Fehér ​éjszakák 89% 98 csillagozás

Fehér éjszakák Péterváron. Igazi Dosztojevszkijre jellemző éjszakák: végzetes, vagy annak tűnő találkozások, melyek során idegen lelkek nyílnak meg egymásnak. Önmagukat, társakat kereső magányos lelkek bolyongása a kihalt utcákon. Az az érzésed, te is velük bolyongsz, szinte látod és érzed a csendet, az orosz éjszakát, az itt-ott elsétáló árnyakat.
A vissza-visszatérő dosztojevszkiji kérdés: Mondja, miért is nem vagyunk mi egymással valamennyien úgy, mintha testvérek volnánk? Miért van az, hogy még a legjobb ember is mindig valamit titkolna és elhallgatna a másik elől? Miért nem mondjuk ki mindjárt, nyíltan, ami a szívünket nyomja, mikor tudjuk, hogy nem a levegőbe beszélünk? Miért néz úgy mindenki a világba, mintha mogorvább volna, mint amilyen, mintha mindenki félne, hogy vétkezik saját érzései ellen, ha mindjárt kifejezést ad nekik?…

– Hallgasson ide, tudni akarja, ki vagyok én?
– Igen, igen!
– A szó szoros értelmében?
– A szó legszorosabb értelmében!
– Hát tessék, megmondom: én – típus vagyok (…)

Az álmodozó típusa mutatkozik ezúttal be, pontosan, tárgyilagosan, mintegy kívülről szemlélve önmagát. Egyike Dosztojevszkij odúban élő különceinek, akik néha szabadulást keresve lépnek ki a lehetséges párbeszédek, kapcsolatok utcájára.
Négy éjszaka és egy reggel. Négy kísérlet kilépni az álomból – egy álom révén – és egy felébredés. Nasztyenka kiveszi a ruhájából a gombostűt, elbeszélőnk pedig az üdvösség egy rövid kis percére emlékezve ébred egy kopottabb, fakóbb, roskatagabb valóságra.

Igazi elmélkedős kisregény, de annyira sajnos nem fogott meg. A helyszín gyönyörű, a történet is szép, de számomra kicsit túl sok filozofálgatás van benne. Főhősünk szépirodalmi „beszéde” nekem kicsit sok volt, és Nasztenyka sem vált túl szimpatikussá. Bár Nasztenyka esetében voltak meghökkentő dolgok,(különösen a nagymamával), mégis egy nagyon naív szerelmesleány tipikus példája volt.

Őszinte leszek, én kicsit-nagyon csalódtam ebben a kisregényben. Természetesen ez nem tart vissza attól, hogy Dosztojevszkijt olvassak a közeljövőben (érzem, ahogy a Karamazov tesók szemrehányóan bámulnak a polcomról, nem egy kellemes tapasztalat:D), de kicsit tartok attól, hogy milyen is lesz a regényei stílusa. Ebben a kisregényben három novella szerepelt, a Fehér éjszakák, a Lágy szív és a Szende, mind a három komoly hangvételű, szimbólumokban gazdag darab. Nekem alapvetően mind a háromban tetszett a koncepció, a karakterek, magának a cselekményszálnak a kibontása, szóval ilyen téren egyáltalán nem panaszkodom! Ráaadásul olyan pszichológiai elemzésekre került sor ebben a rövid 200 oldalban, hogy néha tényleg azért kellett letennem a könyvet, hogy megemésszem az olvasott információkat. Szenzációs volt olvasni, mennyire valósak a karakterek problémai, mennyire beleillenek a MAI világba is, milyen részletességgel és odafigyeléssel vannak mindannyian kidolgozva.
Viszont. Én nem tudom, lehet ez amúgy fordítási hiba volt, de úgy szenvedtem az olvasással, mint…hát nem tudom, mihez hasonlítani, de nagyon szenvedtem.:D És nem azért, mert nehéz a nyelvezete, ezzel én egyáltalán nem értek egyet, hogy az orosz írók bonyolult nyelvezettel írnának (például ha valaki elolvassa a Háború és békét, nagyon gyorsan rádöbben, hogy nem a nyelvezet, hanem a hatmillió cselekményszál és ötmillió karakter megjegyzése és nyomon követése okozHAT nehézséget – én amúgy imádtam, szóval senkit ne tántorítson el az a 2000 oldal:)), hanem mert úgy éreztem magam, mint aki egy szappanoperába csöppent. De komolyan, a párbeszédek nagy része nem szólt másról, csak „Oh, Szergej, oh Szergej, jaj ne, oh ne, Szergej!”. És ez kisregény elején még nem zavart, de egy idő után bosszantóvá tud válni, ha alapból ott van az orrom előtt egy bámulatos lelki konfliktus, de a karakterek nyelvezetileg egyszerűen nem nőnek fel arra a szintre, amilyen pszichológiai mélységekkel az író foglalkozik a műben. Ez engem tényleg nagyon elkeserített, mert mint mondtam, a lélektani része a regénynek szenzációsan volt kivitelezve és nagyon szívesen olvastam volna még róla…kevésbé mű szereplőkkel.
Ettől függetlenül ajánlom, az én kedvencem a Lágy szív volt, gyönyörű novella!

Imádom Dosztojevszkijt! Ez a kisregény is ugyanúgy tetszett, mint az összes többi műve. A Fehér éjszakák egy álmodozó emlékeiből írt érzelmes regény, amelyben a hangsúly szintén a főhős belső vívódásaira helyeződik, aki Pétervár utcáit rója magányosan és álmaiba merülve. Egy fehér éjszakán azonban találkozik Nasztyenkával, aki egy különc és furcsa leány. Megismerkedésük után a valóság válik álommá, az ifjú szerelme esik, de végül „álmainak egész birodalma zajtalanul, nyomtalanul dől össze”, ahogy azt a kezdetektől sejteni lehet. Én nagyon megszerettem mindkét szereplőt. Érdekes, kedves karakterek.

A kedvencem. Varázslatos.

Egyszerűen zseniális. Imádtam minden sorát.

Nekem ez tetszett tőle a legjobban, kicsit meseszerű néhol és nagyon szép.

Huha. Azt hiszem, hogy új kedvenc írót kell lassan avatnom. Dosztojevszkij belopta magát a szívembe. Lesz a mi kapcsolatunknak folytatása, ezt biztosan kijelenthetem.

Ezért szeretem ennek a nagyszakállú írónak a történeteit, mindig szembesülök bennük olyan eseményekkel, gondolatokkal amik velem is – gyakorta vagy csak néha, de – megesnek. Eddig legalábbis, azokban amiket tőle olvastam mindben így volt, feltételezem ezután is így lesz. Most már magam is tapasztalhattam, hogy ő tényleg a hús-vér emberi kapcsolatok szakértője, aki elég élesen látja, és remekül adja vissza papíron az ilyen helyzeteket. Ez esetben férfi-nő kapcsolat került terítékre, ami számomra ismerős volt, és mondhatom jellemző is. Az érzékeny lelkű, finom, kedves férfiak mindig is nehéz helyzetben lesznek, a nők pedig gyakran nem az ész logikájának megfelelően viselkednek.
Ha egy nő azt mondja még ismerkedésetek elején, hogy csak egyet kér: ne szeress belé, hagyd ott…

A Fehér éjszakák pontos keletkezéstörténet nem ismerem, de az én olvasatomba remekül kikarikírozza a romantika egyes stílusjegyeit.