François Mauriac (1885-1970) a XX. század francia irodalmának egyik jelentős prózaírója, a nagy nemzedék (Proust, Bernanos, Duhamel, Martin du Gard) utóvédje, 1952-ben Nobel-díjat is kapott, bár már akkor felvetődött a kérdés: regényíróként vagy cikkeivel, naplóival alkotott-e igazán maradandót. Nála alig volt keményebb bírálója a francia nagypolgárság erkölcsi züllöttségének, amelyet katolikus hite alapján leplezett le. Naplója nemcsak felemelő önvallomás, hanem a kor francia szellemiségének is pontos jellemzése, tanulságos történelmi kalandozásra ösztönző olvasmány.
Irodalmi napló 0 csillagozás
Most olvassa 1
Népszerű idézetek
Az egyik mélyen megérintett marokkóit, akit megrázott a felemelő chartres-i mise, figyelmeztettem, hogy nem minden mise olyan, mint ez, hogy a katolikusokat nem ennek a csodának az alapján kell megítélni, hogy én magam sem hallottam soha ilyen szép misét… (valójában egy kicsit magam ellen beszélek: egy kis egyszerű mise, néhány szegény asszonnyal a templomhajóban, a téli misék egyike,hajnalban – melyekről Jacques Rivière azt írta, hogy ezek a még majdnem az éjszakaiak – feltárulnak, mint egy titkos ajtó, amelyen keresztül az alázatosak eljutnak ahhoz a békéhez, amelyet a világ nem ismer).
47. oldal
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
Túl késő van ahhoz, hogy a vén diák hozzáírjon valamit a dolgozatához, és ami valóban foglalkoztatja, arról senkivel sem tud beszélni.
247. oldal
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
Ha különbözőek is az egy generációhoz tartozó írók, mindig ugyanazokat a könyveket csodálják, mint húszéves korukban.
208. oldal
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
Ez gondolatunkat Magyarországra viszi. Az első napok robbanása még kevéssé mutatta meg azt az értéket, amelyiket ma látunk. A megszelídíthetetlen Magyarország megmutatja a világnak, hogy a történelem irányát meghatározhatja a leggyengébbek akarata is, akkor, amikor az erősebb állandóan embertelen. Az emberiség történelme elítéli az embertelenséget. A szerencsétlenség az, hogy az atomkorban a legerősebbnek is csak annyi marad, hogy saját pusztulása is összeolvad az összes többi rom megsemmisülésével. A lélekharang szól ugyan Magyarországon, de kiért?
411. oldal (1956. december 14.)
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
A Romlás virágai százéves évfordulója a témája a le Figaro littéraire cikkének. Újra belemerülök Baudelaire-be, a költőbe, akit egész fiatalságomban a legnagyobb szenvedéllyel olvastam, de akitől telítődve egy kicsit el is távolodtam. Hatalmába kerített, éppúgy, mint az első napon, sőt kétszeresen és háromszorosan is, mert saját magam és fiatalkori barátaim találom meg újra, akiknek hangja a versekben foglyul van ejtve, mintha az élő szó emlékezne azokra, akik őt annyira szerették.
432. oldal
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
Minden arra tart, hogy a csend pillanatait, amikor eljuthatna hozzánk a belső hang, megszakítsuk.
102. oldal
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
Roncalli kardinális audienciája, tegnap apostoli nuncius, ma Velence pátriárkája. Boldognak tűnik, hogy viszontláthatja a párizsi ismerősöket. Itt alig tud kimenni a palotájából, mert mindenki letérdel előtte.
263. oldal (1955.06.04.)
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
Egy szép táj nem tudna átjárni minket, ha nincs igényünk rá, hogy meglássuk. Annak a vidéknek a felidézéséhez, amelyet szeretek, a leghétköznapibb szavak kellenek.
363. oldal
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
1956. MÁRCIUS 12, ÚTON
…
Kiszabadulok az emberek történelméből – mintha egyfajta várócsarnokban lennék. Kell lennie egy titkos ajtónak, hogy eltávozzunk az életből, egy ajtónak, ami nem a betegség, nem a mások vagy a magam erőszakossága lenne, egy ajtó, amely a békére, a meg nem fogyatkozó szeretetre nyílna.
1956. MÁRCIUS 13.
De elegendő a posta, hogy a varázslat szertefoszoljon. Az újságok, a levelek visszataszítják a remetét a történelem mindennapi borzalmaiba. Nem méltó a magányra az az ember, aki nem tud nemet mondani a sajtóra, a napi postára, a rádióra.
314-315. oldal
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
Bátyámmal gyerekkorunk egy eltűnt útján mentünk, felismertük, bár már nem létezett egyetlen fa sem, amely ötven évvel ezelőtt látott minket itt elhaladni. Mégis, ez a rét korhadt kerítésével olyan maradt, mint amilyen akkor volt, a halott haraszt közé beágyazott savanyú zöld.
321. oldal
François Mauriac: Irodalmi napló 1952-1957
Hasonló könyvek címkék alapján
- Romain Rolland: Napló a háborús évekből 1914–1918 ·
Összehasonlítás - Annie Ernaux: Az esemény 93% ·
Összehasonlítás - Jean-Paul Sartre: Drámák I-II. 93% ·
Összehasonlítás - Albert Camus: Az idegen 91% ·
Összehasonlítás - Annie Ernaux: Árulás / Egy asszony 92% ·
Összehasonlítás - Albert Camus: Caligula / Félreértés 92% ·
Összehasonlítás - Albert Camus: Közöny / A pestis / A bukás 90% ·
Összehasonlítás - Annie Ernaux: Évek 89% ·
Összehasonlítás - Kepes András (szerk.): Könyvjelző – Kepes András válogatása a XX. századi világirodalomból 92% ·
Összehasonlítás - Albert Camus: Az első ember 90% ·
Összehasonlítás