Az ​ész álma 4 csillagozás

Földényi F. László: Az ész álma

Az Európa-szerte elismert esszéíró, Földényi legújabb kötetében a korszellemmel foglalkozik. A korszellem, mint kultúripar azt is integrálja, ami támadja őt. Sőt: mintha éppen azt részesítené előnyben, ami nem engedelmeskedik neki. Ahogyan manapság leginkább azok a művek számíthatnak arra, hogy bekerülnek a világ nagy múzeumaiba, amelyek nyíltan támadják a múzeum eszméjét, a korszellem is azt keresi, ami ellentétes vele. A kötet írásai jórészt megjelentek már németül, angolul, spanyolul és hollandul is.

>!
Kalligram, Budapest, 2008
450 oldal · ISBN: 9788081010514

Enciklopédia 7

Szereplők népszerűség szerint

Heinrich von Kleist


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 9

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Földényi F. László: Az ész álma

Harminchárom esszé, amit nem tanácsos egyszuszra elolvasni. Mivelhogy elég tömények, és eldugíthatják az ember agytekervényeit.

Ezt erényként, nem pedig hibaként említem. A szerző minden mondatán érződik – egyfajta filozófiai jéghegy-elv gyanánt –, hogy további öt-hat mondat rejtőzik a leírt mögött, ami szintén papírra (azaz manapság már: file-ba) kerülhetett volna, és nem is hígítja fel a mondanivalót. Szóval: imponáló és érezhető a mögöttes tudás.

A kötet másik erénye, hogy – filozofikus, filológiai vagy esztétikai fejtegetései során – a szerző csak mérsékelten használja a szakzsargont, és a nem bölcsész bennfentesek számára is jól érthető. Persze az akciófilmek emlőjén nevelkedett tévénézők bizonyára fennakadnának rajta, de ők amúgy sem igen akadnak rá…

Az írások öt nagy csoportra lettek felosztva, de a csoportosítás nem jelent szigorú téma szerinti kategorizálást – az egyes részek között vannak áthallások.

Az első csoport (Európa belső hídjai) földrészünk (vagy ha úgy tetszik: félszigetünk) kulturális gyökereit, transzcendentális tradícióit veszi szemügyre, és egyben védelmébe. Ha ez a mondatom valakit megrémítene: nincs rá oka. Az esszék világosak, pontos mondanivalóval – a közös európai kulturális örökség egyes jellemzőit mutatják be, s felhívják a figyelmet arra, hogy ezek a globalizálódó és sekélyesedő kulturális világpiac áldozatául eshetnek.

A második csoport (Az Egész árnyéka) általános érvényű irodalmi, képzőművészeti témákat boncolgat. Személy szerint különösen érdekesnek találtam a Kleist halálával kapcsolatos esszét, illetve a vakság művészeti megjelenéséről szólót.

A harmadik csoport (Mindörökké Dada) képzőművészeti kiállítások ürügyén indul (a címadó írás hatására el is határoztam, hogy jobban utánanézek a dadaistáknak), hogy aztán eljusson Lars von Trier nőalakjainak elemzéséig, illetve egy nagyon szép Hamvas Béla-tanulmányig.

A negyedik csoport (Magyar észjárás) európaiságunk és különbözőségünk aspektusait vizsgálja, elég szerteágazó tematikával – szinte minden darabja nagyon tetszett. Külön felhívnám a figyelmet a Szögesdrótok című esszére, mely talán aktuálisabb ma, mint 2004-es megírása idején…

Végül az utolsó csoport (Duna-parti gondolatok) lokálpatrióta jellegű írásokat közöl, köztük a számomra különösen kedves A Balaton partjánt. Ám a lokálpatriotizmus nem szűkül magyar témákra: ugyanilyen optikával veszi szemügyre Hollandia tájait, illetve New York-ot.

Magasröptű, mégis közérthető írások – egy olyan fehérek közt európai szerző tollából, aki ráadásul magyar. Érdemes lenne többeknek olvasniuk…

vargarockzsolt>!
Földényi F. László: Az ész álma

„Éber, lassú tekintet pásztázza az európai kultúrát” – írta egy kritikus* a könyvről, és ennél szebben és pontosabban nem is lehetne megfogalmazni Földényi F. László esszéinek szemléletét. Ez az éberség Hamvas Bélát idézi, aki szerepel is a könyvben, olyan nevek mellett, mint pl. Lars von Trier, Hermann Nitsch, Halász Péter, Duchamp, Goya, Nádas és Esterházy.
Csodálatosan gazdag könyv, rengeteg vitatható gondolattal, ugyanakkor maximális igényességgel és hitelességgel.

