A ​Dűne gyermekei (A Dűne 3.) 187 csillagozás

Frank Herbert: A Dűne gyermekei Frank Herbert: A Dűne gyermekei

A jövőbelátó Paul Atreides, az Impérium császára eltűnt a történelem színpadáról, és most furcsábbnál furcsább erők marakszanak a birodalom feletti uralomért. Miközben a megszelídített sivatagbolygó, a Dűne fokozatosan zöld növényzetbe burkolózik, az egykor uralkodó Corrino-ház ismét hatalomra tör, és megpróbálja félreállítani II. Leto Atreidest, az aranyoroszlános trónus kiskorú várományosát.
A gyermek Leto csak egy döbbenetes metamorfózis révén kerülheti el véres végzetét. Átváltozása meghatározó hatással lesz az emberiség történelmére, elindítva a fajt az Arany Ösvényen, mely békét és biztonságot teremt a következő három és fél évezredre, hogy azután…
A Dűne és annak folytatásai – Frank Herbert klasszikussá vált redényciklusa – minden idők legsikeresebb science fiction remekének számítanak. A Dűne gyermekeivel e nagy ívű sorozat harmadik részét nyújtjuk át az Olvasónak.

Eredeti mű: Frank Herbert: Children of Dune

Eredeti megjelenés éve: 1976

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Valhalla Science Fiction

>!
Szukits, Szeged, 2002
352 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441309 · Fordította: Kornya Zsolt
>!
Valhalla Páholy, Budapest, 1993
506 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637632298 · Fordította: Kornya Zsolt

Enciklopédia 13

Szereplők népszerűség szerint

Paul Atreides · Louis Veuillot


Kedvencelte 27

Most olvassa 18

Várólistára tette 34

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Oriente P
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Leszögezem, hogy ha valaki a kedvenc könyveimről kérdez, az elsők között jut eszembe a Dűne (talán rögtön a Ráma után), de az ún. folytatáskötetek csalódást okoztak mindkét esetben. Van persze egy vonulata ennek a Dűne-univerzumnak, ami továbbra is vonz, és azt hittem, nem is ereszt majd el, de a harmadik kötet olvasása közben egyre erősödött bennem a bizonyosság, hogy itt és most eleresztjük egymást. Egy mítosz megerőszakolásaként élem meg az ügyet, így minden kedves rajongótól elnézést kérek az alábbi értékelésemért, amelyben szabadjára engedem kritikus énem vérebeit.

Hogy mi a problémám? Ami az eredeti Dűnében még vallásfilozófia volt, a folytatásokban határozottan ezoterikus színezetet ölt, a fordulatos történet helyett pedig statikus misztifikálás folyik a már jól bejáratott helyszínek és díszletek között. Az elmés párbeszédeket és szócsatákat vívó szereplőket felváltják a kétlábonjáró aforizmagyárak, akik kiüresedett politikai és teológiai spekulációikkal fárasztják halálra egymást és hát minket is. Rettenetesen nehézkes stílust szül, ha gyakorlatilag minden szereplő megmondóember, leszámítva persze a „vörösingeseket” (Scalzi után szabadon), mert valakinek azért véresre kell pettyeznie a kegyetlen sivatagbolygó homokját – na meg kell az alapanyag a lepárlókba, a korszerű vízgazdálkodás jegyében. Nehezen tűröm az ismétléseket és a mellébeszéléseket is, és hát mindkettő masszív töltelékanyagot képez ebben az epikus méretekre duzzasztott pszeudo-űroperában.

A könyv főként belső monológokból és párbeszédekből áll. A monológok csapongóak, és képesek egyazon oldalon egymásnak ellentmondó következtetésekre jutni, illetve teljes mértékben oda nem illő szálakat felvenni, megcsócsálni, majd elejteni. Ha nem tudnám, hogy gyakorlatilag minden szereplő eleve durván fűszerfüggő, drogos behatásra gyanakodnék. Igazi kínszenvedést mégis talán a párbeszédek jelentenek. Itt a szia, hogy vagy helyett a társalgó felek rendszerint közmondáscsokrokkal üdvözlik egymást (és nemcsak a fremenek, akiknél ez valóban a szociális érintkezés alappillére), a beszélgetések 80-90%-a fut ki az emberiség és a lakott univerzum sorsát érintő magvas gondolatokra – bár az valahogy sosem derül ki, miért is fog az emberiség kipusztulni, ha ez a maroknyi ember nem tárgyalja ki egymással, naponta akár többször is, megkérdőjelezhető szándékkal kierőszakolt genetikai mutációit. A párbeszédes jelenetek közel 50%-ában pedig az egyik fél arra a meggyőződésre jut, hogy legokosabb, ha megöli a másikat. És nem viccelnek. Na most én az esetek meg nem mondom hány százalékában egyáltalán nem tudom követni ezt az „érvelést”, azt végképp nem értem, hogy ennek fényében végül is miért nem hullanak a szereplők, mint a legyek. spoiler)

