Irodalmi ​napló 0 csillagozás

1952-1957
François Mauriac: Irodalmi napló

François Mauriac (1885-1970) a XX. század francia irodalmának egyik jelentős prózaírója, a nagy nemzedék (Proust, Bernanos, Duhamel, Martin du Gard) utóvédje, 1952-ben Nobel-díjat is kapott, bár már akkor felvetődött a kérdés: regényíróként vagy cikkeivel, naplóival alkotott-e igazán maradandót. Nála alig volt keményebb bírálója a francia nagypolgárság erkölcsi züllöttségének, amelyet katolikus hite alapján leplezett le. Naplója nemcsak felemelő önvallomás, hanem a kor francia szellemiségének is pontos jellemzése, tanulságos történelmi kalandozásra ösztönző olvasmány.

>!
Kairosz, Budapest, 2012
560 oldal · ISBN: 9789636625764 · Fordította: Sziebert Mónika

Most olvassa 1


Népszerű idézetek

marschlako>!

Az egyik mélyen megérintett marokkóit, akit megrázott a felemelő chartres-i mise, figyelmeztettem, hogy nem minden mise olyan, mint ez, hogy a katolikusokat nem ennek a csodának az alapján kell megítélni, hogy én magam sem hallottam soha ilyen szép misét… (valójában egy kicsit magam ellen beszélek: egy kis egyszerű mise, néhány szegény asszonnyal a templomhajóban, a téli misék egyike,hajnalban – melyekről Jacques Rivière azt írta, hogy ezek a még majdnem az éjszakaiak – feltárulnak, mint egy titkos ajtó, amelyen keresztül az alázatosak eljutnak ahhoz a békéhez, amelyet a világ nem ismer).

47. oldal

marschlako>!

Túl késő van ahhoz, hogy a vén diák hozzáírjon valamit a dolgozatához, és ami valóban foglalkoztatja, arról senkivel sem tud beszélni.

247. oldal

marschlako>!

Ha különbözőek is az egy generációhoz tartozó írók, mindig ugyanazokat a könyveket csodálják, mint húszéves korukban.

208. oldal

marschlako>!

Ez gondolatunkat Magyarországra viszi. Az első napok robbanása még kevéssé mutatta meg azt az értéket, amelyiket ma látunk. A megszelídíthetetlen Magyarország megmutatja a világnak, hogy a történelem irányát meghatározhatja a leggyengébbek akarata is, akkor, amikor az erősebb állandóan embertelen. Az emberiség történelme elítéli az embertelenséget. A szerencsétlenség az, hogy az atomkorban a legerősebbnek is csak annyi marad, hogy saját pusztulása is összeolvad az összes többi rom megsemmisülésével. A lélekharang szól ugyan Magyarországon, de kiért?

411. oldal (1956. december 14.)

marschlako>!

A Romlás virágai százéves évfordulója a témája a le Figaro littéraire cikkének. Újra belemerülök Baudelaire-be, a költőbe, akit egész fiatalságomban a legnagyobb szenvedéllyel olvastam, de akitől telítődve egy kicsit el is távolodtam. Hatalmába kerített, éppúgy, mint az első napon, sőt kétszeresen és háromszorosan is, mert saját magam és fiatalkori barátaim találom meg újra, akiknek hangja a versekben foglyul van ejtve, mintha az élő szó emlékezne azokra, akik őt annyira szerették.

432. oldal

marschlako>!

Minden arra tart, hogy a csend pillanatait, amikor eljuthatna hozzánk a belső hang, megszakítsuk.

102. oldal

marschlako>!

Roncalli kardinális audienciája, tegnap apostoli nuncius, ma Velence pátriárkája. Boldognak tűnik, hogy viszontláthatja a párizsi ismerősöket. Itt alig tud kimenni a palotájából, mert mindenki letérdel előtte.

263. oldal (1955.06.04.)

marschlako>!

Egy szép táj nem tudna átjárni minket, ha nincs igényünk rá, hogy meglássuk. Annak a vidéknek a felidézéséhez, amelyet szeretek, a leghétköznapibb szavak kellenek.

363. oldal

marschlako>!

1956. MÁRCIUS 12, ÚTON

Kiszabadulok az emberek történelméből – mintha egyfajta várócsarnokban lennék. Kell lennie egy titkos ajtónak, hogy eltávozzunk az életből, egy ajtónak, ami nem a betegség, nem a mások vagy a magam erőszakossága lenne, egy ajtó, amely a békére, a meg nem fogyatkozó szeretetre nyílna.

1956. MÁRCIUS 13.

De elegendő a posta, hogy a varázslat szertefoszoljon. Az újságok, a levelek visszataszítják a remetét a történelem mindennapi borzalmaiba. Nem méltó a magányra az az ember, aki nem tud nemet mondani a sajtóra, a napi postára, a rádióra.

314-315. oldal

marschlako>!

Bátyámmal gyerekkorunk egy eltűnt útján mentünk, felismertük, bár már nem létezett egyetlen fa sem, amely ötven évvel ezelőtt látott minket itt elhaladni. Mégis, ez a rét korhadt kerítésével olyan maradt, mint amilyen akkor volt, a halott haraszt közé beágyazott savanyú zöld.

321. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Romain Rolland: Napló a háborús évekből 1914–1918
Annie Ernaux: Az esemény
Jean-Paul Sartre: Drámák I-II.
Albert Camus: Az idegen
Annie Ernaux: Árulás / Egy asszony
Albert Camus: Caligula / Félreértés
Albert Camus: Közöny / A pestis / A bukás
Annie Ernaux: Évek
Kepes András (szerk.): Könyvjelző – Kepes András válogatása a XX. századi világirodalomból
Albert Camus: Az első ember