Mit ​tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? 91% 36 csillagozás

Zavartan magyaráztam, hogy miért utazgatok együtt egy iráni egyetemistával, és csak lassan esett le, hogy a közegek nem is róla, hanem rólam kérdezgetnek. Mit dolgozom, kapcsolatban állok-e iszlám szervezetekkel, jártam-e már kurd területen? A kérdésekből lejött, hogy távol a török üdülőhelyektől az európai ember inkább az Iszlám Állam vagy a szeparatista kurdok potenciális támogatójának tánik, és mint ilyen, a török állam ellenségének. Felrémlett az is, hogy az egyre diktatórikusabb Törökországban nem az újságírók számítanak az ideális utazónak.
Szokatlan érzés telepedett rám. Európaiként eddig az élet természetes részének tekintettem, hogy bizalommal kezelnek a világban. Alap volt, hogy uniós állampolgárként nem tekintenek gyanúsnak. Sőt, a hivatalok és az utca embere is természetes jóindulattal viszonyult még az olyan sajátos ötleteimhez is, mint hogy a donyecki rakétázás idején futni megyek a folyópartra vagy hogy együtt utazom szegény indiaiakkal egy vonat tetején. Ennek azonban hirtelen vége szakadt: a törökök akadálytalanul mehettek tovább és én jelentettem a problémát.

48. oldal

Lefilmeztem a sátrat, a bodorodó füstbe burkolózó fiút és a kisgyereket ringató, ráncos anyját. Aztán a gyerekek hadától kísérve körbejártam a telepet. Már a keresőbe nézve nyilvánvaló volt, milyen erősek lettek a képek. Minden egyes snitt magáért beszélt. Valami azonban nyugtalanított. Miért ilyen ismerős ez a helyzet? Leeresztettem a kamerát és körbenéztem. Mintha már láttam volna valahol a szutykos kisgyerekek, a szeméthalmok, a szélben csapkodó sátrak világát. Aztán beugrott: a tévéhíradókból, magazinok képeiről, háborús filmekből ismerős a látvány. Az úgynevezett harmadik világ tipikus képei ezek. A nyugati ember számára ezek a képek jelentik a konfliktuszónát, a nyomort, a menekülteket. Ez az otthonos megközelítés okozta, hogy annyira elégedett voltam a filmmel. Tudtam, hogy minden kockáját érteni fogja a közönség. Kedves nézőink: a nyomor és pusztítás képeit látjuk.
Mindezzel egy gond volt csupán. A szegénység, a kiszolgáltatottság, a háború ezen jellegzetes megnyilvánulásai inkább a múlthoz tartoztak. Persze a Földnek a mai napig sok olyan nyomorúságos szeglet maradt, mint Libanon határzónájában ez a tragikus zárvány. De ezek főként a 20. század második felére voltak jellemzők.
Nem azt bizonygatom, hogy a világból eltűntek a háborúk vagy a gyilkos szegénység, hanem azt, hogy ezek a traumák a 21. században már másként néznek ki. És ha nem tudatosítjuk ezt a változást, akkor pont olyan értetlenkedve nézzük majd a világot, ahogy Európa figyelte a 2015–2016-os menekülthullámot. A kontinensen nem csak az okozott sokkot, hogy rövid idő alatt több mint egymillióan érkeztek hozzánk. A decens európai polgárok azért sem tudták hová tenni a jelenséget, mert a menekültek nem az elvárásaik szerint néztek ki – úgy tudták, hogy rongyosak, nincstelenek, a gyerekeik pedig pókhassal, éhezve vonszolják magukat. Hiszen mindannyian láttuk az etióp éhezésről vagy éppen a vietnámi háborúról szóló dokumentumfilmeket. Híres fényképek egész sora égette az agyunkba ezeket az eseményeket.
Eszembe jutottak a satilai tábor menekültjei. Volt mobiltelefonjuk, sokan egyetemet végeztek, tiszta ruhákat viseltek. A nyugati elképzeléseinkbe mindez azonban nem illett bele: hogyan lehetne már menekült egy baseballsapkás, Nike pólós srác?
Miközben a sivatagi por a lábaim körül kavargott, logikusnak tűnt a gondolat: nem a menekültek próbálják átverni a nyugati embert, hanem mi felejtettük el frissíteni a tudásunkat. Ráadásul nem csak a menekültekkel kapcsolatban. Ugyanilyen megrökönyödést vált ki, amikor kiderül, hogy Kína jobb és pontosabb eszközöket gyárt, mint a fejlett világnak nevezett régió. Hogy történhetett ez meg? Kína az olcsó és hamisított termékek országa, nem? És hogyan vezetheti a világot az orránál fogva Oroszország, amikor róluk meg köztudott, hogy szegény és széteső hatalom?
A 21. század legfrissebb trendjéhez csatlakoznék, ha ezek után levonnám a következtetést: a demokrácia, a piacgazdaság és a jogbiztonság fatális tévedés volt. Pont az ellenkezőjét gondolom. A demokrácia, a piacgazdaság és a jogbiztonság annyira remekül működnek, hogy jó időre megvoltunk anélkül is, hogy figyelnünk kellett volna rá, mi történik körülöttünk a világban. Nem a demokráciát kell leszerelni, hogy helyette öntelt és cezaromániás diktátorok kezébe adjuk a kormányt. Egyserűen újra le kell tekerni az ablakot, hogy kinézzünk rajta. Mert, ha a sötétített üveg mögött, a légkondicionált autóban egymástól kérdezgetjük az irányt, annak csak az lehet a vége, hogy eltévedünk.

