28. legjobb krimi könyv a molyok értékelése alapján

A ​Karamazov testvérek 373 csillagozás

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket.”

Eredeti cím: Братья Карамазовы

Eredeti megjelenés éve: 1880

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei, Horizont könyvek

>!
Jelenkor, Pecs, 2013
ISBN: 9789636763268 · Fordította: Makai Imre
>!
Jelenkor, 2013
966 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636765293 · Fordította: Makai Imre
>!
Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2012
976 oldal · ISBN: 9789633297131

9 további kiadás


Enciklopédia 47

Szereplők népszerűség szerint

Ivan Fjodorovics Karamazov · Alekszej Fjodorovics Karamazov · Dmitrij Fjodorovics Karamazov · Kolja Kraszotkin · Zoszima sztarec · Fjodor Pavlovics Karamazov · Pavel Fjodorovics Szmergyakov


Kedvencelte 163

Most olvassa 80

Várólistára tette 491

Kívánságlistára tette 155

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
ppeva P
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Évek óta sorba állt már a valóságos és virtuális polcomon-várólistámon. Olyan időre halogattam, amikor nem rövid szakaszonként, sokáig kell olvasnom, hanem átadhatom magam az olvasásának. Most végre eljött az idő.
Idén év elején láttam a Radnóti Színházban A Karamazov testvérek színpadi változatának utolsó előadását. Kicsit zavart, hogy úgy mentem oda, hogy még nem olvastam a könyvet (de úgy döntöttem, ezért most nem fogom lóhalálában elolvasni), és csodálkoztam is, hogyan lehet ebből a kilencszáz-valahány oldalból színdarabot írni. Nagy élmény volt az előadás (utolsó előadásként igazi jutalomjátékot láthattunk a színpadon), és most olvasáskor rengeteg jött vissza az előadásból, a színészek játékából.
Dosztojevszkij most is elvarázsolt, mint mindig. Zseniális író, élvezettel olvastam minden sorát.

5 hozzászólás
>!
tgorsy
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

A Biblia után a legnagyobb könyv, a legtöbb, amit valaha az emberről írtak. Talán Kuncz Aladár írta.
Innen számítják a modern pszichológiát.
Úgy szeretném elmondani, h. mit jelent nekem ez a könyv, de csak dadogni tudok.
A négy testvér, az ember ilélek megtestesülései. Dmitrij: az ösztön lény. Ivan: az okos, számító, a ráció, Aljosa: a tisztaság, aza lényünk, amilyenné szeretnénk lenni. Szmergyakov: a rossz énünk.
Dosztojevszkij zsenialitása, h. meg tudja mutatni: Ilyen vagy, melyiket engeded, h. irányítsa az életed?

28 hozzászólás
>!
Peónia
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Nem tudom, ez az újraolvasás hanyadik lehetett, abban azonban biztos vagyok, hogy régen volt az ezt megelőző. Nem emlékeztem rá, vagy a korábbi olvasásoknál nem éreztem ennyire extrémen a regény súlyosságát, nehézkességét. Nehezen gyűrtem magam mögé a fejezeteket. Időnként úgy érzetem, az idegvégződéseim axonjai közé is beeszi magát szürkén, kötegesen az elbeszélés terjengőssége, és ellehetetleníti a regénnyel való kapcsolatomat, a továbbolvasást. Újra és újra elkedvetlenített a tempóváltások esetlegessége, és néha rámorogtam Dosztojevszkijre, amikor narrátorként cirkalmas, régimódi, didaktikus kiszólásokat engedett meg magának. S bár tudom, hogy a részletgazdagság a történet világának differenciáltságát is szolgálja, és az előadás ritmusa jó esetben a korabeli élet dinamikájára is utal, mégsem tudtam túltenni magam azon, hogy összességében erősen korszerűtlennek tartsam az írói ábrázolást.
Persze mindeközben mégis vártam, hogy elkapjon a fiatalkori, régi feeling, az író iránti csodálat. Hiába vártam. Ám voltak fejeztek, amelyek határozottan felvillanyoztak (A nagy inkvizítor, Iván és az ördög beszélgetése) és végül azzal a tapasztalással tettem le a regényt, hogy mégiscsak érdemes volt újraolvasni annak a lélektani kísérletnek a kedvéért, amely a regény legizgalmasabb dimenzióját adja. Mást és másként látok a Karamazovokban és általuk Dosztojevszkijben, mint fiatalon.

