Bűn ​és bűnhődés 91% 1584 csillagozás

Nem bírok elszakadni tőle. Vele vagyok éjjel-nappal, ágyban párnák közt, a suliban a pad alatt, a menzán kaja mellett, kimegyek vele a parkba is. Ha rá gondolok felgyorsul a szívverésem és érzem, ahogy az ereimben dübörögve száguldozik a vér. Már kiugranék miatta az ablakból. Lassan harmadik hete együtt vagyunk és most már ki merem mondani: teljes szívemből szeretlek és utállak Rogyion Romanovics Raszkolnyikov, te ambivalens ruszki lekvár.

Wow. Meglepően nagyon tetszett. Olvastatta magát, végig fenntartotta az érdeklődésemet, ma szinte le sem tudtam tenni. Klasszikusokat félve veszek a kezembe, ugyanis nem mindig van megfelelő hangulatom hozzájuk, de ez most nagyon jókor jött.
Beleégett az egész a tudatomba, nehezen fogok szabadulni tőle, az biztos.
Remekül megírt történet. A nyelvezete egyáltalán nem volt problémás, teljesen érthető.
A történet egy klasszikus formába csomagolt krimi, ami miatt még inkább tetszett. Tökéletesen jelenik meg benne az orosz világ, amitől szintúgy mindig tartok egy kicsit, de ez tényleg nagyon jó volt. Újat nem hiszem, hogy tudnék róla mondani, semmi olyat, amit más már nem mondott el előttem. Nagyon jó volt, ezt bátran ajánlom mindenkinek!

A bűn vajon relatív? Lelkiismeretünk teszi azzá?
Elmenekülhetünk saját emberi természetünk elől?
Van jogunk mások élete és sorsa felett dönteni?

Lélektani regény, melyben alapvető sorskérdéseket boncolgat az író.
Végül az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek felül.

Mert Dosztojevszkij szerint „ nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. ”

Mert a lélek mégis vétót kiált.

Csillagos ötös súlyos és letehetetlen olvasmány!

Ej, ej, Fjodor Mihajlovics, ezt öléggé oda tetszett tenni.

Elég nagy szégyen, hogy orosz szakosként csak tavaly kezdtem el ismerkedni Dosztojevszkij nagyregényeivel, s talán még ennél is kellemetlenebb a tény, hogy mind a mai napig fogalmam sincs róla, hogy olvastam-e már korábban ezt a kötetet, vagy csak a kötelező tanulmányok, órai megbeszélések hatására ragadtak meg a fejemben a cselekmény apró morzsái, melyek összekavarodtak Stendhal Vörös és feketéjével. Végül arra a következtetésre jutottam, amennyiben korábban már olvastam, nagyobb hatással kellett volna lennie rám, mint ez alkalommal, ami pedig elég lehetetlennek tűnik. Ugyanakkor minden rosszban van valami jó: soha semmi nem adja vissza azt az érzést, amikor az ember először olvas el egy jó regényt, mi több, néha azt kívánom, bár feledhetném a kedvenceimet, hogy az élmény teljes tisztaságával, teljes erejével taglózzon le újra meg újra, minden korábbi tapasztalat és a rárakódó asszociációk mocska nélkül. Mivel azonban a feledés adományát tartalmazó kapszulát még nem dobták piacra, a második olvasás már valószínűleg nem lesz ilyen, nyugtat azonban a tudat, hogy van még mit olvasnom Dosztojevszkijtől.

Ami magát az írót és a regényt illeti, Dosztojevszkij zseniális abban, amit művel. A regénnyel, a hőseivel, az olvasóval egyaránt. Minden egyes szava helyén van, s minden egyes szóval bővül a rácsok száma az olvasó körül, aki az utolsó pillanatban ébred rá, hogy menthetetlenül rászedték. Nem úgy csal kelepcébe, ahogyan Csehov teszi, ügyeskedéssel és ravaszsággal, Dosztojevszkij egyszerűen befalazza az olvasót, amíg az rejtegetni próbálja magát, mert az az érzése, hogy egy régen halott író a sorain keresztül még mindig belelát a lelkébe. (Ha tudná ezt, biztosan jót kacagna most rajtam odaátról.) A legszebb az, hogy egy pillanatra se képzeltem magam egyik főhős helyébe sem, mégis mélyen átéltem azt a poklot, amely rájuk várt. S lehetek túl érzelgős, vagy lehetek ideggyenge, de a regény végére magam is belázasodtam. Ez a olvasmány is egy olyan keserédes pillanat, amit át kell élni az életben legalább egyszer. Megkockáztatom, úgy kellene ezt a könyvet is osztogatni, mint a Bibliát, legyen csak otthon mindenkinek egy, mert ebben a kötetben kis túlzással minden benne van, ami az élethez kell. Szorongatóan jó érzés volt olvasni, kár, hogy másodszorra már nem lesz ugyanolyan. Vagy ki tudja.

