Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket.”
A Karamazov testvérek 599 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1880
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion · A világirodalom klasszikusai · Klasszikus mesterek Révai · Dosztojevszkij művei Magyar Helikon
Enciklopédia 56
Szereplők népszerűség szerint
Alekszej Fjodorovics Karamazov · Ivan Fjodorovics Karamazov · Dmitrij Fjodorovics Karamazov · Zoszima sztarec · Alekszandr Szergejevics Puskin · Fjodor Pavlovics Karamazov · Kolja Kraszotkin · Pavel Fjodorovics Szmergyakov
Kedvencelte 244
Most olvassa 118
Várólistára tette 751
Kívánságlistára tette 405
Kölcsönkérné 10
Kiemelt értékelések
Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet olvasás után.
Felkavaró történet ez, nagyon felkavaró.
A Karamazov testvérek sorsa, apjuk, családjuk, ismerőseik, szolgálóik jellemrajza nagyon részletes, jól érzékelhető, jól kidolgozott, érdekes olvasni. Faltam a sorokat, faltam az orosz világ sajátosságait, az élet folyását, a mindennapok történéseit, az orosz emberek reakcióit a történésekre. Ez alapján megadnám az 5 csillagot, ha nem lenne ott a ha, de erről majd később.
A három testvér annyira különböző, annyira mások, teljesen eltérő világnézettel, eltérő értékekkel, eltérő érzésekkel.
Dmitrij mozog a legszélesebb spektrumon a három testvér közül, bejárjuk vele a mennyet és a poklot, megjárjuk vele a becsület, a becstelenség, a szerelem, a gyűlölet, az öröm, a bánat, a harag, a tisztelet, a megvetés, az önvád, az önfeloldozás minden bugyrát. Meg még sok minden egyéb érzéskavalkád előkerül vele kapcsolatban. Az ő sorsa, és a hozzá közel állók sorsa lebilincselő a könyvben. Ez a zsenialitás, ahogyan ez a történet ki van találva, és ahogyan meg van írva a Dmitrij szerencsétlen sorsa.
Iván a középső fiú, nagyon érdekes, rejtőzködő, kevéssé ismerjük meg, látszatra nemes, látszatra jó és higgadt természet, belül mégsem az, mégis kibújik a szög a zsákból, de nem egyértelmű ez sem, összetett dolog ez nála.
Aljosa meg a jó fiú, a feddhetetlen, a makulátlan, a már-már nem létezően jó, mindenkihez, mindenkor. (Nekem a legkevésbé értelmezhető és vonzó szereplő).
A nők, erről muszáj külön írnom, mert a nőktől gutaütést kaptam a könyvben. Bocsáss meg Dosztojevszkij, de vagy a korszak vagy Te magad csináltál a nőkből élő hisztérikát, elviselhetetlen alakokat. A nők nem ilyenek, nem lelhetnek ilyenek, nem lehet mind ennyire visszataszító, idegesítő, elviselhetetlen. A hitetlenségig el van túlozva minden női szereplő, nincs egy normális nő ebben a könyvben. Felettébb idegesítettek a nők ájulásai, rengetegszer vannak rosszul a könyvben olyan helyzetekben amik nem indokolják azt. Minden nő egy p….a ebben a könyvben, egy igazi, semmirekellő, nyavalygó p….a. Na meg a másik, a nők megőrülnek ebben a könyvben, ha valami nehéz dolog történik, megőrülnek (és bizony van olyan férfi is aki megőrül) Atyaisten, ennyi őrült nőt egy könyvben, ez valami borzalom.
Még egy fontos dolog ami mellett nem tudok elmenni nagyon sok a felesleges infó. Rengeteg, legalább 400 oldalnyi semmire se jó, sehová se tartozó, semmit mondó infó, amit olvasunk, olvasunk és a magam részéről nem értem, minek? A Sztárec életéről szóló 75 oldal, minek? Kit érdekel? Mi történik utána a Sztareccel? Azt hittem valami főszereplő lesz a könyv további részében, de nem így van. Minek olvasunk róla ennyit? A kolostorról minek olvasunk ennyit? Értem én, hogy fontos része a kornak a vallás, és azt is, hogy Aljosa jóságát ez világítja meg, de sok, rengeteg, unalmas.
Szóval összességében, nagyon izgalmas, nagyon érdekes, jól megírt könyv, 600 oldalban nekem tökéletes és remekmű lenne. A maradék 400 oldal egy részét átlapoztam, egy másik részét átszenvedtem.
Évek óta sorba állt már a valóságos és virtuális polcomon-várólistámon. Olyan időre halogattam, amikor nem rövid szakaszonként, sokáig kell olvasnom, hanem átadhatom magam az olvasásának. Most végre eljött az idő.
Idén év elején láttam a Radnóti Színházban A Karamazov testvérek színpadi változatának utolsó előadását. Kicsit zavart, hogy úgy mentem oda, hogy még nem olvastam a könyvet (de úgy döntöttem, ezért most nem fogom lóhalálában elolvasni), és csodálkoztam is, hogyan lehet ebből a kilencszáz-valahány oldalból színdarabot írni. Nagy élmény volt az előadás (utolsó előadásként igazi jutalomjátékot láthattunk a színpadon), és most olvasáskor rengeteg jött vissza az előadásból, a színészek játékából.