Valójában a szereplők egy-egy jellegzetes én-fejlődési szintet, személyiségstruktúrát mutatnak be. Az apában a legősibb én, az ösztönlény a domináns. A Grusenyka iránti szenvedélye bármily sodró erejű, mégis gyerekes. Nincs benne felelősségérzet, eszébe sem jut, hogy a szenvedély megélésén kívül bármilyen más forgatókönyve is lehetne az életére. A magasabb rendű, később kialakuló én-működés, a gondolkodás csak a pénzszerzésre és az élvezetek megszerzésére vonatkozva jellemző rá. Hiányzik belőle a lélek szintje és a szeretet képessége is.

Látszólag párban áll ezzel a személyiséggel Mitya, aki az apjához hasonlóan ösztönös, szenvedély-hangsúlyos lény. Az ő személyiségét azonban egyszerre több szenvedély szaggatja meg, és apjától eltérően valamelyest rálát önmagára. Ám a szenvedélyeivel kapcsolatban eszköztelen ő is. Érzelmi tekintetben gyermekes, bizonytalanul ingadozik a nők nála erősebb, differenciáltabb érzései között, és a döntéseit az éppen hozzá fizikailag közelebb lévő nő érzelmei módosítják. Az ösztönei és az érzelmei uralják a személyiségét, a logikus gondolkodás lehetőségét is kiszorítva a működéséből. Szeretne felelősséget vállalni, de mindig legyőzi a szertelenség, a szenvedély.

Szmergyakov Ivánnal rokonítható. A felvilágosult, istentagadó, mindenkit lenéző, a gondolkodás prioritását hangoztató Iván mellett Szmergyakov üres, bábszerű mégis önjáróvá váló, veszélyes gondolkodása éppúgy érzelmi deficites, mint ahogy Iván sem képes felnőtt módra szeretni.

Aljosa a szeretet, az elfogadás, a hit, a magasabb rendű szellemi értékek hordozója. Szimpatikusabb a testvéreinél, de ő sem teljes és harmonikus személyiség, a hétköznapi élet gyakorlatiassága hiányzik belőle. Egyik Karamazov sem tudott lelki értelemben egészséges felnőtté, érett emberré válni. Hiányzott az életükből az anya, a női minta, az elfogadás, a biztonságérzet, ami segíthette volna őket az önbizalom, a szeretetkészség kialakításában, a karamazovi sötét erők legyőzésében. (És tegyük hozzá: hiányzott az életükből a munka is…Már pedig megtanultuk: az a felnőtt ember, aki tud szeretni és képes dolgozni….Igen.) Mindig újra és újra, így az irodalom felől is hányszor és hányszor igazolódik a tétel, mely szerint a gyerekkori szeretetdeficiteket nehéz ledolgozni. Igazi apák és anyák nélkül nehéz egészséges felnőtté válni.

Dosztojevszkij témafelvetése a saját korában kifejezetten újszerűnek számított. Az, hogy ez a modern pszichológia kialakulását megelőző lélektani regény nem tud frissebben szólni erről a ma is izgalmas problémáról – vélhetőleg – azzal is magyarázható, hogy az író saját személyiségfejlődését tekintve éppen csak egy kurta lépéssel előzhette meg a szereplőit, vagyis a szereplőihez hasonlóan ő sem tudott érett személyiséggé válni a regény írásának idejéig. Ez is lehet az oka annak, hogy nem tudja következetesen felülről, kívülről ábrázolni a Karamazovokat, ezért bonyolódik bele többször is ugyanabba a problémába.

Ez a nagyszerű írói kísérlet vélhetőleg izgalmas terápiás utat is jelentett az író számára.

