Bűn ​és bűnhődés 91% 1662 csillagozás

Nem bírok elszakadni tőle. Vele vagyok éjjel-nappal, ágyban párnák közt, a suliban a pad alatt, a menzán kaja mellett, kimegyek vele a parkba is. Ha rá gondolok felgyorsul a szívverésem és érzem, ahogy az ereimben dübörögve száguldozik a vér. Már kiugranék miatta az ablakból. Lassan harmadik hete együtt vagyunk és most már ki merem mondani: teljes szívemből szeretlek és utállak Rogyion Romanovics Raszkolnyikov, te ambivalens ruszki lekvár.

Wow. Meglepően nagyon tetszett. Olvastatta magát, végig fenntartotta az érdeklődésemet, ma szinte le sem tudtam tenni. Klasszikusokat félve veszek a kezembe, ugyanis nem mindig van megfelelő hangulatom hozzájuk, de ez most nagyon jókor jött.
Beleégett az egész a tudatomba, nehezen fogok szabadulni tőle, az biztos.
Remekül megírt történet. A nyelvezete egyáltalán nem volt problémás, teljesen érthető.
A történet egy klasszikus formába csomagolt krimi, ami miatt még inkább tetszett. Tökéletesen jelenik meg benne az orosz világ, amitől szintúgy mindig tartok egy kicsit, de ez tényleg nagyon jó volt. Újat nem hiszem, hogy tudnék róla mondani, semmi olyat, amit más már nem mondott el előttem. Nagyon jó volt, ezt bátran ajánlom mindenkinek!

Bepótoltam az évtizedes mulasztásomat, elolvastam. Igen jól írtam a múltkor, hogy ez lehetne a 32. legjobb pszichothriller a molyok szerint, de szerencsére és nagyon helyesen nincs a könyvön ilyen cimke. Pedig ha kivesszük a sallangot szépirodalmat, akkor egy nagyon egyszerű thriller az egész: Raszkolnyikov azt gondolja magáról, hogy ő a korabeli tökéletes ember és gyilkos, és ezért ő jól el tudja majd követni a tökéletes gyilkosságot egy olyan személyen, aki ezt nagyon is megérdemli; ki más lehetne alkalmasabb, mint egy uzsorásasszony, emberek kiszipolyozója, lelkek megnyomorítója. Na de tökéletes gyilkosság nem létezik, mert mindig porszem kerül a gépezetbe, ebben az esteben is ez történik, spoiler. És megszületett a bűn, következik a bűnhődés. Szegény Raszkolnyikov nem is annyira tökéletes és nem is annyira erős, mint gondolja magáról. Állandó bűntudata van és gyötri a lelkiismerete, ráadásul még bekavar a család is, mert a hugicája egy igazi görényhez akar feleségül menni, hogy stabilizálják az életüket, legyen pénz, jólét, meg minden ilyen gyarlóság. Rogya meg már mindenkiről azt képzeli, hogy tudja, ő követte el a gyilkosságokat, főleg Porfirij felügyelő. Nahát bele is betegszik a dolgokba, ha nem lenne a barátja, aki ápolgatja, talán meg is hal, és akkor előbb vége lesz a könyvnek. De nem így történik, úgyhogy következik még jó négyszáz oldalnyi szenvedés. Közben elhunyt Marmeladov úr is, akit még az elején ismerhetünk meg, így belép a képbe a családja is, különös tekintettel leánykájára, Szonyára.
A végét nem spoilerezem el, habár kötve hiszem, hogy valaki ne tudná, hogy a várt katarzis bekövetkezik. Persze ki mit vár.
Kár, hogy nem korábban olvastam ezt a regényt. Tökéletes olvasmány, gyönyörű megfogalmazás, remek téma, a szereplők pedig ugyanúgy szenvednek, mint egy mai skandináv krimiben. Mégis untam néha, mert ez a Rogya gyerek azért túl sokat szenvedett, és akkor harmincoldalas monológokat nyomott le. Az azért kicsit fárasztó volt, bocs Fjodor.
Ha valaki még nem olvasta, akkor belevághat, habár nem ígérem, hogy nem lesznek benne unalmas részek, összességében csodálatosan le van vezetve egy ember lelkiismeretfurdalása az elejétől a végéig. És ezt az érzést mindenki ismeri, rendben, hogy kisebb fajsúlyú dolgok miatt, de lássuk be, egyikőnk sem tudná ilyen jól megfogalmazni ezt az alapvető emberi érzést.
Talán még annyit, hogy ne az Európa Diákkönyvtár sorozatból olvassátok, hanem egy újabb kiadást. Én azzal kezdtem, de megbolondultam a nevek magyarításától és a sok cz-től, úgyhogy gyorsan könyvet is váltottam.A későbbi kiadások némileg modernebbek és könnyebben fogyaszthatók, mert szépirodalom ide vagy oda, a célunk mégiscsak az, hogy egy könyv olvasása közben jól szórakozzunk.

