A ​Dűne gyermekei (A Dűne 3.) 220 csillagozás

Frank Herbert: A Dűne gyermekei Frank Herbert: A Dűne gyermekei Frank Herbert: A Dűne gyermekei

A ​Dűne örökre megváltozott. Paul Muad-Dib, a Kwisatz Haderach, a jövőbe látó messiás olyan folyamatokat indított el, amelyek túlnőttek az embereken, és a mindenség legfontosabb helyévé tették az Arrakist. Ám Muad-Dib nincs többé, elnyelte a sivatag mélye. Öröksége azonban tovább él.

Paul gyermekei, Leto és Ghanima kénytelenek szembenézni a sorssal, melyet a történelem nekik rendelt. Az Impérium trónjának várományosaiként nemcsak emberek milliárdjai imádják és gyűlölik őket, de a legveszedelmesebb politikai intrikák középpontjában állnak. Mi a terve Aliának, aki Régensként uralja a világegyetemet? Miért tér vissza évtizedes távollét után nagyanyjuk, Lady Jessica az Arrakisra? Kicsoda a titokzatos Prédikátor, aki a Mahdi egyháza és az új világ ellen szónokol? És hogyan változnak meg az erőviszonyok, amikor újra színre lépnek a trónfosztott Corrinók? Az ikreknek és támogatóiknak nemsokára rá kell döbbenniük, hogy az események sokkal nagyobb áldozatot követelnek tőlük, mint… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1976

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Valhalla Science Fiction

>!
GABO, Budapest, 2020
448 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634069058 · Fordította: Kornya Zsolt
>!
Szukits, Szeged, 2002
352 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441309 · Fordította: Kornya Zsolt
>!
Valhalla Páholy, Budapest, 1993
506 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637632298 · Fordította: Kornya Zsolt

Enciklopédia 13

Szereplők népszerűség szerint

Paul Atreides · Louis Veuillot


Kedvencelte 31

Most olvassa 28

Várólistára tette 61

Kívánságlistára tette 89

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Morpheus>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Minden, ami felépült, széthullik. Paul semmi mást nem hagyott hátra – ami valóban érték –, csupán a két gyermekét. Magára hagyta a birodalmat, gyermekeit, anyját, testvérét, önmagát, és megkapja az ezzel járó – jogos – büntetését. Aliát, Létót és Ghanimát fenyegeti, hogy szörnyszülöttekké válnak. Végül mindhárman más útra lépnek. Létó útja az arany ösvény, amelynek a végén ott a Kralizec, a végső csata, az emberiség végső csatája. spoiler És ez az első igazi lépés ezen az úton, Muad-dib csupán előkészítette ezt.
A könyv kétharmada nagyon nehezen csúszott, és valahogy nem volt eléggé elegáns és nagystílű, mint az előző részben. Itt mintha mindenki csak kapkodna, csapkodna, kisstílű az egész. Széttartó, vak, kusza vonalak, erők. Ezeket próbálják uralni, meglovagolni, egymást kijátszva, megtévesztve. Így utólag visszatekintve világos az író szándéka ezzel, de nekem akkor is túl sok volt. Persze az utolsó harmadában megszilárdulnak a dolgok, kiderül, hogy van aki tényleg meg tudja lovagolni a sors dühöngő homokférgét, és ez a rész már tényleg egészen jó volt. spoiler

1 hozzászólás
Oriente>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Leszögezem, hogy ha valaki a kedvenc könyveimről kérdez, az elsők között jut eszembe a Dűne (talán rögtön a Ráma után), de az ún. folytatáskötetek csalódást okoztak mindkét esetben. Van persze egy vonulata ennek a Dűne-univerzumnak, ami továbbra is vonz, és azt hittem, nem is ereszt majd el, de a harmadik kötet olvasása közben egyre erősödött bennem a bizonyosság, hogy itt és most eleresztjük egymást. Egy mítosz megerőszakolásaként élem meg az ügyet, így minden kedves rajongótól elnézést kérek az alábbi értékelésemért, amelyben szabadjára engedem kritikus énem vérebeit.

