Bűn ​és bűnhődés 91% 2064 csillagozás

Nem bírok elszakadni tőle. Vele vagyok éjjel-nappal, ágyban párnák közt, a suliban a pad alatt, a menzán kaja mellett, kimegyek vele a parkba is. Ha rá gondolok felgyorsul a szívverésem és érzem, ahogy az ereimben dübörögve száguldozik a vér. Már kiugranék miatta az ablakból. Lassan harmadik hete együtt vagyunk és most már ki merem mondani: teljes szívemből szeretlek és utállak Rogyion Romanovics Raszkolnyikov, te ambivalens ruszki lekvár.

A bűn vajon relatív? Lelkiismeretünk teszi azzá?
Elmenekülhetünk saját emberi természetünk elől?
Van jogunk mások élete és sorsa felett dönteni?

Lélektani regény, melyben alapvető sorskérdéseket boncolgat az író.
Végül az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek felül.

Mert Dosztojevszkij szerint „ nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára.”

Mert a lélek mégis vétót kiált.

Csillagos ötös súlyos és letehetetlen olvasmány!

Azt hittem 700 oldalon keresztül főhősünk nyavalygását olvashatom majd, aki egyébként egy megátalkodott sötét tekintetű baltásgyilkos. Szerencsére tévedtem, egyáltalán nem erről van szó. Helyette rengeteg érdekes karakter, történetszál, korrajz, társadalomábrázolás és persze nagy gondolatok, eszmék kerülnek elő. A regény fő kérdése, hogy át lehet-e lépni a társadalmi normákat? Ekörül vonultatja fel a szereplőket, akik mind egy-egy eszmét, egy-egy gondolkodásmódot képviselnek. Egyszerre felkelti az érdeklődést mindenki nézőpontja iránt, és közben valahogy el is távolít tőlük. A történeteikből ismerhetjük meg a múltjukat, jellemüket, világképüket, és ezek fűződnek össze Raszkolnyikov kísérletével, hogy spoiler
Az első 100 oldal érdekes volt, aztán kezdtem megijedni, hogy sose fogom befejezni, mert ha nem is unom, de bosszant, nem szeretem az antihősöket, akiknek nem remélhetek boldog befejezést. De valahol a 200. oldalnál elhangzott egy párbeszéd, ami új lendületet adott, és ki is tartott a végéig. Hihetetlenül olvastatja magát, pedig a fő cselekményt egy novellában is össze lehetne foglalni, tehát a maradék pár oldal filozofálgatás, embertípusok, nagy eszmék szembeállítása egymással. Ami külön tetszett, ahogy Dosztojevszkij a nőkhöz áll ebben a regényben. Emberek, és nem csak nők. Szonya, Dunya, Katyerina Ivanovna mind nagyon kidolgozott szereplők egy-egy érdekes történetszállal. Egyébként pedig minden szereplő van olyan érdekes, hogy érdekeljen a története.

Ne hagyjon senkit elrettenteni, hogy hosszú, hogy orosz realizmus, hogy filozofikus eszmeregény, hogy sokan félbehagyják és rosszakat mondanak róla… Dosztojevszkij zseniális író volt, és pontosan tudta (vagy csak érezte), hogyan kell elérni, hogy több száz oldalon és több száz éven keresztül lekösse és maradandóan elgondolkodtassa az olvasóit.

A krimi, amelyikben még a gyilkosság előtt megtudjuk, ki a gyilkos, mindenki mindenből óriási drámát csinál, a helyszín pedig a Szentpétervár nevű pokol. Ott lehet a legkiterjedtebb diskurzusokat folytatni az igazságról. Mármint a pokolban.

Bizony, Szentpétervár a pokol. De minimum a mitikus alvilág. Amikor pedig az ember erre rájött, akkor máris végtelenül izgalmas helynek tekintheti, ahol nagyon sok fontos dolog kiderülhet. Ha az ember ugyanis már egyszer (legalábbis jelképes értelemben) meghalt, akkor egyúttal rengeteg ideje lett magában és hangosan is elmélkedni, oldalakon keresztül dialógusokat folytatni más halottakkal, és mivel halottnak hazudni nem érdemes, hamar előkerül az igazság is. Mindjárt minimum hatféle.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2023/01/06/alvilagjar…