188. oldal

(…) A meleg, őszi délutánon a város minden rétege elvonult előttem. A panoráma viszont nagyon más volt, mint Bejrútban. Némi töprengés után jöttem rá, hogy a gyerekek hiányoznak a képről. Bejrútban nem babakocsikban toltak büszke anyukák egy-egy csecsemőt, hanem gyerekek töltötték ki az utcákat faltól falig, és ebben a zsibongó, izgága tengerben evickéltek a felnőttek. Budapest felől nézve a fejlődő világ olyan volt, mint egy hatalmas óvoda. A Közel-Kelet perspektívájából pedig úgy tűnhetett, hogy az utcáinkon idősek felvonulása zajlik.
A tejeskávé megemelte a pulzusomat. Nem lehet, hogy a fejlett világot elözönlő nosztalgiahullám összefügg azzal, hogy a nyugati társadalmunk java része 50 év felettiekből áll? Ezek a generációk nehezen követik a 21. századi élet és technológia őrült tempóját, és ez nem az ő hibájuk.
Érthető, ha az ötvenes-hatvanas években vagy még korábban szocializálódott nemzedékek nem érzik jól magukat a globalizált világban. Nehéz szembenézni a helyzettel, hogy már nem a szomszéd város jelenti a konkurenciát, hanem a másik kontinensen egy olyan ország, amiről eddig csak annyit hallottak, hogy ott kedves bennszülöttek árulják a szuvenírt. Ezeknek a generációknak kihívás, hogy fiatal és rugalmas külföldiek költöznek a szomszédba, akik látványosan jobban boldogulnak náluk. Nem meglepő, hogy tömegek vágyódnak vissza abba a korba, amiben felnőttek.
A fejlett világ tragédiája, hogy éppen a kiábrándult, dühös és nosztalgiába menekülő generációk teszik ki a szavazók java részét. A sikerre vágyó politikusoknak pedig nyilvánvalóan megéri hamis időutazást kínálni azoknak, akik menekülnének a valóság elől. A rendszer adott volna hozzá, hogy a fejlett világban megbirkózzunk a globalizációból adódó problémákkal, a nyugati választópolgárok nagy hányada azonban nem kér az egészből.

198. oldal

A diktatúrákat elsősorban nem a fegyverek tartják életben, hanem az információ kontrollja.

11. fejezet

Hogy van az, hogy miközben a tudásvágy ékes példájaként emlegetjük, ha egy európai srác el akar utazni Párizsba, Barcelonába vagy New Yorkba, mert érdekli a világ, furcsálljuk, ha valaki ugyanezt mondjuk Pakisztánból akarja megtenni, és olyan módon, ahogy erre lehetősége van?