Hogy mi a problémám? Ami az eredeti Dűnében még vallásfilozófia volt, a folytatásokban határozottan ezoterikus színezetet ölt, a fordulatos történet helyett pedig statikus misztifikálás folyik a már jól bejáratott helyszínek és díszletek között. Az elmés párbeszédeket és szócsatákat vívó szereplőket felváltják a kétlábonjáró aforizmagyárak, akik kiüresedett politikai és teológiai spekulációikkal fárasztják halálra egymást és hát minket is. Rettenetesen nehézkes stílust szül, ha gyakorlatilag minden szereplő megmondóember, leszámítva persze a „vörösingeseket” (Scalzi után szabadon), mert valakinek azért véresre kell pettyeznie a kegyetlen sivatagbolygó homokját – na meg kell az alapanyag a lepárlókba, a korszerű vízgazdálkodás jegyében. Nehezen tűröm az ismétléseket és a mellébeszéléseket is, és hát mindkettő masszív töltelékanyagot képez ebben az epikus méretekre duzzasztott pszeudo-űroperában.

A könyv főként belső monológokból és párbeszédekből áll. A monológok csapongóak, és képesek egyazon oldalon egymásnak ellentmondó következtetésekre jutni, illetve teljes mértékben oda nem illő szálakat felvenni, megcsócsálni, majd elejteni. Ha nem tudnám, hogy gyakorlatilag minden szereplő eleve durván fűszerfüggő, drogos behatásra gyanakodnék. Igazi kínszenvedést mégis talán a párbeszédek jelentenek. Itt a szia, hogy vagy helyett a társalgó felek rendszerint közmondáscsokrokkal üdvözlik egymást (és nemcsak a fremenek, akiknél ez valóban a szociális érintkezés alappillére), a beszélgetések 80-90%-a fut ki az emberiség és a lakott univerzum sorsát érintő magvas gondolatokra – bár az valahogy sosem derül ki, miért is fog az emberiség kipusztulni, ha ez a maroknyi ember nem tárgyalja ki egymással, naponta akár többször is, megkérdőjelezhető szándékkal kierőszakolt genetikai mutációit. A párbeszédes jelenetek közel 50%-ában pedig az egyik fél arra a meggyőződésre jut, hogy legokosabb, ha megöli a másikat. És nem viccelnek. Na most én az esetek meg nem mondom hány százalékában egyáltalán nem tudom követni ezt az „érvelést”, azt végképp nem értem, hogy ennek fényében végül is miért nem hullanak a szereplők, mint a legyek. spoiler)

Nem sokkal a 300. oldal előtt történik az első érdemleges esemény spoiler, ami egyben a második és a harmadik kötet első érdemleges fordulata is. A félreértések elkerülése végett, nem vagyok akciófüggő, kifejezetten kedvelem a lassan csordogáló, elgondolkodtató regényeket, de ezúttal inkább azon gondolkodtam el, hogy ha már folytatni kellett a Dűnét, nem lett volna-e elég egy, maximum két kötet az öt helyett. Visszaolvasva a Messiáshoz írt értékelésemet, egy kötettel korábban még sokkal türelmesebb voltam, de az ott megfogalmazott jóhiszemű elvárásaim egyáltalán nem teljesültek. Most tehát átfutottam a könyv végén található Kronológiát, így három oldalon tájékozódtam a hátralévő kötetek eseményeiről, és egyúttal könnyek nélküli búcsút veszek a Dűne-univerzumtól. Egyszer, ha majd nagyon ráérek, újraolvasom az első regényt, hogy kiderítsem, tényleg ilyen erős a kontraszt az eredeti kötet és a folytatások között, vagy csak én öregedtem ki Frank Herbert fantasztikumából.

13 hozzászólás
Olympia_Chavez P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

A Dűne immáron több mint két évtizede az Atreides család birodalma és az univerzum központja, fűszerillatát pedig még mindig sóvárogva vágyja a hatalom és népek milliói egyaránt. A messiás által magára hagyott fremenek a dzsihád végeztével látszólagos jóléti kényelemben tengetik életüket, Muad-dib leszármazottai pedig meghaladva összes ősük hatalmát és tudását új víziókkal és kihívásokkal szembesülnek, maguk mögött hagyva az apai örökséget. A kitűzött célok pedig kezdenek realizálódni. A „halott” Arrakison élet sarjad. De mit hoznak ezek az új látomások, milyen jövő vár a sivatagbolygóra és miért kezdett újra koncentrált mozgásba az összes univerzumot mozgató erő?

