Everything ​That Rises Must Converge 2 csillagozás

Ó, ez a megváltás.

És a mások megmentése, és a magunk megmentése, és a jóság, és a látszólagos jóság, és hogy mi tetszik vajon Istennek, és hogy eleve azért csinálódnak a dolgok, mert majd biztos/hátha tetszenek Istennek.

Nagyjából erről szólnak ezek a novellák.
Amik elég tömények – szigorúan maximum napi egyet olvastam csak, és sok napon egyet sem.

És Flannery O'Connor is a ki nem mondott szavak mestere. Én ezt úgy csodálom – ha valaki úgy tud írni, hogy pár oldalon ott vannak egész életek, borzasztó feszültségek és megjátszások és gyűlöletek, de ezek igazából nincsenek leírva. Csak érzed, hogy ott vannak. (Hogy kell így írni? Hogy kell éreztetni a dolgokat? Én is így akarok.)

Ezekben a novellákban mindenki a megváltást keresi, vagy maga akar másokat megváltani, akár az illető akarata ellenére. És csinálják a megváltósdit, de hogyan.

Azt gondolják, hogy ők majd jól a jó útra terelik az eltévedt ismeretlen lelket, de nem törődnek a hozzájuk legközelebb állókkal, az eltévelyedett ismeretlen meg csak röhög rajtuk. Meg azon gondolkodnak és annak örvendnek, hogy de jó, hogy Isten őket nem fehér prolinak vagy niggernek teremtette, és örülnek, hogy ők jók és nagylelkűek és elfogadóak, pedig nem is. Vagy úgy vannak vele, hogy a világon csak egyetlen ember érdemel megváltást, mindenki más meg pusztuljon nyugodtan.

Kik ők, hogy eldöntsék, ki érdemel megváltást?
Kik ők, hogy elveszett és szerencsétlen és beteg lelkek között válogassanak, és azt mondják: gyere, megmentelek, de azt nem kérdezik: akarsz-e megmentve lenni?

Szerintem többnyire csak sima emberek. Sima csalódásokkal, neheztelésekkel, vágyakkal. Amikkel nem tudnak mit kezdeni normális módon. És ez borzasztó elkeserítő. (Még úgy is, hogy egy egész kicsi humor amúgy van itt. Amin meglepődtem.)