2. fejezet

A statisztikák azt támasztják alá, hogy a világban évről évre csökken a szegénység, nő az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, fogy az analfabéták száma, és ami a legfontosabb, soha ilyen kevés háború nem volt még, mint az utóbbi évtizedekben. Ezek a sikerek pedig halmozottan éreztették pozitív hatásukat Európában és Amerikában, ahol az emberek megfeledkeztek róla, hogy a fejlődés, a biztonság és a jólét nem természeti törvény.

135. oldal, 11. fejezet - Irbíltől Kendiig -- terroristák és buddhisták

Egyre jobban kavargott a por, de a gondolataim kitisztultak. Egyértelmű volt, hogy Idoménire nem létezik megoldás. Csak rossz és még rosszabb lehetőségek közül lehet választani. A fiú köré gyűltek a barátai, és reménykedve néztek a szemembe. Nem akartam jó fej lenni. „Európa csak a háborús országból érkezőket fogadja be. Nálatok pedig nincs háború. Titeket itt soha nem fognak átengedni” – vágtam az arcukba az igazságot nyers őszinteséggel.

Olyan hévvel érveltek, mintha én lennék Angela Merkel. „Pakisztánban rendszeresek a robbantások. Nincs munka. Aki dolgozik, az is csak néhány dollárt kap.” Szinte éreztem a német kancellár nadrágkosztümjének szorítását, ahogy megszólaltam: „Jártam Pakisztánban. Szegény ország, de a világon még mindig az élhetőbbek között van. Egyes régiók tényleg veszélyesek, de nem úgy, ahogy Szíria.” A pakisztáni fiúk bólogattak. Értelmes fiatalok voltak, de a szemükbe nézve olyan tébolyt láttam, aminek addig a létezéséről sem tudtam. „Másfél hónapja várunk itt. Egy éve vagyunk úton – mondta az egyikük. – Reggel hallottam, hogy holnapután megnyitják a határt. Nem hagyják, hogy itt ragadjunk.” Csüggedten mondtam: „Innen nektek csak Pakisztán felé vezet az út.” Megengedő mosoly ült ki az arcukra. Sajnáltak, hogy így félrevezettek.

95. oldal, 9. fejezet - Idoméni -- Apokalipszis Európában

A pedantéria és a káosz bizarr egyveleget alkotott a hegyi határátkelő környékén. Az emberek válogatás nélkül özönlöttek Németország irányába, de a rend kedvéért az osztrákok turistabuszokkal szállították őket a határig

„Hogy érted, hogy Németországban vagyok?” – nézett rám hitetlenkedve egy afgán fiú a több ezer emberrel teli nyirkos mezőn. „Ez már Németország, ott volt a határállomás” – mutattam visszafelé. „Mi Ausztriában szerettünk volna maradni. Egy tiszt azt mondta, hogy ebbe a sorba kell beállnunk” – pislogott a fiú a hasonlóan tétova barátaira.

45. oldal, 5. fejezet - Török--Szír határ -- a biztonságos zóna vége

Végül interjút készítettem a helyi polgármesterrel is. (…) „Nehéz helyzetben vagyunk, jönnek a menekültek, és lehetnek köztük rossz emberek is, ahogy minden más közösségben.”

Tehát nem azt mondta a polgármester, hogy a menekültek mind terroristák, és még csak azt sem, hogy a kedvenc elfoglaltságuk együtt elénekelni az őket segítő aktivistákkal John Lennontól az Imagine-t.

46. oldal, 5. fejezet - Török--szír határ -- a biztonságos zóna vége

..A panoráma viszont nagyon más volt, mint Bejrútban. Némi töprengés után jöttem rá, hogy a gyerekek hiányoznak a képről. Bejrútban nem babakocsikban toltak büszke anyukák egy-egy csecsemőt, hanem gyerekek töltötték ki az utcákat faltól falig, és ebben a zsibongó, izgága tengerben evickéltek a felnőttek. Budapest felől nézve a fejlődő világ olyan volt, mint egy hatalmas óvoda. A Közel-Kelet perspektívájából pedig úgy tűnhetett, hogy az utcáinkon idősek felvonulása zajlik.

198. oldal