Herbert első regénye lenyűgöző volt a maga újszerűségével és komplexitásával, eposzteremtő erejével. A második kicsit szűkebb keresztmetszetbe engedett betekintést és inkább az egyén belső küzdelmeire koncentrált. A harmadik viszont egy mindezeket ötvöző, gigászi történelmi lépés bevezetője, igazi birodalomépítő eltökéltséggel és áldozathozatallal, melyhez képest Muad-Dib kalandja egy kósza porfelhő a sivatagban. Vastagon megtűzdeli az Atreides-ház külső és belső viszályait a hatalom, a vallás és a politika általános érvényű meglátásaival, az elengedhetetlen intrikákkal és jéghideg következetességgel írja hősei életútját. Az egész történet egy nagy és lenyűgöző fiktív történelemkönyv, hiszen ebből táplálkozik, ami hol a helyi sajátosságokra, hol óriás távlatokban szemléli környezetét, múlton és jövőn át. S mindezt egy jó mesélő tollából fogyaszthatjuk, aki betekintést enged hősei magánéletébe, pazar karakterábrázolásokkal és fejlődésúttal. Nincs hatalmas epikus harc, lenyűgözni vágyó túlzó leírások, csak párbeszédek és belső monológok. S láss csodát egy univerzum és konfliktusok halmaza épül fel ezekből. Egy misztikus, titkokkal teli univerzum, melynek lényei soha nem fedik fel az összes lapjukat előttünk, mégis következetesen építkező ám meglepő végkifejlettel ajándékoznak meg. A parázsgömbök szűrt fényén át szemlélt többrétű mondanivalói fölött pedig élvezettel időz el az olvasó.

Hogy is különböztethetném meg, ezt a kötetet az elsőtől? Hogy lehet a kiválót fokozni? Talán, ha kedvenccé avatom? Talán ha újra és újra kézbe veszem majd? Mert ennek meg kell történnie, ennek újra részese akarok lenni és új aspektusból szemlélni az Atreides gyerekek mindenkit megtévesztő roppant méretű tervét. Ismét végigkövetni a romlás és feltámadás féregösvényét. Azt hiszem egész életemben erre a könyvre vártam.

kvzs P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Eléggé megszenvedtem ezzel a résszel. Az ikrek jövőlátása, a cselek mögötti cselek, az egymásnak feszülő érdekek és érdekcsoportok, a hosszú- és rövidtávú célok ellentétei és az állandó filozófiai eszmefuttatások nem tették könnyen feldolgozhatóvá a regényt. De az is lehet, hogy csak én voltam túl fáradt ahhoz, hogy felfogjak minden apró utalást, és jövőt befolyásoló rezdülést… Az biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot, csak előbb az agyműködésemet kell megfelelő szintre hozni.

8 hozzászólás
Diosz P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Úgy érzem kezd beszippantani ez a Dűne dolog. Az első rész után még csak éreztem, de most már tudom hogy megérdemelten hatalmas a rajongók tábora.
A második részhez ez nagyon kellett, szerencsére nem sokat vártam a folytatással, így megérett bennem a gondolat hogy a második részt majd utólag újra elő kéne venni.
Ez a rész teljesen lenyűgözött. A történet végig izgalmas, feszes, egyáltalán nem sablonos, és semmiképp sem kiszámítható. Majdnem azt írtam, hogy könnyebben tudtam az ikrek jövőbe látásaival kapcsolatos eszmefuttatásokat követni, de nem. Főleg addig voltam ebben a hiszemben, míg a végére nem értem. Ezzel a résszel mégis jobban haladtam, mint az előzővel, holott összességében ez sem könnyebb olvasmány az előzőeknél. Cselszövések, ármány, filozofikus eszmefuttatások, igazi agytorna követni a gondolatmenetét, mert egyik szereplő sem mellékes, mindegyikük lényeges tetteket, gondolatokat ad hozzá a nagy egészhez.
Sokkal jobban megismerhettük az egyes szereplők motivációit, mert belső monológjaikból jól megvilágítását kaptuk cselekedeteik mozgató rugóinak, vagy épp bizonytalanságaikról tanúskodtak, melyek így vagy úgy, de közel hozták őket. Életteli, karakteres szereplők, mondhatni a Dűne tobzódik a nagyon jó karakterekben.
Főleg Ghamian és Alia egymással ellentétes végkifejletű belső fejlődése volt érdekes. Vajon ha Alia nem marad úgy magára, meg tud birkózni a benne dúló emlék-tudatokkal?
Leto gondolatmenetét volt számomra a legnehezebb, de azt hiszem a legizgalmasabb követni. És hát az öreg, bölcs Stilgar továbbra is nagy kedvenc maradt a bölcsességével, belső vívódásaival, és félelmeivel. Az egyik leginkább kedvelhető személyiség.
A végére nagyon felpörögtek az események, már-már aggódtam hogy lesz-e elég hátralévő oldal a szálak elvarrására, és érthető kifejtésére. Kissé gyors volt a tempó az utolsó oldalakon, de így legalább nem kérdéses, hogy folytatom a sorozatot, mert mondhatom: „elkapott a gépszíj”