9 hozzászólás
>!
eme P
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Újraolvasás 2013

Tíz-tizenegyedikes korom óta egyik nagy kedvenc. Azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek ha egyszer megfogtak, nem engednek el. Rajongtam érte tizenévesen, és rajongok érte most is, persze talán nem ugyanazokért a dolgokért, de továbbra is rendületlenül. Ez mondjuk az értékelésírás szempontjából nem valami szerencsés dolog…
Hű de nem tudom, hol is kezdjem. Ilyesmik kavarognak a fejemben: befejezetlensége ellenére is kerek egész, a lélekismeret és –ábrázolás alfája és ómegája, krimiformába öltöztetett profi nyomozás az emberi lélek, tudat és tudatalatti bugyraiban, zsenialitásba hajló tetten érése az emberinek, kvintesszenciája a dosztojevszkiji életműnek és így tovább.
Szeretem, ahogy nem „tradicionális” módon realista. Alakjai, jelenetei gyakran teátrálisak, néha mesterkéltnek tűnnek. Ugyanakkor meglepett (mert nem emlékeztem rá) iróniája, néha komikumba hajló humora. Néhol mintha már-már paródiát írna a szerző, mintha kikacsintana, miközben mégis halálosan komoly minden. Szeretem, ahogy a kiélezett helyzetekben érzelmi-értelmi-erkölcsi határaikon egyensúlyozó, ideglázban égő, szenvedélyes, rajongó, misztikus, epileptikus hősei, a látszólag különcök bizonyulnak hétköznapi embereknek – olyanoknak, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Szeretem, ahogy szétboncolva az egészet, részleteiben mutatja meg nekünk – önmagunkat. Karamazovék mi vagyunk – egyszerre, ellentmondásosan, jóval és rosszal, angyalival és ördögivel, értelemmel és érzelemmel, kétellyel és hittel, tagadással és igenléssel, gondolattal és néha tettel is egyetemben. És ami még érdekes: a Karamazovok nemcsak az egész alkotórészei, hanem külön-külön is egy-egy egészet alkotnak. Mindenikükben (talán Szmergyakov a kivétel, de mintha ő sem egyértelműen) ugyanúgy megvannak ezek az ellentétek, persze itt is különböző arányban. Aljosa nem egyértelműen „angyal”, Iván nem „ördög”, Dmitrij nem kizárólag érzés és érzékiség… Aljosa tud lázadni és tagadni, Iván tud hinni, Dmitrij pedig tud mélységes lelki tartalékokat is felmutatni. Dosztojevszkijnek pedig sikerül elérni, hogy hibáikkal, bűneikkel együtt szeressük őket. Őket és bennük önmagunkat – és nem csak az embert általában, hiszen: az emberek iránti krisztusi szeretet a maga nemében elképzelhetetlen csoda a földön. (…) Elvontan vagy néha távolról is, még csak-csak lehet szeretni felebarátunkat, de közelről jóformán soha.
És mintha mindez nem lenne elég, ott vannak a nemcsak számunkra, olvasók számára, hanem maguknak a szereplőknek is gyakran érthetetlen, meglepő reakciók, az érzések ambivalens volta, a tudatalatti hatalma… Félelmetes, ahogy Dosztojevszkij rávezet a mit miértre, és főleg az, ahogy néha rádöbbensz, tényleg, én is…
Aztán itt van a hamleti nagy kérdés: Szmergyakov vagy nem Szmergyakov? Az apa halott – ez tény. Nietzsche is megmondta. De hány újabb kérdés származik ebből! Mi vezetett el idáig? És ki? És miért? És hogyan tovább? Van kiút? Mi lenne az? Szabadság, hatalom, törvény, hit, hitetlenség, erkölcs, lázadás, kiüresedés, elidegenedés… Egyenes út a huszadik század szörnyűségeibe és tovább. Hátborzongató, ahogy ez az ember látott, tudott dolgokat. Egyenes az út nemcsak Kafkáig vagy Camus-ig, hanem az Amerikai psycho-ig is. Melyik „komponensünk” kerekedik felül? Melyiket hagyjuk? Szmergyakov vagy nem Szmergyakov? Ez itt a kérdés.
Vannak felvázolt lehetséges utak – a nagy inkvízitor világa, az új Bábel vagy a harmadik, a (krisztusi) szeretet útja – mindenek ellenére, mintegy csodaszámba menően, konkrét példamutatás révén, itt, a földön… Azóta két utat megjártunk – vagy még mindig botladozunk rajtuk, a harmadik – hát, nem tűnik túl közelinek…
Mit is mondjak még? Annyi minden lenne. Talán csak annyit: ezer oldalon át így fenntartani a kíváncsiságot, érdeklődést és mindemellett hamleti mélységekbe merülni, nem kis teljesítmény. Amint majd másfél évszázad után, mai szemmel is ennyire modernnek maradni sem.