Hidegrázós, idegeket felborzoló, nehéz olvasmány.
Azt gondolom, többszöri próbálkozás után, kezdem Dosztojevszkij nagyságát meglátni, megérteni, értékelni.
Ettől a könyvtől is féltem, nem csak azért mert óriás klasszikus, hanem azért is mert Dosztojevszkij írta, és még azért is mert a címe valami mély, elvont, filozofikus boncolgatást sejtetett velem. (Ebben azért van is valami, nem teljesen volt alaptalan a sejtelmem).
Meg kell mondanom Raszkolnyikov tettének indító oka még így végig olvasva sem kristályosodott ki előttem teljesen, de végül is mindegy, nagy vonalakban értem (azt hiszem) ami elegendő.
A szereplők a nagy Oroszország korabeli nyomorúságának legmélyén vergődnek. Vívódásaik nem csak az éhezés, fázás és nincstelenség, hanem a belső értékek ilyen körülmények közötti megtartása körül is forognak. A lecsúszott orosz nemesség kínlódásainak és a nagy tettek elvégzéséhez szükséges áldozatok meghozatalának minden részletét megismerhetjük olvasás közben. Elmerülhetünk a főhős lelkének legmélyében, valamint még néhány hozzátartozója, barátja és üldözői is megmutatják gondolataik, saját vívódásaik mélységeit.
A regény eseményei lassú folyásúak, egy helyben és kis körben toporgunk, majd apró lépésekkel bukdácsolunk előre. A végkifejlet lassan teljesedik be.
A bűn és a bűnhődés elválaszthatatlanok, a bűn tett azonnal hozza magával hitvesét a bűnhődést. Megjárjuk ezt az utat Raszkolnyikovval, zseniális megfogalmazások és epizódok, talán még ezeknél is jobb mellékszereplők és élethelyzetek tárulnak fel. Szonja és családja nyomorúsága a legszívbemarkolóbb nekem, nevelőanyja szerencsétlensége és az ő óriási áldozata torokszorító.
A végkifejlet kicsit enyhíti a regény során fenntartott feszültséget, ad egyfajta feloldozást, de a korabeli, orosz emberek nyomorúságából kapott dózis ezt követően is nyomasztva rajtunk marad. Erre ugyanis nem tud az író sem feloldást, sem enyhítést adni.

Ej, ej, Fjodor Mihajlovics, ezt öléggé oda tetszett tenni.

Második könyvem az írótól, és azt kell mondjam nem okozott csalódást, sőt teljesen magával ragadott.Ez a mű sokkal jobban tetszett, mint a Karamazov-testvérek.
Egy fiatal férfi, Raszkolnyikov, lelki vívódásait kísérhetjük figyelemmel, miután gyilkosságot követ el. Nem tudja feldolgozni, örlődik. Napról, napra, óráról órára változik az álláspontja a környezete hatására.
A címe ellenére nem volt filozofálgatás a könyvben, és emiatt nőtt a szívemhez. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire magával tud rántani egy orosz regény, de ez a könyv mindenképp kedvenc lett és újraolvasós.

Wow. Meglepően nagyon tetszett. Olvastatta magát, végig fenntartotta az érdeklődésemet, ma szinte le sem tudtam tenni. Klasszikusokat félve veszek a kezembe, ugyanis nem mindig van megfelelő hangulatom hozzájuk, de ez most nagyon jókor jött.
Beleégett az egész a tudatomba, nehezen fogok szabadulni tőle, az biztos.
Remekül megírt történet. A nyelvezete egyáltalán nem volt problémás, teljesen érthető.
A történet egy klasszikus formába csomagolt krimi, ami miatt még inkább tetszett. Tökéletesen jelenik meg benne az orosz világ, amitől szintúgy mindig tartok egy kicsit, de ez tényleg nagyon jó volt. Újat nem hiszem, hogy tudnék róla mondani, semmi olyat, amit más már nem mondott el előttem. Nagyon jó volt, ezt bátran ajánlom mindenkinek!

