A ​Dűne gyermekei (A Dűne 3.) 260 csillagozás

Frank Herbert: A Dűne gyermekei Frank Herbert: A Dűne gyermekei Frank Herbert: A Dűne gyermekei

A ​Dűne örökre megváltozott. Paul Muad-Dib, a Kwisatz Haderach, a jövőbe látó messiás olyan folyamatokat indított el, amelyek túlnőttek az embereken, és a mindenség legfontosabb helyévé tették az Arrakist. Ám Muad-Dib nincs többé, elnyelte a sivatag mélye. Öröksége azonban tovább él.

Paul gyermekei, Leto és Ghanima kénytelenek szembenézni a sorssal, melyet a történelem nekik rendelt. Az Impérium trónjának várományosaiként nemcsak emberek milliárdjai imádják és gyűlölik őket, de a legveszedelmesebb politikai intrikák középpontjában állnak. Mi a terve Aliának, aki Régensként uralja a világegyetemet? Miért tér vissza évtizedes távollét után nagyanyjuk, Lady Jessica az Arrakisra? Kicsoda a titokzatos Prédikátor, aki a Mahdi egyháza és az új világ ellen szónokol? És hogyan változnak meg az erőviszonyok, amikor újra színre lépnek a trónfosztott Corrinók? Az ikreknek és támogatóiknak nemsokára rá kell döbbenniük, hogy az események sokkal nagyobb áldozatot követelnek tőlük, mint… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1976

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Valhalla Science Fiction

>!
GABO, Budapest, 2021
448 oldal · ISBN: 9789635661084 · Fordította: Kornya Zsolt
>!
GABO, Budapest, 2020
448 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634069058 · Fordította: Kornya Zsolt
>!
Szukits, Szeged, 2002
352 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441309 · Fordította: Kornya Zsolt

1 további kiadás


Enciklopédia 14

Szereplők népszerűség szerint

Paul Atreides · fremen · Louis Veuillot


Kedvencelte 33

Most olvassa 30

Várólistára tette 77

Kívánságlistára tette 108

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Morpheus>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Minden, ami felépült, széthullik. Paul semmi mást nem hagyott hátra – ami valóban érték –, csupán a két gyermekét. Magára hagyta a birodalmat, gyermekeit, anyját, testvérét, önmagát, és megkapja az ezzel járó – jogos – büntetését. Aliát, Létót és Ghanimát fenyegeti, hogy szörnyszülöttekké válnak. Végül mindhárman más útra lépnek. Létó útja az arany ösvény, amelynek a végén ott a Kralizec, a végső csata, az emberiség végső csatája. spoiler És ez az első igazi lépés ezen az úton, Muad-dib csupán előkészítette ezt.
A könyv kétharmada nagyon nehezen csúszott, és valahogy nem volt eléggé elegáns és nagystílű, mint az előző részben. Itt mintha mindenki csak kapkodna, csapkodna, kisstílű az egész. Széttartó, vak, kusza vonalak, erők. Ezeket próbálják uralni, meglovagolni, egymást kijátszva, megtévesztve. Így utólag visszatekintve világos az író szándéka ezzel, de nekem akkor is túl sok volt. Persze az utolsó harmadában megszilárdulnak a dolgok, kiderül, hogy van aki tényleg meg tudja lovagolni a sors dühöngő homokférgét, és ez a rész már tényleg egészen jó volt. spoiler

1 hozzászólás
Oriente>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Leszögezem, hogy ha valaki a kedvenc könyveimről kérdez, az elsők között jut eszembe a Dűne (talán rögtön a Ráma után), de az ún. folytatáskötetek csalódást okoztak mindkét esetben. Van persze egy vonulata ennek a Dűne-univerzumnak, ami továbbra is vonz, és azt hittem, nem is ereszt majd el, de a harmadik kötet olvasása közben egyre erősödött bennem a bizonyosság, hogy itt és most eleresztjük egymást. Egy mítosz megerőszakolásaként élem meg az ügyet, így minden kedves rajongótól elnézést kérek az alábbi értékelésemért, amelyben szabadjára engedem kritikus énem vérebeit.

