Valami ​fiatal szélhámos 19 csillagozás

Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Az ​az igazság, hogy nem vagyok a helyemen. Mint úgynevezett fülszövegnek, alkalmazkodnom kellene a könyvhöz, de ez egyáltalán nincs ínyemre. Azt mondták, más nem lesz itt, ezen a helyen, mint én, és ez sem teljesen igaz. Mint egy spanyolcsizmába, úgy kényszerítenek rá, hogy ezen a pár négyzetcentiméteren, ráadásul nem is általam választott betűtípussal, olyasmiről beszéljek, ami voltaképpen nem érdekel. Üvölteni tudnék. Szeretnék brutális, kedves, groteszk, szép, lírai, prózai, továbbá drámai, ezenkívül harsány és szerény lenni egyszerre, mint az oroszlán vagy az ibolya, de a fülszöveg még abban sem lehet biztos, hogy elolvassák, bár állítólag van, aki a fülszöveget olvasva dönti el, megvegye-e a könyvet. Én ebben a dajkamesében nem hiszek. Úgy érzem, hogy engem, aki regénynek indultam, kitettek a Taigetoszra. Senki nem hallja egyre gyöngülő hangomat, de amott Zeuszt látom közeledni, sas alakjában. Remélem, engem kap föl, és nem azt a ványadt Ganümédeszt, és fölvisz az… (tovább)

>!
Libri, Budapest, 2015
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633106358
>!
Libri, Budapest, 2015
336 oldal · ISBN: 9789633106938

Enciklopédia 3


Kedvencelte 1

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 7

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Jó volt. Tetszett. Pedig Forgách nálam hendikeppel indult, előző könyvét (12 nő voltam) csak valamiféle szerepjáték-kísérletként tudtam értékelni, és annak bizony (szerintem) karcsú volt. Ez a kötet viszont jelzi, az író humorérzéke nem merül ki annyiban, hogy magát nőnek adja ki, és nőknek kiírt novellapályázatokra jelentkezik – a szövegeit is meg tudja tölteni vele. Persze ez nem olyan svejki, vagy rejtői humor, hanem olyan… sajátos*. A Valami fiatal szélhámos elbeszélései egyfajta hétköznapi szürreált valósítanak meg: látszólag átlagos emberek fejébe belépve Forgách nagy kedvvel bontja ki a bennünk rejlő abszurdot. Nagy rutinnal alkalmazza a valószerűtlen, sőt: helyenként indokolatlannak tűnő fordulatokat, így egy izgalmasan instabil prózát hoz létre. Jó volt benne bolyongani. Nagyon egyedi, összetéveszthetetlen hangú kötet.

*Kevés szélesebb skálán értelmezhető jelző van, mint a sajátos. Én mindenesetre pozitív jelentéstartalmában használom. Ez esetben valami olyasmit értek alatta, hogy hűvösen kacifántos, már ha egyáltalán jelent valamit ez a szókapcsolat.

1 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Figyelemkeltőek a könyvei, nekem a 12 nő voltam is tetszett.
Ebben a 25 írást tartalmazó novellagyűjteményben is vannak meglepetések, megdöbbentő fordulatok, az Előszó és a kötet közepén található Utószó, valamint az is, hogy a cím nem egy a kötetben szereplő novella címe, hanem az egyik nagyon érdekes, az utolsó előttiként szereplő írás mondatainak egyike.
Szürreális, de valahogyan mégis a mindennapokban tetten érhető világot vázol fel a szerző.
Tetszett a Kivégzés , a Koronatanú végletekig kidolgozott abszurditása, a besúgó besúgójának ötlete, az idősíkok megszaporodásának lehetősége a Jósnő című novellában, a Fotókiállítás sokszínűsége, amely az emberi kapcsolatok, az ízlés, a kötődések bonyolultságát, döntéseink ellentmondásosságát is bemutatja.