Nem sokkal a 300. oldal előtt történik az első érdemleges esemény spoiler, ami egyben a második és a harmadik kötet első érdemleges fordulata is. A félreértések elkerülése végett, nem vagyok akciófüggő, kifejezetten kedvelem a lassan csordogáló, elgondolkodtató regényeket, de ezúttal inkább azon gondolkodtam el, hogy ha már folytatni kellett a Dűnét, nem lett volna-e elég egy, maximum két kötet az öt helyett. Visszaolvasva a Messiáshoz írt értékelésemet, egy kötettel korábban még sokkal türelmesebb voltam, de az ott megfogalmazott jóhiszemű elvárásaim egyáltalán nem teljesültek. Most tehát átfutottam a könyv végén található Kronológiát, így három oldalon tájékozódtam a hátralévő kötetek eseményeiről, és egyúttal könnyek nélküli búcsút veszek a Dűne-univerzumtól. Egyszer, ha majd nagyon ráérek, újraolvasom az első regényt, hogy kiderítsem, tényleg ilyen erős a kontraszt az eredeti kötet és a folytatások között, vagy csak én öregedtem ki Frank Herbert fantasztikumából.

13 hozzászólás
>!
Diosz P
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Úgy érzem kezd beszippantani ez a Dűne dolog. Az első rész után még csak éreztem, de most már tudom hogy megérdemelten hatalmas a rajongók tábora.
A második részhez ez nagyon kellett, szerencsére nem sokat vártam a folytatással, így megérett bennem a gondolat hogy a második részt majd utólag újra elő kéne venni.
Ez a rész teljesen lenyűgözött. A történet végig izgalmas, feszes, egyáltalán nem sablonos, és semmiképp sem kiszámítható. Majdnem azt írtam, hogy könnyebben tudtam az ikrek jövőbe látásaival kapcsolatos eszmefuttatásokat követni, de nem. Főleg addig voltam ebben a hiszemben, míg a végére nem értem. Ezzel a résszel mégis jobban haladtam, mint az előzővel, holott összességében ez sem könnyebb olvasmány az előzőeknél. Cselszövések, ármány, filozofikus eszmefuttatások, igazi agytorna követni a gondolatmenetét, mert egyik szereplő sem mellékes, mindegyikük lényeges tetteket, gondolatokat ad hozzá a nagy egészhez.
Sokkal jobban megismerhettük az egyes szereplők motivációit, mert belső monológjaikból jól megvilágítását kaptuk cselekedeteik mozgató rugóinak, vagy épp bizonytalanságaikról tanúskodtak, melyek így vagy úgy, de közel hozták őket. Életteli, karakteres szereplők, mondhatni a Dűne tobzódik a nagyon jó karakterekben.
Főleg Ghamian és Alia egymással ellentétes végkifejletű belső fejlődése volt érdekes. Vajon ha Alia nem marad úgy magára, meg tud birkózni a benne dúló emlék-tudatokkal?
Leto gondolatmenetét volt számomra a legnehezebb, de azt hiszem a legizgalmasabb követni. És hát az öreg, bölcs Stilgar továbbra is nagy kedvenc maradt a bölcsességével, belső vívódásaival, és félelmeivel. Az egyik leginkább kedvelhető személyiség.
A végére nagyon felpörögtek az események, már-már aggódtam hogy lesz-e elég hátralévő oldal a szálak elvarrására, és érthető kifejtésére. Kissé gyors volt a tempó az utolsó oldalakon, de így legalább nem kérdéses, hogy folytatom a sorozatot, mert mondhatom: „elkapott a gépszíj”