6 hozzászólás
>!
csillagka P
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Mélységek és magasságok, miért is olvas az emberlánya klasszikus orosz irodalmat ? azon kívül hogy erre került a sor, már nem tud kitérni, rajta van minden elolvasandó listán, bevallom nem tudom :P
Talán valamilyen szinten hozzátartozik az általános műveltséghez és baromi jó elmondani, hogy a legismertebb oroszok zsebben vannak, és ha az is elhisszük, hogy az olvasás változtatja az agyat, akkor ezektől az írásoktól bizony szörnyen strukturált és szépen megformált agyúnak érezhetjük magunkat, mind az izmainkat a plakáton hirdettetett táplálék kiegészítőktől.
Szeretem az orosz irodalmat, el tudok filozofálni egy fa formáján vagy egy mondat értelmén húsz oldalon keresztül, mégis nekem ez a könyv most és itt a most-on van a hangsúly kicsit (nagyon) sokkk volt.
Az könyv alap tartalma leírható kb. 25 oldalon és még akkor is cifráztuk, ehhez képes kapunk egy 1200 oldalas regény ahol a többi 1175 oldal lelki nyavalygás és kitekintés főleg olyan dolgokra amiknek végül is semmi közük a cselekményhez.
Nem mondom, hogy nem szép és érdekes Zoszima sztarec sorsa, vagy nem felemelő Iljusa temetése utáni köves beszéd, de sok köze nincs a történethez. (valahogy az az érzésem nem is akar közük lenni)
Lehet az a bajom, hogy a szereplők egyáltalán nem fogtak meg Mityán kívül egyiket se tudtam még kicsit se kedvelni, Mityát megszerettem, neki szorítottam de a lányok pl kimondottan irritáltak és zavart a két (három) kisebb testvér egymáshoz fűződő viszonya „így szeretlek, úgy szeretlek, vakuljak meg úgy szeretlek”, egész könyv teátrális eltúlzott reakciók gyűjteményének hatott, nem ilyen a valóság, ez csak színház amit nekem játszanak, hogy jól le tudjam vonni a tanulságot.
Mégis minden zavaró tényezőtől függetlenül ez egy kötelező könyv, (tényleg az minden értelemben) nem a története, hanem a lélekre gyakorolt hatása miatt, mert bizony a lélek olyan mély húrjait pengeti ahonnan nagyon nehezen van visszatérés komoly sérülések nélkül, ezek viszont nem sebek hanem stigmák, igazi böjtös ragyogásban tündökölnek, tisztító olvasmány, ami akkor válik tökéletesen hasznossá mikor elmondhatjuk ezt is olvastuk, és nem miközben birkózzuk vele mert akkor fáj.
Kicsit kemény dió, ha feltöröd utána nyugodt szívvel dőlhetsz hátra.

2 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Egy vallomással kell kezdenem. Van egy nagy hibám: nem tudom megérteni, hogy lehet erre a könyvre 5 csillagnál kevesebbet adni. Nem mintha a csillag számítana, sokkat inkább az, amit ide leírunk, a könyvek, ahogy az emberi lelkek, ugyanúgy nem matematizálhatók (bocsánat, magyar szót nem találtam erre).

De hát basszus, csak hebegni meg habogni tudok: eddig a Mester és Margaritát tartottam a legjobb regénynek (persze azok közül, amiket olvastam), most lett egy vetélytársa. Valamit tudnak ezek a ruszkik: két orosz könyv versenyez az első helyért. Különben nem is lehet rangsorolni a könyveket, ahogy az emberi lelkeket sem, úgyhogy legyenek holtversenyben az első helyen.

