Lefilmeztem a sátrat, a bodorodó füstbe burkolózó fiút és a kisgyereket ringató, ráncos anyját. Aztán a gyerekek hadától kísérve körbejártam a telepet. Már a keresőbe nézve nyilvánvaló volt, milyen erősek lettek a képek. Minden egyes snitt magáért beszélt. Valami azonban nyugtalanított. Miért ilyen ismerős ez a helyzet? Leeresztettem a kamerát és körbenéztem. Mintha már láttam volna valahol a szutykos kisgyerekek, a szeméthalmok, a szélben csapkodó sátrak világát. Aztán beugrott: a tévéhíradókból, magazinok képeiről, háborús filmekből ismerős a látvány. Az úgynevezett harmadik világ tipikus képei ezek. A nyugati ember számára ezek a képek jelentik a konfliktuszónát, a nyomort, a menekülteket. Ez az otthonos megközelítés okozta, hogy annyira elégedett voltam a filmmel. Tudtam, hogy minden kockáját érteni fogja a közönség. Kedves nézőink: a nyomor és pusztítás képeit látjuk.
Mindezzel egy gond volt csupán. A szegénység, a kiszolgáltatottság, a háború ezen jellegzetes megnyilvánulásai inkább a múlthoz tartoztak. Persze a Földnek a mai napig sok olyan nyomorúságos szeglet maradt, mint Libanon határzónájában ez a tragikus zárvány. De ezek főként a 20. század második felére voltak jellemzők.
Nem azt bizonygatom, hogy a világból eltűntek a háborúk vagy a gyilkos szegénység, hanem azt, hogy ezek a traumák a 21. században már másként néznek ki. És ha nem tudatosítjuk ezt a változást, akkor pont olyan értetlenkedve nézzük majd a világot, ahogy Európa figyelte a 2015–2016-os menekülthullámot. A kontinensen nem csak az okozott sokkot, hogy rövid idő alatt több mint egymillióan érkeztek hozzánk. A decens európai polgárok azért sem tudták hová tenni a jelenséget, mert a menekültek nem az elvárásaik szerint néztek ki – úgy tudták, hogy rongyosak, nincstelenek, a gyerekeik pedig pókhassal, éhezve vonszolják magukat. Hiszen mindannyian láttuk az etióp éhezésről vagy éppen a vietnámi háborúról szóló dokumentumfilmeket. Híres fényképek egész sora égette az agyunkba ezeket az eseményeket.
Eszembe jutottak a satilai tábor menekültjei. Volt mobiltelefonjuk, sokan egyetemet végeztek, tiszta ruhákat viseltek. A nyugati elképzeléseinkbe mindez azonban nem illett bele: hogyan lehetne már menekült egy baseballsapkás, Nike pólós srác?
Miközben a sivatagi por a lábaim körül kavargott, logikusnak tűnt a gondolat: nem a menekültek próbálják átverni a nyugati embert, hanem mi felejtettük el frissíteni a tudásunkat. Ráadásul nem csak a menekültekkel kapcsolatban. Ugyanilyen megrökönyödést vált ki, amikor kiderül, hogy Kína jobb és pontosabb eszközöket gyárt, mint a fejlett világnak nevezett régió. Hogy történhetett ez meg? Kína az olcsó és hamisított termékek országa, nem? És hogyan vezetheti a világot az orránál fogva Oroszország, amikor róluk meg köztudott, hogy szegény és széteső hatalom?
A 21. század legfrissebb trendjéhez csatlakoznék, ha ezek után levonnám a következtetést: a demokrácia, a piacgazdaság és a jogbiztonság fatális tévedés volt. Pont az ellenkezőjét gondolom. A demokrácia, a piacgazdaság és a jogbiztonság annyira remekül működnek, hogy jó időre megvoltunk anélkül is, hogy figyelnünk kellett volna rá, mi történik körülöttünk a világban. Nem a demokráciát kell leszerelni, hogy helyette öntelt és cezaromániás diktátorok kezébe adjuk a kormányt. Egyserűen újra le kell tekerni az ablakot, hogy kinézzünk rajta. Mert, ha a sötétített üveg mögött, a légkondicionált autóban egymástól kérdezgetjük az irányt, annak csak az lehet a vége, hogy eltévedünk.
188. oldal