*Milián Orsolya (revizoronline)


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

Érdekes, mindig mások halnak meg, jegyezte föl közel száz esztendővel ezelőtt Kosztolányi Dezső. Másként is meg lehet ezt fogalmazni – s ez legalább olyan érdekes –: minél tovább élünk, annál több halált látunk, egyetlen egyet kivéve: a sajátunkat. […] Sőt, mintha eleve ez lenne mások halálának a rendeltetése: hogy beépüljön abba a hatalmas érvrendszerbe, az okok és okozatok rettenetesen bonyolult hálójába, amely az életet fenntartja, és sérthetetlennek látszik. […]
Akadnak halálok, helyesebben halálesetek, amelyek nyomán átmenetileg mégis fölfeslik ez a háló. […] Az európai kultúra történetében találkozni néhány ilyennel – gondoljunk Szókratész, Empedoklész, Jézus vagy Seneca halálára. Heinrich von Kleist halála is ide tartozik. […] Kleist, akár egy rakétát, a saját halálát fellőtte a kultúra egére, amely azóta ott kering, örök képként, ronthatatlan formaként.

Kleist meghal és meghal és meghal. 108-109. oldal

vargarockzsolt>!

A hazai festészet alig két évszázada nevezhető csak magyarnak. De azzal, hogy magyarnak kezdte nevezni magát (s levált az osztrák, német vagy olasz festészetről), kezdetét vette az elszigetelődése is: belesüppedt saját nemzeti romantikájába. A XIX. század elejétől kezdve a magyar festészetet éppúgy az elzárkózás jellemezte, mint az irodalmat vagy a színházat. S minél elzárkózóbb lett, annál büszkébb volt saját kiválasztottságára.
[…]
Egy olyan országban, ahol a társadalmi együttélés Nyugat-Európára jellemző demokratikus szabályai nem alakulhattak ki, és ahol a huszadik század közepéig érezhető a feudális társadalmi struktúra jelenléte, ott a művészetekre is természetellenes teher nehezedett. Nekik, elsősorban az irodalomnak és a képzőművészetnek kellett megteremteniük a hiányzó politikai nyilvánosságot és pótolniuk annak intézményeit. A festmények vagy költemények Magyarországon majdnem ugyanazt a szerepet játszották, mint Nyugaton a népszavazás vagy a parlamentáris demokrácia.

A magyar képzőművészet szabadságharca 344-345. oldal

vargarockzsolt>!

Európa. Talán már az eddigiekből is kiviláglik, hogy Európa számomra olyasmit jelent, ami túl is mutat Európán. Amikor Trujillóból továbbutaztam Córdobába, az ottani ősi zsinagógába belépve Nietzsche szavaira gondoltam: „A legsötétebb középkorban, midőn az ázsiai felhőréteg sűrűn ránehezedett Európára, a zsidó szabadgondolkodók, tudósok és orvosok voltak azok, akik a felvilágosodásnak és a szellemi függetlenségnek a zászlaját a legsúlyosabb személyes szorongatottság közepette is magasra tartották és Európát megvédték Ázsiával szemben… Ha a kereszténység mindent elkövetett, hogy a nyugatot keletiessé tegye, úgy a zsidóság sokat tett azért, hogy ismét visszaváltoztassa nyugativá.” Az Európát védő zsidókról viszont eszembe jutnak a magyarok, akik valamikor szintén Európát védték, „a legsúlyosabb személyes szorongattatás” közepette föltartóztatták a törököt, s ezzel a kereszténység védőbástyájának dicsőséges, bár korántsem hálás szerepét vállalták. Európa keleti felében a népvándorlások során a Kárpát-medencében rekedt magyarok védték Európát az ázsiai túlerőtől; a nyugati végében pedig a Közel-Keletről érkezettek tartották fenn és hagyományozták tovább a görögség szellemét.
És ezzel, a zsidók és a népvándorlás mellett kimondtam a harmadik bűvös szót is, amelynek említése nélkül Európáról nem lehet érdemben beszélni: a görögség. Szűcs Jenő gondolatait idézve: a görögök a mérték eszméjét dolgozták ki, s tették a mai napig egész Európára nézve kötelező erejűvé. A másik nagy hagyomány a zsidóké, akik az egyetemes erkölcs fogalmát és gyakorlatát honosították meg. A zsidó-keresztény erkölcs és a görög mérték azonban önmagában szikár és merev világot eredményezett volna, ha harmadik elemként nem kapcsolódik hozzájuk a dinamizmus, amely a népvándorlások sok évszázados története során lett a földrész meghatározó és maradandó jellemzője, és amely ugyancsak megkülönbözteti Európát a többi földrésztől. Európa legfőbb jellemvonása azóta is a végtelen sokrétegűsége.

