A modern kor embere számára az időtlenség, a mindig-jelenvalóság és az állandóság eszménye sohasem válik uralkodóvá. Így az Isten-élmény és Isten-hiány egymást átjáró horizontjai a modern költészetben csak olyan módon szólaltathatják meg az egyesben az egyetemest, ha a költészet a maga tárgyát a történő dolgok példájává teszi. Ezért válhat vallás és irodalom közös nevezőjévé a mítosz, mely nem azért van, hogy leírjon, hanem, hogy magába foglaljon egy adott helyzetet, olyan módon, hogy jelentőségét ne korlátozza arra a helyzetre.
A kötet Isten-élmény és Isten-hiány költészettörténeti távlatainak vizsgálatával egy olyan párbeszédbe kapcsolódik be, melynek kritikai részről mind poétikai mind eszmetörténeti szempontból első megszólalója éppen e kötet maga.