A bűn vajon relatív? Lelkiismeretünk teszi azzá?
Elmenekülhetünk saját emberi természetünk elől?
Van jogunk mások élete és sorsa felett dönteni?

Lélektani regény, melyben alapvető sorskérdéseket boncolgat az író.
Végül az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek felül.

Mert Dosztojevszkij szerint „ nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. ”

Mert a lélek mégis vétót kiált.

Csillagos ötös súlyos és letehetetlen olvasmány!

Ej, ej, Fjodor Mihajlovics, ezt öléggé oda tetszett tenni.

Elég nagy szégyen, hogy orosz szakosként csak tavaly kezdtem el ismerkedni Dosztojevszkij nagyregényeivel, s talán még ennél is kellemetlenebb a tény, hogy mind a mai napig fogalmam sincs róla, hogy olvastam-e már korábban ezt a kötetet, vagy csak a kötelező tanulmányok, órai megbeszélések hatására ragadtak meg a fejemben a cselekmény apró morzsái, melyek összekavarodtak Stendhal Vörös és feketéjével. Végül arra a következtetésre jutottam, amennyiben korábban már olvastam, nagyobb hatással kellett volna lennie rám, mint ez alkalommal, ami pedig elég lehetetlennek tűnik. Ugyanakkor minden rosszban van valami jó: soha semmi nem adja vissza azt az érzést, amikor az ember először olvas el egy jó regényt, mi több, néha azt kívánom, bár feledhetném a kedvenceimet, hogy az élmény teljes tisztaságával, teljes erejével taglózzon le újra meg újra, minden korábbi tapasztalat és a rárakódó asszociációk mocska nélkül. Mivel azonban a feledés adományát tartalmazó kapszulát még nem dobták piacra, a második olvasás már valószínűleg nem lesz ilyen, nyugtat azonban a tudat, hogy van még mit olvasnom Dosztojevszkijtől.

Ami magát az írót és a regényt illeti, Dosztojevszkij zseniális abban, amit művel. A regénnyel, a hőseivel, az olvasóval egyaránt. Minden egyes szava helyén van, s minden egyes szóval bővül a rácsok száma az olvasó körül, aki az utolsó pillanatban ébred rá, hogy menthetetlenül rászedték. Nem úgy csal kelepcébe, ahogyan Csehov teszi, ügyeskedéssel és ravaszsággal, Dosztojevszkij egyszerűen befalazza az olvasót, amíg az rejtegetni próbálja magát, mert az az érzése, hogy egy régen halott író a sorain keresztül még mindig belelát a lelkébe. (Ha tudná ezt, biztosan jót kacagna most rajtam odaátról.) A legszebb az, hogy egy pillanatra se képzeltem magam egyik főhős helyébe sem, mégis mélyen átéltem azt a poklot, amely rájuk várt. S lehetek túl érzelgős, vagy lehetek ideggyenge, de a regény végére magam is belázasodtam. Ez a olvasmány is egy olyan keserédes pillanat, amit át kell élni az életben legalább egyszer. Megkockáztatom, úgy kellene ezt a könyvet is osztogatni, mint a Bibliát, legyen csak otthon mindenkinek egy, mert ebben a kötetben kis túlzással minden benne van, ami az élethez kell. Szorongatóan jó érzés volt olvasni, kár, hogy másodszorra már nem lesz ugyanolyan. Vagy ki tudja.

Napóleonnal kezdem, mivel ő áll Raszkolnyikov eszméjének központjában. Ő a bűzlő hal feje. Életrajzát érdemes a mű előtt átnyálazni. Sokat ad az élményhez, ezért most kemény négy sorba leírom:

Napóleon megszületik off, és nem egészen tíz évvel később katonai nevelőintézetbe kerül, öt év, majd Franciaországban még egy, kinevezik tisztté, és két évig egy helyőrségben szolgál. Szerencsés véletlen következik. 1789-ben (húsz éves) kitör a forradalom (az a bizonyos farncia), és ennek köszönhetően 1792-ig szorgalmasan lépked előre, egészen a százados rangig. Ekkor tölti be a Raszkolnyikovi kort. A császári koronának még a pereme sem látszik. Tegyük fel, már ölt. Ez lehet igaz, de az isten szerelmére, Napóleon katona! Ha ölt is, kezdetben azért tette, mert ez volt a feladata. Később, amikor megjárt számtalan háborút, megtapasztalta az ölés arcait, és feltűnt az esély az uralomra, akkor nem látta volna akadályát, hogy a jól bejáratott eszközökhöz nyúljon. Raszkolnyikov megtestesíti azt az embertípust, aki a nagy semmittevés közben (egy hónapig csak feküdt az ágyában) keresi a mágikus gombot, azt a húsz percet, amitől hirtelen ő lesz a legnagyobb élő legenda. Dolgozni a pénzért (tanítás)? Ugyan! Alfának kell lenned, tesó! Az alfák nem dolgoznak, az alfák fent siklanak a gürizős hülyegyerekek hátán, és élvezik az életet, mert ők meg merik tenni, amit a többiek nem. off