És most végre a könyvről. No itt aztán minden és mindenki megvan, a „tágas orosz lélek”, a szűk orosz lélek, stb. Azt oroszt nyugodtan behelyettesíthetjük „emberi”-vel. Nézzük a családot: Fjodor Pavlovics, az önző és ravasz „kéjenc”, akinek sok az esze, de a rossz úton indult el. Viszont gonoszsággal nem vádolhatjuk; csak fejletlen a lelke: íme, ezt teszi az emberrel, ha csak az eszének és a testének él. Különben mindegyiküknél megtalálható az emberi hármasság: test, szellem (ész), lélek… Nézzük a gyerekeket: Dmitrij Fjodorovics az „érző szörnyeteg”, akinek nagy a lelke, de gyönge: „holnap okvetlenül megjavulok, rendes ember leszek”, aztán holnap folytatja a dorbézolást, és újabb és újabb bajokba keveredik és bajokat okoz. De nem lehet rá haragudni: olyan, mint egy nagy gyerek, aki nem tudja, mit csinál. Szeretni kell, ennyi az egész. Ott van Ivan Fjodorovics, a három testvér közül a legtehetségesebb (én még a legjobb-képűnek is képzelem), akit viszont tönkretett az „élet”: az apja, aki nem nevezhető apának, a tudományt istenítő világ, az Isten álszent papjai (bizony, a legtöbb egyházi ember gazember), így aztán olyan szerencsétlen emberré vált, mint mondjuk Ady Endre: „hiszek hitetlenül Istenben”, olyan emberré, aki az emberben csak a rosszat látja (hiába, mindannyian vagyunk így ezzel néha, olyan nehéz a jót meglátni bennük, mintha nem is lenne, vagy mintha a gonoszság és ostobaság nagyobb fajsúlyú lenne), és akinek A nagy inkvizítor című poémájában az a legszörnyűbb, hogy bizony igaza van. Nem ateista, nem, csak egyházellenes. Persze istentagadónak mutatja magát, ó, milyen fontos ez neki! Akinek ennyire fontos az Isten, akinek a létezésében nem hisz, az valahogyan mégiscsak hisz benne. Az egészben az a legnagyobb baj, hogy a kereszténység és az iszlám egy olyan istent mutat be, akiben logikusan gondolkozó ember nem hihet. Hiszen olyan, mint egy ember. Gondolatai vannak, érzései, szabad akarata… Nem, én ebben nem tudok hinni. Sőt, inkább azt kell mondjam, hogy szerintem az Istennek nincs szabad akarata. Nekünk van, „neki” (vagy inkább "annak") nincs. Persze mit értünk Isten alatt. Én se tudom pontosan körülhatárolni: maga a világmindenség az, a Nagy Bumm előtt és a Nagy Reccs után is, vagy az, ami ezt az egészet egybetartja (ez már majdnem a fizikai alaptételek vallása, úgyhogy vigyázzunk), mindenesetre valami, ami tényleg létezik, és nem csak mesebeli lény. Ez téveszti meg az embert, hiszen a vallások szerintem eredetileg mind erről az istenről beszélnek, de mivel nehezen felfogható és megmagyarázható egyszerű embereknek, ezért elvonttá kellett tenni, szimbólumokat kellett használni: Mózes öt könyve egy nagy allegória, hiszen minden név beszélő. De a fordítások, már az ókori latinfordítások is ferdítenek: hiszen pl. Ádámot Ádámnak fordítják és nem Embernek. (A legismertebb félrefordításból alakult ki Lucifer alakja, aki eredetileg Jézus volt, mert a szó eredetileg fényhozót jelent, amit a buta fordító nem tudott. A műfordító nagy és szent kötelessége ez, feleim.) De vissza a könyvhöz: Kimaradt az én személyes kedvencem, a harmadik testvér, a legkisebb (mint a mesékben!), a legkülönb, nem a képességei, hanem a tettei által: Alekszej Fjodorovics Karamazov, Aljosa, aki egész egyszerűen egy angyal. Földre szállt, persze. Többet nem is tudok mondani, csak azt, hogy ne féljünk hinni ezekben az angyalokban. Léteznek. Nem, nem Isten küldöttei, nincs szárnyuk, ez is csak egy metafora volt. De ezt tudjátok.