Dosztojevszkij most is elvarázsolt, mint mindig. Zseniális író, élvezettel olvastam minden sorát.
A Biblia után a legnagyobb könyv, a legtöbb, amit valaha az emberről írtak. Talán Kuncz Aladár írta.
Innen számítják a modern pszichológiát.
Úgy szeretném elmondani, h. mit jelent nekem ez a könyv, de csak dadogni tudok.
A négy testvér, az ember ilélek megtestesülései. Dmitrij: az ösztön lény. Ivan: az okos, számító, a ráció, Aljosa: a tisztaság, aza lényünk, amilyenné szeretnénk lenni. Szmergyakov: a rossz énünk.
Dosztojevszkij zsenialitása, h. meg tudja mutatni: Ilyen vagy, melyiket engeded, h. irányítsa az életed?
Annak idején (értsd: amikor kötelezőként kellett kézbe vennem) úgy szenvedtem a Bűn és bűnhődéssel, mint a kutya. Szörnyű élmény volt, nem is éreztem rá késztetést jó sokáig, hogy Dosztojevszkijtől megint olvassak, már csak azért sem, mert Tolsztoj Feltámadás című alkotásának elolvasása után rögvest eltöltött a bizonyosság: jómagam bizony inkább tolsztojista leszek. Néhány év múltán a Feljegyzések a holtak házából ugyan visszaadta kissé a bizodalmamat, de most megint nem vagyok elégedett. Be kell látnom, nem annyira frankó köztünk a kémia ezzel a fiúval.
Dosztojevszkij persze remekül ír, ezt véletlenül sem akarom elvitatni, épp csak pár problémám van. Lássuk sirámaimat bővebben.
A női karakterek. A nem túl közeli múltban volt szerencsém egy találó kifejezéshez, ami, úgy hiszem, kiválóan lefesti a Dosztojevszkij-féle lánytípust: passzív lúzer. Ilyen volt már nekem a bárcás is a Bűnben, és ilyenek az itt felvonultatott hölgyek is. Nem tudom, Dosztojevszkijjel mi történt (vagy mi nem), de az hétszentség, hogy ha fiatal fiúként először tőle olvasnék nőkről, üvöltve menekülnék az asszonyi öl elől. Nála ugyanis szinte minden nő teljesen koki és/vagy a bicskanyitásig irritáló. Hisztérikus, felindult, epekedő, magát folyton elsíró, a szenvedést tapintható mazochizmussal vállaló, pszichésen többé vagy kevésbé sérült. (Mondjuk, és itt engedtessék meg egy kis kitérő, amikor a férfiak ideglázba esnek a regényben, az elég szexi. A végén még kiderül, hogy hasonló, sátán szülte fétis hajt minket Fegyával, én meg betehetem a számat.) Mivel pedig ilyenek, érzékelteti Dosztojevszkij, egyszerre érdemelnek leereszkedő, gyengédségbe csomagolt, vállverős szánalmat és valami furcsa, férfiszemet párásító csodálatot. Igaz, nem az eszükért kell szeretni vagy tisztelni őket: vegyük csak Hohlakova úrnőt, akkora sötétség, hogy zseblámpát kéne a szájába dugni, mint szegény Tótnak, hogy egy kis világ gyúljon az agyában, ráadásul halál okosnak képzeli magát, mindenbe beledumál meg -avatkozik, amivel, milyen meglepő, általában csak kellemetlenséget okoz. Az úrnő elég szép húzás volt, örök darab, így itt azért belecsapnék Dosztojevszkij tenyerébe, máskülönben viszont nem tudom nem szóvá tenni, mennyire hiányoznak az okos, józanul gondolkodó nők ebből a regényből. Mondjuk minek is, majd a férfiak gondolkodnak helyettük, ezek meg csak suhogjanak a ruhakölteményeikben, és omoljanak sóhajtva a szófára. Egyébként angyal az összes, igyekszik hangsúlyozni Dosztojevszkij, ha más nem, hát látens angyal, lám, a cemendéről is mindig kiderül, hogy csak kényszerből lett az, vagy hogy megkérgesedett lelke belül olyan, mint az olvasztott vaj, pusztán az élet viharai tették olyanná, amilyenné stb. Nekem azonban kicsit több kéne ennél a „csak angyal”-nál.
Az édeskés szenvedéstörténetek. Szó sincs arról, hogy holmi érzéketlen, cinikus genny lennék, de a fájón direkt, csicsamicsa, könnybe pácolt históriák sosem empátiát, inkább idegenkedést váltanak ki belőlem. És igen, főként Iljusecska sztorijára gondolok. Szörnyű meg szomorú (papus összeomlásának ábrázolása pedig különösen erős és hiteles), és ha nem úgy lenne előadva, ahogy, biztosan pont annyira letaglózna, amennyire kell. Jelen formájában viszont olyan volt, mint egy szentek életéről szóló film, már csak az hiányzott (és már-már nem is csodálkoztam volna, ha megesik), hogy valakin kiütközzenek a stigmák a nagy felindulástól.
