A ​kamasz 85% 82 csillagozás

Drága Fjodor Mihajlovics, lelkem, galambocskám!

Hát mi történt magával, amióta befejezte A félkegyelmű-t? Mikor olvastam, azt mondtam magambam: ’Ez a Fjodor Mihajlovics egyre feljebb hág az irodalom létráján! Még egy kis köszörülés, tökéletesedés, és világhírre jut – csak a prófétálástól mentse meg a Mindenható, és az ostoba előítéletektől Nyugat-Európával, a zsidókkal meg a lengyelekkel kapcsolatban…’ No, és erre mit látok? Megjelenteti ezt A kamasz-t, amin újra kijön az összes irodalmi gyermekbetegsége, akár bárányhimlő után az övsömör… Úgy éreztem magam, mint a Megalázottak és megszomorítottak idején: az összes ottani melodrámai manír felbukkant, amin – reméltem – egyszer s mindenkorra átesett. Ej, ej, bátyuska…!

Ön nyilván olvassa a nyugati szerzőket, és – miközben lelkesen szidalmazza a Nyugatot – megpróbálja utánozni őket; sajnos kevés sikerrel. Bár az ön hősei hasonlítanak Balzac a pénz utáni hajszában leamortizált figuráihoz, azonban Balzacnál a szereplők zöme, ha rögeszmés is, de nem futóbolond… Az ön férfialakjai azonban – ritka kivétellel – sajnos szinte mind azok. S önértékelési zavarokkal küszködő, apahiányos, hol mániásan öntelt, hol kishitűen szorongó és szégyenkező főhőse, a kamasznak kissé túlkoros, de elfogadhatóan együgyű Arkagyij ábrázolásában is olyan túlzásokra ragadtatja magát, melyeken másik mestere, Dickens, már korai művei, a Nicholas Nickleby és az Oliver Twist idején túljutott… A kamaszos szélsőségek az első két részben még elmennek, de miért kellett a harmadik részben spoiler szegény fiúnak manifeszt hülyévé avanzsálnia…?

Mert hát miféle férfiakat ábrázol ön ebben a – bocsásson meg az őszinte szóért – folytatásos szocio-giccsben? A saját mániáik kínjaiban tekergőznek, mint a horogra szúrt giliszta. Jóformán egy igazi felnőtt sem akad köztük; beleértve Arkagyij apját, Verszilovot is: ezt a nagyzási hóbortban szenvedő másodosztályú szarjankót, spoiler. Miért ezt a címet adta a regénynek: A kamasz, miért nem ezt: Kamaszok…? Hiszen – lelki értelemben – szinte minden jelentősebb hímivarú szereplője az…

Mindemellett – el kell ismernem – helyenként hallatlan szuggesztivitással ábrázolja ezeket a Pétervár nagyvárosi mocsarában fetrengő torz kreténeket. Ám képeinek ereje sem feledtetheti a bonyolult meseszövés logikátlanságát, fölös vargabetűit, a folytatásos közlés igényeiből fakadó folyamatos izgalmak kényszerét. A harmadik rész 7-8. fejezetében előadott prófétálás, meg a dagályos befejezés különösen rosszul esett. Sajnos tudom, hogy ön – állandó pénzzavarral küszködve – mindig az idő présébe fogva alkot, s a Russzkij Vesztnyik piócái alaposan megcsapolják az alkotói vénáját. Nem lenne jobb, ha az ön tehetségével inkább a nemrégiben alapított Nyivánál nyűglődne…? Azt beszélik, szép tiszteletdíjat fizetnek…

A nőalakjai viszont jól sikerültek! Ravaszkodók vagy ragaszkodók – egyformán a földön járnak, ha nem is mindig értelmes célok nyomában (lásd Liza…). Ők képviselik a józan észt és az önmérsékletet (meg néha a fondorkodó számítást) a regényben. Arkagyij édesanyja – szótlansága nem sótlanság – az egyik legrokonszenvesebb szereplő; némileg több rivaldafény is megilletné…

