Ördögök 88% 159 csillagozás

1869-ben zajlott egy a Petrovszkaja Mezőgazdasági Akadémián szerveződött radikális diákcsoport pere – ennyit lenne tisztességes felvezetésül a fülszövegbe tenni.

Minden ma élő író irigyelheti Dosztojevszkijt (és egyáltalán azt a századot), nagy eszmék lebegtek a vizek felett, ezeket lehetett légvárakká formálni – Nietzsche a nagyszabásút csak az Ószövetségben találja meg, Kierkegaard még Shakespeare-t is megengedi; nagyon kisszerű volt saját koruk a szemükben. Én a mostból úgy érzem, D. grandiózus mind a témáit, mind a szereplők személyiségét illetően.
(Ami jó is meg rossz is. Nabokov, aki sokat birkózott D.-vel, a Bűn és bűnhődés egy jelenetét nevetségesen romantikusnak tartja; itt rengeteg ilyen jelenet van, sőt a regény zöme ilyen: giccs. Mintha El Greco és Bosch együtt festenének. De D. olyan eszelősen ír, hogy az ember mégsem tudja kivonni magát a hatása alól.)

Az életet csak visszatekintve lehet megérteni, de előrefelé kell leélni.* Ez a történelemre is igaz. (Nem szabad elsiklani az apróság felett: a „lehet” eshetőséget, nem bizonyosságot fejez ki.)
Több helyen azt olvasom, profetikus a regény. Ez persze definíció kérdése; én nem érzem annak – bár nagyon csábító erre a következtetésre jutni – a párhuzamok mindig kínálni fogják magukat, amikor a nagy radikális mozgalmak későbbi szerveződéséről, önmegvalósításáról olvasunk. Csakhogy D. egyszerűen egy megtörtént esetet használt fel, akkor már léteztek ilyen csoportok, léteztek az eszmék – jelenlévő dolgokból indult ki (sokkal inkább a nihilizmusból/anarchizmusból, mint a szocializmusból/kommunizmusból), és, érzésem szerint, ebben is áll a tévedése (nemcsak az övé): központi kérdés számára Isten létezése – úgy fest, nem tudta elképzelni, hogy izmusok vallássá tudnak válni, hogy Isten nélkül is létezhet vallás.

Nagyon hosszan lehetne sorolni a regény hibáit. Egy mindentudó narrátor mesél, aki szereplő is, nem ismerheti, főleg ilyen részletességgel, ami történik; az első száz oldal kedélyes ironizálás, tényleg pamfletszerű, ez aztán jóformán eltűnik; az egyik központi karakternél mintha nem tudta volna eldönteni D., karizmatikus vezér vagy kiskutya** legyen (az az érzésem, nem akart „főszereplőt” választani, maga a jelenség a főszereplő); afféle csalásnak érzem, hogy egy rendőrállamban éppen nincsenek se rendőrök, se ügynökök, besúgók – bár sokat beszélnek ezekről, még ott is csak dísznek vannak, ahol mindenképpen meg kellett volna jelenniük – egyébként ebben van valami apokaliptikus vagy disztópikus, a Werckmeister harmóniák*** világára emlékeztetett. (És nemcsak ebben, érdekes lenne egy összehasonlító elemzés.)

Mindezek (és sok más) ellenére működik a regény, élvezetes olvasmány – én mégis leginkább A Karamazov testvérek vázlatának érzem.
    
* Sören Kierkegaard
** spoiler
*** Tarr Béla Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája c. regénye alapján készült filmje

Dosztojevszkij Ördögök című regénye nem egyszerű olvasmány, és ezt a terjedelme is igazolja (730 oldal, amit olvastam). Meglehetősen összetett problémákat boncol, így elmondani sem könnyű a pontos tartalmát. Nem is törekszem erre, ahhoz olvasni kell, hogy kialakuljon az olvasóban egy bizonyos kép. Egy hatalmas freskó is lehet akár. Ez a „freskó” valós alapokon nyugszik, egy korabeli politikai gyilkosság és annak kitalált utóéletét írta meg Dosztojevszkij.
A főhősök anarchisták, lázongó emberek, noha műveltségükből nem kéne feltétlenül ennek adódnia. Úri környezetben játszódik minden: hercegek, nemesek és állandó francia beszéd, felolvasóestek közepette. Talán Trofimovics és társai csak passzióból lázadnak? Ez az olvasó érzése. Olyan mértékű a valóság megtagadása, amit általában elmeháborodottak képesek megtenni. Azok a vallás-és istenellenes szólamok, empátiától mentes cselekedetek spoiler azt mutatják, hogy ez a regény nem lehet valóság, csakis fantáziálás az orosz írózseni tollából.
Olyan regény, amely szép lassan csorog a nagy medrében, hasonlatosan pár nagy orosz folyamhoz. Részletes leírások, pontos jellemábrázolások lassítják a történéseket. Igazi realista regény e szempontból. Nem lehet belőle sokat olvasni, ülepednie kell. Amiatt vonok le fél csillagot, mert az első fele túlzottan lassú volt, kevés esemény íródott a 350 oldalba, aztán kissé beindultak a dolgok, megmozdult a cselekmény. A vége kimondottan eseménydús lett és egy kis „Bűn és bűnhődés” is került a sorok közé. Tehát 4,5 csillag (4,4 pont) Amit olvastam Dosztojevszkij műveiből, azok közül nem ez a legkiemelkedőbb könyve, viszont nem mondanám rossznak sem. Gondolatébresztő regény, abszolút jól tettem, hogy a végére jártam.

