Melankólia 18 csillagozás

Földényi F. László: Melankólia Földényi F. László: Melankólia Földényi F. László: Melankólia

„A ​test és lélek, illetve az egészség és a betegség viszonyának gyökeres átértékelése szükséges ahhoz, hogy a melankóliának, ennek az utóbbi évszázadban egyre inkább háttérbe szorított fogalomnak visszaadhassuk az őt megillető jogait. A romantika korában kezdődött el a fogalom köznapi és orvosi értelmezésének meghasonlása, és ebben jelentős szerepük volt maguknak a romantikusoknak is. A melankóliát halálba vezető élettechnikává fokozták, márpedig a közvélemény ezt nem fogadhatja el. A társadalomnak nem lehet épeszű tagja az, aki elébe szalad a halálnak, mintegy kihívja maga ellen, és mivel a melankóliában ott lappang a halálvágy is, az elmebetegségek egyre szigorodó rendszerébe kell besorolni.”
– Talán nem túlzás azt állítani, hogy Földényi F. László Melankólia című könyve éppen e fogalom leszűkítő, modern kori értelmezése ellenében született meg. a szerző az európai kultúra kétezer éves történetét vizsgálja úgy, hogy nincsenek előre gyártott, kész válaszai, hanem a… (tovább)

>!
Kalligram, Pozsony, 2015
376 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155454752
>!
Kalligram, Pozsony, 2003
374 oldal · ISBN: 8071495700
>!
Akadémiai, Budapest, 1992
284 oldal · ISBN: 9630560984

1 további kiadás


Enciklopédia 6


Kedvencelte 8

Most olvassa 4

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 22


Kiemelt értékelések

>!
Szultan_11
Földényi F. László: Melankólia

Most olvastam. Nagyon megfogott ez a literás interjú:

"A témaválasztás személyessége és a személyes hang is elüt a korábbi könyvektől. Könnyen adta magát ez az esszéhang? Mennyiben lenne más az előzetes fogalmi kutatómunka nélkül?

Nem volt előzetes fogalmi kutatómunka. Sőt előzetes kutatómunka sem volt. Tudtam, milyen könyvet akarok összeállítani, de egyáltalán nem ragaszkodtam egy előzetes elgondoláshoz. Nem elméletek mentén akartam előre haladni. Tudom, könnyű belefeledkezni valamiféle éppen divatos, tetszetős elméletbe, de ha az embert egzisztenciálisan megérinti valami, akkor ezek az elméletek semmiben nem tudják őt segíteni. Szándékosan patetikusan fogalmazva: nem veszik le a válláról a létezése terhét. Így azután a könyvet összeállítva majdnem a szabad asszociációkra hagyatkoztam, engedtem, hogy a sokszor ellenőrizhetetlen érzések jelöljék ki az irányokat. Egyik téma követte a másikat, illetve vezetett tovább a következőhöz. Némelyik téma kidolgozása közben persze szükség volt bizonyos kutatásokra, de nem szerettem volna, hogy ez az írás élvezetének a rovására menjen. Az élvezet ebben az esetben azt jelentette, hogy igyekeztem magamra figyelni, nyíltan vállalni azt, hogy ha ránézek valamire, akkor vállaljam, hogy azt igenis személy szerint én látom ilyennek, s egy pillanatig se áltassam meg magam azzal, hogy valamiféle általános alany nevében beszéljek. Más könyveimben is igyekeztem egyes szám első személyben nézni a tárgyat, amiről éppen írtam. A jelen esetben azonban gyakran megszólalni is egyes szám első személyben szólaltam meg. Így remélhetőleg nemcsak magamat nem áltatom, hanem az olvasót sem.

Posztmodern elméletekről, alkotói és mainstream filmekről is ír a szövegeiben (többek között Tarantino vagy Lynch filmjeiről is), s az a véleménye, hogy leegyszerűsítés az, ha a metafizikai kérdéseit a posztmodern idézőjelei között tárgyaljuk. Miért baj és mindenképpen baj-e az, ha a művészet idézőjelben foglalkozik azzal a kulturális hagyománnyal, amit metafizikának nevez, nevezett? Mi az, ami elveszett ebben a fogalmi cserében?

