felbomlik és egy másik veszi kezdetét. Mindkét formából, ha kiesik egy komponens, a másik végletbe megy át. Nagyon érdekes a homokféreg – fűszer – víz kapcsolata, amire az adott életforma épül.
A mostani kötetben Arrakis a történések helyszíne. A Dűne sivár vidékét a zöldellő természet vette át. A bolygó felszínén a víz szabadon megtalálható. A homokférgek eltűntek.
A szereplők:
A kötet középpontjában II. Leto, Paul fia áll, aki metamorfózisba lépett egy homoféreggel és több, mint 3000 éve uralkodik már. A kötetben rengeteg gondolata és elmélkedése jelenik meg. Felmerül az olvasóban a kérdés….és ugyanúgy a történetben szereplő többi egyénnek is, hogy vajon mennyit tud egy ember megőrizni az emberi mivoltából egy ilyen jellegű metamorfózis során? Mikor jön el az a pont, ahol már nem ember az ember…csak egy ösztönök által irányított állat?
Bevallom..kettős érzéseim voltak vele kapcsolatban. Utáltam…de szántam is őt. Néha úgy éreztem, mintha a Star Wars világában lennék és Leto lenne, Vader nagyúr.
A másik szereplő, akit nagyon szerettem az nem más, mint Duncan Idaho. Az ő karaktere volt számomra a legizgalmasabb…másrészt a legtragikusabb is. Idaho volt az a karakter, aki azt se tudta hogy hol van, és hogy miért van ott, ahol éppen van. Szegény olyan volt nekem, mintha egy időhurokban rekedt volna. Egy igazi lázadó, erős jellemű karakter.

Úgy érzem a kötet most eléggé cselekmény központú volt. Persze volt benne politika és filozófia is. Ettől függetlenül folyamatosan tudtam követni és szépen tudtam vele haladni.
A vége is nagyon izgalmasra sikeredett. Alig várom a következő részt.