>!
kte 
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

A Dűne gyermekeiben a Paul Muad-Dib halála után létrejött sokszereplős hatalmi játszmát követhetjük végig. A küzdelmek között kevés a valódi csata, sokkal több a szópárbaj, illetve a belső harc. A szerző ezúttal is meglehetősen kiszámíthatatlanul és ügyesen „sakkozik” a rendelkezésre álló szereplőkkel, akik közül sok az olyan figura, akiből „királynő” válhat, bár a fő cselekményvonal előre sejthető (kár a spoileres fülszövegért). Ez a része tetszett, izgalmas és jó volt olvasni, kicsit aggódni a kedvelt szereplőkért. Túl sok volt azonban a misztikus fejtegetésekből és számomra sokszor követhetetlenek voltak. Kevesebb, jól elhelyezett mondat jobban tetszett volna, mert azért a Dűne történeteknek ez az egyik erőssége, például a fremenek élet-halál fontosságú kérdezz-felelek beszélgetéseit remek olvasni.
Összességében a második résznél jobban lekötött (bár a csillagozáson nem látszik, mert arra sem akartam 4 és fél csillagnál kevesebbet adni), a történet végén összeértek a szálak és valódi, világot megváltoztató eseményeknek lehettem tanúja.

>!
Dave_Bowman
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Hogy hogyan lehet fokozni Muad-dib vízióját? Úgy, hogy szépen lenullázzuk az egészet. A nagy fremen dzsihád szépen befulladt, akik túlélték ugyanúgy folytatják mint előtte. A Corrino-ház bénábban a Bene Gesseritek okosabban ármánykodnak, csak arra nem számít senki, hogy Muad-dib fia II. Leto teljesen másként képzeli el az egészet. Kicsit még az öreg Harkonnen báró is kísért egy sort, de ebben a kötetben kell végleg elbúcsúznunk szinte minden idáig megismert szereplőtől.

Ez a könyv már teljesen elrugaszkodik az első résztől. Nagyobbrészt filozófia, monológok, minimális cselekménnyel. Csak azért nem öt csillag, mert bár inkább egy lezárásnak tűnik, valójában ez a kötet megágyaz a Dűne Istencsászárának.

Nagyon nehéz könyv. Azt is megértem, aki húsz oldal után leteszi.

>!
Isley P
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Eljött II. Leto Atreides, Paul Muad'Dib fia, hogy ő legyen Ari, az Atreidesek oroszlánja, aki útnak indítja a fremeneket és az egész univerzumot a Secher Nbiwen, az Arany Ösvényen.

Ebben a regényben Frank Herbert még jobban kidolgozta a világát. Rengeteg fontos szereplő volt ebben a kötetben, akik dinamikusan változó szövetségrendszereket építettek ki, és a tetteiket mozgató célrendszerek és irányvonalak több esetben egészen a végkifejletig nem váltak világossá. Remekül oldotta meg azt is Herbert, hogy az egyes szereplők szándékait többször más szereplőkkel magyarázta csak el, így nem vált nyilvánvalóvá, hogy a legfőbb játékmesterek tudása pontosan meddig terjed, és, hogy a halálosnak látszó ellenfelek valóban azok lesznek-e a történet végén is.

Leto, Ghanima, Alia, Jessica, Duncan Idaho, Farad'n, Stilgar és a Prédikátor. Ők voltak a legfőbb karakterek. Voltak közöttük nagyobb és kisebb erők, de mindannyiuk célja és érvrendszere olyan mértékben került kifejtésre, hogy a belső monológok és párbeszédek ebben a regényben még az első két regényt is felülmúlták.

Azonban megrázó volt azt a folyamatot látni, hogy miképp küzdenek meg a legfőbb játékmesterek a bennük élő belső-énekkel. Alia, Ghanima, Leto és a Prédikátor mind más utat választottak. Mindannyiukat más és más tényezők segítették, vagy éppen hátráltatták. Alia hiába vezeti a Régensséget, hiába ő az Uralkodó Királynő, nekem az elejétől kezdve egy magára hagyott nőnek tűnik, akinek az elkeseredett harcát olvasni rettenetesen kijózanító volt az illetően, hogy Herbert miképp képzeli el az emberfeletti tudással és hatalommal rendelkező emberek életét. Alia és Ghanima sorsa éppen egymás ellentétei. Láthattuk, hogy miért történt így. Láthattuk, hogy milyen körülmények segíthetnek egy embert a békéhez és boldogsághoz, és milyen erők húzhatják le a hasonló adottságokkal rendelkező egyenrangúját a pokolba.