kte P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

A Dűne gyermekeiben a Paul Muad-Dib halála után létrejött sokszereplős hatalmi játszmát követhetjük végig. A küzdelmek között kevés a valódi csata, sokkal több a szópárbaj, illetve a belső harc. A szerző ezúttal is meglehetősen kiszámíthatatlanul és ügyesen „sakkozik” a rendelkezésre álló szereplőkkel, akik közül sok az olyan figura, akiből „királynő” válhat, bár a fő cselekményvonal előre sejthető (kár a spoileres fülszövegért). Ez a része tetszett, izgalmas és jó volt olvasni, kicsit aggódni a kedvelt szereplőkért. Túl sok volt azonban a misztikus fejtegetésekből és számomra sokszor követhetetlenek voltak. Kevesebb, jól elhelyezett mondat jobban tetszett volna, mert azért a Dűne történeteknek ez az egyik erőssége, például a fremenek élet-halál fontosságú kérdezz-felelek beszélgetéseit remek olvasni.
Összességében a második résznél jobban lekötött (bár a csillagozáson nem látszik, mert arra sem akartam 4 és fél csillagnál kevesebbet adni), a történet végén összeértek a szálak és valódi, világot megváltoztató eseményeknek lehettem tanúja.

Dave_Bowman>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Hogy hogyan lehet fokozni Muad-dib vízióját? Úgy, hogy szépen lenullázzuk az egészet. A nagy fremen dzsihád szépen befulladt, akik túlélték ugyanúgy folytatják mint előtte. A Corrino-ház bénábban a Bene Gesseritek okosabban ármánykodnak, csak arra nem számít senki, hogy Muad-dib fia II. Leto teljesen másként képzeli el az egészet. Kicsit még az öreg Harkonnen báró is kísért egy sort, de ebben a kötetben kell végleg elbúcsúznunk szinte minden idáig megismert szereplőtől.

Ez a könyv már teljesen elrugaszkodik az első résztől. Nagyobbrészt filozófia, monológok, minimális cselekménnyel. Csak azért nem öt csillag, mert bár inkább egy lezárásnak tűnik, valójában ez a kötet megágyaz a Dűne Istencsászárának.

Nagyon nehéz könyv. Azt is megértem, aki húsz oldal után leteszi.

mohapapa I>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Frank Herbert Dűne-sorozata klasszikus, ahogy mondani szokták, megkerülhetetlen (ami szerintem teljesen értelmetlen, mert bármi bármikor megkerülhető, már ha nem közlekedésről van szó) a sci-fi irodalomban. A Dűne nem is sorozat, hanem egy univerzum. Vannak hasonlók, olyan szerzők, akik olyan fantáziavilágot alkottak, dolgoztak ki, amelynek történelme van (mármint a világon belüli történelme), külön nyelve, nyelvei, és a könyvek közötti cselekmény, történés jobbára ezredéveket ölel át. Talán elég csak Asimov és a Sztrugackij-tesók (korántsem annyira koherens, összefüggő könyveire gondolnunk), vagy a Tolkien által teremtett világra (na, annak még külön nyelvészete is volt), de belefér akár R. R. Martin (soha be nem fejezett?) Westeros-a is. És még rengeteg más, hasonló képzeletbeli világ van.

(Egyet még mindenképpen megemlítek, mert felettébb megérdemli: Görgey Etelka alias Raana Raas Csodaidők sorozatát. Négy részes. (Na, jó, van három rész szokatlan folytatása, bár ez a szó nem is jó, a kiegészítése sem… alternatívája, ez a jó, Időcsodák címmel, ami elképzeli, mi lett volna, ha egy hős másképpen dönt, hogyan alakultak volna másképpen a dolgok mint az eredeti sorozatban.)
A szerző valami fantasztikusan felépített világot tár elénk, ő sem annyira az űrben vacakol, nem új bolygók felfedezésével, és azok hű de nagy veszélyeivel szöszmötöl. Az általa összerakott világ sokban hasonlít a Dűnéi-hez, de ne gondold, hogy valami utángyártott, magyar koppintás, csak a viszonyítás kedvéért mondom. A szereplői is élő, személyiséggel bíró, motivált emberalakok. A cselekmény is megragad, nem enged el, és még csak le sem csüccsen. Megérdemelné a nemzetközi ismertséget! De legalább a még szélesebb körű magyar elismerést.

