Egy ​régi placc 1 csillagozás

Ferdinandy György: Egy régi placc

Az ​a bizonyos régi placc, ahová a sok évtizedes emigrációból hazatérő novellahős ellátogat, a Fradi-pálya. Legalábbis e kötet utolsó, címadó novellájában. De voltaképpen az egész város, Budapest is „egy régi placc” hiszen pont abból az okból tér ide vissza egy turista-paradicsomnak számító trópusi szigetről az odavetődött magyar, ami a futballpályához is elvezérelte. Az viszont kivédhetetlenül nyomós ok: odavágyik. Annak, aki itt töltötte legutóbbi harminc évét, alig hihető, hogy az örök nyár szigetéről megérkezve Budapestre a tél végén, épp akkor, amikor már kibírhatatlan a hosszú sötétség, a tél alatt lecsupaszodó, megviselt házak, a lomokkal teli kertek kaotikus, szürke és barna, növényi és tárgyi roncsokból összeálló látványa, az említett főhőst, az író alteregóját az otthonosság boldogsága önti el, hiszen évtizedekig nélkülöznie kellett az évszakok váltakozását. Ferdinandy György a nyugati emigráció azon íróképviselői közé tartozik, akik – 1956-ban fiatalon elhagyva az… (tovább)

>!
Kortárs, Budapest, 1999
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638464798


Kiemelt értékelések

>!
Cipőfűző 
Ferdinandy György: Egy régi placc

Jó volt. Egy magát mindenhol idegennek érző ember önreflexiója. Ferdinandy kellemesen öreguras. Kicsit zsörtölődős, nosztalgikus, belenyugvó. Árad a nyugalom a szövegekből. Amelyek között vannak nagyon erősre sikeredettek.
A nyitó kisregény, a Hát ennyi (amit a hátsó borítón Ez van! címmel említenek) olyan, mint a lassan olvadó csokoládé a szájban. Nagyon kellemes, kikapcsoló. Ferdinandy higgadt tempóban halad. Keresi az emlékei mélyén rejtőző Budapestet, amit emigránsként elhagyott. Hol megtalálja, hol rácsodálkozik, hogy ő bizony nem így hagyta itt, mégis hogy mert megváltozni. Visszatért, hogy otthont leljen benne, amit nem sikerült sehol máshol a világon. Nem mondom, vannak fura gondolatai is, de az öregurak már csak ilyenek.
Igazából azért olvastam el ezt a könyvet, hogy megtudjam, futball irodalom-e? Nem az. De a kötet címadó novellája a fociirodalom egyik legjobb darabja szerintem. A placc (minden sík, vagy nem sík terep, amin futballoznak) és az ember közötti kovalens kötés meséje, mely túléli az idő folyamát.


Népszerű idézetek

>!
Cipőfűző 

A garázsból a kapitányságra megyek. Útközben, a Körtéren, keresek egy trafikot. Tervet kérek. Munkás is jó lesz – teszem hozzá, amikor látom, hogy nem értenek. Vagy Kossuth.
– Haza tetszett jönni! – állapítja meg a trafikos.
– Meglátszik rajtam?
– Hol van már kérem a Terv? Tíz éve nem kértek tőlem Kossuthot.
– Mi van akkor? – kérdezem.
– Szabadság! – feleli. – Fene nagy szabadság. Az emberek Pall Mallt szívnak, Winstont vagy Camelt. Azt ott! – mutatja. – Amelyiken teve van.

25. oldal, Hát ennyi

>!
Cipőfűző

Behívnak, leültetnek.
– Hát igen! – mondják. Egy kivilágított üvegfalra akasztják a felvételeket.
– Ezek itt, tetszik látni, a hörgők. Ezek pedig a nyirokmirigyek.
Benyit egy asszony is:
– Operábilis? – kérdezi, és az én orvosom azt feleli: nem.
Végre egy jó hír. Mert ezek itt rólam beszélnek. Időbe kerül, mire észreveszem.
– És most? – kérdezem.
– Meglátjuk – felelik. – Nincs két egyforma eset.
– Egyen-igyon – mondják. – Élje az életét. Érezze jól magát, ha lehet.
Az asszony mellém ül. Tetszik neki, hogy négy országban él a négy gyerekem. Mindenáron tudni akarja a címüket. Nem könnyű lebeszélni: végül is vonakodva beírja, hogy hozzátartozói nincsenek.

75. oldal, Hát ennyi

>!
Cipőfűző

A Báthory utca a Ságvári térre vezet. Ide, ez alá a kapu alá cipeltük a sebesülteket. Kint, a lovas szobor talapzatán, pattogtak a sorozatok, hullottak az emberek. Emlékszem, csütörtöki nap volt, és úgy mit most, tizenegy óra lehetett.
Körbejárok. Hallom a jajgatás, a gyerekek zokogását, érzem a puskapor illatát, a sűrű, émelyítő vérszagot.
Lent a régi ivóban félhomály van. Időbe kerül, mire megszokom. Később megáll előttem egy ember. Nagy, nehéz pohár billeg a kezében, annak idején ilyen vastag üvegből készültek a borospoharak.
– Bizony! – mondja komolyan. – Te is ott voltál.
A söntésben sűrű füst kavarog.
– Láttalak. Körbe jártad a teret.
Velem egykorú lehet. Ilyen lett ez a nemzedék. A városban tolonganak a kopasz, verejtékező hatvanévesek.
A vizelde itt van mögöttünk, a sarokban.
– Szóval visszajöttünk! – mondja komoran. – Meglátogatjuk a múltat.
És néz rám hidegen, ellenségesen.
– Tudod te, mi a szimbiózis? – kérdezem.
Vállat von:
– Egymásrautaltság.
Nyilván jó tanuló volt. Csendes, szorgalmas gyerek.
– Mint ez is itt. – folytatom. – Ez a hordó. És a penész fenn a falon. A kettő csak együtt ér valamit. Penész nélkül nem érik be a bor, és ha üres a hordó, nincs nemespenész sem a köveken.
– Nem értlek! – rázza a fejét.
– Nincs mit érteni ezen. Ez vagyok én, és ez a környezetem.
– A penész! – mondja. – És még hogy nemes! Neked eszedbe jutnak? – kérdezi később.
– Neked?
– Nekem soha. Ritkán.
– Akkor, a régiekre! – mondom.
Tompán koccan a kezemben a törhetetlen üveg.

59-60. oldal, Hát ennyi

>!
Cipőfűző

(…) Kaszáló, virágos rét, vagy külvárosi grund. És akkor idesétál ugye egy gyerek, valami labdafélével a hóna alatt. Körülnéz, felméri a terepet, azután, ha van a keze ügyében, leszúr két botot. Ha nincs, akár egy ing és egy sapka is megteszi. A lényeg, hogy amint felegyenesedik, eltűnik a rét és eltűnik a grund. Ami van helyette, pálya. (…)

155. oldal (Egy régi placc)


Hasonló könyvek címkék alapján

Kleinheincz Csilla: Üveghegy
Kertész Erzsi: Labirintó
Berg Judit – Polgár Judit: Alma
Mészöly Ágnes: Hanga és a lényegrablók
Bökös Borbála: Szmirkó
Lakatos István: Dobozváros
Neumann Ottó: Tettes után tipegő
Lackfi János: Kövér Lajos színre lép
Papp Kata: Légből kapott történet
Nyulász Péter: Ciprián