Élő ​kötet nem marad 42 csillagozás

Forgách András: Élő kötet nem marad Forgách András: Élő kötet nem marad

1975-ben a BM III/I-es ügyosztályán megnyitják „PÁPAI-né” beszervezési és munkadossziéját. Fia 2014 márciusában értesül róla. Ennek megrázó dokumentuma ez a könyv. Ítélet nincs.

„A kávéházi beszélgetésen – ahol ki kellett derülnie, hogy ki is az illető, az a bizonyos családtag, akiről a telefonhívásban már név nélkül szó esett –, én már azelőtt, hogy meghallottam volna a nevét, már azelőtt biztos voltam benne, hogy bár ez teljesen és tökéletesen lehetetlen, és ha valami, akkor az az egy ki van zárva, és éppen azért, mert teljességgel ki van zárva, de nyilván az anyám. De mitől is volt bennem ez a bizonyosság? Talán a rebbenő ajka, amikor éreztem, hogy mondani akar valamit, hogy ott van a nyelve hegyén, de végül mégsem mondja ki?"

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Jelenkor, Budapest, 2018
356 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636766740
>!
Jelenkor, Budapest, 2018
248 oldal · ISBN: 9789636768089
>!
Jelenkor, Pécs, 2015
246 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636765507

1 további kiadás


Enciklopédia 6


Most olvassa 5

Várólistára tette 47

Kívánságlistára tette 20


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

(Elöljáróban: Forgách előző kötetét összetéveszthetetlen hangja miatt méltattam, ezen most pontosítanék kicsit. Forgách kísérletezik. Próbálgat. Újító a szelleme. Amitől nyilván az írásai időnként összetéveszthetetlenek lesznek, néha meg nem annyira.)

Az irodalom már jó ideje próbálkozik, meddig lehet elmenni a személyesség tekintetében. Kevés szerző pirul már bele, ha szörnyű magánbűnökről vagy saját szexuális eltévelyedéseiről kell beszámolnia. Ha van az efféle irodalmi intimitásnak csúcsa, akkor az alighanem önön családunk kivesézése, amitől nekem személy szerint olyan érzésem szokott támadni, mintha kukkoló lennék. Ez az egyes számú zavarba ejtő dolog. Esterházy Javított kiadás-a volt talán az első nagyobb fecske (a nagyobb fecske – az már-már sas) honi irodalmunkban – persze mi az egyáltalán, amit nem Esterházy csinált először honi irodalmunkban? (Jó, erre nem kell válaszolni.) Ez már jó ideje történt, de úgy fest, mostanában kezdenek újra elmerülni íróink a szülő élveboncolásának tematikájában – Györe Balázs, Száraz Miklós György és Forgách* is ilyesmivel próbálkozik. Forgách annyiban is követi Esterházy-t, hogy a pozitív jelentéstartalommal bíró szülő-képet hozza játékba a negatív jelentéstartalmú ügynök-képpel, és ezeknek kontrasztja-konfliktusa adja a könyv (regénynek nem mondanám) dinamikáját.

A második számú zavarba ejtő dolog meg a kötet hangja: mintha Forgách nem is tudná, mit szóljon ehhez az egészhez. Néhol tárgyilagos, néhol elemző, néhol bánatát versben mondja el**, bizonyos lábjegyzetekben jól kiordibálja magát, máshol meg mintha úgy lenne vele, hogy beszéljenek csak a pőre dokumentumok. Ez amúgy egy teljesen vállalható gyermeki hozzáállás. Hogy vállalható írói hozzáállás-e, azt igazán nem tudom megmondani. Úgyhogy ambivalens érzésekkel csuktam be a könyvet az utolsó oldal után: az nem kétséges, hogy fontos könyv ez, ha a történelmi hátteret, és a szereplők pszichológiai profilját tartjuk szem előtt. Ugyanakkor nem tudom, fontos könyv-e ez irodalmi értelemben.

U.i.: Majd elfelejtettem: külön köszönet Petri György szerepeltetéséért.

* A középsőt nem olvastam, mindenesetre a róla hallottak alapján megkockáztatom a kategóriába emelést.
** Mellesleg a prózában elhelyezett hosszabb versbetétekkel gyakorta nem tudok mit kezdeni. Más minőségi kritériumoknak kell megfelelniük, és gyanítom, nem tudom kellőképpen átállítani az agyamat ahhoz, hogy helyükön kezeljem őket. Ugyanakkor világos, hogy bizonyos emóciók bonyolultságát a líra lényegesen jobban adja át, mint a prózai szöveg.

