Netocska 4 csillagozás

Apámat mindig oly szánalomra méltónak, olyan üldözöttnek, letiportnak, szenvedőnek láttam, hogy szörnyen természetellenesnek tartottam volna, ha őt ész nélkül nem szeretem vala, ha nem vigasztalom, nem dédelgetem, nem gondoskodom róla minden erőmből. De máig sem értem: hogy férhetett az az én fejembe, hogy apám oly sokat szenved, oly szerencsétlen ember. Ki hitette ezt el én velem? Hogyan érthettem meg én, a gyermek, bár csak némiképpen is, hogy őt a balsors üldözi? Pedig megértettem. Bár képzeletemben mindent átformáltam és a magam módja szerint magyaráztam, hanem azt a mai napig sem tudom, hogy miképpen állott elő bennem ez a benyomás. Lehet, hogy anyám túl szigorú volt hozzám s én apámhoz szegődtem, mint olyan lényhez, aki az én véleményem szerint velem együtt szenved.

Nagyon megváltozott, arcban megsárgult, lesoványodott; meglátszott rajta, hogy a rendetlen élet eltörülhetetlenül rányomta a bélyegét. B. rendkívül megörült és egy-két szó váltása után követte Jefimovot a kocsmába, ahova az őt magával hítta. Ott egy füstös, külön kis szobában jobban megnézhette volt kenyeres-pajtását, akinek gyűrött inge tele volt locsolva itallal. Haja szürkülni, hullni kezdett.
– Mi történt veled? Hol vagy most? – kérdezte B.
Jefimov megzavarodott, sőt eleinte meg is szeppent, szakadozott összefüggéstelen feleleteket adott, annyira, hogy B.-nek úgy tetszett, mintha tébolyodott ember állna előtte. Jefimov végre bevallotta, hogy nem tud beszélni addig, míg pálinkát nem kap, s hogy a kocsmában már régen nem adnak neki hitelre. Ezt mondva, elveresedett, bár valami könnyed taglejtéssel hetykeséget akart mutatni; de valami csinált, kínosan ható szemtelenség jött ki belőle, ami igen sajnálatra méltóan ütött ki és részvétet gerjesztett B.-ben, aki látta, hogy amitől félt, az egészen beteljesült. Hanem azért megrendelte a pálinkát. Jefimov arca egészen megváltozott a hálától s annyira megilletődött, hogy kész lett volna könnyező szemekkel kezet csókolni jótevőjének.

Ábrándos, könnyen hevülő nő volt, Jefimovban valami rendkívüli tüneményt látott, hitt annak kérkedő szavaiban és fényes jövőjében; képzelődésének hízelgett, hogy támasza, vezetője lehet egy geniális embernek és feleségül ment hozzá. De már az első hónapban eltűntek az ábrándok és remények és nem maradt egyéb, mint a szánalmas valóság. Jefimov, aki valóban csak azért házasodott meg, mert anyámnál valami ezer rubelnyi pénzt sejtett, mihelyt ezt a pénzt felélték, ölbe tett kézzel s szinte örülve az alkalomnak, rögtön azt hirdette mindenfelé, hogy az ő tehetségét a házasság tönkretette, hogy nem dolgozhatott a fülledt padlás-szobában, az éhező család között, hogy ilyen körülmények mellett nem járhat az ember esze nótákon, muzsikán s úgy látszik, hogy ő már ilyen boldogtalanságra született. Úgy kell lenni, hogy később maga is elhitte, hogy joggal panaszkodik s úgy látszik: megörült az új ürügynek. Úgy látszik: ez a szerencsétlen, elkallódott tehetség maga kereste a külső okokat, melyek alapján magáról a sikertelenséget és a szegénység vádját elháríthatta. Azt a rettenetes gondolatot, hogy ő a művészetre nézve már régen és örökre elveszett, nem akarta elfogadni. E gondolat, e meggyőződés ellen makacsul küzdött, mintha az csak beteges látomány lett volna, s mikor a valóság mégis legyőzte őt, mikor néha kinyíltak a szemei, akkor úgy érezte, mintha ijedtében rögtön meg kellene őrülnie. Nem tudott oly könnyen kiábrándulni abból, ami oly sokáig volt az ő élet-eleme s a legutolsó percig mindig azt hitte, hogy a kellő pillanat még nem múlt el. A kétségek óráiban ivásnak adta magát, melynek hitvány ködössége búbánatát el-eloszlatta. Azt talán maga sem tudta, hogy ebben az időben mily nagy szüksége volt neki a feleségére, aki neki élő ürügye volt s mostoha-apám csaknem belebolondult abba a gondolatába, hogy ha ő eltemethetné a feleségét, aki őt vesztébe vitte, akkor minden rendbe jönne. Szegény anyám nem értette őt. Mint igazi ábrándozó, a sivár valóság első jelentkezéseit sem bírta elviselni: lobbanékony, epés, házsártos lett, minden percben összeveszett férjével, aki szinte élvezettel kínozta őt és egyre hajszolta, hogy kereset után járjon. Mostoha-apámat az ő vaksága, rögeszméje, esztelensége csaknem embertelenné, érzéketlenné tette. Egyre csak nevetett és megfogadta, hogy a felesége haláláig nem veszi kezébe a hegedűjét – s ezt kegyetlen nyíltsággal ki is jelentette. Anyám, aki őt mindezek ellenére haláláig szenvedélyesen szerette, nem bírta elviselni ezt az életet. Elkezdett betegeskedni, szenvedett szünet nélkül, soha a gondoktól nem menekült s mind e bajon felül még a család eltartásának gondja is az ő vállára nehezedett. Elkezdett maga főzni, kifőzést nyitott kosztosok számára. De férje titokban ellopkodta minden pénzét, s ő többször kénytelen volt az ételhordó-edényeket üresen visszaküldeni a megrendelőknek.

Családunk nyomorúsága meglepte B.-t.
– Ostobaságokat beszélsz te, kedves barátom, – mondotta mostohaapámnak; – hogy lehet itt tönkre tett tehetségről beszélni? Hiszen téged a feleséged tart el s mit csinálsz te?
– Semmit – felelt mostohaapám.