Mit nem mondtak el/mit nem írtak le erről a könyvről itt a molyon? Mindent és semmit. Mindent annak, aki olvasta, s semmit annak, aki nem. Nem puffogtatom én sem a sokszor leírt mondatokat, de annyit igen, hogy zseniális mű és meghajtom a fejem Dosztojevszkij előtt újra és újra.

Amilyen egyszerűnek tűnt ez a regény a tartalma alapján, pont annyira bizonyult sokrétű és élvezetes olvasmánynak. (Sőt. Ha lehet, még inkább.) Dosztojevszkij karakterábrázolása lenyűgözött, nem csupán Raszkolnyikov tekintetében, de rajongtam például Lebezjatnyikov és Pjotr Petrovics kettősét, Porfirij Petrovics alakját, módszereit, ahogyan a regény végén elment Raszkolnyikovhoz…
Ott volt aztán Rogya és Szonya kapcsolata, volt egy beszélgetésük – emlékszem egy esti vonatút során olvastam –, amiről Jekyll és Hyde jutott eszembe, és az ő musicalbéli hölgypartnereikkel való megnyilvánulásaik.
Ó, és Szvidrigajlov! Az ő figurája olyan ördögi volt, és mégis, urambocsá' szinte szimpatizáltam vele.
Egyáltalán, attól tartok Raszkolnyikov karaktere sem váltott ki belőlem kellő mértékű ellenszenvet, ami nem azt jelenti, hogy egyetértettem volna a módszereivel, de érdeklődve figyeltem az elgondolásait, motivációit, korholtam a körülötte lévőkkel szemben tanúsított bánásmód miatt, aztán pedig hálásan gondoltam rá a jótetteiért.
Igazi bőr alá bújós, gondolatokba férkőzős történet ez, rendkívül emlékezetes és az oroszabbnál is oroszabb.

Először tizenhat évesen olvastam, akkor nagyon tetszett. Néhány éve már érik bennem az újraolvasás, valahol sejtettem, hogy most más lesz. Most is nagyon tetszett, de megdöbbentően más volt. Akkor leginkább a Rogya lelkivilágába merültem bele, átéreztem minden gondolatát, jött, hogy sírjak és átkozódjak vele együtt. Most inkább kívülről szemléltem őt, és nagyobb figyelmet kaptak a női szereplők, Szonya és Dunya. És amire első olvasáskor szinte fel se figyeltem, most pedig nagyon élveztem: az apró jellemzések, az orosz lelkivilág bemutatása egy, a történet szempontjéból jelentéktelen párbeszéden keresztül, vagy akár egy asztalon levő tárgyak leírása által. Talán ebben rejlik Dosztojevszkij zsenialitása, hogy egy néhány mondattal képes az ember legfontosabb jellemzőit megrajzolni.
Mikor befejeztem a könyvet, nagyon sok gondolat kavargott bennem. A bűnhődés nincs mindig arányban a bűnnel. A bűn igazából relatív, saját lelkiismeretünk teszi azzá. És talán a legfontosabb üzenete számomra: saját természete elől senki sem menekülhet.

Ezt a könyvet is színház miatt vettem a kezembe.
Rettenetesen féltem tőle. Nekünk annak idején ez nem volt kötelező, bár sokáig kacérkodtam a gondolattal, hiszen az oroszok mindig közel álltak hozzám.
Nagy csalódás volt, de szerencsére ez esetben pozitívan csalódtam.
Meglepően könnyen olvasható volt, de egyébként nem is értem, így utólag, hogy miért is féltem tőle.
Hiszen sok orosz írótól olvastam már, és még eleddig egyszer sem csalódtam.
Annak ellenére, hogy könnyen olvasható volt, meg-megálltam útközben, mert a magvas gondolatok, pontosabban inkább a vezérgondolat mély szeget ütött a fejembe.
Valóban van olyan bűn, ami méltányolható csak azért, mert jó cselekedetnek szánom az elkövetéséből származó „hasznot”?
Közben persze felébredt a saját lelkiismeretem, vajon én elég becsületes vagyok-e erre a világra.
Még egy fontos gondolat cikázott sokáig a fejemben az olvasás után, hogy én vajon elmentem volna-e Szibériáig azért a férfiért, akit megvetnek, büntetnek, mert akárhogy is nézzük, bűnös lélek?
Valószínűleg, sőt, biztosan igen.

Nos, a színház?

Ha előbb látom a darabot, soha az életben a kezembe nem veszem a könyvet.
A Vígben láttam, számomra katasztrofális rendezésben, csapnivaló játékkal, és felháborító, dühítő hanggal. A szöveget alig lehetett hallani, viszont a zene, a hangszerek fülsértőek voltak.
spoiler

Ahogy Anthony Burgess mondaná: az oroszok emberiek – Az emberek oroszok.