>!
ppeva P
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Groteszk, szürreális, abszurd. Élvezetes volt olvasni, ami kortárs novellák esetében ritkán történik velem. :) Még ott is, ahol túlságosan belemerül a belső monológba, mint egy agymenésbe, ott is átlátható, átérezhető. A humora, az abszurd és valószínűtlen csavarjai nagyon tetszettek.
Olyanok voltak a novellái, amilyennek én egy novellát elképzelek. Van eleje, vége, történése, csavarja, nem művészkedik, sejtelmeskedik, ordenáréskodik feleslegesen.
Ez volt az első olvasásom Forgách Andrástól, remélem, a következők sem okoznak majd csalódást.

>!
Csabi P
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Az előzőleg olvasott Sirbik könyvvel ellentétben ezt a kötetet mindenképpen ajánlanám azoknak, akik most ismerkednek a kortárs magyarokkal. Mert bizonyos szempontból szórakoztató, olvasható, megvan a maga humora.
Mindjárt egy szokatlan Előszóval indul a kötet (mi mással…), amiben a szerző (bocsánat, az Előszó) bizonytalanságát fejezi ki az elkövetkezőkkel kapcsolatban. Ebben, a könyvet befejezve, igazat kell adjak neki. Ahogy az Előszó freudi elszólása is végig ott motozott bennem olvasás közben: „Remélem, nem vagyok túlírva sem.”.
Aztán jön rögtön a Kivégzés című darab, félrevezetésnek. Mert ez egy egész jó abszurd, az Idétlen időkig alapszituációját idézi meg jóval komorabb környezetben, egy börtönben, egy halálraítélt utolsó napján. Azért írtam, hogy félrevezetésnek, mert vártam volna, hogy ez az irány folytatódjon, de nem. Az elkövetkező darabok inkább a szürreális és a szatíra határán egyensúlyoznak. Forgách általában egy hétköznapi helyzetet emel ki, majd forgat ki, hol jobban, hol kevésbé. Utóbbira mindjárt ott a 3. novella példaként, a Leltár, ami arról szól, hogy szereplő barátjának lakását kipakolják (nem tudni miért, valami kis kafkai feeling lebeg a háttérben, de éppen csak, mint gyorsan párolgó lehelet az üvegen), és ő azon pörög végig, hogy leltárt készítsen a tárgyakról. Ennyi.
Ahogy haladtam előre a novellákban egyre erősödött bennem az a bizonyos „túlírtság” érzés, amit amúgy sosem tudtam magamnak pontosan definiálni (lehet, hogy csak városi legenda az egész, szerkesztők találták ki, lerázandó a kitartóan próbálkozó amatőröket), de, ha ezentúl kérdeznek, akkor ezt a könyvet fogom példának ajánlani. Mintha csak egy étteremben ülnék a pohár bortól már gátlásait vesztett szerzővel, aki mesél-mesél, minden részletre kiterjedően. Mindez az A megrázó beszéd teljes, rövidítetlen szövege című novellában csúcsosodik ki, ahol egy konferencia előadó hangját halljuk végig, itt már annyira önnön paródiájává válik a szöveg, hogy elkezd működni, én Kerekes Józsefet képzeltem a szerepbe, egész szórakoztató volt. Többségében azért hasonló sémára felhúzott novellák ezek, pont az abszurd lényege veszik el a legtöbb esetben a kiszámíthatóságukkal. Emellett azért díjaztam Forgách finom humorát, sokat mentett a szövegen.