A Dűne kiemelkedik közülük. Pedig az eredeti sorozat csak (?) hat kötet. Nem is veszélyesen vaskosak.

Barátom, ha most arra számítasz, hogy kimolyolgatom neked a tutifrankó spanyolviaszt, miért vannak olyan hatással az olvasókra Herbert könyvei (de még ez sem igaz, mert nem a könyvei, hanem csak a Dűne-könyvei, mert egyebek nem) akkor bizony rossz helyen kuncsorogsz! Ne is számíts rám!

Mert semmiképpen nem arról van szó, hogy a sztori valami olyan hatalmas durranás. Semmiképpen nem mondom, hogy rossz, dehogyis tennék ilyet, eszemben sincsen! De azt sem állítom, hogy az agyad eldobod tőle, a körmöd lerágod olvasás közben és ha egyszer a magadévá tetted, akkor minden mozzanat beléd ég, mint a fény a negatívba (ha még érti valaki, mire gondolok). Nem egyikről sincsen szó. Az agyad marad a helyén, a körmödnek semmi baja sem lesz, és a mozzanatok hamarosan olyanok lesznek, mint a füst (hacsak nem vagy megszállott fan).

Az az érdekes, hogy Herbert a nevekkel, a fogalmakkal sem teremt vadi újat. A sorozat induló kötetének főhősét például Paulnak hívják. Micimackó meg Kovács János név alatt élt, tudod, de senkiben nem a Kovács János maradt meg, hanem a Micimaci. Meg van Duncan, meg Jessica. Szóval semmi agyament nyelvi furfang. A fogalmakkal, a tárgyak nevével már van egy kis pittyputty. Egyfelől mert teljesen hétköznapiak, mint például az egész sorozat központi kábszerének neve: melanzs (igen, ez az izé, amit a csuda tudja hogyan termelnek azok a gigantikus kukacok, amik a borítón is vannak, és amiket meg lehet lovagolni a sivatagban; és ha belegondolsz, ez is olyan kis erőltetett, de ahogy olvasod, mégsem az), másfelől teljesen Herbert által alkotottak, mint a kriszkés (értsd: egy különleges késfajta). Ez a nyelvi kettősség ott van az egész sorozatban. Csak súgok: a Dűne egyértelműen egy egykori Föld-központú univerzumban játszódik. Mert van itt például Oráni Katolikus Biblia, bármiféle keresztény teológia nyomatása nélkül, csak mint egyfajta kapcsolódási pont.

A sci-fi vonal tulajdonképpen nem létezik a Dűnében. Miközben az egész az. Nincs high-tech technika, illetve van, de túl nagy szerepe nincsen, illetve van, de nem elsődlegesen. Nincsenek száguldozó, csatázó űrhajók, illetve vannak, de jobbára csak elindulnak és megérkeznek velük a szereplők, nagy szerepük nincsen az egész szempontjából.

Tulajdonképpen egy sci-fibe oltott királydrámát olvasunk, fantasy-elemekkel, húzásokkal. A fantasyt a szereplők olyan mindenféle X-aktás képességei jelentik, amiknek láttán Mulder és Scully ügynökök olyan sorozatos intellektuális orgazmust éltek volna át, hogy az csuda! Más kérdés, hogy ember nincsen, aki érti ezeket a képességeknek a nagy részét. Mert oké, persze, az világos, hogy mondjuk egy arcváltó mit csinál, vagy mit csinál egy boszorkány (igen, van itt az is), amikor a Hangot használva rátolja másra a saját akaratát. De, cimbi, kezdjél már valamit az ilyen mondatokkal a gyakorlatban:
– Egyes folyamatoknak van végük, de nincsen kezdetük; másoknak van kezdetük, de nincsen végük. Minden attól függ, hol áll a megfigyelő. (91. o.)

Hamvas Béla is irigykedne az olvastán. S ezzel sem őt, sem Herbertet nem akarom fikázni, csak annyit mondok, egyiküket sem értem. De olvasni mindkettőt nagyon jó. Herbertnél a szöveg egészéből kiderülnek bizonyos összefüggések és csapásirányok, Hamvasnál ehhez tudni és érteni kellene. Herbert sci-fit írt, bűvészkedhet a szavakkal. Hamvas komolyan gondolta, amit papírra vetett.