Amikor Dosztojevszkij rá akar beszélni Istenre. Mert csak akkor válhatunk emberséges emberré, ha hiszünk a felsőbb hatalomban. Szerinte. Miért ne lehetnék tisztességes akkor is, ha nem gondolom, hogy a vége után lesz valami (mondjuk egy kétfelé ágazó út)? Tolsztojnak ezt valahogy szebben sikerül csinálnia, nála nem érzem a rábeszélést, inkább csak a baráti vállverést: „Én teljesen biztos vagyok a hitemben, épp ezért elfogadom, ha te másképp gondolkodsz, az meg, hogy te elfogadod-e az enyémet, csak rajtad áll.”
A mellékszálak. Értem, hogy így lesz igazán kerek az egész, és Dosztojevszkij úgy gondolja, minél több részből áll a kirakós, annál teljesebb lesz az emberi lelket ábrázoló kép, de nekem sok volt a felesleges kör. Kurtítottam volna a számukat szívesen, mert úgy gondolom, nem mindegyik volt okvetlenül szükséges ahhoz, hogy tisztán lássunk, hogy a valódi mélységek feltáruljanak.
Szóval így. Effélék miatt került el engem a szerelem, noha Aljosát imádtam, végtelenül hiteles karakter, és amikor Dosztojevszkij nem pörgeti túl magát, akkor Aljosa filozófiája is olyan természetes, mintha Tolsztoj beszéltetné, ráadásul hiába angyalian jó, figyelmes, kedves és érzékeny ez a fiú, Dosztojevszkij vele szinte sosem borul bele a sziruposvödörbe. Zoszima sztarec szintén jól sikerült, megért volna akár egy kisregényt is az öreg, és hát Mitya, a felelőtlen, szilaj Mitya, aki elbotlott párszor, de annyira sosem volt rossz srác, amennyire azt a derék polgárok gondolták róla… Sajnos úgy éreztem, Mitya történetét is agyonnyomták a folytonos kitérők, pedig sokat érő sztori és karakter az övé.
Tudom, veszélyes a feldolgozással kezdeni, és ritkán sül el jól, viszont ezúttal nem elvett az élményből, csak hozzátett, hogy még a regény olvasása előtt alkalmam nyílt megnézni a Karamazov fivérek címen futó színpadi adaptációt. Igazán klassz feldolgozás: egyrészt számomra tökéletes sűrítménye mindannak, amit a regényből valóban ütősnek és fontosnak tartok, másrészt a legények roppant ügyesen játszanak, és most, az eredeti mű ismeretében, azt kell mondjam, ha visszapillantok, semmilyen hiányérzet nem támad bennem, annyira kiválóan keltették életre a szereplőket.
Nem tudom mennyire helytálló a feltételezés, hogy Dosztojevszkij tervezte a Karamazov testvérek folytatásának megírását is, bár a regényben van néhány utalás, mely eléggé egyértelműen ezt sugallja. Ha feltételezem, hogy az 1136. oldalon nem ér véget a történet, akkor az a sok mellékszereplő, akinek a jelenléte sokszor teljesen fölöslegesnek tűnt, máris elkönyvelhető a következő részben főszerepre aspiráló regényalakként. Egy következő részt feltételezve nem kell elmerengenünk a kiegyensúlyozatlanságon, és kevésbé volna bántó, bár épp elég demagóg az a vallási propaganda amivel Fjodor Mihajlovics nyakon önt minket. Viszont ha mindezektől elvonatkoztatok, akkor még mindig hatalmas terjedelemben marad meg Dosztojevszkij zsenialitása. Előbb pontos ecsetvonásokkal megrajzolja a testvérek portréját, majd amikor már azt hisszük, hogy kész, mehet az egész egy kiállításra, mindegyikre vet még egy-egy ecsetvonást, amitől mindegyik bonyolultabb, kétértelműbb lesz. Miközben továbbra is mindegyik figura egyedi marad, mindegyikben felismerhetjük egy jövendő szent és egy elvetemült gyilkos alakját is. Mindegyiket egyszerre, vagy éppen egymást váltva, olykor egymáson taposva. Bármelyik előhívható a lélek legmélyéről. De mikor, melyik hívható elő, s vajon mivel? Mindez fényt derít a szerző lelkének kettősségére is. Egyszerre imát mormoló, fanatikus istenhívő, és materialista pontossággal dolgozó lélekboncoló. Utóbbiban felülmúlhatatlan.
Igen tisztelt Fjodor Mihajlovics!
Igaz csodálattal s egyben jogos méltatlankodással fejeztem be ezt a legutóbbi regényét, melyben – úgy látom – korunk átfogó képét óhajtja megrajzolni, egy család sorsának tükrében. „Két végtelenség, két végtelenség, uraim, egy és ugyanazon pillanatban – anélkül szerencsétlenek és elégedetlenek vagyunk, nem teljes az életünk. Tágas a mi lelkünk, tágas, mint egész Oroszország, édesanyánk, mi mindent magunkba fogadunk és mindennel összeférünk!” – ezt ön írja az ügyész vádbeszédében. Ugyan a család legzabolátlanabb tagjára, Dmitrij Karamazovra vonatkoznak e sorok, de vonatkozhatnának az Ön hallatlan ambíciójára is, hogy mindent egyszuszra elmondjon, ami csak a szívét nyomja. S ez az ambíciója csaknem valóra vált.