3 hozzászólás
>!
Goofry P
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Engem bárki megírhat, és nekem ezzel soha nem volt problémám. Na de ez már mégis csak sok, kéremszépen, tutira valami szélhámosság áldozata vagyok. Egy olyan terét vesztett utószó lettem, ami ebben az egységesítésre-törekvő-bonyolult világban egyszerűen nem találja a helyét. Nekem kérem ropogós cellulóz származékon kellene kalligrafálódnom egy könyv járulékos részének páratan oldalán. Hogynemondjam, szerzői toll által nyáladzottan és Ofszetnyomtatás által fixáltan. És ehelyett? Ehelyett kihelyeztettem ide, kérem! Egy fajtám idegen és a virtualitásban megfoghatatlanul tárhelyszerű felhőrégió félreeső szegletébe, kérem! El vagyok tévedve! Utoljára talán a Sándor György volt ennyire, de ővele semmiképp nem árulkodhatok egy pergamenten, nemdebár?! Mert nekem jogaim vannak, és ezt a méltánytalanságot, ezt nem is hagyom szó nélkül! Régestelen régen kódexbe foglaltatott már az utolsó szóm joga. És tovább megyek: engemet sehogy se ekézzen ez a nevesincs akárki! Azta jóbánatos tintát gennyedző véglény textumát, asztat! Ez több, mint abszurdum ! ! ! Jaj, bocsánatot kérek! Hiszen én már a könyv közepével is megelégednék könyörgöm, félig jó könyv fél oldalával is, csak otthon lehetnék, és csöppet se bánnám, ugyebár, ha akkor folyton ott, ha mindig nálamnál nyílna ki az a drága kötet. Mit nekem a Kafka meg az Örkény, meg rám firkált bejegyzések és makulák rémei! Csupán ennyit szeretnék, hát olyan nagy kérés ez?! Hisz én már olyan kevéssel is beérném, a ki- el- és egymásra csépelt szavakkal is. Tessék, engem visszahelyezni ősi jogomba, kérem! Ígérem, nem fogok locsogni. És majd akkor summázok. Majd akkor magyarázok, Majd akkor rávilágítok. Majd ötletelek. Majd újítok. Majd akkor. Majd. Addig utánam az özönvíz! Mega locspocs! :p

2 hozzászólás
>!
Kkatja P
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Nem volt rossz, bár szürreálisnak egy-két jelenetet leszámítva nem mondanám, én ezzel a fülszöveggel sokkal többet el tudtam volna viselni az abszurdból, de azért egész olvasmányos és kellemesen elgondolkodtató novellák voltak ezek.
Jópofa ötlet volt az Előszó megszemélyesítése és az Utószó előbbre tolakodása is. :)
Egyik kedvencem A megrázó beszéd hőse, akit annyira tönkretett a mellőzöttség ördöge, hogy amikor végre megkapja a szót és a kezdeményezést egy konferencián, az egy örülten zseniális rémálomba fordul.
Sok írásban meg inkább a szerző színházi élete kerül előtérbe, próbák és előadások, de itt is inkább az egyén belső gondolataira koncentráltan, szóval összességében mindenképp megéri elolvasni, Forgách üdítő színfolt a magyar kortárs irodalom palettáján.

>!
Libri, Budapest, 2015
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633106358
>!
Juci P
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Mivel szinte az összes novella E/1-ben íródott, és meglehetősen hasonló hangon, ezért úgy olvasódik ez a kötet, mint egy nagyon, nagyon furcsa életű embernek a történetei. Elég jól tud nyugtalanságot kelteni Forgách; elég néhány apró eltérés attól, amit mi normálisnak tartunk, és a világ egészen bizarrá válik. Ezek az apróságok elviselhetetlennek tűnnek, és mégis úgy néz ki, hogy mindenki elfogadja őket, ettől meglehetősen elidegenítő és hátborzongató az egész, de működik.

>!
pepege MP
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Az idei könyvheti újdonságok között bukkantam erre a novelláskötetre, főként a borítója tetszett meg – a Libri Kiadó mostanában nagyon igényes külsejű könyvekkel ajándékoz meg minket –, de igazából a fülszövege volt az, ami rabul ejtett. Még sosem találkoztam ehhez foghatóval, mert ez a fülszöveg olyan, mint egy élő ember, aki beszél hozzánk: „Igazság szerint nem vagyok a helyemen. Mint úgy nevezett fülszövegnek, alkalmazkodnom kellene a könyvhöz, de ez egyáltalán nincs ínyemre.” S amikor belelapoztam, láttam, hogy az „Előszó” is hasonló stílusban szól hozzánk (és akkor ne is beszéljünk a könyv közepén található „Utószó”-ról). Mindezek után rögtön tudtam, hogy a könyv hátsó belső borítójáról, az olvasószemüvege fölött huncutul ránk pillantó – s engem szegény elhunyt Szakácsi Sándorra emlékeztető – Forgách András valami szürreálisat alkotott nekünk.