De ha most minden főbb szereplőt elsorolnék és kielemeznék, olyan hosszúra nyúlna ez az értékelés, hogy nem olvasná el senki. De mindegyikükről tudnék mondani pár szót, ha kellene. Hiába, ezt a könyvet nem lehetett rövidebben megírni. És az ember végigszalad a nagyjából ezer oldalon, és néha nem állja meg a kőszívű ember sem, hogy sírjon, néha meg a legnagyobb fapofa sem bírja ki nevetés nélkül, a lélek legnagyobb mélységeibe és szépségeibe is belemerülünk, de még izgulhatunk is, még krimi is van benne… Az Ulyssesről szeretik azt mondani, hogy „minden” megvan benne, de hát azt ki tudja végigolvasni kínszenvedés nélkül? Én ezt a könyvet ajánlom, 1881-ből, amely sokkal modernebb rengetegeg azóta írt könyvnél, még a mi irodalmunk nagyjainál is. Nem fogtok idegen világba csöppenni, nem fogtok idegen emberekkel találkozni, csupa ismerős van itt, akiket vágytok majd megismerni, és mire a végére értek, sajnáljátok, hogy Dosztojevszkij (aki maga is feltűnik szereplőként a tárgyaláson!) meghalt, mielőtt megírhatta volna a regény tervezett folytatását, amely 13 évvel később játszódik, és amelyiknek Aljosa lett volna a főhőse. Fjodor Mihajlovics, köszönjük szépen ezt az örök élményt.

31 hozzászólás
>!
Sapadtribizli P
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Mikor olvastam, a rajongásig szerettem a Karamazov fiúkat, persze, főleg Aljosát, aztán Dimitrijt.
Azt olvastam valahol, hogy ha valaki csak egy könyvet akar egész életében elolvasni, az ez a könyv legyen, mert ebben benne van az egész élet, minden, ami igazán számít. Telejs mértékben egyet értek ezzel! Bár nem igazán tudom, hogy hol fogható ez tetten, lehet, még mindig kicsi vagyok ehhez a könyvhöz, de éreztem, hogy ez a könyv tényleg minden, ami elmondható! Hihetetlenül megrendített egy-egy epizód, a csodálatosan finom, ugyanakkor nagyon erős karakterábrázolások! A vád beszédénél majdnem a falhoz csaptam a könyvet. Máskor meg szakadt meg a szívem…Szóval mindig, de mindig valami érzelmet váltott ki belőlem. Fájdalmas, mély, meghitt, de mindenképpen igaz!
Nem lehet erről a regényről értékelést írni…Ezt olvasni kell!

>!
Tilla
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Előttem már mindent leírtak, amit a könyvről gondolok, jobb hát, ha nem szaporítom a szót. Röviden csak annyit mondok, hogy igazán örülök, hogy saját példányomat olvashattam, mert ez egy olyan könyv, amit többször el kell olvasni, meg szemezgetni kell belőle, csak úgy elővenni pár percre, mert Ivan fejtegetései, a sztarec életének leírása, a vád- és védőbeszéd igazi gyöngyszemek. Különösen tetszettek a fejezetcímek és az, hogy az író néha ki-kiszól a regényből. Egy kicsit hiányoltam, hogy a végén nem tudjuk meg, hogyan alakul a testvérek további sorsa, persze tudom, hogy Dosztojevszkij szándékosan hagyta nyitva ezt a kérdést, hadd legyen eggyel több ok arra, hogy napokig törjük a fejünket az olvasottakon.
A kedvesem, azt látva, hogy folyton a könyvet bújom, szintén kedvet kapott az olvasáshoz, már be is szereztük az Ő Saját Példányát, amely fülszövegét egyébként nem kevesebb, mint maga Freud írta – szerinte A Karramazov testvérek a valaha írt legnagyobb regény, A nagy inkvizítor -ról szóló részt pedig egyenesen a világirodalom csúcspontjának tartja. Nincs mit tenni, muszáj most megint, újra, sokadjára elolvasnom azt a részt.

31 hozzászólás
>!
Chöpp 
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Bármeddig olvastam volna még. Már akkor hiányzott, amikor becsuktam az utolsó oldalnál.

2 hozzászólás
>!
brigi11 P
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Itt ülök fél órája és csak nézem a könyv borítóját. Egyszerűen nem találok szavakat.
Fél csillag levonás az elejéért, mert nagyon megküzdöttünk egymással és a közepén Zoszima sztarec történeténél se mindig értettem a magasreptű gondolatokat, de a harmadik kötet, főleg a tárgyalótermi rész egyszerűen zseniális, megismételhetetlen, felülmúlhatatlan.
És már hiányoznak a testvérek, legfőképpen Aljosa.