Az Ön minden stilisztikai szabályra fittyet hányó szerkesztői módszerét már lassan megszokom: ez, mondhatni, az Ön sajátos stílusjegye. Mint ahogy a szentimentalizmus határán gyakran átbillenő érzelmesség, az isteni erények magasságába feltornászott pravoszláv együgyűség, az életképtelenségig hisztérikus női karakterek, s a nyugati, racionális gondolkozással szembeni mogorva előítéletek is. Ön úgy rúg fel minden irodalmi konvenciót, hogy közben mégis végig fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését – nem csekély teljesítmény! Elismerésem a filozofikus betétnovelláért (A nagy inkvizítor), melynek olvastán eltöprengtem, hogy-hogy nem átkozta ki Önt a Szent Szinódus „te hitvány manicheus!” felkiáltással? Úgy látom, a pravoszláv egyház a belső viták szempontjából jóval szabadabb szellemű, mint a katolikus… Dmitrij ámokfutása a nyolcadik könyvben szintén telitalálat – nem véletlenül tartják majd Önt a huszadik század elején a német expresszionisták a saját ük-ük-nagyapójuknak. A per leírása a modern amerikai tárgyalótermi regények ősforrása. S a két hatásvadászó hisztérika, Katyerina Ivanovna és Grusenyka önlelkében vájkálásának rettenetét – bár ritka alkalmakkor – jólesően feledteti Hohlakova úrnő középszerű intellektusa, és Gogol tollára méltóan ábrázolt pletykaéhes kodácsolása.
A főhősnők elmekórtani eseteitől eltekintve két momentum zavart még igazán a regényben: az Iljusecska alakja köré terített cukrozottan szentimentális csuszpájz, és az Ivan Karamazovval szembeni igazságtalanság. Az első nem szorul magyarázatra, a másodikat, engedelmével, kifejtem: míg a család többi tagja, a fukar kaján kéjsóvár apa, a duhaj Dmitrij, az ájtatos Aljoska mind következetesen ábrázolt figurák, addig a kezdetben hűvös, racionális, ateista, vagy legalábbis agnosztikus Ivan a regény végére, éppen a döntő pillanatban, a perben tett tanúvallomása alkalmából, meghibban, és a saját alaptermészetével homlokegyenest ellenkező módon viselkedik. Ennek árán tudja Ön a regény kívánt befejezését kikényszeríteni – s azt kell mondanom, ez Ivannal szemben határozottan lovagiatlan, s Önhöz méltatlan eljárás…
De hiába morgok, el kell ismernem, a regénye hibái ellenére is lenyűgöző. Türelmetlenül várom a beígért folytatást: vajon mi lesz ebből a málészájú, ájtatos Aljosából? Naródnyik? Anarchista? Liberális kadet-párti vezérszónok? Házasságszédelgő vagy vándorszerzetes? Kérem, ne hagyjon sokáig főnöm a kíváncsiság szaftos levében, írja meg a második Karamazov-regényt minél hamarább…!
Őszinte híve,
Vlagyiszlav Kaprovics Szakalov
Ez volt életem első orosz irótól származó regénye. Emiatt félve is kezdtem bele, és volt olyan holtpont amikor azt mondtam, hogy félreteszem, de milyen jó, hogy nem hagytam abba.
Ezek a negatív élmények számomra a bölcselkedések a vallásról és Istenről voltak. Nem értettem, hogy miért kell több oldalon ezeket taglalni, ami számomra érthetetlen és szenvedés volt, és véleményem szerint egyáltalán nem vitte előrébb a történet fonalát, de szerencsére a történet vége felé már elmaradtak ezek a filozofálgatások. Innentől mondhatom azt, hogy letehetetlenné vált számomra a könyv.
Nagyon sok szereplőről kapunk részletes képet, azonban mégis, ahogy a könyv címe is mutatja, a 3 Kramazov tetvérről és az apjukról szól.
Egy bűntény árnyékolja be az életüket, és a tárgyalás során megmutatkoznak szerelmek, hamis szerelmek, barátok és álbarátok. Nagyon szerettem Dosztojevszkij írásmódját, és ahogy jellemezte, leírta az embereket, és ahogy átadta a történetet.
Csatlakozva az előttem értékelőkhöz tényleg nagyon idegeítőnek ábrázolta az író az orosz nőket a könyvben. Falra tudtam volna mászni a siránkozásaiktól és néha az együgyüségeiktől.
