Mit ​tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? 89% 28 csillagozás

Zavartan magyaráztam, hogy miért utazgatok együtt egy iráni egyetemistával, és csak lassan esett le, hogy a közegek nem is róla, hanem rólam kérdezgetnek. Mit dolgozom, kapcsolatban állok-e iszlám szervezetekkel, jártam-e már kurd területen? A kérdésekből lejött, hogy távol a török üdülőhelyektől az európai ember inkább az Iszlám Állam vagy a szeparatista kurdok potenciális támogatójának tánik, és mint ilyen, a török állam ellenségének. Felrémlett az is, hogy az egyre diktatórikusabb Törökországban nem az újságírók számítanak az ideális utazónak.
Szokatlan érzés telepedett rám. Európaiként eddig az élet természetes részének tekintettem, hogy bizalommal kezelnek a világban. Alap volt, hogy uniós állampolgárként nem tekintenek gyanúsnak. Sőt, a hivatalok és az utca embere is természetes jóindulattal viszonyult még az olyan sajátos ötleteimhez is, mint hogy a donyecki rakétázás idején futni megyek a folyópartra vagy hogy együtt utazom szegény indiaiakkal egy vonat tetején. Ennek azonban hirtelen vége szakadt: a törökök akadálytalanul mehettek tovább és én jelentettem a problémát.

48. oldal

Lefilmeztem a sátrat, a bodorodó füstbe burkolózó fiút és a kisgyereket ringató, ráncos anyját. Aztán a gyerekek hadától kísérve körbejártam a telepet. Már a keresőbe nézve nyilvánvaló volt, milyen erősek lettek a képek. Minden egyes snitt magáért beszélt. Valami azonban nyugtalanított. Miért ilyen ismerős ez a helyzet? Leeresztettem a kamerát és körbenéztem. Mintha már láttam volna valahol a szutykos kisgyerekek, a szeméthalmok, a szélben csapkodó sátrak világát. Aztán beugrott: a tévéhíradókból, magazinok képeiről, háborús filmekből ismerős a látvány. Az úgynevezett harmadik világ tipikus képei ezek. A nyugati ember számára ezek a képek jelentik a konfliktuszónát, a nyomort, a menekülteket. Ez az otthonos megközelítés okozta, hogy annyira elégedett voltam a filmmel. Tudtam, hogy minden kockáját érteni fogja a közönség. Kedves nézőink: a nyomor és pusztítás képeit látjuk.
Mindezzel egy gond volt csupán. A szegénység, a kiszolgáltatottság, a háború ezen jellegzetes megnyilvánulásai inkább a múlthoz tartoztak. Persze a Földnek a mai napig sok olyan nyomorúságos szeglet maradt, mint Libanon határzónájában ez a tragikus zárvány. De ezek főként a 20. század második felére voltak jellemzők.
Nem azt bizonygatom, hogy a világból eltűntek a háborúk vagy a gyilkos szegénység, hanem azt, hogy ezek a traumák a 21. században már másként néznek ki. És ha nem tudatosítjuk ezt a változást, akkor pont olyan értetlenkedve nézzük majd a világot, ahogy Európa figyelte a 2015–2016-os menekülthullámot. A kontinensen nem csak az okozott sokkot, hogy rövid idő alatt több mint egymillióan érkeztek hozzánk. A decens európai polgárok azért sem tudták hová tenni a jelenséget, mert a menekültek nem az elvárásaik szerint néztek ki – úgy tudták, hogy rongyosak, nincstelenek, a gyerekeik pedig pókhassal, éhezve vonszolják magukat. Hiszen mindannyian láttuk az etióp éhezésről vagy éppen a vietnámi háborúról szóló dokumentumfilmeket. Híres fényképek egész sora égette az agyunkba ezeket az eseményeket.
Eszembe jutottak a satilai tábor menekültjei. Volt mobiltelefonjuk, sokan egyetemet végeztek, tiszta ruhákat viseltek. A nyugati elképzeléseinkbe mindez azonban nem illett bele: hogyan lehetne már menekült egy baseballsapkás, Nike pólós srác?
Miközben a sivatagi por a lábaim körül kavargott, logikusnak tűnt a gondolat: nem a menekültek próbálják átverni a nyugati embert, hanem mi felejtettük el frissíteni a tudásunkat. Ráadásul nem csak a menekültekkel kapcsolatban. Ugyanilyen megrökönyödést vált ki, amikor kiderül, hogy Kína jobb és pontosabb eszközöket gyárt, mint a fejlett világnak nevezett régió. Hogy történhetett ez meg? Kína az olcsó és hamisított termékek országa, nem? És hogyan vezetheti a világot az orránál fogva Oroszország, amikor róluk meg köztudott, hogy szegény és széteső hatalom?
A 21. század legfrissebb trendjéhez csatlakoznék, ha ezek után levonnám a következtetést: a demokrácia, a piacgazdaság és a jogbiztonság fatális tévedés volt. Pont az ellenkezőjét gondolom. A demokrácia, a piacgazdaság és a jogbiztonság annyira remekül működnek, hogy jó időre megvoltunk anélkül is, hogy figyelnünk kellett volna rá, mi történik körülöttünk a világban. Nem a demokráciát kell leszerelni, hogy helyette öntelt és cezaromániás diktátorok kezébe adjuk a kormányt. Egyserűen újra le kell tekerni az ablakot, hogy kinézzünk rajta. Mert, ha a sötétített üveg mögött, a légkondicionált autóban egymástól kérdezgetjük az irányt, annak csak az lehet a vége, hogy eltévedünk.