Hogy mi a problémám? Ami az eredeti Dűnében még vallásfilozófia volt, a folytatásokban határozottan ezoterikus színezetet ölt, a fordulatos történet helyett pedig statikus misztifikálás folyik a már jól bejáratott helyszínek és díszletek között. Az elmés párbeszédeket és szócsatákat vívó szereplőket felváltják a kétlábonjáró aforizmagyárak, akik kiüresedett politikai és teológiai spekulációikkal fárasztják halálra egymást és hát minket is. Rettenetesen nehézkes stílust szül, ha gyakorlatilag minden szereplő megmondóember, leszámítva persze a „vörösingeseket” (Scalzi után szabadon), mert valakinek azért véresre kell pettyeznie a kegyetlen sivatagbolygó homokját – na meg kell az alapanyag a lepárlókba, a korszerű vízgazdálkodás jegyében. Nehezen tűröm az ismétléseket és a mellébeszéléseket is, és hát mindkettő masszív töltelékanyagot képez ebben az epikus méretekre duzzasztott pszeudo-űroperában.

A könyv főként belső monológokból és párbeszédekből áll. A monológok csapongóak, és képesek egyazon oldalon egymásnak ellentmondó következtetésekre jutni, illetve teljes mértékben oda nem illő szálakat felvenni, megcsócsálni, majd elejteni. Ha nem tudnám, hogy gyakorlatilag minden szereplő eleve durván fűszerfüggő, drogos behatásra gyanakodnék. Igazi kínszenvedést mégis talán a párbeszédek jelentenek. Itt a szia, hogy vagy helyett a társalgó felek rendszerint közmondáscsokrokkal üdvözlik egymást (és nemcsak a fremenek, akiknél ez valóban a szociális érintkezés alappillére), a beszélgetések 80-90%-a fut ki az emberiség és a lakott univerzum sorsát érintő magvas gondolatokra – bár az valahogy sosem derül ki, miért is fog az emberiség kipusztulni, ha ez a maroknyi ember nem tárgyalja ki egymással, naponta akár többször is, megkérdőjelezhető szándékkal kierőszakolt genetikai mutációit. A párbeszédes jelenetek közel 50%-ában pedig az egyik fél arra a meggyőződésre jut, hogy legokosabb, ha megöli a másikat. És nem viccelnek. Na most én az esetek meg nem mondom hány százalékában egyáltalán nem tudom követni ezt az „érvelést”, azt végképp nem értem, hogy ennek fényében végül is miért nem hullanak a szereplők, mint a legyek. spoiler)

Nem sokkal a 300. oldal előtt történik az első érdemleges esemény spoiler, ami egyben a második és a harmadik kötet első érdemleges fordulata is. A félreértések elkerülése végett, nem vagyok akciófüggő, kifejezetten kedvelem a lassan csordogáló, elgondolkodtató regényeket, de ezúttal inkább azon gondolkodtam el, hogy ha már folytatni kellett a Dűnét, nem lett volna-e elég egy, maximum két kötet az öt helyett. Visszaolvasva a Messiáshoz írt értékelésemet, egy kötettel korábban még sokkal türelmesebb voltam, de az ott megfogalmazott jóhiszemű elvárásaim egyáltalán nem teljesültek. Most tehát átfutottam a könyv végén található Kronológiát, így három oldalon tájékozódtam a hátralévő kötetek eseményeiről, és egyúttal könnyek nélküli búcsút veszek a Dűne-univerzumtól. Egyszer, ha majd nagyon ráérek, újraolvasom az első regényt, hogy kiderítsem, tényleg ilyen erős a kontraszt az eredeti kötet és a folytatások között, vagy csak én öregedtem ki Frank Herbert fantasztikumából.

13 hozzászólás
A_vivid_álmodó I>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Ez a kötet visszaadta a Dűne világának azt a fél csillagot, amit az előzőben elvesztett. Igazából ez már az elején megtörtént, mikor az első olyan fejezetet olvastam, ami a Salusa Secunduson játszódott; mivel ez előrevetette, hogy változatosabb írás lesz ez, mint a Messiás volt. A sztori is jobban tetszett, még az elsővel is vetekedne, ha amaz meg nem lenne olyan zseniális.