Nem tudom, ez az újraolvasás hanyadik lehetett, abban azonban biztos vagyok, hogy régen volt az ezt megelőző. Nem emlékeztem rá, vagy a korábbi olvasásoknál nem éreztem ennyire extrémen a regény súlyosságát, nehézkességét. Nehezen gyűrtem magam mögé a fejezeteket. Időnként úgy érzetem, az idegvégződéseim axonjai közé is beeszi magát szürkén, kötegesen az elbeszélés terjengőssége, és ellehetetleníti a regénnyel való kapcsolatomat, a továbbolvasást. Újra és újra elkedvetlenített a tempóváltások esetlegessége, és néha rámorogtam Dosztojevszkijre, amikor narrátorként cirkalmas, régimódi, didaktikus kiszólásokat engedett meg magának. S bár tudom, hogy a részletgazdagság a történet világának differenciáltságát is szolgálja, és az előadás ritmusa jó esetben a korabeli élet dinamikájára is utal, mégsem tudtam túltenni magam azon, hogy összességében erősen korszerűtlennek tartsam az írói ábrázolást.
Persze mindeközben mégis vártam, hogy elkapjon a fiatalkori, régi feeling, az író iránti csodálat. Hiába vártam. Ám voltak fejeztek, amelyek határozottan felvillanyoztak (A nagy inkvizítor, Iván és az ördög beszélgetése) és végül azzal a tapasztalással tettem le a regényt, hogy mégiscsak érdemes volt újraolvasni annak a lélektani kísérletnek a kedvéért, amely a regény legizgalmasabb dimenzióját adja. Mást és másként látok a Karamazovokban és általuk Dosztojevszkijben, mint fiatalon.
Valójában a szereplők egy-egy jellegzetes én-fejlődési szintet, személyiségstruktúrát mutatnak be. Az apában a legősibb én, az ösztönlény a domináns. A Grusenyka iránti szenvedélye bármily sodró erejű, mégis gyerekes. Nincs benne felelősségérzet, eszébe sem jut, hogy a szenvedély megélésén kívül bármilyen más forgatókönyve is lehetne az életére. A magasabb rendű, később kialakuló én-működés, a gondolkodás csak a pénzszerzésre és az élvezetek megszerzésére vonatkozva jellemző rá. Hiányzik belőle a lélek szintje és a szeretet képessége is.
Látszólag párban áll ezzel a személyiséggel Mitya, aki az apjához hasonlóan ösztönös, szenvedély-hangsúlyos lény. Az ő személyiségét azonban egyszerre több szenvedély szaggatja meg, és apjától eltérően valamelyest rálát önmagára. Ám a szenvedélyeivel kapcsolatban eszköztelen ő is. Érzelmi tekintetben gyermekes, bizonytalanul ingadozik a nők nála erősebb, differenciáltabb érzései között, és a döntéseit az éppen hozzá fizikailag közelebb lévő nő érzelmei módosítják. Az ösztönei és az érzelmei uralják a személyiségét, a logikus gondolkodás lehetőségét is kiszorítva a működéséből. Szeretne felelősséget vállalni, de mindig legyőzi a szertelenség, a szenvedély.
Szmergyakov Ivánnal rokonítható. A felvilágosult, istentagadó, mindenkit lenéző, a gondolkodás prioritását hangoztató Iván mellett Szmergyakov üres, bábszerű mégis önjáróvá váló, veszélyes gondolkodása éppúgy érzelmi deficites, mint ahogy Iván sem képes felnőtt módra szeretni.
Aljosa a szeretet, az elfogadás, a hit, a magasabb rendű szellemi értékek hordozója. Szimpatikusabb a testvéreinél, de ő sem teljes és harmonikus személyiség, a hétköznapi élet gyakorlatiassága hiányzik belőle. Egyik Karamazov sem tudott lelki értelemben egészséges felnőtté, érett emberré válni. Hiányzott az életükből az anya, a női minta, az elfogadás, a biztonságérzet, ami segíthette volna őket az önbizalom, a szeretetkészség kialakításában, a karamazovi sötét erők legyőzésében. (És tegyük hozzá: hiányzott az életükből a munka is…Már pedig megtanultuk: az a felnőtt ember, aki tud szeretni és képes dolgozni….Igen.) Mindig újra és újra, így az irodalom felől is hányszor és hányszor igazolódik a tétel, mely szerint a gyerekkori szeretetdeficiteket nehéz ledolgozni. Igazi apák és anyák nélkül nehéz egészséges felnőtté válni.
Dosztojevszkij témafelvetése a saját korában kifejezetten újszerűnek számított. Az, hogy ez a modern pszichológia kialakulását megelőző lélektani regény nem tud frissebben szólni erről a ma is izgalmas problémáról – vélhetőleg – azzal is magyarázható, hogy az író saját személyiségfejlődését tekintve éppen csak egy kurta lépéssel előzhette meg a szereplőit, vagyis a szereplőihez hasonlóan ő sem tudott érett személyiséggé válni a regény írásának idejéig. Ez is lehet az oka annak, hogy nem tudja következetesen felülről, kívülről ábrázolni a Karamazovokat, ezért bonyolódik bele többször is ugyanabba a problémába.
Ez a nagyszerű írói kísérlet vélhetőleg izgalmas terápiás utat is jelentett az író számára.