Európa belső hídjai. 13. oldal

3 hozzászólás
vargarockzsolt>!

A kollektivizmus mélyén ott a kirekesztés vágya: ami egyetemességre törekszik, az óhatatlanul zárójelbe teszi, semmisnek tekinti, és akár elpusztítani is akarja azt, ami az egyéni boldogulás pártján áll.

Boldogság és melankólia avagy időszerűtlenségük dicsérete. 47. oldal

vargarockzsolt>!

Tudjuk jól, hogy a gyermekek félelmére a felnőttek hogyan reagálnak: többnyire mosolyognak, s a félelmét indokolatlannak tartják. Ami a félelem tárgyát illeti, többnyire igazuk van. Ám a felnőtt mosolya számomra legalább olyan félelmetes, mint a kisgyermek félelme. Mert a mosoly éppen azt nem akarja észrevenni, amit a gyermek megtapasztal: a határtalant, a feneketlent, a megbízhatatlant. Vagyis azt, ami az élet bármely pillanatában előtörhet és örökös fenyegetésként kísért mindenütt. „Ki a gyermek hitén mulat, / Gúnyolt lesz vénen s hant alatt” (Kálnoky László ford.), írta az angol költő, William Blake, figyelmeztetve a felnőttet a gyermeknek erre a különleges érzékenységére. A gyermek félelme: a reménytől, vagyis a bizalomtól megfosztott hit. Ezért elviselhetetlen.

„…Csak a bolondok nem félnek semmitől sem…” Félelem és szabadság. 66-67. oldal

vargarockzsolt>!

Nagy jelképként tornyosodik elénk Kleist halála. Nem ő lett a halál foglya, hanem a halál lett neki kiszolgáltatva. Halálával bebizonyította, hogy az emberben van olyan rejtett tartalék, amely fölött a halál soha nem lehet úr – még akkor sem, ha e tartalék a halál segítségével bukkan is napvilágra. Az európai kultúrában azok a halálesetek váltak reprezentatívvá, amelyek e tartalékról adtak tanúbizonyságot. Hogy mi ez a tartalék? Mindig más. Empedoklész esetében az önmegváltásba vetett hit. Szókratész esetében annak bizonyossága, hogy az ember még halálában is tagja marad egy közösségnek – a legszemélyesebb gesztusa is mérceként szolgálhat. Jézus esetében annak bizonyossága, senki nem azonos maradéktalanul önmagával. Seneca vagy Boethius esetében annak képessége, hogy a halált az élet részének tekintsék, s ezzel az élet kozmikus távlataira figyelmeztessenek. […]
És Kleist? A 17. századi barokk orvos-filozófus, Thomas Browne azt írta, hogy a halál mindentől meg tud fosztani bennünket, de van valami, amit még ő sem tud elvenni tőlünk: a meghalás képességét. Kleist az embernek ezt a képességét bontotta ki. A többi reprezentatív halotthoz hasonlóan ott keresett orvosságot, ahol azt a legkevésbé remélni: az ember törékenységében. Igent mondott rá. Talán ehhez kell a legnagyobb erő. Ahhoz persze nem elég, hogy az ember felszámolja a halált. De ahhoz elegendő, hogy levesse az ólomsúlyokat, és – Kleist egyik, halála előtti napon írott búcsúlevelét idézve – „vidám léghajósként” élje a hátralévő óráit.

