Hopsz ​és társa 75% 12 csillagozás

– Tovább bírod, mint én! – mondta.
– Miért? – kérdezte a csíz.
– Mert… mert… – dadogta Epi – mert dalod felszabadítja, felvidítja szívedet.

54. oldal

– Gondolkozz! Lelkiismeretünk tiszta. A nemesek közé tartozunk, az erdő nemesei közé, mert lelkiismeretünkkel nincsen baj, és soha senkinek nem ártottunk. Csak az őzek és szarvasok olyanok, mint mi vagyunk.

57. oldal

– Azzal, hogy félünk tőle, már védekezünk is ellene.

57. oldal

Az éjszaka lassan szertefoszlott, mint a széthulló, fekete fátyol, az ég világosodott és a csillagok elsápadtak.

(első mondat)

Rátört a vágy: lefeküdni, aludni! Egyáltalán, miért menekül? Miért van a világon, miért él?

14. oldal

– Rejtélyes! – mondta Hopsz. – Kimagaslóan nagy, tiszta agy, kivételes tetterő és… és egy lompos, piszkos nőszemély behálózza. Különös!
– Az ilyen ügyek mindig rejtélyesek, kedvesem – oktatta Plána. – Harmadik személy nem értheti, és nem szólhat bele.

58. oldal

A pici madár finom tollából a szabadság, a fakoronák, az érintetlen gallyak, a tiszta, szent lombok felejthetetlen illata áradt. Epi szenvedélyesen beszívta.
     Az első napokban nem tudott beszélgetni a csízzel. A madár őrültként vagdosta puha testét a rácshoz, és észre sem vette Epit. Vágyta a szabadságot, látni akarta testvéreit. Nem értette, mi történt vele. Néha még hatalmába kerítette a halálfélelem, mint akkor is, amikor az a kegyetlen kéz megragadta, és csak az erős, átlátszó börtönben engedte szabadon.
     A börtönfal szétzúzta szárnyát, több tollát összetörte. Ez fájt. Később felhagyott a folytonos röpködéssel, de nem bírt megnyugodni.

51. oldal

     Grune, a sündisznó lustán mászott a levelek között. Vidáman éldegélt, az erdő lakói között neki volt a legfinomabb hallása. A leghalkabb füttyre, roppanásra, ciripelésre riadtan, idegesen vonaglott. A zaj valósággal lesújtotta. Leült, és a gond barázdái redőzték máskor csöndesen mosolygó arcát. Ilyenkor tudóshoz, mély lelkiéletet élő bölcshöz hasonlított.

17. oldal

Aprócska volt, akár az erdei föld maroknyi göröngye. Gyapjúgombolyaghoz hasonlított. Leheletszerű, csepp kis jószág. Ködszürke bundája akár az érkező hajnal első halovány, sápadt fénye. Lágy csillag fehérlett homlokán, a gyermekkor ártatlan, édes jele.

5. oldal

Egyszer, amikor az éjszaka fekete szárnyával beborította az erdőt és a rétet, kísérteties látvány tárult eléjük.
     A nagy bagoly nesztelenül, félelmesen, méltóságosan suhant a fák között. Néha fent, magasan a fák koronáinál, néha egészen alacsonyan a föld fölött.
     Eddig nem láttak ilyen rejtelmes, furcsa lényt. Hopsz gyanakodott; a különös állat borzongatta. Nem tudta miért, de az éji jelenség félelmetes volt számára. Meg se moccant. Óvatossága intő jelzéseket küldött Plána felé, aki fel akart egyenesedni.
Plána is megijedt és engedelmeskedett.
De egy másik nyuszigyerek, alig húsz ugrásnyira tőlük, látni akarta a hangtalanul suhanó, félelmes árnyékot. Alig észrevehetően, egészen halkan mozdult.
     Abban a pillanatban a bagoly széles szárnya betakarta, puha tolla rásimult. Ha Hopsz és Plána nem hallják a fájdalmas sikolyt, azt hitték volna, hogy csak babusgatja a kis nyuszit.
A bagoly rettenetes karma éles tőrként szaladt a védtelen, sovány kis testbe. Néhányszor rávágott csőrével, és a nyuszi már nem is élt. A bagoly felemelte, és magával vitte zsákmányát.

8-9. oldal