Olympia_Chavez P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

A Dűne immáron több mint két évtizede az Atreides család birodalma és az univerzum központja, fűszerillatát pedig még mindig sóvárogva vágyja a hatalom és népek milliói egyaránt. A messiás által magára hagyott fremenek a dzsihád végeztével látszólagos jóléti kényelemben tengetik életüket, Muad-dib leszármazottai pedig meghaladva összes ősük hatalmát és tudását új víziókkal és kihívásokkal szembesülnek, maguk mögött hagyva az apai örökséget. A kitűzött célok pedig kezdenek realizálódni. A „halott” Arrakison élet sarjad. De mit hoznak ezek az új látomások, milyen jövő vár a sivatagbolygóra és miért kezdett újra koncentrált mozgásba az összes univerzumot mozgató erő?

Herbert első regénye lenyűgöző volt a maga újszerűségével és komplexitásával, eposzteremtő erejével. A második kicsit szűkebb keresztmetszetbe engedett betekintést és inkább az egyén belső küzdelmeire koncentrált. A harmadik viszont egy mindezeket ötvöző, gigászi történelmi lépés bevezetője, igazi birodalomépítő eltökéltséggel és áldozathozatallal, melyhez képest Muad-Dib kalandja egy kósza porfelhő a sivatagban. Vastagon megtűzdeli az Atreides-ház külső és belső viszályait a hatalom, a vallás és a politika általános érvényű meglátásaival, az elengedhetetlen intrikákkal és jéghideg következetességgel írja hősei életútját. Az egész történet egy nagy és lenyűgöző fiktív történelemkönyv, hiszen ebből táplálkozik, ami hol a helyi sajátosságokra, hol óriás távlatokban szemléli környezetét, múlton és jövőn át. S mindezt egy jó mesélő tollából fogyaszthatjuk, aki betekintést enged hősei magánéletébe, pazar karakterábrázolásokkal és fejlődésúttal. Nincs hatalmas epikus harc, lenyűgözni vágyó túlzó leírások, csak párbeszédek és belső monológok. S láss csodát egy univerzum és konfliktusok halmaza épül fel ezekből. Egy misztikus, titkokkal teli univerzum, melynek lényei soha nem fedik fel az összes lapjukat előttünk, mégis következetesen építkező ám meglepő végkifejlettel ajándékoznak meg. A parázsgömbök szűrt fényén át szemlélt többrétű mondanivalói fölött pedig élvezettel időz el az olvasó.

Hogy is különböztethetném meg, ezt a kötetet az elsőtől? Hogy lehet a kiválót fokozni? Talán, ha kedvenccé avatom? Talán ha újra és újra kézbe veszem majd? Mert ennek meg kell történnie, ennek újra részese akarok lenni és új aspektusból szemlélni az Atreides gyerekek mindenkit megtévesztő roppant méretű tervét. Ismét végigkövetni a romlás és feltámadás féregösvényét. Azt hiszem egész életemben erre a könyvre vártam.

kvzs P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Eléggé megszenvedtem ezzel a résszel. Az ikrek jövőlátása, a cselek mögötti cselek, az egymásnak feszülő érdekek és érdekcsoportok, a hosszú- és rövidtávú célok ellentétei és az állandó filozófiai eszmefuttatások nem tették könnyen feldolgozhatóvá a regényt. De az is lehet, hogy csak én voltam túl fáradt ahhoz, hogy felfogjak minden apró utalást, és jövőt befolyásoló rezdülést… Az biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot, csak előbb az agyműködésemet kell megfelelő szintre hozni.