Napóleonnal kezdem, mivel ő áll Raszkolnyikov eszméjének központjában. Ő a bűzlő hal feje. Életrajzát érdemes a mű előtt átnyálazni. Sokat ad az élményhez, ezért most kemény négy sorba leírom:

Napóleon megszületik off, és nem egészen tíz évvel később katonai nevelőintézetbe kerül, öt év, majd Franciaországban még egy, kinevezik tisztté, és két évig egy helyőrségben szolgál. Szerencsés véletlen következik. 1789-ben (húsz éves) kitör a forradalom (az a bizonyos farncia), és ennek köszönhetően 1792-ig szorgalmasan lépked előre, egészen a százados rangig. Ekkor tölti be a Raszkolnyikovi kort. A császári koronának még a pereme sem látszik. Tegyük fel, már ölt. Ez lehet igaz, de az isten szerelmére, Napóleon katona! Ha ölt is, kezdetben azért tette, mert ez volt a feladata. Később, amikor megjárt számtalan háborút, megtapasztalta az ölés arcait, és feltűnt az esély az uralomra, akkor nem látta volna akadályát, hogy a jól bejáratott eszközökhöz nyúljon. Raszkolnyikov megtestesíti azt az embertípust, aki a nagy semmittevés közben (egy hónapig csak feküdt az ágyában) keresi a mágikus gombot, azt a húsz percet, amitől hirtelen ő lesz a legnagyobb élő legenda. Dolgozni a pénzért (tanítás)? Ugyan! Alfának kell lenned, tesó! Az alfák nem dolgoznak, az alfák fent siklanak a gürizős hülyegyerekek hátán, és élvezik az életet, mert ők meg merik tenni, amit a többiek nem. off

Raszkolnyikov azt írja: „A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja.” ha ez nem elég önmagában, na kivel reklámozza? Na? Hadvezérekkel akik a puszta hatalom birtoklásáért gyilkolnak.
Bravo.

Tehát Dosztojevszkij leírja az utat, spoiler A regény hősei arcot növesztett eszmék, akik a történet során össze-össze koccannak, és filozofálnak, többnyire a bűnről, vagy annak holdudvaráról. A beszélgetésekről nekem a freudi Pszichoanalízisi jutott az eszembe. A terjedelmes monológok, mint a lélek megnyilvánulásai (az analízishez szükséges nyersanyagok), pontosan körbeírják a szereplőket. Nincs szükség hosszabb jellemzésre.
Műfaját tekintve Lélektani-filozofikus regény, amiből a ma lélektani-filozofikus teljes érvényű, viszont a regény része már kifelé csúszik napjaink irodalma miatt. Mielőtt valaki rámvetné az erre a célra kikészített köveit, olvassa el az utolsó sorokat, majd folytassa annak tudatában.

A pozitívummal kezdem. A gyilkosság feszültséggel teli, és úgy hatvan százaléktól rendesen húz a regény. A probléma az, hogy a többi részen nem. A pszichológiai nyersanyagok (megjegyzem, zseniális ötlet) szövegileg idejétmúltak. Ha a feszültség alább hagy, a szöveg nem viszi el a hátán a művet. Sótlan. Akkor működik, ha a fő szálat bontogatja, esetleg amikor a tragédia kitörésének a peremén áll a történet. A feléig szabályos favágás volt. Rengeteg az üres fecsegés, ami teljesen életszerű, de én az irodalmat szeretem. Ez nem Dosztojevszkij hibája, egyszerűen csak annyira megnőtt a modern szövegek minősége (és egyre népszerűbb a tömörítés), hogy önkéntelenül alulmarad. Egy 154 éves könyvről beszélünk, nem lehet rá neheztelni.

A mű alapproblémája, és az azzal való viaskodása viszont örökérvényűvé emeli. Amiatt érdemes figyelmesen végigolvasni.

„Az igazán nagy emberek, azt hiszem, igen nagy fájdalmat hordoznak ezen a földön."

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és köztem van valamiféle kapocs, ami már évek óta nem ereszt. Nagyon mély írásai vannak és régebben nehezebben értettem őt, fel kellett nőnöm hozzá. Ez megtörtént, így bizakodva kezdtem a mű olvasásába.
A kötet erősen lélektani, egy alapvetően irritáló és idegesítő ember elkövet valamit, amit vagy megbán vagy nem…A bűntudattal élő ember gyötrődése ez az írás. Végig izgultam, vajon hogy dönt, a vége pedig nagyon ütős lett. Sajnálom, hogy nincs folytatás.
Egy csillagot azért vonok le, mert gyakran nem tudtam mi történik és kivel, mert az orosz becenevek tőlem idegenek sajnos, mellé jött még több hasonló sima név is, így néha visszafelé kellett olvasnom, hogy akkor ki kicsoda…Néha untam is, nehéz olvasmány. Viszont a történet maga nagyon ott van. Hiányérzetem van tényleg, kár hogy nincs folytatás…
Vajon megbocsájthat-e bárki is egy spoiler? A bűnnel élő ember a rosszabb vagy az, aki elítél?