Kezdjük rögtön az első történettel, csak hogy érzékeltessem a fent említett szürrealitást. „Kivégzés” a címe, na de mi is ebben a szokatlan? Van egy halálraítéltünk, aki minden áldott este megkapja az utolsó vacsoráját (sült csirke hasábburgonyával és uborkasalátával, de olykor tévedésből kétnapos parizert adnak, majonézes burgonyasalátával), mindig jön a gyóntató pap (aki már-már magától nyúl a cukorkás dobozához – szájszagát palástolandó); és persze elmaradhatatlan a harmadnaponta érkező borbély is. Na mármost a mi kis halálraítéltünk egyik éjjel azt álmodja, hogy szabad, s ez a tény annyira sokkolja, hogy fel is riad „rémálmából”. Ugye nem szükséges ecsetelnem, mi ebben az abszurd?

Haladva tovább a történetekben, találkozhatunk olyan besúgóval, aki önmaga is besúgó (ez akár már egy krimi novella alapja is lehetne), s nem akárkire állítják rá: épp arra az illetőre, akivel őt figyeltetik meg. Romantikus lelkületűek örömére részesei lehetünk egy spontán románcnak – a kínai mosószalonban. De belepillanthatunk forgatásokba is: az egyikben a főhős hajléktalant játszik, s emiatt meggyűlik majd a baja a hatóságokkal, a másikban meg valójában nem is halad előre a forgatás… Mint láthatjuk, az abszurd novellák témáját illetően eléggé széles a paletta: kiállítás szervezés, egyetemi felvételi, színházi előadás, bonyodalom egy állítólagos önarckép körül (főhősünknek mindenki azt bizonygatja, hogy nagyon jól sikerült kép, de ő maga – és csakis ő – tudja, hogy mást ábrázol).

Ha most visszapörgetem magamban, hogy mi mindenről olvastam és ki kellene egyet emelni, akkor a „Jósnő” címűre tenném a voksomat. Ennek a hangulata fogott meg a leginkább, illetőleg az örökös vesszőparipám, az egyes szám első személyű elbeszélő-mód is közelebb hozta hozzám. Pedig – ha lehet ennél a kötetnél egyáltalán ezt mondani – talán ez volt a legképtelenebb történet: a már fentebb említett hajléktalan szerepet játszó (egyébiránt nem színész) főhősünk párhuzamos világ(ok)ba csöppent, így egyazon időben volt a forgatáson, a jósnőnél, későbbi időpontban, de ugyanazon napon teniszezett a barátjával/üzlettársával, „közben” az egyetemen megtartotta az előadását, s nem mellékesen összehozott még egy kihagyhatatlan (majdnem) dupla randit. Miközben olvastam, egyre inkább kerekedett a szemem, játszottam a „hitetlen Tamást” (joggal), „ó, hát ez úgyis csak fikció”, gondoltam (mert én azért általában jobban kedvelem azokat a történeteket, amelyek valósnak tűnnek, sokszor bele is esem abba a csapdába, hogy mindent elhiszek a szerzőnek). De szkeptikusságom ellenére mindvégig azt éreztem, hogy mégiscsak jó érzés ezt olvasni, szinte röpültek a sorok a szemem előtt, hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mi jöhet még.

Összességében változatos, olvasmányos, a szürrealitása miatt többnyire könnyed hangulatú történetekről olvashatnak azok, akik Forgách András legújabb kötetét a kezükbe veszik – szívesen ajánlom tehát mindenkinek, akit megfognak a különös novellák. Nem fognak csalódni.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-08…

>!
Biedermann_Izabella P
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Jó kis szürreál, meg még nem is tudom, mi van a groteszken túl. Amolyan senki földje ez itt, a valóságon, meg a szögeskerítésen túl, de még az ország és sajnos saját hülyeségünk határain belül.
Hihetően, de kényelmetlenül abszurd novellák, amelyek olykor szórakoztatóak, máskor elgondolkodtatóak. Jól olvasható, íves mondatokba fogalmazott lázálom szinte mindegyik.
Én élveztem, de a türelmetlenebb olvasók, akiknek amúgy tele a tökük a valóság abszurditásával, csak óvatosan olvasgassák, és olykor menjenek ki a szabadba sétálni egyet, vegyenek egy mély lélegzetet, és ne olvassanak el semmiféle aktuális hírt. Nem lenne jó, ha kiderülne, a mindennapokat is Forgách írja. Azt már tényleg utálnám.