Újraolvasás 2013
Tíz-tizenegyedikes korom óta egyik nagy kedvenc. Azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek ha egyszer megfogtak, nem engednek el. Rajongtam érte tizenévesen, és rajongok érte most is, persze talán nem ugyanazokért a dolgokért, de továbbra is rendületlenül. Ez mondjuk az értékelésírás szempontjából nem valami szerencsés dolog…
Hű de nem tudom, hol is kezdjem. Ilyesmik kavarognak a fejemben: befejezetlensége ellenére is kerek egész, a lélekismeret és –ábrázolás alfája és ómegája, krimiformába öltöztetett profi nyomozás az emberi lélek, tudat és tudatalatti bugyraiban, zsenialitásba hajló tetten érése az emberinek, kvintesszenciája a dosztojevszkiji életműnek és így tovább.
Szeretem, ahogy nem „tradicionális” módon realista. Alakjai, jelenetei gyakran teátrálisak, néha mesterkéltnek tűnnek. Ugyanakkor meglepett (mert nem emlékeztem rá) iróniája, néha komikumba hajló humora. Néhol mintha már-már paródiát írna a szerző, mintha kikacsintana, miközben mégis halálosan komoly minden. Szeretem, ahogy a kiélezett helyzetekben érzelmi-értelmi-erkölcsi határaikon egyensúlyozó, ideglázban égő, szenvedélyes, rajongó, misztikus, epileptikus hősei, a látszólag különcök bizonyulnak hétköznapi embereknek – olyanoknak, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Szeretem, ahogy szétboncolva az egészet, részleteiben mutatja meg nekünk – önmagunkat. Karamazovék mi vagyunk – egyszerre, ellentmondásosan, jóval és rosszal, angyalival és ördögivel, értelemmel és érzelemmel, kétellyel és hittel, tagadással és igenléssel, gondolattal és néha tettel is egyetemben. És ami még érdekes: a Karamazovok nemcsak az egész alkotórészei, hanem külön-külön is egy-egy egészet alkotnak. Mindenikükben (talán Szmergyakov a kivétel, de mintha ő sem egyértelműen) ugyanúgy megvannak ezek az ellentétek, persze itt is különböző arányban. Aljosa nem egyértelműen „angyal”, Iván nem „ördög”, Dmitrij nem kizárólag érzés és érzékiség… Aljosa tud lázadni és tagadni, Iván tud hinni, Dmitrij pedig tud mélységes lelki tartalékokat is felmutatni. Dosztojevszkijnek pedig sikerül elérni, hogy hibáikkal, bűneikkel együtt szeressük őket. Őket és bennük önmagunkat – és nem csak az embert általában, hiszen: az emberek iránti krisztusi szeretet a maga nemében elképzelhetetlen csoda a földön. (…) Elvontan vagy néha távolról is, még csak-csak lehet szeretni felebarátunkat, de közelről jóformán soha.
És mintha mindez nem lenne elég, ott vannak a nemcsak számunkra, olvasók számára, hanem maguknak a szereplőknek is gyakran érthetetlen, meglepő reakciók, az érzések ambivalens volta, a tudatalatti hatalma… Félelmetes, ahogy Dosztojevszkij rávezet a mit miértre, és főleg az, ahogy néha rádöbbensz, tényleg, én is…
Aztán itt van a hamleti nagy kérdés: Szmergyakov vagy nem Szmergyakov? Az apa halott – ez tény. Nietzsche is megmondta. De hány újabb kérdés származik ebből! Mi vezetett el idáig? És ki? És miért? És hogyan tovább? Van kiút? Mi lenne az? Szabadság, hatalom, törvény, hit, hitetlenség, erkölcs, lázadás, kiüresedés, elidegenedés… Egyenes út a huszadik század szörnyűségeibe és tovább. Hátborzongató, ahogy ez az ember látott, tudott dolgokat. Egyenes az út nemcsak Kafkáig vagy Camus-ig, hanem az Amerikai psycho-ig is. Melyik „komponensünk” kerekedik felül? Melyiket hagyjuk? Szmergyakov vagy nem Szmergyakov? Ez itt a kérdés.
Vannak felvázolt lehetséges utak – a nagy inkvízitor világa, az új Bábel vagy a harmadik, a (krisztusi) szeretet útja – mindenek ellenére, mintegy csodaszámba menően, konkrét példamutatás révén, itt, a földön… Azóta két utat megjártunk – vagy még mindig botladozunk rajtuk, a harmadik – hát, nem tűnik túl közelinek…
Mit is mondjak még? Annyi minden lenne. Talán csak annyit: ezer oldalon át így fenntartani a kíváncsiságot, érdeklődést és mindemellett hamleti mélységekbe merülni, nem kis teljesítmény. Amint majd másfél évszázad után, mai szemmel is ennyire modernnek maradni sem.
Egy vallomással kell kezdenem. Van egy nagy hibám: nem tudom megérteni, hogy lehet erre a könyvre 5 csillagnál kevesebbet adni. Nem mintha a csillag számítana, sokkat inkább az, amit ide leírunk, a könyvek, ahogy az emberi lelkek, ugyanúgy nem matematizálhatók (bocsánat, magyar szót nem találtam erre).