Az idézőjelekkel nincsen gondom. Kubrick vagy Haneke is idézőjelekkel látják el a filmjeiket, miközben az európai kultúra nagy metafizikai kérdésit boncolgatják, Anselm Kiefer is a festményeit. Azzal van gondom, ha az idézőjel válik kizárólagossá. Tarantino vagy David Lynch vitathatatlanul a nagyok közé tartozik; de abban is nagyok, hogy miközben látványosan hagyományos metafizikai kérdéseket feszegetnek, ezeket bravúrosan rántják vissza a nem-metafizika szférájába és alakítják egydimenzióssá. Az áramvonalasság a legfőbb parancs – amivel kimondatlanul is a filmipar elvárásainak tesznek eleget. Ahogyan egyébként az áramvonalas regények a könyvipar, az áramvonalas festmények pedig a művészeti piac elvárásainak. Nincsen ezzel semmi baj, nyilvánvalóan az ilyesmire is szükség van – és mindig is igény volt. A gond az, ha ez válik követendő mintává. Márpedig évtizedek óta ennek lehetünk szemtanúi. Az úgynevezett midcult kultúrája vált uralkodóvá, ami úgy tesz, mintha… Ez a kokettálás kultúrája. Mit jelent ez? Olyan illúziót táplálni a közönségben, mintha az élet fontos kérdéseivel szembesítenék őt, noha alapjában véve éppen elterelni akarják erről a figyelmét. De hát, hadd hangsúlyozzam, nincsen ezzel semmi bajom – legfeljebb untat, amikor ilyesmivel traktálnak s ennek nagyságáról próbálnak győzködni. Hitchcock Psychója után miért nézzem meg Gus van Sant Psycho-remake-jét? Vagy Antonioni Éjszakája után Paolo Sorrentino Nagy szépségét? És Dosztojevszkijt még ma is ezerszer inkább kortársamnak tartom, mint sok-sok kortársamat.

http://www.litera.hu/hirek/foldenyi-f-laszlo-77829

1 hozzászólás
>!
ddani P
Földényi F. László: Melankólia

Fontos könyv(em), lesz ennek sokféle olvashatósága. De (a fülszövegre támaszkodva: ott van annak, akit illet) hogy nekem ez hogy.
Régóta figyelem már, hogy itt körülöttem van egy olyan kultúránk, ahol a (nevezzük szakszerűen!) 'negatív' érzelmek eleve minősítve vannak, másképp csak alig lehetnek jelen az emberben, és az emberek közötti megnyilvánulásként*. Hogy ne legyen ab ovo az ember szomorú, dühös, ijedt, idegenkedő, elkeseredett, ne legyen olyan negatív, de ha már megtörténik a baj (és megtörténik), akkor semmiképp ne legyen olyan alapból, semmiképp ne tartósan, ne habitusképp. Hacsak nem a művészetben, ahogy ez a könyv is művtöris-filoszos apropóból nyúl hozzá a témához, és ez így nagyon jó. Mégis, engem leginkább az érdekelt, amit bőven kifejt a szerző a melankólikus művészek korról korra át- és átalakuló filozófiai és társadalmi narratívájáról. Hogy mit jelentett egy melankólikus ember, és alkotó, az akkori esztétika és etika, közgondolkodás, orvostudomány, társadalmi megítélés szerint.
A szöveg sűrű, igényes bölcsész-szöveg** és néha nehezen olvastam, a vége felé már hosszúnak tűnt, de aztán belement még az orvosi-pszichiáteri problematikába is mélyebben, ami izgalmas volt. Viszonylag sok idézetet is kiírtam (lásd ott) és nagyon is felszabadító volt, hogy ennyire nagy tere van annak, hogy a melankólia*** hogyan és miért tekinthető betegségnek, depressziónak, egyáltalán: megoldandó, felszámolandó problémának; vagyis hogy nem kell annak tekintenem. Nem kell diagnosztizálnom, definiálnom, megfelelőbbé tennem, egyáltalán: hogy van és lehet ilyen. Hogy ez is lehet működőképes, perspektívákat nyitó, tágas identitás.
Összességében olyan érzés volt, mintha ennek a hosszú és szerteágazó monográfiának sok darabjában magamra ismerhetnék (sokban pedig nyilván nem), és nekem az marad itt a legizgalmasabb kérdés, hogy ha már létezik ez a marginalizált, elszigeteltségre és peremlétre hangolt létforma, akkor talán van nekem mégis a világon egyfajta törzsem, hátországom.

*Talán eleget is olvastam már a pszichologizáló, önsegítő vonalon, bár ennek a Földényihez pont kevés köze van – de persze van, mert olvasat!
** amitől, miután magam végül nem lettem pedigrés Bölcsész, de sokat kínlódtam mielőtt, hát szóval irtózom kissé, de itt nem volt vele gond, mert annál sokkal érdekesebb a téma.
*** melankóliám, stb

>!
Klára_Bujdosó
Földényi F. László: Melankólia

A melankólia értelmezését kitágító, szép, felaszabadító esszékötet.

>!
Glosep
Földényi F. László: Melankólia

Nagyszerű könyv, Földényi tájékozottsága irigylésre méltó. Lenyűgöző, hogy milyen jártassággal ír különböző dolgokról, legyen az görög kifejezések etimológiája, középkori teológia, asztrológia, reneszánsz festészet, újkori filozófia vagy modern pszichiátria. Hab a tortán, hogy gyakran szépirodalmi példákkal is kiegészíti a szöveget.

Helyenként egy kicsit nehezen tudtam követni, de valószínűleg csak a tárgyalt témával kapcsolatos tudásom felületessége miatt. A nyelvezete ritkán száraz, helyenként szinte költői. Könyvtári példánynak ugrottam neki, de az első fejezet után gyorsan rendeltem egy sajátot, hogy kedvemre jelölgethessem a legjobb részeket, amik miatt biztos sokször elő fogom még venni.