>!
jeges_varga
Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Ebbe bele kel bolondulni!

Osztom a Valami fiatal szélhámos című kötethez írt fülszöveg véleményét, én sem hiszek abban a dajkamesében (FA szóhasználata), hogy az olvasó a belső borítón található kedvcsinálót olvasva dönti el, megvegye-e a könyvet vagy sem. „A fülszöveg még abban sem lehet biztos, hogy elolvassák.”

Mégis érdemes ezzel az eszesen megírt bevezetővel kezdeni Forgách András furcsa elbeszéléseit egybegyűjtő kötetet. Eszébe sincs alkalmazkodni a könyvhöz, nincs ínyére az ismertető szerep. Szabadulni szeretne a vele szemben támasztott kényszerű elvárásoktól. Arról szeretne szólni, ami igazán érdekli, úgy és olyan hosszan, ahogyan a kedve tartja. És ezzel a lázadó, önmagából kifordult állásponttal pontosan érzékelteti, mire számíthatunk, ha belelapozunk a könyvébe.

Nem csak a fülszöveg nem érzi helyén magát. Az Előszó is úgy látja, az őt követő rövidebb-hosszabb írások elé nem kívánkozik frappáns bevezető. Magam sem igazán értem, e másfél oldalas fogalmazvánnyal hogyan ígértethetnek meg olyasmit, amit majd az utána következő elbeszélések talán nem is tudnak teljesíteni. Másrészt az első írás joggal lehetne dühös a belső borító pofátlan bitorlójára, aki háborgásával gyakorlatilag elvette tőle a kenyerét. De nála még az Utószó is nagyobb bajban van. Vajon ez az elkallódott irkafirka mit keres a könyv kellős közepén? Folyton csak nyavalyog, hogy a szerzők mindig kitolnak vele. Ha nem a végére kerül, hogyan tudhatna ő bármit is arról, mi következik utána? Mégis jól jön ki a dologból. Fényezheti is magát, mondván, hogy „egy regény vagy egy novelláskötet közepén a végét alakítani szokatlan színészi kvalitásokat kíván”.

Válogatva az írások sűrűjéből, még több furcsaságot tapasztalunk. Forgách a létezés alig megfogalmazható paradoxonjait formálja történetekké, körülírva az őrület szintjeit, az öröm viszonylagosságát. Az álom és valóság határán egyensúlyozó elbeszéléseket talán nem túlzás kafkainak nevezni, de időnként eszünkbe juthatnak akár Örkény egypercesei is. Forgách legtöbbször csendes humorba csomagolja mondanivalóját, máskor meg egy monomániás hangján beszél a hétköznapi logika számára értelmetlen és indokolatlan jelenségekről. Nem csoda, ha ugyanazt a tanácstalanságot éljük meg, mint például a Jósnő című novella szereplője, aki előtt megmagyarázhatatlan módon végtelen lehetőségek hosszú sorra nyílik meg egyetlen napon. Mindenre van ideje, s alkalma. Mégis ki mondhatná meg, mit tegyen?

Forgách szakmáját tekintve egyszerre rendező, író, forgatókönyvíró, dramaturg, műfordító, de a képzőművészetbe is belekóstolt. Természetes tehát, hogy az alkotói folyamat legalapvetőbb kérdései sem maradhatnak ki gyűjteményéből, legyen szó fotográfiáról, filmről, színházról vagy irodalomról. Észjárása itt is visszájára fordított. Ezért örülhet a szerző, ha képtelen bármit is végbevinni (Előadás), és ezért gondolhatjuk azt, hogy a festő legjobb alkotása a festőállványra helyezett üres vászon (Főmű). A készre csinált előadásnál sokkal izgalmasabb a begyakorlás végtelenített eljárása (Próba). Igazat adhatunk a színésznek is, aki szerint előbb jár neki a legnagyobb főszerep, mert csak azután képes maradandót alkotni a villanásnyi fellépések során (A főszereplő).

Forgách abszurdjai felforgatják a valóságot, átírják a történetmesélés megszokott sémáit. Okok és okozatok megjósolhatatlan rendben követik egymást. A Koronatanú című írásában a főszereplő a Margitszigeten sétálva egy rendőrségi tettenérést követően börtönbe kerül. A nyomozók, az igazságügyi szervek, a politikusok mind hisznek az ártatlanságában, és hallatlanul udvariasan viselkednek vele, sajnálkoznak a meghurcoltatása miatt, ám az ügy szövevényes voltára hivatkozva mindig magára hagyják. Forgách cinkosan kikacsint olvasójára komikusan felépített szerepjátékaiban. De bármennyit is nevetünk ezeken az álomvalóságokon, illik komolyan venni a felsorolt sérelmeket, örömöket, kétségeket.

Forgách szürreális vízióiban ugyanakkor van valami idegtépő nyugalom is. Elsőre például kinek tűnne fel, hogy a színházi előadás végén a nézőtérről jövő csendes taps sosem akar megszűnni (Taps). Megállíthatatlan gépezet képzetét kelti az ország legnevesebb egyetemére jelentkezőket megszűrő több körös vizsgafolyamat (Felvételi). A Forgatás sztorija pedig – ebben a gyártásvezető a forgatás utolsó napján rendíthetetlen nyugalommal tervezi a premiert, miközben még egyetlen használható felvétel sem készítettek el a filmből – lehetne akár egy Robert Altman– vagy egy Woody Allen-film alapötlete is.

A valóságról, a világról és önmagunkról alkotott képünk törékenységének egyik legszebb példája a Fénykép című írás. Főszereplője – akárcsak Emmanuel Carrère A bajusz című nagyszerű regényének (és az abból készített azonos című filmjének) főhőse – kétségbeejtő helyzetbe kerül, mert környezete egészen másképp látja őt, mint amilyen képet kialakított önmagáról. Carrére dolgozatában a bajusz leborotválásával okozott külsődleges változás indítja be az eltérő érzékelések láncrendszerét, Forgách írásában maga a főszereplő nem ismer magára a város leghíresebb fényképészénél készült fotográfián, miközben mindenki más azonosítja őt. Kegyetlen tréfa áldozatai lennének ők, vagy valóban nincsenek tisztában saját valójukkal? Vajon mi biztosak lehetünk valaha is abban, kik is vagyunk?

A Valami fiatal szélhámos tizenöt-húsz év novelláit gyűjti egybe. A huszonhét történetet sajátságos tapasztalás, azonos látásmód hozza közös nevezőre. Szerkezetileg mindegyiknek meg van a pontos helye, a fülszöveg, a bevezető és az utószó meg a Folytatásos cikk méltatlankodó monológja csak a játék része. Forgách Andrást idézve: „végül összeáll belőlük egyfajta látens önéletrajz talán.” Beteljesítve a fülszöveg reményét, hogy ez a könyv voltaképpen regénynek íródott.

A lényegre talán az Éjszaka című írásában tapint rá leginkább. Ebben a kutya ébreszti gazdáját mély álmából. Az eb nyughatatlan, kaparászik, járkál, ugrál, mintha bohóckodna is. Végül eléri célját, a gazda átkozódva tessékeli ki a téli fagyba. A kutyának természetesen nyomós oka van a viselkedésére. Meghökkent az igazság – mint amikor ráeszmélünk, hogy a világunkat sosem láthatjuk teljes valójában. Ezért jobb abnormálisnak vallani magunkat, ahogyan Az őrült elbeszélője teszi.

Csak éppen nem lehetünk biztosak abban, hogy mások ezt észreveszik.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Amikor rájöttem arra, hogy Tolsztoj Háború és béke című művét sohasem fogom elolvasni, és ezáltal duplán sértem meg mindkét szülőmet: anyámat azzal, hogy a könyvet továbbra is magammal hordozom, apámat azzal, hogy nem jutok a végére, elhatároztam, hogy kiemelem fejem az emberi konvenciók jármából, és csak azzal foglalkozom, emelt fővel, ami igazán és szenvedélyesen érdekel, a hangyákkal és a gépfegyverekkel.