Leto és a Prédikátor szócsatája volt talán a regény csúcsa, bár ez némileg félrevezető kifejezés egy olyan könyv esetében, amelynek csak csúcsai vannak. Jól láthatóvá tette, hogy ebben a történetben az egyes oldalak nem a jót és rosszat, a fényt és a sötétséget vagy a többi unalomig ismert ellentétpárokat személyesítik meg. Itt erről szó sincs. Az sem vált világossá, hogy melyik álláspont a jobb. Talán nincs is olyan mérce, amivel ez egzakt módon mérhető. Az idő majd eldönti. Ők ketten még a többiek közül is kiemelkedtek. Leto útját végigkövetni egy élmény volt. Az ő (na meg a Prédikátor) gondolataihoz hasonlóval még nem találkoztam. Előre várom, hogy miképpen folytatja Ari a megkezdett útját a Dűne istencsászárában.

>!
Razor SMP
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

No, ez sem volt egy egyszerű menet. A Dűne messiására jellemző filozofálás itt is megvolt, a terjedelemnek megfelelően még nagyobb mértékben, ám szerencsére ezúttal valahogy a cselekményes és a filozós részek jobban voltak felosztva. Mikor nagyon az ember agyára ment volna utóbbi, akkor általában történt valami. :) A kötet vége felé pedig elég szépen felperegtek az események.
Ezzel a kötettel lezárult az alap trilógia, amit elvileg Herbert egy műnek képzelt el. Ha ezt így A Dűne elejétől ennek a kötetnek a végéig valóban egynek megtervezte, akkor megérdemelten hívják Mesternek, nem kis munkát hozott össze. Én mindenesetre tartok egy apró kis szünetet a következő rész előtt. Jóból is megárt a sok. ;)

>!
Szukits, Szeged, 2002
352 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441309 · Fordította: Kornya Zsolt
11 hozzászólás
>!
Kkatja P
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Nem semmi volt, ültem, álltam, feküdtem, utaztam, miközben olvastam és zenszunita nyugalommal szippantottam magamba a történéseket, amelyek ismétcsak megbabonáztak és elvarázsoltak!
Azon is sokat filóztam közben, hogy honnan jöhettek F. Herbertnek ezek a látomásszerű képei, amikből megszületett a Dűne különleges világa, vajon úgy történhetett, mint PKD-nél vagy teljesen másképp teremtette meg ezt a csodát?! Erről is szívesen olvasnék!

>!
BlackSheep
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Úgy veszem észre, a Dűne sorozat eseményei részről részre adják át a helyüket a metafizikának. Az első rész egy hibáival együtt is kiváló regény, aminek az önmagában is izgalmas történetét remekül kiegészítették a szereplők belső világában játszódó részek. A másodiknak volt egy ütős alapsztorija, amit jól ki is bontott, de cserébe már sokkal több filozófiát is kaptunk. Viszont a rövidsége miatt ott nem volt feltűnő. A harmadik viszont legalább 3-szor olyan hosszú, és itt bizony már belefejelünk a tömény Dűne-filozófiába. Emiatt a könyv nagyon hosszú és nehéz, amivel nem is lenne semmi gond, ha lenne mellé annyi történés, ami kárpótol. Sajnos ezúttal nincs annyi. A szereplők belső monológjai, állapotváltozásainak hosszas magyarázatai és leírásai uralják a regényt, amik eleinte még érdekesek, de ekkora dózisban megüli az embert. És nekem valahogy már az is zavaró, hogy a szereplők között nagyítóval is alig lehet olyat találni, akinek nincs valami „szuperképessége”.
Nem rossz könyv ez, mert még így is érdekes a maga nemében, és a világa még mindig lenyűgöző, de ez a rengeteg filozófia és meta-cucc nekem már sok volt. A kevesebb több lett volna.

>!
Noro 
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Itt kezdődik a Dűne sorozat elmisztifikálódása. Én alapvetően az olyan SF-t keresem, ami ad gondolkodnivalót, de ez a könyv – és pláne a folytatása – túllő a célon. Nem kicsit, nagyon. A vallás intézményesülése, az alapító elveitől való teljes elszakadás például nagyon érdekes téma lenne, de sokkal jobban járnánk, ha a folyamatot mutatná be, meg az emberi tényezőt, nem csak galaktikus pillanatképeket és magasröptű filozofálgatást. A jövőlátással kapcsolatban pedig egyetlen, értelmes nyelvre lefordítható gondolatot sem tudok felidézni belőle. Szerencsére ebben a könyvben még van némi történet is (ezt a folytatások közül már csak a Dűne eretnekeiről lehet elmondani), de itt is akadnak erősen intuitív ugrások. Ezennel a Dűne újraolvasás projektemet befejezettnek nyilvánítom.