De hát basszus, csak hebegni meg habogni tudok: eddig a Mester és Margaritát tartottam a legjobb regénynek (persze azok közül, amiket olvastam), most lett egy vetélytársa. Valamit tudnak ezek a ruszkik: két orosz könyv versenyez az első helyért. Különben nem is lehet rangsorolni a könyveket, ahogy az emberi lelkeket sem, úgyhogy legyenek holtversenyben az első helyen.
És most végre a könyvről. No itt aztán minden és mindenki megvan, a „tágas orosz lélek”, a szűk orosz lélek, stb. Azt oroszt nyugodtan behelyettesíthetjük „emberi”-vel. Nézzük a családot: Fjodor Pavlovics, az önző és ravasz „kéjenc”, akinek sok az esze, de a rossz úton indult el. Viszont gonoszsággal nem vádolhatjuk; csak fejletlen a lelke: íme, ezt teszi az emberrel, ha csak az eszének és a testének él. Különben mindegyiküknél megtalálható az emberi hármasság: test, szellem (ész), lélek… Nézzük a gyerekeket: Dmitrij Fjodorovics az „érző szörnyeteg”, akinek nagy a lelke, de gyönge: „holnap okvetlenül megjavulok, rendes ember leszek”, aztán holnap folytatja a dorbézolást, és újabb és újabb bajokba keveredik és bajokat okoz. De nem lehet rá haragudni: olyan, mint egy nagy gyerek, aki nem tudja, mit csinál. Szeretni kell, ennyi az egész. Ott van Ivan Fjodorovics, a három testvér közül a legtehetségesebb (én még a legjobb-képűnek is képzelem), akit viszont tönkretett az „élet”: az apja, aki nem nevezhető apának, a tudományt istenítő világ, az Isten álszent papjai (bizony, a legtöbb egyházi ember gazember), így aztán olyan szerencsétlen emberré vált, mint mondjuk Ady Endre: „hiszek hitetlenül Istenben”, olyan emberré, aki az emberben csak a rosszat látja (hiába, mindannyian vagyunk így ezzel néha, olyan nehéz a jót meglátni bennük, mintha nem is lenne, vagy mintha a gonoszság és ostobaság nagyobb fajsúlyú lenne), és akinek A nagy inkvizítor című poémájában az a legszörnyűbb, hogy bizony igaza van. Nem ateista, nem, csak egyházellenes. Persze istentagadónak mutatja magát, ó, milyen fontos ez neki! Akinek ennyire fontos az Isten, akinek a létezésében nem hisz, az valahogyan mégiscsak hisz benne. Az egészben az a legnagyobb baj, hogy a kereszténység és az iszlám egy olyan istent mutat be, akiben logikusan gondolkozó ember nem hihet. Hiszen olyan, mint egy ember. Gondolatai vannak, érzései, szabad akarata… Nem, én ebben nem tudok hinni. Sőt, inkább azt kell mondjam, hogy szerintem az Istennek nincs szabad akarata. Nekünk van, „neki” (vagy inkább "annak") nincs. Persze mit értünk Isten alatt. Én se tudom pontosan körülhatárolni: maga a világmindenség az, a Nagy Bumm előtt és a Nagy Reccs után is, vagy az, ami ezt az egészet egybetartja (ez már majdnem a fizikai alaptételek vallása, úgyhogy vigyázzunk), mindenesetre valami, ami tényleg létezik, és nem csak mesebeli lény. Ez téveszti meg az embert, hiszen a vallások szerintem eredetileg mind erről az istenről beszélnek, de mivel nehezen felfogható és megmagyarázható egyszerű embereknek, ezért elvonttá kellett tenni, szimbólumokat kellett használni: Mózes öt könyve egy nagy allegória, hiszen minden név beszélő. De a fordítások, már az ókori latinfordítások is ferdítenek: hiszen pl. Ádámot Ádámnak fordítják és nem Embernek. (A legismertebb félrefordításból alakult ki Lucifer alakja, aki eredetileg Jézus volt, mert a szó eredetileg fényhozót jelent, amit a buta fordító nem tudott. A műfordító nagy és szent kötelessége ez, feleim.) De vissza a könyvhöz: Kimaradt az én személyes kedvencem, a harmadik testvér, a legkisebb (mint a mesékben!), a legkülönb, nem a képességei, hanem a tettei által: Alekszej Fjodorovics Karamazov, Aljosa, aki egész egyszerűen egy angyal. Földre szállt, persze. Többet nem is tudok mondani, csak azt, hogy ne féljünk hinni ezekben az angyalokban. Léteznek. Nem, nem Isten küldöttei, nincs szárnyuk, ez is csak egy metafora volt. De ezt tudjátok.
