Rendkívül gazdag ismeretanyagot halmoz fel a kötet a témában. Annyira sokat, hogy átlagos olvasó a tizedét sem képes megjegyezni egyszeri olvasásra, én legalább biztos nem. Egy fia konkrétumot sem tudnék most mondani, szűk két héttel a befejezés után. Ad viszont átfogó képet az 1915-ös események megértéséhez, és feltárja azt is, miért lehet a kérdés még ma is tabutéma, a tilalom megszegése pedig törvény által büntetendő cselekmény Törökországban. Azt is megértjük, miért kavar még mindig, jobb esetben vitát, rosszabb esetben politikai konfliktust a genocídium említése a tudomány és a politika világában egyaránt.
Ajánlom mindenkinek a könyvet, akit érdekel a téma. A komor témához képest jó stílusú, helyenként kimondottan olvasmányos, és még az is előfordult, hogy elnevettem magam olvasás közben. Tudni kell azonban, hogy van két komoly hibája:
Az egyik az, hogy ezzel az irgalmatlan mennyiségű információval szinte lehetetlen bánni. Fleschnek sem sikerült, de tényleg ember legyen a talpán, aki ezt áttekinthetően rendszerezni akarja. Pedig jól indul. Tetszett a koncepció, hogy nem csap azonnal a lovak közé, nem 1915-tel vagy az előzményeivel kezdi, hanem napjaink (2013-ban jelent meg a könyv!!!) eseményeivel, lassan haladunk vissza a múltba, majd onnan ismét a jelenbe.
2007-ben meggyilkolják Hrant Dink örmény-török származású újságírót, aki a nacionalisták ellenében a két nép közeledését és megbékélését szorgalmazta. Történik még több, látszólag egymástól független gyilkosság, aminek a szerző nyomába ered. A könyv eleje olyan, akár egy krimi. Lassan göngyölődnek és bonyolódnak a szálak, egyre haladunk vissza az időben, míg eljutunk a témához, a népirtás eseményeihez.
A ma sem csituló viták tükrében szinte hihetetlen, mennyi forrás őrzi a korabeli események részleteit. Megdöbbentő, hogy szinte a fél világ tudta, mi történik, de nem tettek semmit. A levéltárak tele vannak diplomaták és misszionáriusok jelentéseivel, akik látták az eseményeket és azok következményeit. Sürgették a beavatkozást. A német vezetés meg vagy nem hitt saját diplomatáinak, vagy nem akart hinni. Az utóbbira enged következtetni, hogy a legélesebb hangú jelentéstevőket rövidesen le is váltották. A keresztény világot nem érdekelte a keresztény örmények sorsa. off Sajnos valahol ezen a tájon torlódnak fel oly mértékben az információk, hogy már képtelenség követni. A népirtás borzalmait szerencsére nem részletezi az író, de el sem hallgatja milyen ördögien aljassá és brutálisan kegyetlenné képes válni az ember. Azért azt sem árt tudni, hogy ebben az ötszáz oldalas monstrumban a szűk összefoglaló is 40-50 oldalt jelent. Nem volt könnyű olvasni.
Szintén nehezen követhető, de roppant érdekes része a könyvnek, a háború utáni eltusolás máig tartó folyamatának elemzése. Miért maradt el a felelősségre vonás? Miért maradtak abba a megkezdett bírósági tárgyalások legtöbb esetben ítélet nélkül? Mert a bűnösök beszivárogtak és szépen beolvadtak az új török köztársaság elitjébe. Nem mintha Atatürk egyetértett volna velük, de szüksége volt háborús tapasztalataikra és szaktudásukra, meg a betolakodó antant ellen csak velük tudta egységbe kovácsolni a nemzetet. És persze nem szabad elfelejteni a nagyhatalmak érdekeit sem, akiknek oltárán fel lehetett áldozni a kurdokat, és ki lehetett törölni az kollektív emlékezetből egy genocídiumot. Félelmetes látni, hogy milyen diplomáciai játszmákon dől el népek, népcsoportok sorsa!
Másik nagy hibája a könyvnek az, hogy túlhaladta az idő. Nagyon zavart, hogy a szerző nem győzi fényezni Erdoğant és az ő politikáját. Tudom pedig, hogy ez a hangsúlyozott szimpátia nem a mai diktátornak, hanem annak a politikusnak szól, aki még az EU-ba akarta vezetni országát, és ha kellett, keményen fellépett a túlzott nacionalizmus ellen, s még a kurdokkal szembeni kemény elnyomó politikán is hajlandó volt enyhíteni. Mindössze nyolc év telt el, és nagyot fordult azóta a világ! Miért csak utólag látjuk mindig, hogy hova tartunk!?
Hibái ellenére is fontos és hasznos könyvnek tartom Flesch István könyvét, ezért remélem, egyetlen érdeklődőnek sem vettem el a kedvét az olvasástól. Annál is inkább, mert nem hiszem, hogy volna más vagy újabb megjelenés a témában. És mint jeleztem, helyenként kimondottan izgalmas volt olvasni.