Nem éppen az a korszak, amit olyan könnyen megismerhetnénk, mert eléggé zűrzavaros időkbe csöppenünk bele. Egy amolyan átmenetbe – a régi idők halványulnak, jönnek az új eszmék. És persze az ehhez való alkalmazkodás. Ki és hogyan tud továbbmenni?
Őszintén szólva a karaktereket illetően egyikük sem nőtt annyira a szívemhez.
Ott van először is főhősünk: Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij.
Nála például nem mindig tudtam eldönteni, hová is soroljam? Nem egy buta ember, de szerintem többnek mutatja magát, mint ami. Inkább úgy mondanám, van ész a haja alatt, de előszeretettel nagyzol és inkább előszeretettel mutatja az magából, ami szeretne lenni. Ami még negatív volt benne számomra az leginkább az, hogy egy karakán pasit biztos, hogy nem lehetne ennyire befolyásolni – nem is biztos, hogy ez a jó szó -. Mert persze szép dolog a barátság, meg minden, de ez a nő szinte rátelepszik, irányítja, rángatja, mint egy marionett-bábút. Ha meg támad valami önálló gondolata, az meg félresikerül.

És így elérkeztünk a másik főhőshöz, Trofimovics barátnéjához: Varvara Petrovna Sztavrogina. Elég erős akaratú nő lehet, ha ennyire rákényszeríti az akaratát egy férfira. Vagy a férfi akaratgyenge; nézőpont kérdése. Annyira nekem nem volt szimpatikus, hogy amint megjelent a változás szele, ő is változott, váltotta a barátokat, mindent. Persze embere válogatja, ki hogyan találja meg a túléléshez vezető utat. De számomra unszimpatikus húzás.

És ott van az ő fiacskája: Nyikolaj Vszevolodovics. Egy igaz beképzelt hólyag. Kicsinek elkapatják, aztán lehet nézni nagyokat, mivé válik. Lezüllik, igazi semmittevő hatalmas pofával és mégnagyobb egóval.

Ami a művet illeti, nagyon jól meg lett írva, bár kissé dagályos és néhol hosszú körmondatokat használ. Aminek az az előnye legalább megvan, hogy igen részletes leírást kapunk, még véletlen se tud kimaradni egyetlen apró részlet sem.
Azt azonban észrevettem, hogy igen szeretnek benne nagyzolni és az előkelő világot lemajmolni. Gyakran használnak francia kifejezéseket és szavakat, ahogyan az igazi arisztokraták – bár néhol mintha egy kicsi gúnyt, vagy inkább kifigurázást véltem felfedezni abban, ahogyan ezek az utánzók mórikálják magukat.

Nem egy könnyed olvasmány ez tény – sem elméleti szinten, de még fizikailag sem (!). Annak viszont kifejezetten ajánlom, aki elbírja ezt a dagályos stílust és azt, ha nem tőmondatokban közölnek vele valamit. Nem épp a cselekménydússág jellemzi, viszont igen választékos.

Dosztojevszkij erényei és hibái jól megmutatkoznak ebben a regényében is, de a mérleg ez esetben határozottan az erények javára billen.

A regény elég bőbeszédű (közel nyolcszáz oldal), s az elején kicsit lassú sodrású is; a fiatal nőalakok megint rettenetesen egzaltáltak, mint már annyiszor; s végül: az istenkeresés szlavofil reklámja itt is elő- előbukkan, szerencsére nem meghatározó erővel. Akadnak hatásvadászó, giccses elemek is, ezektől mesterünk, sajnos, nem teljesen érintetlen. Ezek tehát a hibák.

Cserébe viszont kapunk egy sokoldalú, széles spektrumú körképet az orosz vidéki életről, mely vetekszik a Holt lelkekkel, és Dosztojevszkij szatirikus rajzai sem alábbvalók Gogol humoránál. Számtalan, éles szemmel megrajzolt arckép sorakozik a lapokon; én kifejezetten élveztem ezeket a portrékat. Nekem az író vidéki helyszínen játszódó történetei erőteljesebbnek is tűnnek, mint a pétervári regényei.