12 hozzászólás
Biedermann_Izabella>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

Nagyon érdekes és nagyon megható könyv Forgách András dokumentumregénye(?).
A könyv elején egy kicsit tanácstalan voltam, mert nem tudtam eldönteni, mi is lesz majd ebből a III/I-es akták alapján újraírt történetből. Végül tulajdonképpen most sem tudom, mi lett, de hogy kerek egész, az biztos.
A dokumentumszálak mellett van lírai visszatekintés is, az érzelmi reakciókra tett feldolgozási kísérlet, ami nagyon nehéz dolog lehetett, de azt hiszem, sikerrel járt. (Ha nem is záródott le teljes egészében nyilván, ehhez majd még idő kell.)
A kötet harmadik részében pedig a szigorú dokumentarista és emocionális megközelítésen túllépve a szerző kísérletet tesz a történet értelmezésére. A könyvnek ez a része különösen tetszett, mert sikerült úgy feldolgozni a történteket, hogy nem maradt benne titok. Láttam benne az apát, az anyát, azt a környezetet, amiben mindez lejátszódott, és láttam benne a fiút is, aki nem játszotta meg magát, nem csinált úgy, mintha nem haragudna, de felvállalta a szülei iránt, és különösen az édesanyja iránt érzett szeretetét is.
Amikor a kezembe vettem a könyvet, arra gondoltam, minek ezt már megint megírni? Minek megint önmarcangolni? Minek elővenni a penészes aktákat? De most arra gondolok, nagyon jó, hogy megszületett ez a könyv. Talán nem szépirodalom a szó szoros értelmében, vagy csak részben az, de fontos írás. Megmutatja az egész akkori, és nehéz szívvel mondom, de valószínűleg a mostani, rendszer borzalmasan komikus dilettantizmusát. Az ember egyszerűen nem hiszi el, hogy ilyen van, hogy ilyen mondatokat emberek aktákba írtak, hogy együtt lehet élni annyi aljassággal amennyivel embereket akkoriban – és most is nyilván – valamiféle jó ügyre hivatkozva becsaptak. Hogy lehet annyit hazudni, amitől nem áll meg az ember ereiben a vér.
De ahogy a szerző írja: „Nem menti az ügy komikus dilettantizmusa a szándék aljasságát, nem menti az ügyetlenség a gonoszságot.”
Ez a helyzet. Akkor is ez volt, és most is ez. Az ügyetlenség nem menti a gonoszságot.

3 hozzászólás
Csabi>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

Egy újabb ügynök könyv. Persze, akinek meg kell írnia, annak ez az ügynök könyv. Nehéz ez a műfaj, és nem csak a béka lenyelése miatt, de a Javított kiadás óta van egy mérce, egy nehezen megugorható magasság. És most ne foglaljunk állást, csak akinek jelentett az édes anyja, apja, ő tegye. Persze én is jelentettem, ezt nem tagadhatom. Az iskolában, órák elején, el kellett mondani, hogy ki nincs velünk. Ez nem lehetett véletlen, ez a ránevelés, mondd csak el bátran kisfiam, ez a kötelességed. Meg letörölni a táblát.
Forgáchot, úgy értettem, a megértés kényszere vezérli a könyv megírásakor. Persze a képlet eléggé világos, hisz apja, majd később anyja sem kényszerből, zsarolásból lett informátor, hanem kommunista meggyőződésük miatt. Hát, ez a legrosszabb. Csak hogy világos legyen, nem III/III.-as ügynökök voltak, hanem III/I.-esek, azaz valójában kémek, de a lényegen ez nem változtat.
A könyv három, jól elkülönülő részre tagozódik. Az első rész amolyan szépirodalmi feldolgozása az aktákban olvasott jelentéseknek. FA a jelentések alapján, no meg a saját ismeretei alapján összerak egy képet, hogy hogyan is történhetett minden a valóságban. Képet fest Bruriáról és a tartótisztről is, meg úgy általában az egész mocskos apparátusról, miközben lábjegyzetben olvashatjuk az eredeti szövegeket. Nekem ez a rész tetszett a könyvből a legjobban, kevésbé ennek a fejezetnek a zárása, amikor megfordítja az addigi rendet, és a dokumentumok kerülnek a szövegtestbe, az író pedig a lábjegyzetekbe vonul vissza, meglehetősen vulgárisan kommentálva a szöveget. Nem a vulgaritásával van a bajom, hanem erőltetettnek éreztem így elkülönítve, a megelőző szövegekben elosztva talán hatásosabb lett volna. De az is lehet, hogy FA a fent említett előzménnyel való hasonlóságot akarta kerülni.
A második résszel nem sokat tudtam kezdeni, itt verselni kezd a szerző, a központozás nélküli, betoldásos, kacskaringós szöveget néha megérteni sem volt egyszerű.
A harmadik rész amolyan tárgyilagos összegzés, esszészerűen megírt elmélkedés, dokumentumok és magyarázatok váltják egymást. Az első rész fényében kicsit untam, bevallom.
Érdemes még megemlíteni a könyv védőborítóját, ami elég egyedi. Tulajdonképpen egy összehajtogatott plakát, rajta fényképekkel, dokumentum másolatokkal. Ötletes. Itt egy kép róla: http://www.kephost.com/image/Syqf