De ha most minden főbb szereplőt elsorolnék és kielemeznék, olyan hosszúra nyúlna ez az értékelés, hogy nem olvasná el senki. De mindegyikükről tudnék mondani pár szót, ha kellene. Hiába, ezt a könyvet nem lehetett rövidebben megírni. És az ember végigszalad a nagyjából ezer oldalon, és néha nem állja meg a kőszívű ember sem, hogy sírjon, néha meg a legnagyobb fapofa sem bírja ki nevetés nélkül, a lélek legnagyobb mélységeibe és szépségeibe is belemerülünk, de még izgulhatunk is, még krimi is van benne… Az Ulyssesről szeretik azt mondani, hogy „minden” megvan benne, de hát azt ki tudja végigolvasni kínszenvedés nélkül? Én ezt a könyvet ajánlom, 1881-ből, amely sokkal modernebb rengetegeg azóta írt könyvnél, még a mi irodalmunk nagyjainál is. Nem fogtok idegen világba csöppenni, nem fogtok idegen emberekkel találkozni, csupa ismerős van itt, akiket vágytok majd megismerni, és mire a végére értek, sajnáljátok, hogy Dosztojevszkij (aki maga is feltűnik szereplőként a tárgyaláson!) meghalt, mielőtt megírhatta volna a regény tervezett folytatását, amely 13 évvel később játszódik, és amelyiknek Aljosa lett volna a főhőse. Fjodor Mihajlovics, köszönjük szépen ezt az örök élményt.
Népszerű idézetek
Gondolkodom, tehát vagyok.
405. oldal (Európa, 1971)
Lehet, hogy örökké fogod szeretni, de talán nem leszel vele mindig boldog…
Harmadik könyv - 10. Két nő együtt
Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.
Sajnálom, hogy nem mondhatok semmi vigasztalóbbat, mert a cselekvő szeretet az ábrándozó szeretethez viszonyítva szigorú és ijesztő dolog. Az ábrándozó szeretet mielőbbi, gyorsan végrehajtható hőstettre és arra áhítozik, hogy azt mindenki nézze. Ilyen estben az emberek valóban odáig jutnak, hogy akár az életüket is feláldozzák, csak ne tartson sokáig, hanem minél előbb leperegjen a vállalkozásuk, akár egy színjáték, és mindenki nézze, dicsérje. A cselekvő szeretet pedig – kitartó munka, sőt némelyek számára valósággal tudomány.
76. oldal
[…] az emberi lét titka nem abban rejlik, hogy csak éljen, hanem abban, hogy miért éljen. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy e földön maradjon, még, ha csupa kenyérrel rakják is körül.
322. oldal I. kötet (Jelenkor, 2004)
Említett könyvek
- Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin
- Biblia
- Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Kisregények és elbeszélések
Ezt a könyvet itt említik
- Ákody Zsuzsa: Lélekrablók
- Albert Camus: A pestis
- Alessandro D'Avenia: Senki sem tudja
- Alice Munro: A szeretet útja
- Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei
- Ancsel Éva: Éthosz és történelem
- Barsy Irma: Pincenapló
- Bartis Attila: A vége
- Burhan Sönmez: Isztambul, Isztambul
- Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
- Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka / Tűzrózsa
- Cecilie Enger: Lélegezz
- Dot Hutchison: Pillangók kertje
- Dygat: Búcsúzások
- Elias Canetti: A hallás iskolája
- Esze Dóra: Bodzagőz
- Gabriel Tallent: Drága kis szívem
- Görgey Gábor: Vadászszőnyeg
- Guillaume Musso: Az angyal hív
- Haruki Murakami: 1Q84 (angol)
- Irena Dousková: Anyegin ruszki volt
- Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia
- Irvin D. Yalom: A terápia ajándéka
- Janet Skeslien Charles: A párizsi könyvtár
- Jevgenyij Jevtusenko: Ahol a vadgyümölcs terem
- John Scalzi: A lázadás hangjai
- Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five
- Lev Sesztov: Dosztojevszkij és Nietzsche
- Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland
- Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország
- Nacukava Szószuke: Rintaró és a könyvek útvesztője
- Nora Ikstena: Anyatej
- Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
- Peter Gethers: A macska, aki Párizsban járt
- Philip Roth: A haldokló állat
- Pilinszky János: Publicisztikai írások
- Raymond Chandler: Egy angliai nyár
- Raymond Chandler: Raymond Chandler összes Philip Marlowe története 3.
- Robert A. Heinlein: A fenevad száma
- Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
- Susan Elizabeth Phillips: Csak Te kellesz!
- Szántó Piroska: Akt
- Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban
- Tanács Eszter: Férfiak gyermek nélkül
- Vladimir Fédorovski: Az Orient expressz regénye
Hasonló könyvek címkék alapján
- Umberto Eco: A rózsa neve 88% ·
Összehasonlítás - Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin 78% ·
Összehasonlítás - Hermann Hesse: Demian 90% ·
Összehasonlítás - Alekszandr Szergejevics Puskin: Jevgenyij Anyegin 84% ·
Összehasonlítás - Puskin Sándor: Anyégin Eugén ·
Összehasonlítás - Ken Follett: A katedrális 89% ·
Összehasonlítás - Daniel Defoe: Robinson Crusoe élete és viszontagságai ·
Összehasonlítás - Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége 86% ·
Összehasonlítás - Vladimir Nabokov: Lolita 83% ·
Összehasonlítás - James Joyce: Ulysses 73% ·
Összehasonlítás