>!
SignorFormica
Földényi F. László: Melankólia

A fogalom kiváló monográfiája. A szerző körüljárja, feltárja a fogalom filozófiai, életművészet-beli kalandját a kezdetektől napjainkig. Kitér arra, hogyan mutatja meg magát a műalkotásokban és a történelemben.


Népszerű idézetek

>!
Carmilla 

Mazochista élvezettel adja át magát a melankolikus a szomorúságnak: mindig van a léleknek egy olyan tartománya, ahová senkinek nincsen belépése. E tartomány „befelé” tágul; minél erősebb a külső szorítás, annál kijjebb tolódnak a belső határok.

Kapcsolódó szócikkek: szomorúság
>!
n P

A tudás az elmúlás hírnöke; minél nagyobb a tudás, annál erősebb a megsemmisülés szüntelen érzése.

169. oldal

>!
Carmilla 

A zene megédesíti a melankóliát, azaz a melankolikus ember a zenében talál rá igazán önmagára.

Kapcsolódó szócikkek: melankólia · zene
>!
n P

Az embernek elemi élménye a lét; de a semmisülés gondolatától a semmi is élményszerűvé tud válni számára. Sőt minél inkább az, annál kevésbé képes elkülöníteni a kétféle élményt.

127. oldal

>!
Zálog

Életünket eltérő, összehasonlíthatatlan, egyszeri módon éljük végig, és nincsen két ember, akiben egyenlő arányban oszlana meg a homály és a tisztánlátás, a határtalanra irányuló vágy meg a végső esendőségre kárhoztatott létezés. És – itt újra int a melankólia – ez a feltétele az életnek, de a halálnak is. Nem a gyengeségbe és nem az erőbe, nem a tisztánlátásba és nem a homályba halunk bele, hanem abba, hogy mindegyik hiánya a másiknak és beteljesülése önmagának.

11. oldal

>!
Carmilla 

A szerelem nem kapcsolat, hanem egyoldalú irányulás. Minden kapcsolat feltételez egyfajta tárgyiasságot, a szerelem esetében viszont még a tárgy sem „igazi” tárgy, hanem hit, illúzió. A szerelmes ezért szükségképpen magányos, és a szenvedés mellett ez melankóliájának másik előidézője.

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
>!
Carmilla 

A melankolikus egyszerre fél a világtól és önmagától: fél minden bekövetkező eseménytől, mert a keletkezést és a változást csakis születő halálnak tudja látni, de fél önmagától is, mert tudja, hogy a napok előrehaladtával ő maga fog mindent egyre jobban elrontani, hogy végül a meghalással egész életét jóvátehetetlenül elrontsa. A melankolikusok gyakori öngyilkosságának oka a türelmetlenség: a melankolikus halálba torkolló útnak látja az életet (láthatná-e másnak?), ahol minden lefelé lejt (insufficientiaérzés). Az öngyilkosságnak nincsen konkrét kiváltó oka: egyetlen oka, ha ezt annak lehet nevezni, az élet.

Kapcsolódó szócikkek: öngyilkosság
>!
ddani P

Nincs nagyobb és természetesebb erő, mint az önsorsrontás, amely a szerelmest jellemzi.

209. oldal

1 hozzászólás
>!
Carmilla 

A melankolikusok példája azt mutatja, hogy elfordulnak a világtól, a civilizáció mindmegannyi rögzült eredménye kérdésessé válik számukra, a tudás, az éleslátás vitathatatlan képessége pedig a magányos, a közélettől visszahúzódó ember birtokába kerül.

>!
lillae

A klasszika: hit, hogy van célja az életnek, a létezésnek, a világmindenségnek vagy bármi egyébnek. A klasszikusok többnyire megöregszenek – testüket is, lelküket is megóvták, azaz öntudatlanul is valaminek a szolgálatába álltak. A romantikusok senkit sem akarnak szolgálni; nem azért mert lázadók, rebellisek vagy gőgösek, hanem azért mert semmit sem látnak, amit szolgálni lehetne. A romantikusok előtt szakadék tátong, és legfeljebb csak ezt szolgálhatják – akár életük elvesztése árán is. A romantika a szó legszorosabb értelmében vett közöny – s mivel elsősorban nem az emberek, hanem az ember érdekli, a politika iránt is közömbös.

186. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Morsányi Bernadett: Egyedül szembejövet
Dobai Péter: Angyali agresszió
Szabolcsi Miklós: A clown, mint a művész önarcképe
Salyámosy Miklós (szerk.): Kultusz és áldozat
Hatvany Lajos: Utak, sorsok, emberek
Somlyó György: Philoktétésztől Ariónig I-II.
Lukács György (szerk.): Magyarok a kultúráért
Erdély Miklós: Művészeti írások
Ládi István: Mozihétköznapok
Nemes Károly: Jean-Luc Godard