10 hozzászólás
Juci IP>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

Nehéz itt az irodalmi művet elválasztani az egész rohadtul megrázó történettől, nem is tudom, kell-e. Nem tudom egy ilyen történetre azt mondani, hogy tetszett (egy egész család szenvedése nekem ne okozzon már irodalmi élvezetet), de mondom úgy, hogy örülök, hogy elolvastam. Fontos, és szép tud lenni, az egész dolog mocsoksága ellenére. Ajánlom.

iniesta>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

Irodalmilag munkaanyag, félkész. Élvezhetetlen. A mögöttes tragédia emberi, nagyon is valós tragédia, nem pedig az ábrázolásból következik, így valójában a kerettörténetnek van ereje, és egyáltalán nem annak, ami irodalmilag van ráhordva (egyébként is elég kínlódásszerűen).

Az ábrázolás elégtelenségei önmagában is megérdemelnének egy misét (pl. a lábjegyzetbeli túltolt, erőltetett szitkozódások mesterkéltsége, olvasóként nagyon szívtam a fogamat: ilyen hitelesen egyszerűen nincs), a formanyelv változékonysága is látszólagos, tartalmi hozadéka nincs.

A késztetést értem, a próbálkozást méltányolom, az irodalmi cél megvalósítására a szerző ugyanakkor láthatóan alkalmatlan. Aki nem tud írni, annak nem kell írni – dramaturgnak vagy tanárnak lenni is lehet ugyanolyan tisztességes életút.

giny>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

A könyv 3 részből áll, ebből az elsőt szerettem legjobban. A történet azzal indul, hogy egy nő és három férfi találkozik a Batthyány téren egy cukrászdában, és a találkozóról készült jelentéseket is olvashatjuk. Ott még megvolt bennem ez a „vadromantikus” érzés a kémkedéssel kapcsolatban – amely tévképzetemet ennek a könyvnek sikerült teljesen helyre tennie. Később, a belső levelezéseket, jelentéseket, utasításokat olvasva eszembe jutott Orwell 1984-ének világa… A második, verses részt nem szerettem, a harmadik, magyarázót meg nem mindenhol értettem (ez az én hiányosságom), és száraznak találtam. Értem a szerző életének tragédiáját: felnőtt fejjel próbálja összeegyeztetni az altatódalokat dúdoló anya képét a politikai meggyőződésből a saját rokonairól-barátairól is jelentéseket körmölő Pápainé fedőnevű személy képével. Nem lehet egyszerű és minden tiszteletem Forgách Andrásé, hogy ezt névvel-arccal megírta, felvállalta.