Viszont a könyvnek nagyon jól áll ez a misztikum. Olyan, mintha lenne valami komoly üzenete, valami titokzatos, emberen túli mondanivaló, anélkül, hogy bármiféle emberen túli transzcendenciát belekavarnánk a Dűne-emberiség történetébe. Még csak az Univerzum mint olyan megszólaltatásáról sincsen szó. Csak felismerésekről, új lehetőségekről, új tudatformákról, karöltve az ilyen-olyan képességekkel. Amik az olvasó számára olyan képlékenyek, annyira mentesek bármiféle plaszticitástól, a mindennapi gyakorlat bármiféle befolyásától, hogy csak na!. Most mit lépsz mondjuk erre: a két főhős gyerekben ott él az összes ősük: nem ám genetikáról beszélek, frászt, ha felszínre engedik őket, beszélni tudnak velük, alig tudják visszaszorítani őket, meg ilyenek. Nem is mondom tovább, mert ha én ilyesmivel találkoznák egy könyvértékelésben, még a könyv elolvasásának a gondolatát is a sarokba vágnám, nemhogy a kézbe vételével kacérkodjak. Giliszták termelte kábszertől baszarint be a főhős, hogy Messiássá lesz, a gyerekei meg a bennük élő ősökkel cseverésznek… Ööö… Már bocsánat, de mi fütyiség ez? Nemde?

Aztán Herbert mester úgy távolítja el a történetet az olvasótól, hogy egyben közel is hozza, mert egy csomó személy- és tárgynév, fogalom, távol-keletiesen hangzik. Ezáltal kapásból kap egy kis misztikus, ismerős vonást, és mégis távoli, ismeretlen lesz. Világában például létezik egy távoli esemény (a fia ebből később regényt írt), amikor az emberiség szembe fordult a technikával, ez volt a butleri dzsihád. (Arra most borítsunk fátylat, hogy a dzsihád szó bizonyos európai események óta már korántsem egzotikus, sokkal inkább vércsöpögős képzeteket kelt, erről nem Herbert tehet, és az elképzelt kontra valós dolgok kronológiájára tekintettel korántsem a konjunktúrát lovagolta meg. Adja magát, hogy az sem véletlen, hogy az események központjában levő bolygó, az Arrakis, sivatagbolygó. Vagyis kicsit olyan fílingje van az olvasásunknak, mintha az Ezeregyéjszaka sci-fisített verziója lenne a kezünkben, azt olvasgatnánk.

S lásd, még végig sem mondtam, mi minden van ebben a könyvben, könyvsorozatban, ami elég ahhoz, hogy erőltetett, nyakánál fogva előráncigált szirszarnak nézhesse az ember egyszeri, olvasó gyereke. De aztán a vicc az, hogy valahogy mégis teljesen, tökéletesen koherens, komolyan vehető egésszé áll össze minden. Engem ráadásul halásosan untatnak az ilyen-olyan intrikákkal foglalkozó történetek. De isten bizony halálosan! Na, akkor mondok én neked még valamit: a Dűnében az intrikus kavarások mellett néha van cselekmény is. Nem is ez a slusszpoén, hanem az, hogy én, mondom: ÉN mégis rendre, ha nem is túl kapkodva, de úgy háromszázhatvanöt naponként előveszek egy újabb kötetet, be-beszerzem a hiányzókat, és lám, csudálkozz: előveszem, olvasom őket. De még ez sem flikk-flakk, hanem ez az: nem untat cseppet sem! Na, ez a valami!

Ezt az utolsó mondatot kb. egy hete írtam le. Most, úgy ötven-hatvan oldallal odébb már azt mondom, de. Az ok-okozat egyre követhetetlenebbé válik számomra, az indokok, motivációk pedig egyre érthetetlenebbé.

[…]
_(Mos, itt kimarad a oly-felületen egy szakasz, ami a teljes blogbejegyzésben ott van. Ha érdekel, navigálj ide, kérlek!)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/05/16/frank_herber…

A döbbenet mégis az, hogy amint befejeztem a könyvet, nem csupán a megkönnyebbülés érzése kapott el (mondjuk önmagában döbi volt, hogy hajítottam az ellenkezéseim ellenére a sarokba: teljesen simán félbe tudok hagyni bármit, ha nem érdekel), hanem azonnal előkerestem a következő kötetet… Magyarázatot ne kérj!