Népszerű idézetek

>!
Tilla

(…) néha az ember vadállati kegyetlenségéről beszélnek, pedig ez szörnyű igazságtalanság és sértő a vadállatokra, a vadállat sohase tud olyan kegyetlen, olyan művészi tökéllyel kegytelen lenni, mint az ember.

313. oldal, Második rész, Ötödik könyv, 4. fejezet - Lázadás

>!
Frank_Spielmann I

Lehet, hogy örökké fogod szeretni, de talán nem leszel vele mindig boldog…

Harmadik könyv - 10. Két nő együtt

Kapcsolódó szócikkek: Alekszej Fjodorovics Karamazov
7 hozzászólás
>!
RitaVitrol

Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.

1 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

Sajnálom, hogy nem mondhatok semmi vigasztalóbbat, mert a cselekvő szeretet az ábrándozó szeretethez viszonyítva szigorú és ijesztő dolog. Az ábrándozó szeretet mielőbbi, gyorsan végrehajtható hőstettre és arra áhítozik, hogy azt mindenki nézze. Ilyen estben az emberek valóban odáig jutnak, hogy akár az életüket is feláldozzák, csak ne tartson sokáig, hanem minél előbb leperegjen a vállalkozásuk, akár egy színjáték, és mindenki nézze, dicsérje. A cselekvő szeretet pedig – kitartó munka, sőt némelyek számára valósággal tudomány.

76. oldal

>!
VERDI

Mi a pokol?" És így vélekedem: „Szenvedés amiatt, hogy nem lehet többé szeretni”

416. oldal Magyar Helikon 1971 I. kötet.

>!
RitaVitrol

Az igazi realista, ha nem hívő, mindig talál magában erőt és képességet arra, hogy ne higgyen még a csodának sem, ha pedig a csoda megcáfolhatatlan tényként áll előtte, akkor inkább a saját érzékeinek nem hisz, semhogy lehetségesnek tartsa azt a tényt. Ha mégis lehetőnek tartja, csak mint olyan természeti tényt fogadja el, amelyet mindeddig nem ismert. A realistánál nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát. Ha egyszer egy realista hinni kezd, akkor éppen realizmusánál fogva okvetlenül el kell fogadnia a csodát is.

11 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

– Én azt hiszem, hogy ha ördög nem létezik, tehát ha csak az ember teremtette, akkor a maga képére és hasonlatosságára teremtette.
– Vagyis hát ugyanúgy, mint az Istent.
– […] Szép egy isten lehet az, ha az ember a maga képére és hasonlatosságára teremtette.

Ötödik könyv - 4. Lázadás

Kapcsolódó szócikkek: Isten · ördög
>!
BZsofi +SP

(…) az emberi lét titka nem abban rejlik, hogy csak éljen, hanem abban, hogy miért éljen. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy e földön maradjon, még, ha csupa kenyérrel rakják is körül.

322. oldal I. kötet (Jelenkor, 2004)

>!
Bélabá P

Azt is megtiltotta, hogy egyelőre bármire is tanítsák. Egyszer azonban, amikor a fiú már vagy tizenöt éves volt, Fjodor Pavlovics észrevette, hogy ott cselleng a könyvszekrény körül, és az üvegen át olvassa a címeket. Fjodor Pavlovicsnak eléggé sok könyve volt, száznál is több kötet, de őt magát soha senki se látta még olvasni. Mindjárt odaadta a szekrény kulcsát Szmergyakovnak: „No, csak olvass, te leszel a könyvtáros; ahelyett, hogy az udvaron őgyelegj, inkább ülj le és olvass. Nesze, olvasd el ezt” – mondta Fjodor Pavlovics, és odaadta neki az Esték egy gyikanykai tanyán-t.

165. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtáros

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

James Joyce: Ulysses
Hamvas Béla: Karnevál
Emily Brontë: Üvöltő szelek
William Faulkner: A hang és a téboly
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
E. M. Forster: Út Indiába
Gabriela Adameşteanu: A találkozás
Henrik Ibsen: Nóra
Madách Imre: Az ember tragédiája
Robert Browning: Robert Browning versei