Hadd említsem meg külön az egyik gúnyrajzot: Karamazinov, az öntelt, nyugatmajmoló író alakjában Dosztojevszkij az általa nagyon utált Turgenyevet igyekszik kifigurázni (és nem a jóval régebben élt, a névhasonlóság miatt részemről eredetileg gyanúsított Karamzint); kellően vitriolos formában, de – szerény véleményem szerint – meglehetősen igazságtalanul. Ebben a torzképben bizonyára szerepet játszik az is, hogy Turgenyev igazi européer író volt, aki sokáig külföldön élt (Párizsban halt meg), és regénye, az Apák és fiúk igen csípte az orosz konzervatívok, (köztük Dosztojevszkij) szemét.

Ami a legkiemelkedőbb: a két központi figura, Nyikolaj Vszevolodovics Sztavrogin és az őt körbetáncoló, manipulálni kívánó anarchista-nihilista Pjotr Sztyepanovics Verhovenszkij tűpontosságú, nyomasztóan realista lélekrajza. Sztavrogin arisztokratikus, beteges effektusokkal tarkított szociális közönyét nem tudnám sehová besorolni, Pjotr Verhovenszkij nyüzsgése, alattomos manipulációi és gátlástalansága viszont tökéletesen hozza egy valódi, gonosz pszichopata portréját. Már e két főszereplő kedvéért is érdemes elolvasni a regényt, de a mellékalakok, a vidéki város tarka menazsériája, és a nihilista 'összeesküvők' arcképe is emlékezetes marad.

Amit viszont vitatnék – bár a szocialista időkben ez adta meg a regény ellenzéki zamatát – az, hogy ez a regény prófétai látomás, a bekövetkező kommunista hatalomátvétel apokaliptikus jóslata. Dosztojevszkij egy korabeli anarchista-nihilista csoport perének kapcsán kezdett bele ebbe a munkába, és nem jövőbeli disztópiát kívánt írni. Szergej Dovlatov egyik kis szösszenetében szerepel egy szovjet bölcsész-anekdota (csak kb. tudom idézni, mert a kötet nincs nálam), mely szerint: 'Péterváron szobrot emeltek Dosztojevszkijnek; – a felirata: A nagy írónak állították a hálás ördögök'. Ám ez az anekdota tévedés; csak visszatekintve tűnhet – esetleg – próféciának a könyv, de az író nem annak szánta.

Megmarad egy sok ellenmondással terhes kor kitűnő portrékkal fűszerezett, – sajna giccses elemektől sem teljesen mentes – rajzának, s a magam számára, A Karamazov testvérek mellett az író legizgalmasabb regényének.

Dosztojevszkij az a klasszikus, akit úgy olvasunk, mint (némi csiklandozó bűntudattal) egy jó kis ponyvát. Azért egy jó kis ponyvánál nincs is jobb, valljuk be. Életem egyik legnehezebb éjszakáján és hetén egy ponyva segített át, a Szent Johanna Gimi. Meg persze egy nagyon jó barát. Most nem mesélem el az egész tragikus történetet, nagyon hatásos lenne pedig.

A ponyva és a szépirodalom között a különbség, hogy a ponyvában az izgalmat az okozza, vajon mi fog történni a szereplőkkel, míg a szépirodalomban valamiképpen a gondolatok, képek, képzettársítások és egyéb nagyon izgalmas dolgok okozzák az izgalmat. Dosztojevszkijben az a csodálatos, hogy ezt a kettőt ötvözi. Lehet, hogy igazából ez a szépirodalom. Majd egy szemináriumon kivesézzük, ha nem alszom el közben.

Ennyi volt a tudálékos bevezető. Térjünk a tárgyra. Az Ördögök kicsit lassan kezdődik el, de humorosan. A Doszto-hősök amúgy is mind humorosak. (Hamvas sokat olvashatta, mert néhány hőse tisztára, mintha Dosztojevszkijből lépett volna ki.) Aztán bezzeg beindul a cselekmény, ezernyi hős, a mellékszereplőket az olvasó össze-összekeveri, mert főhősből is annyi van, mint az oroszok. Ami az átlagos Dosztojevszkij-remekművek (átlagos remekmű, hm) közül, ha nem is kiemeli, de félrehívja a sarokba randit megbeszélni, az az, hogy a szocialista lázadó-csoport tervei szinte mind megvalósultak nagyjából 50 évvel később. Pjotr Sztyepanovics minden Leninek és Sztálinok előképe, Sigaljov ötletei pedig, hogy 1. az egyenlőséghez vagy az kell, hogy mindenki besúgó legyen, és a félelemben legyenek egyenlők az emberek, 2. kiirtsuk az emberiség egy nagy részét. Mindkettő bejött. Ezért mondják Fjodor Mihajlovicsra, hogy próféta, ami hülyeség, de tény, hogy nagyrészt bejött neki, ahogyan a kommunistákat/szocialistákat elképzelte. Aztán persze vannak Shakespeare tollára való tragikus események is, a végefelé (nagyjából Shakespeare-t utánozza a szereplők tömeges meggyilkolása tekintetében is), például a gyilkosság előtt megmutatja a meggyilkolandót, aki hirtelen boldog lesz és minden rendbe jön az életében. Egyébként valós esemény alapján írta a regényt, de hát tudjuk milyenek ezek az írók, hozzáköltött egy rakás másik embert, meg minden. Jó könyv ez is (van egy pár), olvassátok ezt is.