[…]
(Itt ismét kivágtam egy hosszabb szakaszt.)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/05/16/frank_herber…

Mondom, az egész Dűne-dolognak a titka valószínűleg abban áll, hogy rettentő összetartónak, koherensnek tűnik a történet, teljesen olyan, mintha Herbert értené a szereplők motivációit, és a képességeinek a mibenlétét, és a kisujjában lenne az egész történet kronológiája, történelme. S miközben az ember legyintene az egészre, hogy jóvanmá', csak egy marha nagy blöffbe futott bele, és menekülne tőle, mégsem képes kiszakadni belőle. Behalás! Szenvedélybetegség vagy mi?

[…]
(És ismét…)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/05/16/frank_herber…

>!
Szukits, Szeged, 2002
352 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441309 · Fordította: Kornya Zsolt
2 hozzászólás
Isley P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Eljött II. Leto Atreides, Paul Muad'Dib fia, hogy ő legyen Ari, az Atreidesek oroszlánja, aki útnak indítja a fremeneket és az egész univerzumot a Secher Nbiwen, az Arany Ösvényen.

Ebben a regényben Frank Herbert még jobban kidolgozta a világát. Rengeteg fontos szereplő volt ebben a kötetben, akik dinamikusan változó szövetségrendszereket építettek ki, és a tetteiket mozgató célrendszerek és irányvonalak több esetben egészen a végkifejletig nem váltak világossá. Remekül oldotta meg azt is Herbert, hogy az egyes szereplők szándékait többször más szereplőkkel magyarázta csak el, így nem vált nyilvánvalóvá, hogy a legfőbb játékmesterek tudása pontosan meddig terjed, és, hogy a halálosnak látszó ellenfelek valóban azok lesznek-e a történet végén is.

Leto, Ghanima, Alia, Jessica, Duncan Idaho, Farad'n, Stilgar és a Prédikátor. Ők voltak a legfőbb karakterek. Voltak közöttük nagyobb és kisebb erők, de mindannyiuk célja és érvrendszere olyan mértékben került kifejtésre, hogy a belső monológok és párbeszédek ebben a regényben még az első két regényt is felülmúlták.

Azonban megrázó volt azt a folyamatot látni, hogy miképp küzdenek meg a legfőbb játékmesterek a bennük élő belső-énekkel. Alia, Ghanima, Leto és a Prédikátor mind más utat választottak. Mindannyiukat más és más tényezők segítették, vagy éppen hátráltatták. Alia hiába vezeti a Régensséget, hiába ő az Uralkodó Királynő, nekem az elejétől kezdve egy magára hagyott nőnek tűnik, akinek az elkeseredett harcát olvasni rettenetesen kijózanító volt az illetően, hogy Herbert miképp képzeli el az emberfeletti tudással és hatalommal rendelkező emberek életét. Alia és Ghanima sorsa éppen egymás ellentétei. Láthattuk, hogy miért történt így. Láthattuk, hogy milyen körülmények segíthetnek egy embert a békéhez és boldogsághoz, és milyen erők húzhatják le a hasonló adottságokkal rendelkező egyenrangúját a pokolba.

Leto és a Prédikátor szócsatája volt talán a regény csúcsa, bár ez némileg félrevezető kifejezés egy olyan könyv esetében, amelynek csak csúcsai vannak. Jól láthatóvá tette, hogy ebben a történetben az egyes oldalak nem a jót és rosszat, a fényt és a sötétséget vagy a többi unalomig ismert ellentétpárokat személyesítik meg. Itt erről szó sincs. Az sem vált világossá, hogy melyik álláspont a jobb. Talán nincs is olyan mérce, amivel ez egzakt módon mérhető. Az idő majd eldönti. Ők ketten még a többiek közül is kiemelkedtek. Leto útját végigkövetni egy élmény volt. Az ő (na meg a Prédikátor) gondolataihoz hasonlóval még nem találkoztam. Előre várom, hogy miképpen folytatja Ari a megkezdett útját a Dűne istencsászárában.