Kincsanna>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy félre kellett volna még tennie a kéziratot, és ha már sikerült egy kicsit eltávolodnia a szerzőnek tőle és tényleg szövegként, könyvként kezelnie, akkor befejezni. Így olyan volt, mintha a „nyersanyagot” olvasnám…

Viszont bónuszpont jár a Podmaniczky-Vörösmarty sarkon álló épületért, ma is lenyűgöző…

jeges_varga>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

Szigorúan nyilvános

Forgách András korábban értesült már édesapja hálózati tevékenységéről, de az ő jelentéseit a mai napig nem láthatta. Ám hátra volt még a feketeleves: 2014 márciusában előkerült az édesanyja aktája, amit 1975-ben nyitott meg a BM III/I-es ügyosztálya (külső hírszerzés). Eszerint a hetvenes-nyolcvanas években Pápainé néven a mama is az állambiztonság ügynöke volt, s mint meggyőződéses híve a kommunista társadalmi rendszernek, Izrael, illetve a cionista mozgalom ellen kémkedett. („Pápait”, azaz az időközben súlyos idegösszeomlást kapott férjét követte a szolgálatnál, mondhatni „aktivizálására” a férfi pótlása miatt volt szükség.)

Valaki telefonon felhív, s közli, kezébe került egy akta, rábukkant egy adatra. Forgách András szerint ilyen tipikus kezdés, „amikor egy szép napon (jó, egy nem annyira szép napon) kiderül, hogy az ember anyját beszervezték”. Életkoromnál fogva (szerencsére) nincsenek tapasztalataim arról, milyen is lehet egy ilyen jellemzőnek nevezett pillanat, amely a mindennél jobban fájó hazugságra hívja fel a figyelmet. Az utóbbi évtizedek történéseit számba véve azért vannak sejtéseim, sok hasonló családi traumát produkált már a magyar történelem feltáratlan közelmúltja.

Mi közöm, közünk van Forgách személyes tragédiájához? A politikai elit mindmáig nem alkotta meg azt a jogszabályi környezetet, ami az ügynökmúlt tekintetében az egész magyar társadalom számára lehetőséget kínál a teljes tisztánlátáshoz. Ennek hiányában a közbeszéd elég ostobán közelít a témához, főképp szélsőséges retorikával. Ezért a szembenézés egyetlen lehetősége az egyének őszinte kitárulkozása. Mondhatjuk azt is, a magánügy közüggyé válik. A múlt Forgáchéhoz hasonló feldolgozása tehát mindenképpen érdekes lehet a sokaság számára is. Forgách pedig, lévén író ember, érhető módon nem a nyilvánosság elől rejtve, hanem könyvbe fogalmazva beszéli ki magából a fájdalmát.

Vajon mihez kezdjen a gyermek a hatalmas szívű anyával, aki „egy piti elnyomó apparátus parányi csavarja, utolsó fogaskereke” volt, jelentéseket körmölt szűkebb és tágabb környezetéről? Az anya iránti szeretet nyilván sosem hunyhat ki a gyermek lelkéből, kettejük mágikus kapcsolatot semmi nem írhatja felül. Mégis az örökké sejtett, de ki nem mondott titok – ahogyan azt maga Forgách fogalmazza meg egyszerűen, de torokszorítóan – „megszünteti az azelőttet és az azutánt, fölszámolja egy család életének meghitt perceit”.

De ki is volt valójában az anya, aki altatódalt énekelt, ha álmos volt, masszírozta a halántékát, ha beteg volt. Besúgó, ügynök, kém, titkos munkatárs, „személyfeldolgozó”, jelentéstevő, „tippszemély-kutató”? E kategorizáló, üres megjelölések mit árulhatnak el az emberről? Forgách emlékeiben az anya képe úgy rögzült, hogy halála előtt talán sok mindent szeretett volna elmondani, mégis képtelen volt megnyílni. Talán ez a most felfedett titok is egyik témája lehetett volna az elmaradt beszélgetéseknek.

A hallgatás most minden emléket gyanússá tesz. Hol az igazság anyáról? A belügyminisztériumi jelentések bikkfanyelven írt szövegéből lehet-e egyáltalán megérteni, mi motiválhatta őt? És hova helyezzük el ebben a nagyon is kisszerű, de a fiú szempontjából kozmikusnak ható történetben a „közös tejestea-szürcsöléseket”, „a marcipánkockát a kés hegyén”, a nagy sírásokat és a sok-sok nevetést? Az élő kötet nem marad című kötet (!) formai és tartalmi kísérlet arra, hogyan lehet (és vajon lehet-e?) közös nevezőre hozni a személyes emlékanyag eleven anyaképét és a szigorúan titkos jelentések élettelen szövegéből körvonalazódó titkos munkatársat. Forgách besorolhatatlan, vegyes műfajú könyvet tett az asztalra. Első ránézésre talán a sokkhatás alatt összeeszkábált irománynak tűnik, de nagyobbat nem is tévedhetnénk. Alapos, tudatos írói munka eredménye. Gyorsasága pedig érthető, másokat megelőzve, saját szavaival szeretné elmesélni történetét.