Ez a monstrum megviseli az olvasót. A nagy forradalom előszeleként is felfogható mű, mely már előrevetíti az anarchiát, a tébolyt, az erőszakot. Fokozatosan épül, egyre több szereplővel és jellemrajzzal, érdek és gondolat ütköztetéssel. Dosztojevszkij mester úgy ír, hogy a folyamatos teázgatás mellett beszélgető arisztokrata úrihölgyek és semmirekellő urak tárgytalan és unalmas beszélgetései is úgy tűnnek, mintha egy Stephen King regényt olvasnánk. Emlékezetes marad.

A fülszöveget valamikor a Kádár-rendszerben írhatták.
A történelem azóta bebizonyította, h. Dosztojevszkij felfogása alapvetően igaz. Mindaz amit itt felmutat többszörös kegyetlenséggel valósult meg.
Dosztojevszkij : PRÓFÉTA.

Két hét alatt fogyasztottam el a könyvet, apránként és lassan olvasva. Élénk kíváncsisággal estem neki, mivel az ismerőseim közül aki olvasta, mindegyik azt mondta, hogy elüt Dosztojevszkij kései regényeitől. Előre szaladva, azt kell mondjam, hogy viszonylag igazuk volt, de korán sem annyira, mint ahogy azt elvártam. A különbségek mondjuk A kamasszal vagy A Karamazov testvérekkel összevetve mindössze a kerettörténet szokatlanságán ütnek el látványosan. Szinte minden más szempontból „dosztojevszkijs” a regény, azaz a főbb jellemvonások ugyanazok. Példákat mondva: a regény nagy, „oroszos” terjedelme és az elbeszélőnek az a szokása, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét, tágas látókörén mindent befogad és ennek datálására nem sajnálja a tintát. Dosztojevszkij tudja, hogy az ördög a részletekben van. A szereplők kellően kidolgozottak, még azok is, akik viszonylag kevésbé befolyásolják a történet menetét. Mindegyik külön világ, mindegyiknek „lelke” van, múltja és berögződése, eszméje, ami motiválja. Talán ettől ennyire emberközeli és realisztikus a regény. A nagy terjedelme ellenére le tudott kötni a hol lassú folyású, hol hömpölygő cselekményfolyam mesterien fenntartott és eltalált változékonyságával és további olyan regénytechnikai elemekkel, amelyek Dosztojevszkij legtöbb regényeiben fellelhetőek.
A történet a biztosan álló, de már letűnő, utolsó orosz arisztokrácia nemzedékét vázolja fel és talán bizonyos mértékben a regény célja az, hogy ezt a csoportot megóvja és vele együtt egész Oroszországot. Bár Dosztojevszkij műveit gyakran emlegetik eszmeregényként, az eddig olvasott regényei közül ezen érződik ez legjobban. A regény is értelmezhető úgy, hogy minden eszme, amely radikális változásokat hirdet az egy zsákutca. A végkifejlet drámai hatásán is érződik, hogy Dosztojevszkij a regényt nem szórakoztató műfajnak, hanem üzenethordozónak szánta, teret sem hagyva az esetleges happy end keltette eufóriának.
Mint említettem: igaz, hogy a regény az író kései műveivel hasonlóságban édestestvére azoknak, de aki Dosztojevszkijtől akar olvasni, az ne ezzel a regénnyel kezdje, hanem az ismertebb és népszerűbb műveivel.

Igazi „hosszú” regény volt.Lassan , csordogáló történet , nem pörgős , igazi klasszikus .
Apránként olvastam , de így is élmény volt. Szeretem a régi regények sajátos világát , és hangulatát.
A szereplőket nem szerettem meg.

Fanyar humorral mondhatnám, hogy az emberiség történetének egyik legcsodálatosabb, legtartalmasabb falra hányt borsója ez a regény.