Flex (Flex 1.) 76% 75 csillagozás

TLDR: Csak ajánlani tudom. Olvassátok. Jó.

„This is a beginning of a beautiful friendship” – szól a klasszikus és noha ki tudja mit hoz a jövő, jelen állás szerint a magam részéről meglehetősen elégedett vagy Steinmetzzel.

Nagyjából négy éve, hogy aktívan olvasok egy nagyobb szünet után és míg korábban több fantasy-t olvastam, újabban inkább sci-fit. Ennek megfelelően erős túlzás lenne állítani, hogy túl nagy ismeretem lenne az urban fantasy témakörében, de azért átfutott már néhány ilyen kötet a kezem alatt. Ezeket a történeteket többnyire élveztem, de valahogy mindig maradt bennem valami hiányérzet az alzsánerrel kapcsolatban. Nem is igazán tudtam megmagyarázni, mi is volt a problémám, egészen addig amíg a végére nem értem a Flex-nek.

A korábbi ilyen olvasásaimban az volt a helyzet, hogy a fantasy ment az urbanbe, a Flex viszont az urbant viszi a fantasybe és ez pedig egy egészen más koncepció; az amiről én úgy gondoltam, hogy ilyen az urban fantasy.

Miről is szól a „fantasy urban”? A szokásos fantasy hősök, események és motívumok valamilyen formában bekerülnek Londonba valamiféle városi környezetbe, ahol aztán ugyanazokat a dolgokat csinálják, mint amit a saját normál „életterükben”. Közben persze lehet mosolyogni, hogy már hú az a tűzgolyó akkor most jól lerombolta a Big Bent random városi épületet. Mindez közelebb hozza a műfaj az olvasóhoz, mert ugye jobban átélhető az, ha a marha nagy élőhalottmithrillpikkelyesmocsáripestissárkány a Cityt jól ismert nagyvárosi kerületet köpködi tele fortyogómiazmáslepraváladékkal mintha valami kitalált, soha sem látott világban lévő akármilyen kastélyt spoiler pocsékolna meg. Mindehhez jön még a „mi világunkból” a kiválasztott parasztlegényt helyettesítő londoni irodai rabszolga hétköznapi kisember aki belecsöppen sűrűjébe, hogy aztán a megfelelő dramaturgiai hullámvasút megülése után hősies helytállással megmentse a napot és ezzel máris helyben vagyunk. Persze-persze, első néhány alkalommal még vicces, meg újdonság, de aztán meg: *sigh*.

A másik megközelítés, az urban fantasy (amivel a Flex előtt csak a Pokoli archívumban és a Zoo cityben találkoztam; persze lehet, hogy csak én olvasok kevés fantasyt), az általunk ismert univerzumot tekinti kiindulópontnak és azt tölti fel a fantasztikus tartalommal úgy, hogy az a világ szerves része legyen, ne csak egy elefánt a porcelánboltban. Ettől lesz a világ igazán élő, hiszen a mi korunkban játszódik, a mi környezetünkben és a mi életünkben. Ez az ami igazán friss, üdítő és modern, ettől érezheti azt az olvasó, hogy az a történet tényleg az övé már ha eltekintünk a varázslatok okozta katasztrófáktól.

A Flex tökéletesen hozza ezeket a kitételeket. Legutóbb a Torzókat olvasva éreztem ennyire, hogy a könyv világa akár a szomszéd utcában is kezdődhetne leszámítva, hogy itt Európa elsüllyedt egy kevésbé kifejtett mágikus kataklizmában. A Flex is tele van apró kiszólásokkal és utalásokkal korunk mémjeire, filmjeire, de még inkább a számítóképes játékokra (Steinmetz jókora kocka lehet). Mindezt átszövi a sajátos társadalomkritika: kap bőven mindenki, kezdve a biztosító társaságoktól az egészségügyön át a szenzációhajhász médiáig.