Kleist meghal és meghal és meghal. 125-126. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Heinrich von Kleist · Sir Thomas Browne
vargarockzsolt>!

1984. január 27-én Budapesten Galántai György szobrászművész szervezésében egy kiállítás nyílt, ezzel a címmel: Magyarország a tiéd lehet. A több mint negyven magyar művész mellett tizennyolc országból közel ötven művész is elfogadta a meghívást, hogy valóban létrejöjjön az, amit a kiállítás alcíme ígért: a Nemzetközi Magyarország. A kiállítás helyszíne a Fiatal Művészek Klubja volt – az akkori magyar progresszív művészet központja. A kiállítók azonban nem csak fiatalok voltak: többen közülük már a hatvan felé közeledtek, s a magyar avantgárd vezére, Erdély Miklós is már 56 éves volt ekkor. De fiatalnak számítottak. Nem azért, mert fiatalosak voltak (persze azok is), hanem mert a hivatal és a hatóság a „fiatalság” jelzőjével bélyegezte meg őket. Ami egyben hallgatólagos ítélet is volt: még nem nőttek fel, éretlenek, nem kell komolyan venni őket. Akit pedig nem vesznek komolyan, azt, mint a neveletlen gyermeket a szobából, ki lehet tessékelni. A múzeumokból, az állami kiállítási intézményekből (galériák ekkor Magyarországon még nem léteztek), ki lehet rekeszteni őket az állami mecenatúrából, meg lehet tagadni tőlük a műtermet, meg lehet fosztani őket mindenfajta megélhetéstől, sőt el lehet venni még az útlevelüket is. Végső soron a hazájuktól is meg lehet fosztani őket. Nevezhető-e hát magyarnak az olyan művészet, amelynek lába alól kihúzzák a hazát?
A kiállítást még a megnyitó napján betiltották. Magyarország nem lehet a tiétek, figyelmeztette a tiltó határozat a művészeket, akik között egyébként nemcsak képzőművészek szerepeltek, hanem költők, zenészek és filmrendezők is. Azt a mindent behálózó hazugságot leplezte le ez a határozat, amelyet a Kádár-korszak a maga viszonylagos liberalizmusával a külföld előtt sokáig leplezni próbált. E betiltás azonban nemcsak politikai ítélet volt, hanem esztétikai is. Nemcsak a szocializmus ízlése éreztette az erejét, hanem az a mélyen konzervatív szellem is, amely közel két évszázada alapvetően meghatározta a magyar művészetet, és amellyel a szocialista ízlés könnyedén egybefonódott.

A magyar képzőművészet szabadságharca 342-343. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Erdély Miklós
vargarockzsolt>!

1997 kora nyarán egy különös lengyel kiállítást rendeztek Budapesten. Furcsánál furcsább szobrok népesítették be a galériát. Szobroknak is csak idézőjelben nevezném őket: ormótlan agyagtömbök, malomkövekre emlékeztető alakzatok voltak, némelyik mintha egyenesen a világűrből zuhant volna oda. Volt közöttük egy emberfej is, Janusz Kaszlikowski műve. […]
Volt benne valami nem emberi: szorongató volt. De nem úgy, ahogy például Paul Klee emberábrázolásai szorongatóak; ez a szobor attól volt szorongató, hogy hiányzott belőle egy olyan minőség, amely nélkül igazából még szobornak sem nevezhető. Mi volt ez?
Mielőtt megpróbálnék válaszolni, el kell árulnom: a szobrot – miképpen a kiállítás többi művét is – süketen és vakon született emberek készítették. És ezt fontosabbnak tartom, mint azt, hogy az említett mű egy fejet akart ábrázolni. Ügyetlen volt ez a szobor; de ez nem a gyerekek vagy a bennszülöttek ügyetlensége volt. Azért tűnt alaktalannak, formátlannak, mert eleve nem tartott igényt a látásra. Hiszen aki készítette, az maga sem tudja, mi a látás. Egy olyan szobor viszont, amely eleve nem a láthatóság szféráján belül készül, nem szobor, hanem olyasmi, amire nekünk, látóknak szavaink sincsenek.

„Homályba száműzve” A vakság témája a képzőművészetben és az irodalomban 128-129. oldal

kaporszakall>!