(A megrázó beszéd teljes, rövidítetlen szövege)

Kapcsolódó szócikkek: hangya
4 hozzászólás
>!
Biedermann_Izabella P

Talán ezért szeretett nagyvárosban élni. A nagyvárosok tele vannak véletlen találkozásokkal és véletlen beszélgetésekkel: az a dolguk a nagyvárosoknak, gondolta F., hogy tele legyenek véletlenekkel és névtelenekkel. Éppen ezek a névtelen véletlenek adják ki a nagyvárost, ezeknek a névtelen véletleneknek az irtózatos tömege. Aztán az egyik véletlenbe – mint homok a gépezetbe – belekeveredik a sors.

40. oldal

1 hozzászólás
>!
Kuszma P

Annyira dühös azért nem vagyok, hogy ne tudnám megjátszani, mennyire dühös vagyok.

(Éjszaka)

>!
Biedermann_Izabella P

Nyilván azt hitte, ha közlik az írását, az élete is megváltozik. Vannak ilyen tévhitek megjelenő írásokkal kapcsolatban.

202. oldal

>!
Kuszma P

– Hát ezt nem hiszem el – mondta. És így folytatta: – Ezt nem hiszem el. – És hozzátette: – Ezt nem hiszem el. – De a biztonság kedvéért még egyszer így szólt: – Ezt nem hiszem el.

(Elutazás)

1 hozzászólás
>!
Goofry P

(…) semmire sem becsülöm az olyan őrülteket, akik fennhangon kérkednek az őrületükkel.

259. oldal

>!
Kkatja P

    Az embereknek belső szükséglete az egyetértés, szüntelenül folyik a nagy emberi hangyabolyban az egyetemes, homogén ÉN létrehozására való törekvés (Emberiség, Isten, Ellenség, Nemzetállam, Világháló): az egyetértés általános talapzatot kínál az emberiségnek nevezett fortyogó massza általános belső biztonság- és önazonosság-érzetéhez, és ez, nem vitatom, valóban szükséges az emberiség túléléséhez.
    De tudnunk kell azt is, hogy a teljes egyetértés sohasem fejezheti ki a teljes igazságot.

164. oldal A megrázó beszéd teljes, rövidítetlen szövege

>!
Kkatja P

    Nem kell az előadás, nem kellenek a nyugtalanító gondolatok, nem kell a színésznő nádszál gerince, és A NAGY BÜDÖS SEMMI, ami várt rá, olyan angyali, a csorgatott méz édességéhez hasonló nyugalommal töltötte el, amilyet addig még sohasem tapasztalt. Milyen édes volt az előadás hűlt helye! Ó, jaj, milyen megfoghatatlanul édes volt a meg-nem-valósulás! Kiverte a fejéből, kiverte a fejéből még a helyét is, de még a helyének a helyét is.

81. oldal Az előadás

1 hozzászólás
>!
Kkatja P

Ha átengedjük – kényelemből, megalkuvásból, szerelemből – ítélőképességünk vagy autoritásunk egy részét, netán az egészet, ha lemondunk énünk egy darabjáról, azzal egyszer s mindenkorra kilépünk saját magunkból. Gondolták volna, hogy a legjózanabb állapotban voltaképp őrjöngenek és eksztázisba esnek, pusztán azért, mert nincsenek saját gondolataik?

164. oldal A megrázó beszéd teljes, rövidítetlen szövege

>!
balagesh IP

ráadásul itt volt ez az újabb megbízatás is, amelyet, úgy érezte, nem utasíthat vissza, zokszó és vita nélkül el is vállalta, mint annyi mást, mert meg volt győződve róla – lehet, hogy túlértékelte magát, és ez talán a régi görögök hübriszéhez hasonló –, ő bármit el tud végezni, bármilyen terhet el tud cipelni a hátán.

33. oldal; Besúgó


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Krasznahorkai László: Megy a világ
Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban
Rott József: Áldozatot akartatok
Komor Zoltán: Néhány reggel, néhány éj és minden tárgy magánya
Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen
Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem
Háy János: Napra jutni
Bächer Iván: Hatlábú
Bartis Attila: Tizenegy novella
Tóth Krisztina: Pixel