188. oldal

(…) A meleg, őszi délutánon a város minden rétege elvonult előttem. A panoráma viszont nagyon más volt, mint Bejrútban. Némi töprengés után jöttem rá, hogy a gyerekek hiányoznak a képről. Bejrútban nem babakocsikban toltak büszke anyukák egy-egy csecsemőt, hanem gyerekek töltötték ki az utcákat faltól falig, és ebben a zsibongó, izgága tengerben evickéltek a felnőttek. Budapest felől nézve a fejlődő világ olyan volt, mint egy hatalmas óvoda. A Közel-Kelet perspektívájából pedig úgy tűnhetett, hogy az utcáinkon idősek felvonulása zajlik.
A tejeskávé megemelte a pulzusomat. Nem lehet, hogy a fejlett világot elözönlő nosztalgiahullám összefügg azzal, hogy a nyugati társadalmunk java része 50 év felettiekből áll? Ezek a generációk nehezen követik a 21. századi élet és technológia őrült tempóját, és ez nem az ő hibájuk.
Érthető, ha az ötvenes-hatvanas években vagy még korábban szocializálódott nemzedékek nem érzik jól magukat a globalizált világban. Nehéz szembenézni a helyzettel, hogy már nem a szomszéd város jelenti a konkurenciát, hanem a másik kontinensen egy olyan ország, amiről eddig csak annyit hallottak, hogy ott kedves bennszülöttek árulják a szuvenírt. Ezeknek a generációknak kihívás, hogy fiatal és rugalmas külföldiek költöznek a szomszédba, akik látványosan jobban boldogulnak náluk. Nem meglepő, hogy tömegek vágyódnak vissza abba a korba, amiben felnőttek.
A fejlett világ tragédiája, hogy éppen a kiábrándult, dühös és nosztalgiába menekülő generációk teszik ki a szavazók java részét. A sikerre vágyó politikusoknak pedig nyilvánvalóan megéri hamis időutazást kínálni azoknak, akik menekülnének a valóság elől. A rendszer adott volna hozzá, hogy a fejlett világban megbirkózzunk a globalizációból adódó problémákkal, a nyugati választópolgárok nagy hányada azonban nem kér az egészből.

198. oldal

Hogy van az, hogy miközben a tudásvágy ékes példájaként emlegetjük, ha egy európai srác el akar utazni Párizsba, Barcelonába vagy New Yorkba, mert érdekli a világ, furcsálljuk, ha valaki ugyanezt mondjuk Pakisztánból akarja megtenni, és olyan módon, ahogy erre lehetősége van?

2. fejezet

A diktatúrákat elsősorban nem a fegyverek tartják életben, hanem az információ kontrollja.

11. fejezet

Életemben először fordult elő, hogy egy összeesküvéselmélet hívő a kérdéseimre nem elnémult, hanem hajlandó volt végiggondolni azt, amit állít. Világossá vált, hogy ez az ember azért tartja nyilvánvalónak a titkos háttérhatalom működését, mert nem tudja elképzelni, hogy jómódú német állampolgárok önszántukból lecseréljék az összkomfortos otthonaikat egy szűk hajókabinra, jól fizető munkájuk helyett pedig azzal foglalatoskodjanak, hogy rongyos feketéket mentsenek a vízből. Mindezt ráadásul ingyen.
Végül is érthető. Líbiában hét éve a napi túlélés a kérdés, előtte pedig 40 év dikatatúra tette küzdelmessé az életet.