Az irodalmat Európában a globálissá válás veszélye fenyegeti, miközben éppen ez a globálissá válás tűnik sokak szemében a legvonzóbbnak – mindenek előtt természetesen az irodalmi ipar sereghajtóinak a szemében. Mára az irodalom is a fogyasztói társadalom logikájának lett alávetve, feltartóztathatatlanul zajlik a hagyományos értelemben vett kultúra privatizációja – ami sokakat arra késztetett, hogy ezt az új privatizációt nevezzék kultúrának. És miként a piacon forgalmazott áruk többsége nem valódi, hanem mesterségesen ébresztett igényeket elégít ki, úgy az irodalom számára fenntartott helyre is egy olyasfajta irodalom nyomult be, amely mesterséges elvárásoknak igyekszik megfelelni. Pontosabban: olyan lyukakat töm be, amelyeket nem neki kellene betömnie, és a valódi emberi hiányt, a metafizika utáni eredendő emberi éhséget mesterségesen ébresztett álhiányok sokaságával takarja el. Az európai irodalom két és fél évezredes hagyományával szembefordulva a figyelmet nem az ember egzisztenciális szabadságára, a törékenységére, az őt fenyegető semmire és a halálra irányítja, hanem ellenkezőleg, éppen elterelni igyekszik róla.

Wagner, Delacroix, valamint a korabeli írók kapcsán Nietzsche azt írta Túl jón és rosszon című könyvében, hogy „valamennyien a kifejezés fanatikusai", akik „mindenáron” a hatásra törekednek. A „mindenáron” kifejezést még metaforikusan használta. Napjainkban azonban már szó szerint lehet értelmezni. S ha ezt tesszük, akkor érdemes folytatni Nietzsche jellemzését: „valamennyiüknél a tehetségük jóval felülmúlja a zsenialitásukat; ízig-vérig virtuózok, hihetetlen készségük van mindarra, ami csábító, kényszerítő, lehengerlő…; imádják az idegenséget, az exotikumot, a szörnyűt, a kicsavartat, azt, ami ellentmond önmagának.” Elegendő bármelyik európai ország éppen aktuális bestseller-listáját megnézni, bármelyik európai televízió csatornáját bekapcsolni, hogy lássuk: az irodalmat az egyszer használatos irodalom áradata, az eldobható könyvek dömpingje forgatta ki az örökségéből. Akik pedig ragaszkodnak ehhez az örökséghez, és fenn kívánják tartani a metafizikai kötődéseket, egyre inkább idegen testek benyomását keltik. Gombrowicz vagy Kertész, Milosz vagy Handke, W. G. Sebald vagy Nádas, Zagajewski vagy Noteboom, Hrabal vagy Goytisolo – lehetne sorolni persze a neveket, amelyek a népszerűségük ellenére úgy hatnak, mint az irodalmi ipar fogaskerekei közé hullott homokszemek. Bármennyien vannak is, egy bizonyos: már nem alkotnak légiót.

33-34. oldal (Európa irodalma)

vargarockzsolt>!

Ennek a szellemnek kapcsán [az európai metafizika szelleme] Metafizikai horror című könyvében Leszek Kolakowski a következő kérdéseket tette föl: „Vajon nincs-e az emberi elmében valamifajta független késztetés, amely azt a gyanút táplálja, hogy az igazán valós világ a tapintható felszín alatt rejtezik? Nem hordozunk-e magunkban valamifajta ösztönös gyanakvást, amelyet ugyan gyakran megvetett és kigúnyolt a józan, empirikus ész, de amely soha nem szunnyadt el teljesen a civilizáció hosszú története folyamán, és amely arról kíván meggyőzni bennünket, hogy az isteni szem (vagy a transzcendentális ego) egészen másképp látja a dolgokat, mint mi, és nem vagyunk örökre elzárva attól, hogy mi is részesedhessünk ebből a csalhatatlan látomásból?”

Európa irodalma. 31. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Juhász Gyula: Örökség
Pór Péter: Léted felirata
Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének
Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai
Takáts József: Kritikus minták
Fejes Endre: Gondolta a fene
Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok I-II.
Szentkuthy Miklós: Múzsák testamentuma
Jánosi Zoltán: Barbárok hangszerén
Szörényi László: Petrarca Budapesten