Egészében véve azonban – alakjainak emlékezetes gesztusai ellenére is – ez egy közepes munka. Lelkes olvasójaként öntől ennél jóval többet várnék. Figuraformáló erejét egy konzisztensebb, és logikusabb cselekmény szolgálatába állítva akár kiváló művet is alkothatott volna…

Ám ami késik, nem múlik. Szerintem hagyja a fenébe Pétervár nyüzsgését, és térjen vissza egy vidéki helyszínre; az a múltkorában, az Ördögök-ben is egész jól bevált! Egyenesebb történetvezetés, elmélyültebb emberábrázolás, némi filozófiai töprengéssel fűszerezve: ez illik önhöz. Remélem, nem a Bűn és bűnhődés marad munkásságában az opus magnum…

Őszinte kíváncsisággal várja újabb alkotását lelkes olvasója,
Vlagyiszlav Kaprovics Szakalov

Hosszú idő után újra egy klasszikus szépirodalmi könyv volt a kezemben. Épp ezért nehéz az akklimatizáció, de Dosztojevszkijjel, az egyik kedvenc orosz írómmal ez is sikerült. Hosszú ideje volt ez a könyv a várólistámon, de egy kihívás miatt még idén a kezembe vettem, és jólesően jöttek vissza azok az érzések, amiket a stílus ad át. A Bűn és bűnhődéshez, vagy a Karamazov testvérekhez képest nem annyira jó, de élvezhető olvasmány. A főhős, egyben címszereplő a kamasz lelkületű Arkagyij nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, még a végére sem, amikor már nem volt olyan "fiatalosan bohó"( és akkor még finoman fogalmaztam). Az ő karaktere mellett azonban a könyv zsúfolásig van mindenféle emberrel, és ez kidomborítja azt, hogy miben olyan zseniális Dosztojevszkij: a szuggesztív, részletgazdag társadalom ábrázolását, ami akarva, akaratlanul is némi túlírással, mondhatni rizsával jár. Nem rossz összességében, tetszett, és kiemelendő az elbeszélés módja, a sok humoros és ironikus elem, amik értékemelők számomra.

Íme egy fiatalember, kora szerint ugyan már nem kamasz, de kialakulatlan jelleme, bizonytalansága, nyugtalansága, sodródása rajongás és kiábrándulás, nemes eszmék és alávalóság között mégis kamaszhoz teszik hasonlóvá. Bizonytalan családi viszonyai miatt sosem volt egyetlen biztos pont sem életében. „Eszméje” mellett, amit sok gyötrődés után kidolgoz saját maga számára, nem tud kitartani, sodorják érzelmei és a pillanat. Bár elgondolása szerint a pénz lenne személyes szabadsága (és persze elképzelt hatalma) egyedüli biztosítója, a pénzhez való viszonya is óriási hullámokat vet: hol takarékossági elméleteket gyárt, hol adósságokat csinál és szórja a pénzt. Egyik pillanatban fennkölt és nemes lelkű gondolatai vannak, másikban alávaló és megalázkodó. Bármit határoz is, a pillanat heve újra és újra eltéríti.
De miért is ítélnénk el emiatt ezt a szegény kis fiatalembert, mikor az őt körülvevő felnőttek sem viselkednek okosabban és határozottabban? Léhaság, tettek helyett zűrzavaros elméletek, eszmék, nagyratörő tervek, szerelem és gyűlölet, nagy orosz bánat… Minden elhatározás „kipukkadt, mint a felfújt hólyag”.
Szegény fiú. Külön vesszőfutás számára már a neve is: Arkagyij Makarovics Dolgorukij. Egyrészt, folyton visszakérdeznek, hogy „a herceg Dolgorukij?” – neki pedig pontosítania kell, hogy ő „csak egyszerűen” Dolgorukij, hiszen törvényes apja cseléd. Másrészt, sokan tudnak arról, hogy természetes apja Andrej Verszilov, ezért a társaságban sokszor eltévesztik apai nevét, és tévesen Arkagyij Andrejevicsnek szólítják, amit szintén javítania kell, ezzel újra és újra nyilatkozva „bonyolult” származásáról.
Maga a mű híven visszaadja ezt a szerencsétlen, sodródó, ide-oda kapkodó, bizonytalan sorsot. Dosztojevszkij nem közvetlenül ad jellemábrázolást, hanem a főhős gondolatainak, érzéseinek áradó, aprólékos, megszállottan bőbeszédű naplószerű feljegyzései útján. Nem beszél – beszéltet. De hozza a szokásos bravúros dosztojevszkiji jellemábrázolást. Ahogy bele tudja magát helyezni az őrült vagy a gyilkos alakjába, úgy bújik most a bizonytalan, sodródó fiú bőrébe is.
Némi remény azért csillan a könyv végére. Hiszen a kamaszkor ideiglenes állapot – egyszercsak ki lehet nőni belőle. „Ha egyéb nem is, megmarad belőlük néhány hiteles vonás, melyből megsejlik, mi rejtőzött egy zűrzavaros korszakban élő kamasz lelke mélyén, s ezt megtudni nem fölösleges, hiszen a kamaszokból épülnek a nemzedékek…”