Razor P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

No, ez sem volt egy egyszerű menet. A Dűne messiására jellemző filozofálás itt is megvolt, a terjedelemnek megfelelően még nagyobb mértékben, ám szerencsére ezúttal valahogy a cselekményes és a filozós részek jobban voltak felosztva. Mikor nagyon az ember agyára ment volna utóbbi, akkor általában történt valami. :) A kötet vége felé pedig elég szépen felperegtek az események.
Ezzel a kötettel lezárult az alap trilógia, amit elvileg Herbert egy műnek képzelt el. Ha ezt így A Dűne elejétől ennek a kötetnek a végéig valóban egynek megtervezte, akkor megérdemelten hívják Mesternek, nem kis munkát hozott össze. Én mindenesetre tartok egy apró kis szünetet a következő rész előtt. Jóból is megárt a sok. ;)

>!
Szukits, Szeged, 2002
352 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441309 · Fordította: Kornya Zsolt
11 hozzászólás

Népszerű idézetek

pwz IP>!

– A hatalom vonzza a beteg lelkeket. Mindig. Ezt kell elkerülni nekünk.

106. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: hatalom · lélek
2 hozzászólás
Kkatja P>!

     Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

67-68. oldal

Kapcsolódó szócikkek: félelem
Diosz P>!

A tudás olyan torlasz, amely akadályozza a megismerést.

299. oldal

Kapcsolódó szócikkek: megismerés · tudás
pwz IP>!

Mondták, hogy amikor a zarándok áthalad a roppant boltív alatt, a lelke molynyi méretre zsugorodik, s így elég kicsi lesz hozzá, hogy áthaladjon a tű fokán, és bebocsáttatást nyerjen a mennyországba.

56. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: mennyország · moly · zarándok
pwz IP>!

A viszályok célja az igazság természetének megváltoztatása.

83. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: igazság
Kkatja P>!

Bele fogom dörgölni az orrotokat azokba a dolgokba, amikről megpróbáltok nem tudomást venni. Nem találom különösnek, hogy csak abban akartok hinni, ami kényelmes nektek. Máskülönben hogy találták volna föl az emberek a különféle csapdákat, amik középszerűségbe taszítanak minket? Máskülönben hogyan definiálhatnánk a gyávaságot?

286. oldal WP

Kkatja P>!

    Leto elfintorodott.
    – Nem kell megérdeklődnöd, hogy elkövettem-e azt a hibát, amit az apám. Nem tekintettem ki az időkertünkből – legalábbis szándékosan nem. Hagyjuk a jövő alapos ismeretét azokra a déja vu-pillanatokra, amiket minden ember megtapasztalhat.
Tudok a jövőbelátás csapdájáról. Az apám élete mindent elmond nekem, amit tudnom kell róla. Nem, nagyanyám: a jövő tökéletes ismerete tökéletes csapdába ejti az embert a saját jövőjében. Összeomlik tőle az idő. A jelenből jövő lesz. Nekem több szabadságra van szükségem.

121. oldal

Kkatja P>!

Tudatára ébredni önnön halandóságodnak egyet jelent az iszonyat kezdetével; elfogadni halandóságod megváltoztathatatlanságát egyet jelent az iszonyat végével.

172. oldal

Diosz P>!

Alia megpillantotta bukása első jeleit, a probléma váza tisztán kirajzolódott az agyában. A Bene Gesserit tételekbe foglalta ezt a problémát:
"Az, hogy egy hatalmas populáción egy kicsiny, de befolyásos csoport uralkodik, meglehetősen gyakori eset világegyetemünkben. Tudjuk azt is, melyek a főbb feltételei annak, hogy az illető populáció a gazdái ellen forduljon…
Egy: ha vezetőre talál. Ez a legillékonyabb veszély a hatalom birtokosai számára: csak ellenőrzésük alatt kell tartaniuk a potenciális vezetőket.
Kettő: ha a populáció észre veszi magán a béklyókat. A tömegnek vaknak és tudatlannak kell maradnia.
Három: ha a populáció valami reményt lát az alávetettségből való szabadulásra. Ez nem következhet be, ha fel sem merül bennük a gondolat, hogy a szabadulás egyáltalán lehetséges"

139-140. oldal

annicsku>!

– Gyakran mást kell mondanom, mint amit gondolok – jelentette ki – Ezt hívják diplomáciának.


A sorozat következő kötete

A Dűne sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Philip K. Dick: Az Alfa hold klánjai
Pierce Brown: Hajnalcsillag
Dan Simmons: Hyperion
Michael Reaves: Az árnyak utcája
Paul S. Kemp: Hullámtörés
Orson Scott Card: Ender árnyéka
John Scalzi: Vének háborúja
Michael Reaves – Steve Perry: MedStar I: Harctéri sebészek
James S. A. Corey: Kalibán háborúja
Timothy Zahn: Thrawn