A varázslatok forrása is tulajdonképpen a társadalom görbe tükre. Abból lesz varázsló, akinek valamilyen súlyos rögeszméje vagy mániája van, akik magukra maradnak a gondjaikkal és elidegenednek a közösségtől. Tulajdonképpen azokból, akikkel nemhogy a szociális rendszer, de olykor még a családjuk sem tud mit kezdeni. Ebben az olvasatban a Flex világában a mágia lényegében az univerzum válaszcsapása a társadalom bomlására. Az viszont kétségtelen, hogy mindez rendkívül szórakoztató módon van tálalva. :)

A könyv persze koránt sem tökéletes, a cselekmény logikája megbotlik itt-ott, a szövegezés arányaival is voltak gondjaim (ahhoz képest, hogy néhány kulcs momentum egy-egy odavetett félmondatban történik meg, van ami indokolatlanul túl volt magyarázva), a szereplők motivációja pedig helyenként meglehetősen homályos, a koncepcióba pedig nagyobb változatosság is belefért volna. A csillagozás ennek megfelelően a mottó szellemében, a jövőbe vetetett bizalomnak szól. Első könyvnek ez több mint kiemelkedő teljesítmény Steinmetztől és bízzunk benne, hogy a további részekben (még két folytatás jelent meg külföldön) kinövi a gyermekbetegségeket.

Az SFF zsánerben számomra akkor lesz egy könyv maradandó élmény, ha a történet, a karakterek és a világ/mágikus háttér közül legalább kettő nagyon erős, jól átgondolt és mindehhez társul egy, legalább a jól képzett székláb faragó kisiparos szintjét megütő íráskészség.
Igen kellemes meglepetésként ért, hogy a Flexben ezek mindegyike megütötte, sőt némely esetben jócskán meg is haladta az általam elvárt szintet.

Az ötlet, az alternatív jelenbe helyezett urban-fantasy, amit a könyvben leírt mágiarendszer emel ki a csontig koptatott sablonok közül, rendben van. Annyira nem forradalmian nagy ötlet persze*, de az univerzum erőit a maguk akaratához hajlító, valóságmanipuláló, megszállott mágusokról végig elég érdekfeszítően ír Steimetz, s a fő konfliktus is a mágia következménye, így az a tétel, miszerint a sztori nem működne a mágia nélkül, kipipálható. Mindazonáltal amellett nem mehetek el szó nélkül, hogy a háttérvilág logikai felépítése erősen billeg és konzekvensnek végképp nem nevezném. spoiler
Ha a világalkotással nem is voltam teljes mértékben megbékélve, de a karakterábrázolás az e miatti morgásomat könnyedén felülírta. Olvasás közben nagyot bólintottam Bennett lelkendező ajánlójára**, amivel a Breaking Badhez hasonlította a regényt. Nyilvánvaló a párhuzam, de én tovább mennék: ez a regény annak a (szerintem üdvös) folyamatnak az egyik ekletáns példája, ami a tévés sorozatok narratív minőségi ugrását is előidézte.
Szerencsére egyre több olyan szerző van, akik rádöbbentek, hogy a nézőknek és az olvasóknak már rég nem csak az jelent szórakozást, ha makulátlan hollywoodi hősök bámulhatnak blockbusterekben, hanem az is, ha karakterszínészeket láthatnak brillírozni esendőbb főhősök szerepében.
A regény tökéletesen alátámasztja ezt a tételt: a főszereplő hiába mágus, emellett azonban egy féllábú kripli is, akinek tönkrement a házassága és nem elég, hogy egy biztosítótársaságnál dolgozik (ami ugye rohadtul nem heroikus foglalkozás), de a lehető leglélektelenebbspoiler dolog, a bürokrácia szerelmese. Akinek folyamatosan – és jogosan – lelkiismereti problémái vannak, aki élete során számtalan hétköznapian rossz döntést hozott már, s a regény során is elcsesz ezt-azt. Szóval, a mágiáját leszámítva spoiler valójában egy teljesen hétköznapi, ütött-kopott figura, aki leginkább boldogulni szeretne az ellenséges világban.
De hasonlóan árnyalt az összes szereplő, beleértve a főhős társait, sőt a flex-szel üzletelő gengszterfőnököt és a világ elpusztítására törő „terrorista mágust” is. Mindenkinek van érhető motivációja, és ez különösen a fő ellenfél esetén lényeges: végre egy olyan figura, akinél érthető, hogy miért akarja elpusztítani az egész elcseszett világot. spoiler
A történet szépen pörög, de külön öröm volt a számomra, hogy ezek mellett mindig jutott hely és idő egy-egy olyan apróság megvillantására, ami a szereplők jellemét, a köztük lévő viszonyokat árnyalta, ráadásul ezt sikerült jó stílusban, jó fordítás mellett prezentálni. Hab a tortán, hogy a sztori kifutása még arra is lehetőséget nyújt, hogy eltűnődjön az ember a civilizáció és a barbárság örök ellentétén. spoiler

Összefoglalva, elsősorban azoknak tudom ajánlani tudom ezt a könyvet, akik az urban-fantasyben is az esendő embert és a karakter központú sztorit keresik, de az sem fog csalódni, aki pörgős akcióra vágyik, mert abból is van bőven a regényben.

*spoiler
** A könyv harmadánál sem tartottam, amikor megrökönyödve állapítottam meg, hogy a fülszövegben lelkendező írók a.) valószínűleg tényleg olvasták a könyvet b.) és tényleg tetszhetett is nekik. Ami azért nagy szó ebben az álságos mai világban. :P

A Flex tipikusan az a regény, ahol a szerző képtelen úgy megülni a lovat, hogy arról minduntalan le ne zuhanjék valamelyik oldalra. Tudott, hogy a „kevesebb néha több”, mint kifejezés erősen elcsépelt, de a Flex mégis ennek az állapotnak a tipikus esete. Úgy vélem, hogy a fantasy zsánerében az urbánus vonulat az, amely manapság talán a legtöbb és legváltozatosabb újító, eszement, kreatív ötlet, megoldás kivitelezésére nyújt lehetőséget. Azonban ez a csábítás alkalmanként lehetetlen küldetés elé állítja a szerzőket. Steinmetz debütáló regénye pedig szárnyaló fantáziában, ezerféle mágiahasználatban bizonyosan nem szűkölködik. Igazán részletes, lelkiismeretes világépítés zajlik a nyitó fejezetekben, megismerhetünk n+1-féle varázshasználót, a bürokoromágustól, a videojáték-máguson keresztül, egészen a paleomágusig. A lényeg, hogy ha van valamilyen mániád, becsípődésed (legyen az origami hajtogatás, repülőgép modellezés, vagy bármi más hétköznapi stikk) és hajlamos vagy rá, hogy ez a hobby mágikus képességeddé váljék, akkor könnyen ébredhetsz arra, hogy eccercsak’ varázsló lettél. Akit persze – természetesen csak a rend kedvéért – üldöz a rendszer. Szóval ezek után vigyázz magadra, titkold a képességeidet, húzd meg magad és lehetőség szerint ne drogozz, vagyis ne használd a flexet spoiler!

Ennyi a nyitó képlet, majd elszabadul a cselekmény. Közel négyszáz oldalon száguldunk úgy, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Egyik bonyodalom a másikba ér, még vége sincs egy várospusztító akciójelenetnek, máris csöppenünk a következő helyszínre. Nincs idő arra, hogy emésztgessük az események hatását, hogy megérleljük magunkban következtetéseinket. De a legfőbb probléma, hogy arra sincs sem időnk, sem pedig kívánalmunk, hogy a karakterekhez való viszonyunkat tisztázzuk magunkban. Ugyanis szerintem nemigen vannak karaktereink… Régen olvastam már olyan zsánerművet, amelyben a főhős ennyire jellegtelen, neutrális, kidolgozatlan alkat lenne. Általában még abban az esetben is markánsan át tud jönni az írói szándék, ha kifejezetten határozatlan, akaratgyenge, ingadozó jellemű hőst szeretnénk a lapokra varázsolni. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy a Flex főszereplője csak úgy egyszerűen van, létezik, nem gerjeszt érzelmeket, szimplán üres, öt perc alatt felejthető percember. Pedig Paul Tsabo, a maga indító hendikepjével és a lányához való bonyolult viszonyulásával erre kiváló lehetőséget nyújtott volna. Ehhez képest egy tökéletesen kiüresedett, „se hús-se hal” karakter született meg benne. Játszótársai közül is csupán régi munkatársa, a „bölcs (?) öreg zsidó” volt az, akiben az egyéniség izgalmas szikrája felvillant.

Úgy gondolom pedig, hogy az alapötlet zseniális, ami valóban elvinne a hátán egy sikeres trilógiát. De a kivitelezés dagályossága, a cselekmény túlbonyolítása, az aránytévesztés és a karakterek jellegtelensége sajnos igencsak középszerűvé teszik ezt a regényt.

spoiler A történet rekviem egy álomért, egy megálmodott „flex-csík”, ami külsőre lenyűgöző, lélegzetelállító hullámvasút-utazás, miközben belülről egy beteg, ócska és soha véget nem érő lidércnyomás. Nagymértékben kettős érzésem van a könyvvel kapcsolatban. Első olvasatra humorosnak, szellemesnek tartottam, de egy idő után tragikomikussá válik a történet. Az elején kétségkívül jelen van a reményvesztett vágyakozás, amellyel mindannyian valami szépet, valami jót, valami különlegeset keresünk. Csak aztán valahol félúton eléri a csúcspontját a sztori, és utána nyilvánvalóvá válik, hogy egyszerűen elfogy a szufla a könyv végére, mondhatnám azt is: fárasztóvá válik. Jól kezdődő történet, azonban amint egyre több karakter jelenik meg, „annál inkább elkezdenek rakoncátlankodni, mivel az író nem tudja kordában tartani őket”. Ez a tendencia a végén teljesedik ki, akkora annyira széttartóvá válnak az események, hogy teljesen elvesztem a részletekben. Steinmetznek kiváló fantáziája van, és tehetségben sem szenved hiányt, de íróként finoman szólva nem állt mindvégig a helyzet magaslatán. Sajnos az elvárásaim túl magasnak bizonyultak, amelyet jómagam nem igazán fájdalmas, de tagadhatatlanul jelen lévő negatívumként könyveltem el.

Ez egy igazán ütős történet volt. A mágia világa egészen egyedi módon jelent meg a könyvben. A mágusok rögeszmések, ha varázsolnak, kibillentik az egyensúlyból az univerzumot, ami próbálja visszaállítani az eredeti állapotot, így a varázslóra lesújt a balszerencse, a fluxus, ami vagy önmagát, vagy valamelyik szerettét éri el. Érthető hát, hogy a mágiával megáldottak elszigetelten élnek, már csak azért is, mert ha elkapják, besorozzák őket a hadseregbe, ahol agymosás után kezes bárányként viselkednek. Paul egy különleges mágiával megáldott ember, mindene a szabályok és a nyomtatványok, vagyis a bürokrácia. A sors fintora, hogy rendőrként megölt egy mágust, így mindenki odavan érte, igaz az egyik lába bánta. A házassága tönkre ment, a lánya pedig megégett egy tűzben, amit szintén egy mágus okozott, így kénytelen felvenni a harcot mágiájával a terrorista mágus ellen és a lánya gyógyulása érdekében. A cselekmény egy kicsit nehézkesen indult, és bevallom sokszor nem értettem hogyan is működik a mágia és mit is csinál Paul, és ugyanez volt a helyzet Valentine játék mágiájával. Ez kicsit elvette a lelkesedésemet, de valahol a könyv felénél átléptem ezt a korlátot és igazán belemerültem ebbe a világba. Paul és Valentine igazán jó csapatot alkotott, és olyan dolgot vittek véghez, amit eddig mágus nem. Amikor kellett felpörgött a cselekmény, néha pedig hagyott lélegzethez jutni. A vége pedig igazi meglepetés volt, egy szuper csavarral.

Ez nagyon beteg és nagyon vicces. A világa nem tökéletes ugyan, de az alapötlet zseniális, ugyanis itt az emberek annyira bele tudnak csavarodni a mániájukba, hogy megváltoztatják vele maguk körül a valóságot. És már ennél a pontnál meglódul az olvasó agya, és elképzeli az idiótábbnál idiótább mágusokat, akik a mániájuknak élnek, és dől a röhögéstől.
A főszereplőnk is egy ilyen fura figura, ugyanis büromágus. Vagyis a bürokráciát imádja mindenek felett, meg a papírokat, meg a kérvényeket, meg a nyomtaványokat… Mindent, amitől az egyszeri ember azonnal agyvérzést kap, ha csak megemlítik.
Sajnos a cselekménye már nem ennyire egyedi. Egyik veszélyből a másikba csöppennek hőseink, meg harcolnak, megpróbálnak túljárni az ellenségeik eszén és túlélni a saját mágiájuk következményeit. A szereplők is ennek a vonalnak megfelelően klisések, de legalább a vicces oldalát hozzák a sztereotípiáknak.
Nem tökéletes a könyv, viszont nagyon szórakoztató, ezért urban fantasy rajongóknak erősen ajánlott.

„Minden varázsló olyan erős rögeszmés-kényszeres betegségben szenved, hogy az akarata meggörbíti a teret.” Asztali szerepjátékokban találkozhattunk már hasonlóan beteg ötletekkel spoiler, de egy regényben továbbra is üdítő, amikor a szerző kész ilyen szinten kidobni a klasszikusokat és új alapokra helyezni a világépítést. Valóban, itt abból lesz varázsló, aki olyannyira eltávolodik a valóságtól, hogy a fizika törvényei is megváltoznak a jelenlétében. Mondjuk mert szeretne egy videojátékban élni, vagy mert őszintén hisz benne, hogy egy kitöltött űrlap rendezettebbé teszi az életet. A valóság azonban nem szereti, ha babrálnak vele – erre pedig egyszer már ráment egy egész kontinens.

Sajnos a könyv az én ízlésemnek túlságosan is történet-középpontú, és időnként kimondottan felszínes. Jobban kedvelem Bennett és Gladstone aprólékos, következetes világteremtő stílusát. Bár a pozitív hősök egészen jópofák, a negatívakból – és itt főleg az önjelölt drogkirályra gondolok – csak úgy ömlenek a melodrámai klisék. Pedig ez a fajta mágia-kép gyakorlatilag felkínálja, hogy eredeti és ötletesen bizarr figurákkal népesítse be a szerző a könyvet. Igaz, a borító sem titkolja, hogy mindez elsősorban az akció-regények rajongóinak szól, de szerintem könnyedén lehetett volna több is belőle.

Alapból elutasítom a „városi irányzatot”, úgyhogy meglehetősen csekély számú urbánus anyag csúszik át a szűrőmön (és hogy ez most jó vagy rossz nekem, inkább hagyjuk). :)
A FLEX-et annyian dicsérték, hogy próbát tettem vele, és nem bántam meg. Mi az, ami a legjobban megfogott benne? A szerzőnek van érzéke ahhoz, hogy átélhessük a főbb karakterek motivációit, ezáltal máris sokkal könnyebben peregnek az oldalak. A háttérvilág ezzel az álmokat valóra váltó, „szuperképességeket” lehetővé tevő droggal, vagy a hétköznapi dolgokba/tevékenységekbe – mágikus esszenciát lehelő „varázslókkal”, mindez számomra is lelkesítő élménynek bizonyult. A sztori fordulatos, a nyomozás és a karakterek kibontakoztatása egyaránt kiváló munka.

Ha hasonlítanom kellene valakihez, először Brandon Sanderson jutna eszembe – a Flex egy pörgős, akciódús regény, jól eltalált karakterekkel és hosszú idő óta a legemlékezetesebb mágiarendszerrel, amivel csak találkoztam. Külön örültem az értelmes főgonosznak (végre nem egy random hatalommániás-hangosankacagó alak, hanem ennél lényegesen árnyaltabb), no meg annak, hogy Steinmetz-nek érezhetően vannak még tervei ezzel a különleges mágia-koncepcióval. Elbírtam volna még, ha kicsit elborultabb irányt vesznek az ötletei, de hátha majd a folytatásban.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-12-08+…

Igazából ha a fantasyn belül kevésbé bírok valamit, az az urban fantasy. Sokkal jobban szeretem a klasszikus high fantasyt. Így sokszor, ha urban fantasyt olvasok, akkor az egy lépés hátrányból indul. No ez a könyv a hátrányt simán ledolgozza, mert ez egy jó könyv. Az a valóság, amelyet az író elénk tár teljesen egyedi, ötletes és kidolgozott. Ebben a világban a mágia nem ritkaság. Sőt egyre több ember rendelkezik mágikus képességekkel. Viszont a mágiának ára van, amely visszacsapódik a mágusra, vagy a szeretteire és ez nagyon pikánssá teszi az egészet. Varázsló vagy, varázsolni akarsz, de meg kell fizetni az árát!

Ha az íróról egy jellemzőt kéne mondanom, akkor azt mondanám, hogy kegyetlen. Kíméletlen mind a pozitív , mind a negatív szereplőkkel, ha arról van szó.