7/10

Évtizedekig porosodott a könyvespolcomon míg végre elolvasásra került. Ez a porosodás teljesen indokolt, mert a Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű vagy a Karamazov testvérek mellett labdába sem rúghat. Bakcsi György megállapításai ma is helyénvalóak: „A kamasz mindmáig sem olyan népszerű, mint a Bűn és bűnhődés vagy a Karamazov testvérek; a könyv túlbonyolított cselekménye, a sokféle titok, az egyes szám első személyben előadott, gyakran önironikus elbeszélés megnehezíti a mű megértését.”
Dolgorukij mintha az orosz lélek karikatúrája lenne. Túlzott elvárásai vannak magával és környezetével szemben. Gyakran reagál szélsőségesen. Ha valamit nem ért, vagy kétségbe zuhan, vagy mint a mérgezett egér, futkos ismerőseihez, rokonaihoz a magyarázatért. A felfokozott érzelmek mostohaapjára, Verszilovra is jellemzőek, pedig ő már ötven éves korára lehiggadhatott volna. Az író Verszilovval megteremti a huszadik században már gyakran ábrázolt kettéhasadt személyiség előképét.
Az egzaltált fiatalember (már 21. életévében jár) gyötrődéseinek történetét a nehezen olvashatóság miatt csak Dosztojevszkij-rajongóknak ajánlom.

Persze másféle akadályokon, megpróbáltatásokon keresztül, de azt hiszem, valahol mindannyiunk kamaszkori útkeresése visszaköszön Dosztojevszkij e regényében. A nagyvilági, és csöppet sem visszafogott eszméjének fogságából nehezen szabaduló fiú nemigen találja helyét az őt körülvevő emberek között, vágyik gyökereire és az azok által nyújtott biztonságra, de vágyik közben arra is, hogy kitűnjön közülük, mert különbnek érzi magát mindenkitől. Az író zseniális húzása, hogy a történetet utólag mesélteti főhősével, ezáltal közelebb hozva az olvasóhoz a korábban még csetlő-botló, de ma már hibáit belátó, férfivá érett Arkagyijt.

Régen olvastam utoljára Dosztojevszkij „nagy regényei” közül, de A kamasz jó választás volt, hogy visszatérjek egyik kedvenc írómhoz. Az elején kicsit nehezen rázódtam bele, onnantól kezdtem el élvezni, mikor tudatosítottam magamban, hogy a főhős egy éretlen 16 éves, akinek onnantól jót mulattam a bénázásain, és a fura helyzeteken, amikbe sodorta magát, majd próbált felnőttként viselkedni, de ettől csak még inkább megerősítette az érzést, hogy még nagyon gyerek. Az egyik legszórakoztatóbb rész számomra, mikor Szerjózsa herceg kerül kellemetlen és komikus helyzetbe saját lakásán, Arkagyij pedig nem hajlandó abbahagyni egy könyv birizgálását, és még a szófán is „eltehénkedik”. :))