8 hozzászólás
Diosz P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Úgy érzem kezd beszippantani ez a Dűne dolog. Az első rész után még csak éreztem, de most már tudom hogy megérdemelten hatalmas a rajongók tábora.
A második részhez ez nagyon kellett, szerencsére nem sokat vártam a folytatással, így megérett bennem a gondolat hogy a második részt majd utólag újra elő kéne venni.
Ez a rész teljesen lenyűgözött. A történet végig izgalmas, feszes, egyáltalán nem sablonos, és semmiképp sem kiszámítható. Majdnem azt írtam, hogy könnyebben tudtam az ikrek jövőbe látásaival kapcsolatos eszmefuttatásokat követni, de nem. Főleg addig voltam ebben a hiszemben, míg a végére nem értem. Ezzel a résszel mégis jobban haladtam, mint az előzővel, holott összességében ez sem könnyebb olvasmány az előzőeknél. Cselszövések, ármány, filozofikus eszmefuttatások, igazi agytorna követni a gondolatmenetét, mert egyik szereplő sem mellékes, mindegyikük lényeges tetteket, gondolatokat ad hozzá a nagy egészhez.
Sokkal jobban megismerhettük az egyes szereplők motivációit, mert belső monológjaikból jól megvilágítását kaptuk cselekedeteik mozgató rugóinak, vagy épp bizonytalanságaikról tanúskodtak, melyek így vagy úgy, de közel hozták őket. Életteli, karakteres szereplők, mondhatni a Dűne tobzódik a nagyon jó karakterekben.
Főleg Ghamian és Alia egymással ellentétes végkifejletű belső fejlődése volt érdekes. Vajon ha Alia nem marad úgy magára, meg tud birkózni a benne dúló emlék-tudatokkal?
Leto gondolatmenetét volt számomra a legnehezebb, de azt hiszem a legizgalmasabb követni. És hát az öreg, bölcs Stilgar továbbra is nagy kedvenc maradt a bölcsességével, belső vívódásaival, és félelmeivel. Az egyik leginkább kedvelhető személyiség.
A végére nagyon felpörögtek az események, már-már aggódtam hogy lesz-e elég hátralévő oldal a szálak elvarrására, és érthető kifejtésére. Kissé gyors volt a tempó az utolsó oldalakon, de így legalább nem kérdéses, hogy folytatom a sorozatot, mert mondhatom: „elkapott a gépszíj”

Mircsi>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Fel voltam készülve, hogy az első rész után majd kevésbé fognak tetszeni a részek, mert nem Paul a főszereplő, meg egyébként is, mindenki ezt mondta, szóval lehet az alacsony elvárásaim az oka, de nekem ez a rész is ugyanannyira NAGYON tetszett, mint az első (meg a második).

Valahogy mindig az történik, hogy fel vannak festve az alternatívák, hogy mik történhetnek, és beleringatom magam abba a képzetbe, hogy oké, akkor ezek közül lesz valami. A szereplők, különösen ezek az Atreidesek meg nagyon értenek hozzá, hogy megvicceljenek és végül valami teljesen váratlant csináljanak.

Itt is nehezen tudtam követni, hogy most melyik kinek a terve volt, és persze nagyon foglalkoztatott, hogy akkor most ki is ez a Prédikátor, mert hol arra utaltak, hogy Paul, hol arra, hogy nem lehet ő. :D

Még ami nagyon tetszik a sorozatban, nem csak ebben a részben, hogy Paul is meg a gyerekei is látszólag olyan hatalom birtokában vannak, ami legyőzhetetlenné teszi őket, és mégsem lesznek azok, mégis gyötrődnek, vannak nehézségeik, és harcaik.

A következő rész 3500 évvel később játszódik, szóval attól mondjuk tényleg tartok egy kicsit, de nagyon várom…

kte P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

A Dűne gyermekeiben a Paul Muad-Dib halála után létrejött sokszereplős hatalmi játszmát követhetjük végig. A küzdelmek között kevés a valódi csata, sokkal több a szópárbaj, illetve a belső harc. A szerző ezúttal is meglehetősen kiszámíthatatlanul és ügyesen „sakkozik” a rendelkezésre álló szereplőkkel, akik közül sok az olyan figura, akiből „királynő” válhat, bár a fő cselekményvonal előre sejthető (kár a spoileres fülszövegért). Ez a része tetszett, izgalmas és jó volt olvasni, kicsit aggódni a kedvelt szereplőkért. Túl sok volt azonban a misztikus fejtegetésekből és számomra sokszor követhetetlenek voltak. Kevesebb, jól elhelyezett mondat jobban tetszett volna, mert azért a Dűne történeteknek ez az egyik erőssége, például a fremenek élet-halál fontosságú kérdezz-felelek beszélgetéseit remek olvasni.
Összességében a második résznél jobban lekötött (bár a csillagozáson nem látszik, mert arra sem akartam 4 és fél csillagnál kevesebbet adni), a történet végén összeértek a szálak és valódi, világot megváltoztató eseményeknek lehettem tanúja.

Dave_Bowman>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Hogy hogyan lehet fokozni Muad-dib vízióját? Úgy, hogy szépen lenullázzuk az egészet. A nagy fremen dzsihád szépen befulladt, akik túlélték ugyanúgy folytatják mint előtte. A Corrino-ház bénábban a Bene Gesseritek okosabban ármánykodnak, csak arra nem számít senki, hogy Muad-dib fia II. Leto teljesen másként képzeli el az egészet. Kicsit még az öreg Harkonnen báró is kísért egy sort, de ebben a kötetben kell végleg elbúcsúznunk szinte minden idáig megismert szereplőtől.