>!
Eltiron
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Ez volt az utolsó Dűne-regény, amit végigolvastam, de ez is kb. harmadik nekifutásra sikerült és javarészt untam, Sajnálom, nem vagyok ehhez eléggé emelkedett/okos…


Népszerű idézetek

>!
pwz ISP

– A hatalom vonzza a beteg lelkeket. Mindig. Ezt kell elkerülni nekünk.

106. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: hatalom · lélek
2 hozzászólás
>!
Kkatja P

     Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

67-68. oldal

Kapcsolódó szócikkek: félelem
>!
pwz ISP

Mondták, hogy amikor a zarándok áthalad a roppant boltív alatt, a lelke molynyi méretre zsugorodik, s így elég kicsi lesz hozzá, hogy áthaladjon a tű fokán, és bebocsáttatást nyerjen a mennyországba.

56. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: mennyország · moly · zarándok
>!
pwz ISP

A viszályok célja az igazság természetének megváltoztatása.

83. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: igazság
>!
Kkatja P

Bele fogom dörgölni az orrotokat azokba a dolgokba, amikről megpróbáltok nem tudomást venni. Nem találom különösnek, hogy csak abban akartok hinni, ami kényelmes nektek. Máskülönben hogy találták volna föl az emberek a különféle csapdákat, amik középszerűségbe taszítanak minket? Máskülönben hogyan definiálhatnánk a gyávaságot?

286. oldal WP

>!
Diosz P

A tudás olyan torlasz, amely akadályozza a megismerést.

299. oldal

Kapcsolódó szócikkek: megismerés · tudás
>!
Kkatja P

    Leto elfintorodott.
    – Nem kell megérdeklődnöd, hogy elkövettem-e azt a hibát, amit az apám. Nem tekintettem ki az időkertünkből – legalábbis szándékosan nem. Hagyjuk a jövő alapos ismeretét azokra a déja vu-pillanatokra, amiket minden ember megtapasztalhat.
Tudok a jövőbelátás csapdájáról. Az apám élete mindent elmond nekem, amit tudnom kell róla. Nem, nagyanyám: a jövő tökéletes ismerete tökéletes csapdába ejti az embert a saját jövőjében. Összeomlik tőle az idő. A jelenből jövő lesz. Nekem több szabadságra van szükségem.

121. oldal

>!
annicsku

– Gyakran mást kell mondanom, mint amit gondolok – jelentette ki – Ezt hívják diplomáciának.

>!
Kkatja P

…tudom, hogy az ember nem bírja elviselni a teljes valóságot – mondta a Prédikátor. – A legtöbb élet menekülés az igazi éntől. Sokan az istállók igazságát szeretik. Bedugjátok a pofátokat a zabos zsákba, és elégedetten kérődztök, míg meg nem haltok. Mások használnak titeket a saját céljaikra. Egyetlen percet sem éltetek az istállón kívül, ahol felszeghettétek volna a fejeteket, hogy a magatok urai legyetek.

284. oldal WP

>!
Melchiadesian 

A jó kormányzás sosem a törvényektől függ, hanem a kormányzást gyakorló egyének személyes kvalitásaitól. A kormányzás gépezete mindig alá van rendelve azon személyek akaratának, akik a gépezetet igazgatják. Így hát a legfontosabb eleme a vezetők kiválasztása.

131. oldal (Szukits)

3 hozzászólás

A sorozat következő kötete

A Dűne sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Philip K. Dick: Az Alfa hold klánjai
Pierce Brown: Hajnalcsillag
Dan Simmons: Hyperion
Michael Reaves: Az árnyak utcája
Paul S. Kemp: Hullámtörés
Orson Scott Card: Ender árnyéka
John Scalzi: Vének háborúja
Michael Reaves – Steve Perry: MedStar I.: Harctéri sebészek
James S. A. Corey: Kalibán háborúja
Timothy Zahn: Thrawn