Raszkolnyikov azt írja: „A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja.” ha ez nem elég önmagában, na kivel reklámozza? Na? Hadvezérekkel akik a puszta hatalom birtoklásáért gyilkolnak.
Bravo.

Tehát Dosztojevszkij leírja az utat, spoiler A regény hősei arcot növesztett eszmék, akik a történet során össze-össze koccannak, és filozofálnak, többnyire a bűnről, vagy annak holdudvaráról. A beszélgetésekről nekem a freudi Pszichoanalízisi jutott az eszembe. A terjedelmes monológok, mint a lélek megnyilvánulásai (az analízishez szükséges nyersanyagok), pontosan körbeírják a szereplőket. Nincs szükség hosszabb jellemzésre.
Műfaját tekintve Lélektani-filozofikus regény, amiből a ma lélektani-filozofikus teljes érvényű, viszont a regény része már kifelé csúszik napjaink irodalma miatt. Mielőtt valaki rámvetné az erre a célra kikészített köveit, olvassa el az utolsó sorokat, majd folytassa annak tudatában.

A pozitívummal kezdem. A gyilkosság feszültséggel teli, és úgy hatvan százaléktól rendesen húz a regény. A probléma az, hogy a többi részen nem. A pszichológiai nyersanyagok (megjegyzem, zseniális ötlet) szövegileg idejétmúltak. Ha a feszültség alább hagy, a szöveg nem viszi el a hátán a művet. Sótlan. Akkor működik, ha a fő szálat bontogatja, esetleg amikor a tragédia kitörésének a peremén áll a történet. A feléig szabályos favágás volt. Rengeteg az üres fecsegés, ami teljesen életszerű, de én az irodalmat szeretem. Ez nem Dosztojevszkij hibája, egyszerűen csak annyira megnőtt a modern szövegek minősége (és egyre népszerűbb a tömörítés), hogy önkéntelenül alulmarad. Egy 154 éves könyvről beszélünk, nem lehet rá neheztelni.

A mű alapproblémája, és az azzal való viaskodása viszont örökérvényűvé emeli. Amiatt érdemes figyelmesen végigolvasni.

Evangelizációs erejű, életfordító könyvnek tartom. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Jn 17,3

Mit nem mondtak el/mit nem írtak le erről a könyvről itt a molyon? Mindent és semmit. Mindent annak, aki olvasta, s semmit annak, aki nem. Nem puffogtatom én sem a sokszor leírt mondatokat, de annyit igen, hogy zseniális mű és meghajtom a fejem Dosztojevszkij előtt újra és újra.

Amilyen egyszerűnek tűnt ez a regény a tartalma alapján, pont annyira bizonyult sokrétű és élvezetes olvasmánynak. (Sőt. Ha lehet, még inkább.) Dosztojevszkij karakterábrázolása lenyűgözött, nem csupán Raszkolnyikov tekintetében, de rajongtam például Lebezjatnyikov és Pjotr Petrovics kettősét, Porfirij Petrovics alakját, módszereit, ahogyan a regény végén elment Raszkolnyikovhoz…
Ott volt aztán Rogya és Szonya kapcsolata, volt egy beszélgetésük – emlékszem egy esti vonatút során olvastam –, amiről Jekyll és Hyde jutott eszembe, és az ő musicalbéli hölgypartnereikkel való megnyilvánulásaik.
Ó, és Szvidrigajlov! Az ő figurája olyan ördögi volt, és mégis, urambocsá' szinte szimpatizáltam vele.
Egyáltalán, attól tartok Raszkolnyikov karaktere sem váltott ki belőlem kellő mértékű ellenszenvet, ami nem azt jelenti, hogy egyetértettem volna a módszereivel, de érdeklődve figyeltem az elgondolásait, motivációit, korholtam a körülötte lévőkkel szemben tanúsított bánásmód miatt, aztán pedig hálásan gondoltam rá a jótetteiért.
Igazi bőr alá bújós, gondolatokba férkőzős történet ez, rendkívül emlékezetes és az oroszabbnál is oroszabb.