Ez a könyv már teljesen elrugaszkodik az első résztől. Nagyobbrészt filozófia, monológok, minimális cselekménnyel. Csak azért nem öt csillag, mert bár inkább egy lezárásnak tűnik, valójában ez a kötet megágyaz a Dűne Istencsászárának.

Nagyon nehéz könyv. Azt is megértem, aki húsz oldal után leteszi.

A_Nagy_Levin P>!
Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Húha!
Nagyon nyakatekert, nagyon sok nekem, itt-ott kevés viszont (Farad'n), de összességében jobban érthető, befogadható, mint a második rész. A legjobbnak azt találtam, ahogy visszafelé kiforgatja, átalakítja Paul látomásait azzal, hogy a fia megteszi, amit ő nem tudott megtenni. A könyv végére Paul valóban teljesen lenullázódik a hősből, aki volt, egyúttal Leto sem lesz erkölcsi magasságban, csak annyiban, amennyiben magára vállal egy döntést.
Alia nekem kevés volt, de ezt az egész nagyon gonosz Harkonnenséget nem értettem. A leginkább még az maradt homályos, ő mit miért tesz, illetve egyáltalán, a vakf, a Paulra építő egyház működése.


Népszerű idézetek

pwz I>!

– A hatalom vonzza a beteg lelkeket. Mindig. Ezt kell elkerülni nekünk.

106. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: hatalom · lélek
2 hozzászólás
A_vivid_álmodó I>!

Tanultnak tartod magad, pedig csak halott életeken élősködsz. Nem volt még saját életed.

256. oldal

A_vivid_álmodó I>!

Meglehet, hogy a civilizációnk közönyösségben fog kimúlni, mielőtt egy külső támadás elpusztítaná.

164. oldal

Kkatja P>!

     Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

67-68. oldal

Kapcsolódó szócikkek: félelem
Diosz P>!

A tudás olyan torlasz, amely akadályozza a megismerést.

299. oldal

Kapcsolódó szócikkek: megismerés · tudás
pwz I>!

Mondták, hogy amikor a zarándok áthalad a roppant boltív alatt, a lelke molynyi méretre zsugorodik, s így elég kicsi lesz hozzá, hogy áthaladjon a tű fokán, és bebocsáttatást nyerjen a mennyországba.

56. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: mennyország · moly · zarándok
A_vivid_álmodó I>!

Megpróbálta matematikailag megmagyarázni Muad-Dibet, míg nem cenzúrázta őt a papság.

214. oldal

Kkatja P>!

    Leto elfintorodott.
    – Nem kell megérdeklődnöd, hogy elkövettem-e azt a hibát, amit az apám. Nem tekintettem ki az időkertünkből – legalábbis szándékosan nem. Hagyjuk a jövő alapos ismeretét azokra a déja vu-pillanatokra, amiket minden ember megtapasztalhat.
Tudok a jövőbelátás csapdájáról. Az apám élete mindent elmond nekem, amit tudnom kell róla. Nem, nagyanyám: a jövő tökéletes ismerete tökéletes csapdába ejti az embert a saját jövőjében. Összeomlik tőle az idő. A jelenből jövő lesz. Nekem több szabadságra van szükségem.

121. oldal

Kkatja P>!

Tudatára ébredni önnön halandóságodnak egyet jelent az iszonyat kezdetével; elfogadni halandóságod megváltoztathatatlanságát egyet jelent az iszonyat végével.

172. oldal

pwz I>!

A viszályok célja az igazság természetének megváltoztatása.

83. oldal (Valhalla, 1993)

Kapcsolódó szócikkek: igazság

A sorozat következő kötete

A Dűne sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Philip K. Dick: Az Alfa hold klánjai
Pierce Brown: Hajnalcsillag
Dan Simmons: Hyperion
Michael Reaves: Az árnyak utcája
Paul S. Kemp: Hullámtörés
Orson Scott Card: Ender árnyéka
John Scalzi: Vének háborúja
Michael Reaves – Steve Perry: MedStar I: Harctéri sebészek
James S. A. Corey: Kalibán háborúja
Timothy Zahn: Thrawn