239. oldal

„Megmagyarázom neked, hogy megy a csempészet. Vannak a feketék. Szegények azok, nincs pénzük, azért jönnek. A sivatagban nincs igazi határ. Aki fizet a csempészeknek, az átjöhet. Így jönnek át a fekete sivatagon keresztül, autóval. Itt északon, a városokbanvan munka. Fél-egy évig dolgoznak, összegyűjtik a pénzt, amivel aztán indulnak tovább Európába.”
…
„Az embercsepészet úga működik, hogy vesznek egy gumicsónakot. Aztán a líbiai ember elmegy azokra helyekre, ahol a feketék laknak, és mondja nekik, hogy aki akar a hajóban utazni 1000 dollárt fizet nekem. Aztán a csónak vissza sem jön. Megmutatja az egyiknek, hogyan kell közlekedni a csónnakkal a tengeren.”
…

251. oldal

Egyértelmű volt, hogy az interjúim már rég nem a menekültválságról szólnak, sokkal arról a beláthatatlan különbségről, ahogy mi látjuk a világot Európából, és ahogy a kontinens határain kívül, a hideg betonpadlókon kuporgó emeberek gondolkodnak. A fejlett világból kitekintve teljes őrültség, ha valaki az életét dobja be tétként, hogy ne 250, hanem 700 dollárt keressen. Miközben talán nem is a pénzről van szó – lehet, hogy a keresetből megvásárolható számára a házasság rangja. Lehet, hogy valami olyan vágy hajtja az embereket, ami a mi 4G-vel ellátott közegünkben fel sem foghatunk.
…
Annyira elbeszélt egymás mellett a Foldközi-tenger két partján élő kultúra, hogy a kérdés inkább az volt, hogyan értsünk szót egymással. Meg tudjuk érteni miért vállalják a fulladásos halál kockázatát hétköznapi emberek százezrei? És meg tudják érteni a csónakban ülők, hogy milyen értékeket kínál számukra az a világ, amit YouTube videók és pankrációs tévéműsorok alapján képzelnek el?

259. oldal

Az önkényeskedést a kormány a választóknak a boldog régmúltba vágyódás kampányával adta el, ami a kultúrális homogenitást hangsúlyozta. Magyarország mindig is a magyaroké volt, úgyhogy most se jöjjenek hozzánk migránsok. Hiába írták le a szakemberek, hogy a homogén Magyarország sosem létezett, hiszen a Kárpát-medencét a tatár és a török hódítás többször is elnéptelenítette, és csak a magyaroknálnagyobb számú sváb, rác, tót, zsidó, ruszin, cigány, horvát és román betelepítésével lett újra működőképes az ország, vagy hogy a muszlimokkal való kapcsolat egyáltalán nem szokatlan errefelé, és pont 150 éves gyakorlatunk van benne, a tények sokkal unalmasabbak voltak, mint a pártvezérek lobogó szólamai.
A politikiai nosztalgia azonban nem magyar sajátosság, hanem világjelenség volt.
De mi hajtja a globális nosztalgiát? Először a Brexit kapcsán, majd Irakban képedtem el a világ bizarr fordulatán, amikor bevetés előtt a reggeliél azzal szembesültem, hogy Donald Trumpot tényleg megválasztották amerikai elnöknek.Akkor a tojásrántotta és a híg kávé felett arra jutottam, hogy éppen a civilizáció remek állapota miatt viselkedünk ilyen furcsán. Amikor az emberek egy jelentős részének már nincs közvetlen tapasztalata az éhezésről, háborúról, vagy nyomorról, akkor elkezd úgy viselkedni, mintha ezek a vívmányok természtes velejárói lennének. És ha ezekért nem kell erőfeszítéseket tenni, az időnket akár fordíthatjuk arra is, hogy kalandot ígérő kortesbeszédek közt válogassunk.

197. oldal

..A panoráma viszont nagyon más volt, mint Bejrútban. Némi töprengés után jöttem rá, hogy a gyerekek hiányoznak a képről. Bejrútban nem babakocsikban toltak büszke anyukák egy-egy csecsemőt, hanem gyerekek töltötték ki az utcákat faltól falig, és ebben a zsibongó, izgága tengerben evickéltek a felnőttek. Budapest felől nézve a fejlődő világ olyan volt, mint egy hatalmas óvoda. A Közel-Kelet perspektívájából pedig úgy tűnhetett, hogy az utcáinkon idősek felvonulása zajlik.

198. oldal