A ​medúza pillantása 2 csillagozás

A misztika fiziognómiája
Földényi F. László: A medúza pillantása Földényi F. László: A medúza pillantása

Földényi a misztikus pillanatokról írt könyvet, ugyanakkor meg is teremti e pillanatokat… A misztikáról szóló műalkotás (és e könyvet feltétlenül annak kell látnunk) mélyén is ott lappang az elkerülhetetlen homály, az ábrázolhatatlan, eksztatikus pillanatot csak megközelíteni lehet, újabb és újabb kísérletekkel … Földényi művei a „boldog tudomány” szellemében nem kapcsolódnak be a tudományos vitákba, irodalmi esszék a szó francia értelmében, asszociációkban gazdag kísérletek.

>!
Pesti Kalligram, Budapest, 2013
216 oldal · ISBN: 9788081017216
>!
Lánchíd, Budapest, 1990
260 oldal · ISBN: 9630278901

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

Glosep>!
Földényi F. László: A medúza pillantása

A beavatás, amire Földényi ezzel a könyvével törekszik, nálam most sajnos csak egészen apró részben volt sikeres, úgy érzem nem voltam elég felkészült rá. A fejezetek nem annyira egymásra épülnek, mint inkább ugyanakörül örvénylenek, így a szöveg nehezen emészthetősége ellenére követni tudtam a gondolatmeneteket, még ha nem is olyan közelről, hogy a sokat emlegetett villámlásszerű megértést átéljem.

A szerzőtől korábban olvasott könyvek (Melankólia, A melankólia dicsérete) könnyebben befogadhatóak és ezért élvezetesebbek is voltak számomra.


Népszerű idézetek

Zálog>!

Az ember egyszeri lény ugyan, mégis a mindenkit felkavaró lét nyilvánul meg minden porcikájában; olyasminek köszönheti az életét, ami mérhetetlenül idegen is tőle. Arcvonásai összetéveszthetetlenek, és mégis, e páratlan vonásokért a teljes kozmosz is felelős; teste kizárólag a sajátja, noha semmivel sincs közelebb hozzá, mint a fényévnyire távoli égitestekhez; hajának, körmének növekedése éppolyan esemény, mint egy csillag felrobbanása; a testéből kiváló ürülék magának az univerzumnak a nyersanyaga; és szívverésének hangja éppúgy a mindent elnyelő és kibocsátó csendből táplálkozik, ahogyan a testét kitöltő sötétség az egyetemes láthatatlanságból.

166. - 167. oldal

2 hozzászólás
Zálog>!

[Faust] Egyfelől nem vitatja, hogy a hagyományos metafizikus gondolkodás elveszítette általános érvényességét, vagyis, jóval Freud születése előtt annak ad hangot, hogy az Én többé nem úr a saját házában. Másfelől azonban nem áll ezen a ponton. […] Ő sem vitatja, hogy az „én" merő illúzió, határai meghúzhatatlanok, alig más, mint sablonok, minták halmaza, amely a mindenkori érdekek és helyzetek parancsára állandóan más és más alakzattá áll egybe. De közben egy ezzel nehezen összeegyeztethető másfajta mátrix érvényességét is elfogadja, és ragaszkodik az identitásnak az egységéhez, amely azonban nem korlátozódik az Énre. Meggyőződése szerint egyszerre szilárd és hát a személyiség és képlékeny, egyetlen arccal rendelkezik, és mégsem lehet a szemébe nézni. Vagyis – az európai kultúra szóhasználatával – a személyiség az egymást tükröző tükrök végtelen tükröződése, ám mindeközben mégis az isteninek a visszfénye.

18. oldal (Bevezetés)

Glosep>!

Egy műalkotás nem attól nyeri el az erejét, amit a költő kimond, a zeneszerző lejegyez, a festő megvesz, vagy a szobrász megmintáz, hanem attól, ami e szavakat, hangjegyeket, ecsetvonásokat és formákat körülveszi. Egy mű attól válik megragadóvá, hogy a leírhatatlan, a kifejezhetetlen és a megformázhatatlan ragadozó módjára tartja azt a szorításában. S nemcsak a művet, hanem annak a befogadóját is; hiszen egy mű annál elemibb hatást vált ki az emberből, minél inkább benne is „szóra bírja” a kimondhatatlant, ha szembesíti őt azzal, ami benne „nem emberi”.
[…]
Paradox módon a nagy mű nem azáltal részesíti a beteljesülés érzésében az embert, hogy felszámolja a mindenütt ott terjeszkedő lehetetlent, hanem hogy azt kihívja maga ellen, és annak ellenére bocsátkozik küzdelembe vele, hogy semmilyen győzelemre sincsen kilátása.