A könyv első részében Forgách regényes eszközökkel próbálja meg rekonstruálni ügynök és kapcsolattartók találkozásainak krónikáját, miközben prózai nyelve – személyes érintettsége ellenére is – távolságtartó marad. A szépirodalmi textust megtűzdeli a jelentések részleteiből idézett lábjegyzetekkel, folyamatosan figyelmezteti az olvasót: nem írói képzelet szülte az elbeszélt eseményeket. A fikciót áthatja a múlt valósága.

A következő fejezet szabad formájú verseiben már sokkal bizonytalanabb, személyesebb hangon szólal meg. Az akták tényeiből leszűrt ismeretanyagot személyes élmények árnyalják. Az igazság elmondásának képtelenségét, a fiú tanácstalanságát írják le ezek a szövegek, ennek egyik legjobb példája a Bruria című vers (153. oldal).

A záró etap hosszúra nyúló esszéjében (Még valami) Forgách megint prózára vált, de már a szubjektív elemezésé és a vallomásos értékelésé a főszerep. A fiú kritizál, ironizál, kommentál, sőt: kiszól és beszól a tartótiszteknek. Gondolatai mellett egy az egyben leközli az anya jelentéseit, hiszen a megértés folyamatát csak a totális feltárás segítheti. Ettől – akarata ellenére – kissé karikatúraszerűvé válik művének ez a része, mivel a titkosszolgálat tartótisztjeinek készült elméleti-gyakorlati útmutatókból ad közre – mai szemmel idegesítően nevetséges – részleteket.

Forgách azt próbálgatja, amire személyesen már sosem lesz lehetősége: kibeszélni a miérteket és a hogyanokat. A titok most már az övé – most itt az alkalom feleselni az anyával, szembesíteni őt elvei tarthatatlanságával. A hazugságokat leleplezi, de nem vádol. Forgách végső soron saját anyjáról készít jelentést a nyilvánosság számára.

A fájdalmas történet elbeszélése magában hordja a kudarc lehetőségét. A múlt talán soha fel nem fogható, soha fel nem dolgozható. De nem lehet nem beszélni róla – ahogy Forgách is mondja.

sonozsoka>!
Forgách András: Élő kötet nem marad

Bevallom, hogy a témánál számomra sokkal izgalmasabb volt a forma, ahogy megírták ezt a könyvet. Ugyanis rengeteg lábjegyzet volt, amit mindig más valaki szemszögéből íródott, és ettől folyamatos figyelemre késztette az olvasót. Valamint tetszettek bene a versek és a más betű használat is.


Népszerű idézetek

Csabi>!

A főhadnagy habozott. Annyira átlátszónak érezte, amit elő kellett adnia, de ilyen rövid idő alatt nem tudtak jobb legendát kiagyalni a kollégákkal, amit meghallva csak a hülye nem jön rá, hogy valójában miről is van szó. Az érintett személyek miatt mégis sokszoros óvatosság volt javallt. Pápainé úgy tett (vagy valóban így is volt), mint aki nem érti. A játszmák egymásba folytak. Egymás mellett folytak. Ha jól játssza meg, hogy nem érti, az azt jelenti, hogy nagyon is érti, és ha úgy tesz, mint aki érti, attól még nem biztos, hogy érti. Az volt a cél, hogy mindkét eset fennálljon. Segítsen, anélkül hogy értené. De az is elég, ha úgy tesz, mint aki nem érti. Katasztrófa volna, ha elszólná magát.

65. oldal

Csabi>!

A fáradtság, a kimerültség, a kétségbeesés pillanataiban önkéntelenül héberül kezdett beszélni, észre se vette. Mint amikor két évvel később, a halálos ágyán, a kórházban, a morfium okozta öntudatlan állapotban váratlanul felült az ágyán, és kinyitotta a szemét. A szobatársa – később, mikor Pápainé holttestét lepedőbe bugyolálva már levitték a boncterembe – vidáman mesélte a fiúnak, aki éppen anyja holmijait szedegette össze a kórházi szekrény fiókjaiból, hogy az este, csak úgy játékból, próbaképpen odakiáltott az eszméletlenül fekvő Pápainénak: Smá Jiszróel! És Pápainé szeme kinyílt, felült az ágyán. Pedig akkor már halott volt.

76. oldal

4 hozzászólás
Biedermann_Izabella>!

Bármilyen érthetetlen mégis valahol érthető
Bár tudnám hogy hol ez a valahol

148. oldal

Biedermann_Izabella>!

Persze nem is az volt a lényeg, hogy a jelentések használhatók legyenek, hanem gyártani kellett a jelentéseket, ezt a gyári részét nem is szerette a munkájának, volt egy bizonyos hallgatólagos norma, de ha folyamatosan ment az üzem, egy-két komolyabb fogás mindenképpen becsúszott, arról nem beszélve, hogy foglalkoztatni kellett a jelentőt, nem volt szabad elhanyagolni, érezze, hogy rajta a tekintetük…

35-36. oldal

Biedermann_Izabella>!

Nemcsak a gondolatok minőségével volt baj, hanem azzal, hogy egyébként szellemes stílusa milyen fokon sérült, és mennyire szimpla lett a fafejű dogmatizmusától. Nem az első okos ember volt, aki buta lett attól, amiben hitt.

164. oldal

ppeva P>!

Vannak dolgok, amiket csak akkor érthetünk meg, ha velünk történnek. Nincs semmi más mód kilesni őket. Csak maga a történés ad felvilágosítást arról, hogy mi is történt valójában. Lehetnek róla elképzeléseink, hogyha elég bátor és vad a fantáziánk, de csak akkor értjük meg, ha ténylegesen megtörténik. Ez még akkor is így van, ha nem tudjuk vagy nem akarjuk megfogalmazni, vagy mert nem is lehet megfogalmazni, mert a megfogalmazás meg sem közelíti, sőt megöli, megsemmisíti a megszerzett tudást.
Az egyik ilyen esemény az anyánk halála. Az anya halála kozmikus esemény.

157. oldal

ppeva P>!

Nyugat-Berlinből, 1983-ban, a dahlemi Gemäldegalerie múzeumban (a két városrész egyesítése előtt ott volt még a nagy képzőművészeti gyűjtemény) vásárolt képeslapot hoztam neki ajándékba. A képet idősebb Bruegel festette, a „h” nélküli Bruegel: híres kép, két majom látható rajta, a távolban Antwerpen kikötője; a majmok egy boltíves nagy ablakban ülnek, közös vaskarikához láncolva, egyikük ránk bámul, a kép nézőire, a másik deprimáltan magába gubózik, mellettük az ablakpárkányon feltört mogyoró- vagy dióhéj. Amikor a kezébe adtam, Bruria úgy nézte a képet, mint akit megbabonáztak, mintha 1562-ben az ő egész életét dióhéjban összefoglalta volna a festő. Kétszer is meghímezte a majmokat, de anélkül, hogy valaha látta volna az eredetit. Csodák csodájára pontosan akkora méretűre nagyította a képet, mint az eredeti volt – addigra már hímzésben nem ismert lehetetlent –, és egyértelműen közölte minden látogatójával, aki kedvesen érdeklődött, hogy min dolgozik, hogy ez a két majom ő és az apám.
Ők ketten a sehol lakói voltak, se magyarok, se zsidók, se külföldiek, se elvtársak, se honfitársak. Elvtársnak zsidók, zsidónak kommunisták, kommunistának magyarok, magyarnak idegenek. Hazátlanfiak. A Seol* lakói voltak, a pokol lakói lettek, személyes pokluk lakói. Nem kötelező persze, hogy egy bolygó zsidóból beszervezett ügynök legyen – épp elég neki a maga baja, hogy ítéletnapig kell bolyongania.

*Seol? vagy Sehol?

230-231. oldal

Kapcsolódó szócikkek: 1983 · Antwerpen · id. Pieter Bruegel · Nyugat-Berlin
ppeva P>!

Nem volt egy hősnő ó nem volt messze nem
Félúton járt két haza között
Két haza között a pad alá

142. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Cserhalmi Dániel: Szibériai csapda
Balogh Gábor: A medve is ember
Gorka Eszter: Várni fogunk
Tompa Andrea: Omerta
Fábián Janka: Julie Könyvkuckója
Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem
Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik
Nino Haratisvili: A nyolcadik élet
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink
Nagy Alex: Lelkek harca