Vég 81% 67 csillagozás

Forrón, féktelenül tombol a szamba, Rio pedig bujább és érzékibb, mint valaha, amikor az öt jóbarát, Álvaro, Sílvio, Ribeiro, Neto és Ciro számára feltartóztathatatlanul eljön a vég, a bejárati ajtó mögött már ott leselkedik a vén kaszás. Az öregség éppúgy utoléri a nőfalót, mint a hűséges férjet, az öregedés nyűgeivel küzd a lúzer, a hedonista és a mindig mások párja után ácsingózó agglegény.
Fernanda Torres öt pompás férfiszemszöget varázsol elénk, az elválaszthatatlan cimborák monológjait pedig sóhajtozó asszonykórus kíséri búsongva.
Bámulatos, hogy amíg az élettől, a szerelemtől és a gáláns hódításoktól való búcsúzás témája egy skandináv író művében valószínűleg érfelvágós depresszióba torkollna, addig maga a szikrázó, napsütötte déli táj, a Copacabana, a brazil virtus és az irónia képes arra, hogy édesbús hangulatúra enyhítse a végső távozást.
A város éli tovább lüktető életét, a tenger kétes tisztaságú hullámokat vet, latin szeretők generációi érnek férfivá és szenderülnek örök nyugalomra, miközben mindenen keresztüldübörög a karneváli forgatag.

Tényleg teljesen rendben van ez a könyv. Majdnem olyan remek, mint a borítója. Fernanda Torres regénye öt riói barátról mesél öt tételben, plusz némi ráadás. A fejezetek mind egy prológgal kezdődnek, amiben az ominózus férfiak elbeszélik saját halálukat, majd az írónő tágít kicsit a perspektíván, és bemutatja őket a többiek (feleségek, gyermekek, haverok) szemével. A szinte szonetteket idéző formai szigorúságot lüktető szövegvilág ellenpontozza, ami egyszerre keserű, vérbő és helyenként még kifejezetten humoros is. És nem mellesleg okos: szépen ábrázolja egy barátság kimúlásának miértjeit éppúgy, mint az egyén elmúlásának hogyanját, mindezt a pezsgő, nimfomán Rió díszletei között. Unikum, mert egy olyan hedonista életérzést ragad meg, amit a magyar irodalomban szinte ismeretlen*. Legfeljebb azt vethetném szemére, hogy a szöveg lüktetése időnként mintha az értelmezhetőség rovására menne – ez részben talán annak tudható be, hogy Torres tudatosan felhasználja a brazil félvilág bennfentes szlengjét a hangulat megragadására, amivel fordítói szempontból is nehéz lehet mit kezdeni.

Még arról, ami engem külön megragadott. Dunát lehet rekeszteni azokkal a férfi szépírókkal, akik egy nő bőrébe bújva beszélik el az elbeszélnivalót – viszont alig jut eszembe nő, aki férfiszemszögből írná le az őt körülvevő világot**. Nos, ez a könyv a kivételek közé tartozik. Torres összes portréja ironikus-gunyoros módon egy olyan pillanatban ragadja meg a „legerősebb” nemet, amikor az rájön, hogy teste elárulta őt: sutyiban elkezdett romlani, pusztulni, pedig a libidó többnyire enne még. (Vegyük hozzá, hogy ezek a fickók önképük szerint macsó, telivér dél-amerikaiak, egy olyan világból, ahol az impotencia és a homoszexualitás rokonértelmű fogalmak.) A vicc az, hogy Torres pont azt villantja fel ebben a folyamatban, amit egyes férfiak a nők szemére szoktak vetni: az önállótlanságot, a kiszolgáltatottságot és a sérülékenységet. Ezek a fickók nem tudnak megbarátkozni az öregedéssel, mert egyszerűen nincsenek kiképezve arra, hogy önmagukkal értelmes párbeszédet folytassanak. Csak azt tanulták meg, hogyan legyenek Férfiak – de az ilyenkor már nem segít. És a Viagra is csak ideig-óráig.

* Ha nekünk a Balaton a Riviéra, akkor mi a Copacabana? A Rudas gyógyfürdő?
** Vajon ez azért van, mert a férfi írók kíváncsibbak, mint a női írók, vagy azért, mert a női írók nem olyan magabízók, hogy azt higgyék, tudják, mire gondol a férfi? Vagy valami más? Vagy nincs is így?

Öt riói matuzsálem VÉGstádiumának VÉGszavai az élet nevű diszciplína záróvizsgáján. Biztatóan induló, ötletes kísérlet, ami a VÉGén VÉGtelenül közhelyessé, egysíkúvá laposodik egy VÉGtelenített haláltánc VÉGletekig húzott, unalomba és érdektelenségbe fulladó, katatón ritmust verő, zenés-táncos színpadán.

Urfi Péter – többek között – azt írja a könyvet záró méltatásban, hogy ”(…) hajtsunk fejet Fernanda Torres előtt, aki nem a saját életét íratta meg egy szellemíróval, nem a gazdagok és szépek vagy a politikai elit titkainak bennfentes kiteregetőjeként tetszeleg, hanem egyszerűen történeteket akart mesélni, mint bárki más – és még a formáról is gondolni próbált valamit.”
Hajlamos vagyok elfogadni, hogy Fernanda Torres brazil körökben egy valóságos idol, aki a maga kipárnázott felhői közül, éles szemmel rálát a VÉGzetes zsákutcába fordult, kátyúba csúszott brazil nagyvárosi középosztály élhetetlen életére és csalhatatlan arányérzékkel, precízen komponálva énekli meg az elkerülhetetlen VÉG dicstelen stációit. Az pedig külön figyelemre és elismerésre méltó, hogy milyen kiforrott stílusban, mondhatni valami sajátos eleganciával merítkezik meg a „ki kit dug meg, mit szív el és mit lő be magának”, soha VÉGet nem érő, visszataszító körtáncában (csak halkan jegyzem meg, hogy Álvaro története még kifejezetten szórakoztatott, főképp az elhunyt környezetének visszaemlékezésein keresztül).

VÉGső soron azonban, hiába a szinte tökéletes technika, a kiváló íráskészség, ha a téma nem talál meg és a fent említett személyes egzisztenciális kamaradrámák (hangsúlyozom!) számomra egy idő után csupán annyiban inkarnálódnak, hogy „bocs, de ez a lőtéri kutyát sem érdekli…”

Ez az a könyv, aminek a végén csak azért nem hal meg mindenki, mert az író megunta a történetek tovább folytatását. Őszintén szólva én is meguntam, hogy ugyanazt az eseményt szinte minden szereplő szemszögéből elolvashattam. Ez a könyv is olyan volt, hogy alig vártam, hogy vége legyen. Pedig nem is vastag könyv.

A könyv öt copacabanai ex-nagymenőről, szoknyavadászról és bonvivánról szól, akik pár évvel, évtizeddel később „civilben” a brazil középosztály szürke kis átlagembereivé válnak. Ahogy a címe is utal rá, spoiler, kit így, kit úgy – mi pedig éppen akkor találkozunk velük. spoiler*

Egyiküknek sem erősségük a hűség, az állhatatosság és a kitartás. Egytől egyig valamilyen gyarlóság rabjai, van közülük, aki beteljesületlen szerelmet, van aki elhibázott házasságot cipel a hátán, van aki súlyos drogfüggő. Fiatalon azonban egyik függőségük sem tudja tartani őket, hiába is próbálkoznak ezzel, a kétségbeesésbe hajszolva magukat.

Az egyes fejezetekben az öt barátot – Álvarót, Sílviót, Ribeirót, Netót és Cirót – kísérjük spoiler. Közben saját életünkről is számot vethetünk. Csalogat rá a könyv. Lehetne ez csöpögős és tragikus, de mégsem az, mindez inkább szarkasztikus, helyenként fanyar humorú monológok és visszaemlékezésekben felbukkanó párbeszédek formájában történik. A történet hangulata nyomokban emlékeztetett az argentin Eszeveszett mesék című filmre is. De a film mégis jobb volt. A könyvben ugyanis az én ízlésemnek kissé sok volt a spoiler, a drog, a céltalan káromkodás.

Egészen a végéig, de nem a légvégéig úgy éreztem le fogom pontozni a könyvet, de mégsem teszem, mert valami megfogott benne. Nehéz volt letenni és mást olvasni közben, ami pedig szokásom. Miután meghallgattam a könyvben említett dalokat, különösen beleéltem magam a kesernyés, édes-bús brazil hangulatba. Graca atya pedig érdekesen keretezte be a könyvet. Jó volt. Nem tökéletes, nem hibátlan, volt benne hatásvadászat, de mégis, valahogy jó volt. Élveztem olvasni.

*
http://moly.hu/idezetek/647416
http://moly.hu/idezetek/647417
http://moly.hu/idezetek/647418
http://moly.hu/idezetek/647419
http://moly.hu/idezetek/647420

Könnyed, nyári olvasmány – na ez az a mondat, amit nem lehet elmondani a VÉG-ről.

Képzelj el egy könyvet, aminek a borítóján egy homokos strandot látsz, napernyőkkel, színes törölközőkkel, napozó lányokkal, söröző, beszélgető fiúkkal. Baljóslatúan ott lebeg felettük, szürkén és nagy betűkkel, hogy VÉG, de ugyan kit érdekel, tekinteted úgyis a részletekben merül el. Aztán kinyitod, olvasni kezded és feltűnik, hogy a kívülről oly csábító kinézetű és érdekes tapintású borító belülről fekete, tehát tulajdonképpen gyászkeretet ad az a kinyitott könyv lapszéleinek. Ha a tartalom miatt még nem tennéd, itt már kezdesz egy kis nyugtalanságot érezni, ami tulajdonképpen csak fokozódik, ha tartasz egy pihenőt az olvasásban és beteszed helyére a könyvjelzőt – ami nem más, mint a hófehér oldalak között egy fekete gyászszalag. Hirtelen a borító tapintása is megváltozik, valahogy „tapadós” lesz, távolodnál tőle, de mégis tenyeredbe simul. És ami még ennél is különösebb: mindezek ellenére nem akarsz menekülni, inkább hagyod, hogy beszippantson a történet.

Bővebben: http://konyv.guru/decens-recenzens-mi-szamit-igazan/

     Rengeteg érzelmet váltott ki belőlem ez a könyv, csak sajnos negatívakat, amik miatt egyáltalán nem tudtam szeretni. Már az első fejezet után taszított az a besavanyodott, semminek sem képes örülni világszemlélet, ami Álvarot jellemezte. De úgy voltam vele, csak lesz más is. Hát nem lett.
     Hogy egy társaság öt tagja közül egyre sem lehet azt mondani, hogy rendes ember lett volna… mert egyiket sem érdekelte más, csak a nők, drogok, élvhajhászat, szex, pia, szex, viagra, k*rvák, hedonizmus, ja és a szex. Mikor még a halálos ágyukon sem tudnak másra gondolni, csak a d*gásra… Tényleg ennyiből állt az életük? Senkit sem tudtak megbecsülni maguk körül, maguk mellett. Olyannyira, hogy én a barátságot is megkérdőjelezem közöttük.
     A regény alapötlete tetszik, a felépítése is, hogy az egyes szereplőkről szóló fejezetek egymásba csúsznak, összeérnek, és egy-egy részletre majd csak később derül fény. De emiatt nagyon sok volt az ismétlés is, amit én szörnyen unalmasnak találtam. Nem adott hozzá semmi újat a történethez, ugyanaz volt leírva kétszer, elvileg különböző szemszögből, gyakorlatilag viszont nem.
     Értem én, hogy Rio meg szabadság meg pezsgés meg bujaság. A férfi szemszögek is teljesen hitelesnek hatottak a női írótól, még ha a különböző szereplők fejezetei nem igazán különültek el egymástól stílusban. Éppúgy jó volt a komoly hangnem, mint a könnyedebb, cinikus hangnem, és a borító is tökéletes fricska a könyv belsejéhez, viszont engem – nem is a mondandó –, hanem ezek a személyiségek, akikről szólt, taszítottak.

Lehetne nagyon jó ez a könyv, de nem az. Nekem túl sok a szereplő, túl zavaros, túl durva, túl sarkított, szóval valahogy az egész túl van tolva. Egyetlen szereplő sincs benne, akivel azonosulni tudnék, de olyan sem, akit kedvelnék. Tulajdonképpen Urfi Péter utószavában benne van, amit erről az egészről gondolok miután megtudtam ezt-azt a szerző életéről. „Ezen a ponton futtassuk végig tekintetünket a könyvszerzőket futószalagon gyártó magyar celebvilágon, és hajtsunk fejet Fernanda Torres előtt, aki nem a saját életét íratta meg egy szellemíróval, nem a gazdagok és szépek vagy a politikai elit titkainak bennfentes kiteregetőjeként tetszeleg, hanem egyszerűen történeteket akart mesélni mint bárki más – és még a formáról is gondolni próbált valamit. … a regényt nem érdekli túlzottan szereplőinek társadalmi környezete… el van foglalva az emberi sorsokkal. A sorsszerűséggel magával, és azokkal a történetekkel, amelyek a sehova nem tartó vak végzet hatalmát illusztrálják.”

Érdeklődve kezdtem neki a könyv olvasásának, mert már a borító és a cím közti ellentét is kíváncsivá tett. Azt gondoltam, hogy itt nagyon égbekiáltó különbségekről olvashatok, de alapjáraton öt (átlagos) ember életéről olvashatok. A címhez társulva, az olvasó elkíséri ezeket az embereket a haláluk pillanatáig, sőt a váltott szemszög miatt részletesebb bepillantást kaphatunk az öt barát életébe.
Az öt élettörténet elég szövevényesnek bizonyult számomra. Kezdetben a nevek közt vesztem el, aztán a történetek váltott szemszögekből való megközelítése dolgoztatta meg az agytekervényeimet. Aztán, ahogy haladtam előre a történetben úgy állt össze, bővült adott esetben a kép, s lett teljesebbé egyik vagy másik főszereplő élete.
Átlagosnak tűnnek ezek a szereplők, de életvitelük, cselekedeteik révén mégsem azok.
Nem volt könnyű feladata a szerzőnek a történet megalkotásakor. Néhol elvett, néhol valami adalékot odaillesztett, s a végére egy kerek egészet kaptunk.
A szereplőket teljesebb életvitelük, cselekedeteik ismerete után sem tudtam különösképpen megkedvelni.

Meghaltam és újraéledtem ezzel a könyvvel.Lehangolt és visszatérített a valóságba.Kevés ilyen könyv van,amiben összemosódik a jó benne lenni,de kicsit még kívül maradni (Vég) érzése.Mert mindannyiunkért eljön…és közben éljük ezt az olykor mocskos és kegyetlen,felemelő és porbadöntő,ugyanakkor csodálatos életet.Elbukunk sokszor,egyszer pedig végleg és mindenki másképp ítél.De a végén csak az számít,hogy mi milyen összegzést adunk önmagunk teljesítményére.Nagyon okos/intelligens az írónő,odaszegezett az oldalakhoz.Érdekesen közelített minden érzéshez és kapcsolati formához.Olyan emberekről szólt,akik akár mi is lehetnénk.Egyszerre volt szürke és színes.Szerettem,nagyon szerettem olvasni.