170-171

somogyiréka>!

Az esszé a lehetetlen megkísértése: annak a korlátlanságnak a felidézése, amelyben a vallásos élmény pillanataiban részesedik az ember. Nem csak attól hiteles az esszé, hogy lüktet benne az élet, hanem, hogy ennek a fenyegetettsége is sugárzik belőle. Az esszében egyetlen tűzgömbszerű pillanat terül szét idővé(..) Az esszé kísérlet: de ezt nem lehetne végrehajtani, ha közben magát az esszéistát nem kísértette meg volna valami. Az esszéista belemerül tárgyába, de közben megőrzi szabadságát. Akkor támad igény az esszé műfajára, ha annak, amiről szó esik személyes tétje van.

21. oldal

Glosep>!

Bár a posztmodern felfogás szerint az, amit Lacan „nagy Másiknak” nevezett, nem létezik, az európai kultúra két és félezer éves hagyománya szerint az ember – legalábbis amíg metafizikailag beállított lény volt – mindig is azt élte meg szentnek, ami hozzá képest tökéletesen más. […] Ez a Más, a szentségnek ez a megnyilvánulása nem közelíthető meg fokozatosan; az ember vagy beleszédül és elvész benne, vagy tudomása sincsen róla. […] Az embernek akkor van szentségben élménye, ha valami amit idegennek és meghódíthatatlannak érez, beléköltözik és megszédíti – ha a mást mint azonosat éli meg. Mindegy, hogy szenvedést tartogat-e, mint a fájdalomban, vagy élvezetet, mint például a szerelemben; ha ez a más el tud annyira hatalmasodni, hogy ellenőrizhetetlenné válik, akkor az ember a szentséget tapasztalja meg, még akkor is, ha sem akkor, sem később nem merül fel benne a szentség fogalmának a gondolata.

160

Glosep>!

Egy társadalom vagy bármely közösség a mértékeken alapulhat csak, és nem működhetne, ha nem a tartamra rendezkedne be. A pillanat uralma ezért veszélyes: ekkor derül ki, hogy az élet végső ismérve nem a közösségben való lét, és hogy minden tartam véges, sőt elenyészően rövid, ha az időtlen pillanat halálos perspektívájába kerül. A rendkívüli pillanatban lepleződik le, hogy nincs az a közösség, amely a halandóság terhét le tudná venni bárkinek is a válláról, s hogy az ember végül is senkire sem számíthat. A mértéknek és a tartamnak a világa segíti hozzá, hogy talpon maradjon; de végső elbukása mi egyebet bizonyítana, mint azt, hogy a mértéktelen, a tartam nélküli mindig is ragadozóként figyelte valamennyi lépését. Ezt próbálja leplezni minden kultúra, ezt igyekszik eltakarni – már a néven nevezéssel is – minden vallás.

197

Glosep>!

Nem támadnának az életben rendkívüli pillanatok, ha az élet maga is nem lenne egyetlen rendkívüli, pillanatig tartó villanás. Bármikor bekövetkezhet, hiszen nincs időhöz kötve; az a szeszélyes önkény igazgatja, amely mindenfajta törvényszerűséget nélkülöz. A megrendítő pillanatokban ez a szeszély árasztja el az embert; azért érzi úgy, hogy élete alapanyagára akadt, mert feltehetően annak is a szeszély a lényege. Az élet indokolatlansága lenne a legmélyebb belátás, amire ébredhet az ember? Érthetetlenné válik számára, hogy miért éppen most él, s nem korábban vagy később, s hogy egyáltalán miért jött a világra. Kapott egy életet, amit senkitől nem kért, és azután el is veszik tőle, úgy, hogy ebbe sincsen semmi beleszólása. A rendkívüli pillanatokban éppoly nyilvánvaló lesz az élet esetlegessége, mint amilyen irigylésre méltó annak a megszámlálhatatlanul sok lénynek a hiánya is, akinek sohasem sikerült megfogannia. A soha meg nem születettek közösségébe vágyik ilyenkor az ember; ez tűnik az egyetlen lehetőségnek, hogy elkerülhesse a halált, ezt a perverz örökkévalóságot.

198


Hasonló könyvek címkék alapján

Takáts József: Kritikus minták
Vasy Géza: Későmodern prózaírók
Lisztóczky László: Álmok a romokon
Fábri Anna: Az irodalom magánélete
Csoóri Sándor: Faltól falig
Bojtár Endre: A kelet-européer pontossága
Goda Gábor: Szelíd zsoltárok
Csűrös Miklós: Pokoljárás és bohóctréfa
Morsányi Bernadett: Egyedül szembejövet
Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor