Elmerülő ​jéghegy 7 csillagozás

Móriczi alakok baljós, leszámolásokkal és gyilkosságokkal terhes történetei játszódnak az ólómszínű ég alatt, ahol a vidék barátságtalan és nyers, egyáltalán nem kedvez az apró emberalakoknak, akik felszínét pettyezik és törnek előre az életben maradásért. Az egész kötetet áthatja egyfajta borús, csüggesztő és ádáz mondanivaló.
A novellák mindegyike egy-egy önálló ballada, amely a világ peremén élő marhapásztorok, fókavadászok, építőmesterek, intézők és hajósok kérges szívű küzdelmeit, becsületbeli ügyeit és a természettel vívott magányos harcait villantja fel. A chilei Francisco Coloane írásai súlyos és komor művek, amelyek csattanóikban magukban hordozzák a nagyszerűt, a parabolikusat és a mellbevágót is. Coloane méltatlanul kevéssé ismert író, aki érzékelhetően néprajzi vénával is rendelkezett, stílusa és világlátása pedig feltűnő hasonlóságot mutat Tömörkény és a legborúsabb kedvében lévő Móricz életművével.

Tizenkét, a világ déli végén, a Tűzföldön játszódó történet. Tizenkét életkép arról, hogy mennyire kemény az élet ezen a gyönyörű, fenséges és kihalt vidéken. Mindegy, hogy aranyásó, csikós, földműves, hajós, fókavadász (őket mondjuk nem sajnálom), katona, az itt élők minden napja magányos küzdelem. Mégis van valami varázslatos a patagóniai tájban, ami miatt odavágynak és nehéz elszakadniuk onnét. Számomra legszebb történet a Flamingó volt.

A novellák hangütését Jack London alaszkai aranyásó-történeteihez hasonlíthatnám, csak a helyszín itt nem a messzi Észak, hanem a messzi Dél: Chile és Argentína végvidéke, a Tűzföld és Patagónia.

Ennek a kopár, de sajátos varázzsal bíró tájnak, az ottani pionírlétnek a krónikása a chilei Coloane, ez a maga is sokat próbált ember, aki a saját tapasztalatait vetette papírra. Történetei részben a magányról, az emberi kegyetlenségről és kapzsiságról szólnak, de felbukkan bennük az is, ami – mint azt korunk nagy filozófusától, Vonneguttól tudhatjuk – sokkal fontosabb, mint a szeretet: az elemi emberi tisztesség.

A tájleíró részek líraiak és plasztikusak: ebben a szerző felülmúlja Jack Londont; én Pausztovszkijnál és Prisvinnél olvastam hasonlóan szépet. A történetek néha picit ’példázat’ jellegűek, amit kevésbé kedvelek, máskor viszont a – mindig konkrét, és dokumentatív stílus ellenére – költőiek. ’Az ausztráliai’ szikár, vadnyugatias hangja, ’A Flamingó’ finom állatlélektana, az ’Elmerülő jéghegy’ magányos segélykiáltása egy rangos antológiában is megállná a helyét. A ’Tűzföld’ – a leghosszabb írás a kötetben – érdekes beszámolót ad a déli sziget XIX. század végi romániai zsidó aranyásó-szerencsevadász kiskirályának, Julius Poppernek az uralmáról.

Akik Cooper regényeit vagy Jack London alaszkai novelláit kedvelik, azok Coloane-t is szeretni fogják. Nem Márquez, Cortázar, Llosa vagy Rulfo színvonalú szerző, de egy mélyen etikus, kicsit romantikus író, akinek életművét élete hitelesíti.

Sokáig tartott, míg előtalálták a könyvtárban, az egyik könyvtáros még hüledezett is a monitor előtt, hogy ezt a rendszer szerint még sosem kölcsönözték ki. Hihetetlen. Pedig nagyon jó könyv. Egy novellagyűjtemény a világ (egyik) legvégéről, a Tűzföldről. Hihetetlen tájak, (és remekül megírtak, a könyv lapjain sokszor átüt a táj szépsége, a levegő hűvöse és tisztasága, az ember szinte sajnálja, hogy nem látja) a nagyvilágtól elzártan létező emberek a maguk sokszor kegyetlen világában.
Legjobban talán az első novella a Hoorn fok tetszett. Az első mondatát elolvasva után (A Tűzföld nyugati partja számos szigetté morzsolódott szét, melyek közt titokzatos csatornák kanyarognak s vesznek bele az Ördög Sírjába, valahol a világ végén. ) az ember szinte érzi, hogy ez már nem lehet rossz.