Bambi (Bambi 1.) 86% 592 csillagozás

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki. Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
– Már nem úgy van, mint régen – mondta az egyik levél a másiknak.
– Nem – ismételte a másik. – Ma éjjel is annyian elmentek közülünk… Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
– Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor – mondta az első. – Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
– Most a Nap csak ritkán süt – sóhajtott a második levél –, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
– Vajon igaz-e – kérdezte az első –, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
– Biztosan igaz – suttogta a másik. – El se tudom képzelni… Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
– És aztán olyan szomorúak leszünk tőle – tette hozzá az első.Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
– Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
– Mi lesz velünk, ha lehullunk?
– Lehanyatlunk…
– Mi van ott lenn?
Az első felelte:
– Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt… De senki se tudja.
A második kérdezte:
– Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
– Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
– Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
– Hagyd csak – felelte a másik. – Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
– Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról – mondta az első levél.
A másik felelte:
– Nem…, hagyjuk…, de… mi másról beszélhetnénk?… – Hallgatott, és kis szünet után folytatta: – Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
– Ezzel még ráérünk – csillapította az első. – Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat… És az enyhe, pompás éjszakák…
– Most iszonyatosak az éjjelek – panaszkodott a másik –, és nem akarnak véget érni.
– Nem szabad panaszkodnunk – mondta az első szelíden –, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
– Ugye, nagyon megváltoztam? – érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
– Szó sincs róla – erősítette az első. – Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más…
– Ugyan, ne tréfálj! – vágta el szavát a másik.
– De igazán úgy van – ismételte az első buzgón –, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
– Köszönöm – suttogta a másik levél meghatottan. – Nem hiszek neked…, legalábbis nem egészen…, de köszönöm, hogy olyan jó vagy…, te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
– Hallgass! – mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
– Ó…, most… – mondta a második levél – én… – Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél.

53-55. oldal (Móra,1998)

– Nézd csak – kiáltott Bambi –, itt egy kis fű ugrik! Nézd…, milyen nagyot ugrik!
– Az nem fű – magyarázta az anya –, az szöcske.
– Miért ugrik akkorát? – kérdezte Bambi.
– Mert mi erre jártunk… – felelte az anya –, fél.
– Ó! – Bambi a szöcske felé fordult, mely egy margaréta fehér tányérjára telepedett. – Ó! – mondta udvariasan. – Ne féljen, mi nem bántjuk. Igazán.

20. oldal

– Nem tudsz egyedül lenni? Szégyelld magad!

52. oldal

Az Öreg Herceg megtanította arra, hogy egyedül kell lenni. Rengeteg sok bölcsességre tanította, és sok titkot tárt fel előtte. De valamennyi tanítása közül ez volt a legfontosabb: egyedül kell maradni, ha meg akarod érteni az életet, ha el akarod érni a bölcsességet, egyedül kell maradni.

117. oldal, Roland kiadás

A sűrű közepén született, az erdő egyik rejtett zugában, amely nyitottnak látszott, holott minden oldalról lomb fedezte.

(első mondat)

Abban az órában, amely most rám vár, mindenki egyedül van. Élj boldogul, fiam…, nagyon szerettelek…

189. oldal

Úgy érezte, mintha a nappal közepén lezuhant volna az éjszaka a mennyből.

– És mi lesz velünk, ha lehullunk…?

84. oldal (Móra, 1957)

Élj boldogul!

82. oldal (Móra, 1957)

Bambi kérdezett. Szerette anyját kérdezgetni. Ez volt a legszebb: folytonosan kérdezgetni és aztán hallani az anya válaszát. Bambi nem is csodálkozott, hogy egyre-másra újabb és újabb kérdés ötlik az eszébe. Természetesnek érezte ezt és elragadóan szépnek. Szerette a kíváncsi várakozás pillanatait, míg a felelet megjött. Bármi is volt a felelet, Bambit teljesen kielégítette. Néha persze nem értette, de így is szép volt, mert ilyenkor a maga módján kiszínezhette, amit nem értett. Néha érezte, hogy anyja nem adott egész feleletet, szándékosan nem mondott meg mindent, amit tudott. És ez volt aztán a legszebb. Mert ilyenkor különös kíváncsiság maradt vissza benne, titokzatos és boldog sejtés cikázott át rajta, nagy várakozás, amelytől bánat és vidámság töltötte el, úgyhogy hallgatnia kellett.

8-9. oldal