Időutazós regény, aminek a főhőse nem más, mint maga H. G. Wells. Kell ennél több? Na jó, valójában nem is főszereplője, hiszen a kötetben szereplő három történet közül csak a harmadik fókuszál kifejezetten rá, a másik kettőben csak mellékszereplő. Ez a könyv ugyanis nem egyetlen történet, hanem rögtön három: ezek azonban nem függetlenek egymástól, hanem szorosan egymásra épülnek.
Az első történetben egy öngyilkosságra készülő angol úrfit követhetünk nyomon, aki nyolc éve halott szerelmét siratja. Unokatestvére azonban briliáns tervvel áll elő az utolsó pillanatban: ha Andrew visszamenne a múltba, megakadályozhatná szerelme halálát. És itt lép be a képbe a titokzatos Mr. Wells… A történet többféle lehetséges időmodellt is felvonultat, és olyan frappáns csattanóval ér véget, hogy a fal adja a másikat.
A második történet a Murray Időutazások körül forog. A cég egy időkapu segítségével lehetővé teszi a 19. századi London lakóinak, hogy előrepillantsanak a távoli 2000-es esztendőbe, és megtekintsék az emberiség sorsát eldöntő csatát a gonosz automaták ellen. Az egyik utazáson azonban egy hölgy elkóborol, és összefut az emberi sereg vezetőjével. Ezzel pedig kezdetét veszi az időn átívelő szerelmi történet… A második rész ügyesen épít az első részben felfedett titkokra, és a végletekig feszíti a gondosan felépített koncepciót.
A harmadik rész talán a legérdekesebb. Ez már kifejezetten Wellsről szól, és a Londonban garázdálkodó időutazó sorozatgyilkosról. Biztos lábbal rúgja fel a korábban megismert szabályokat, és a végére minden, az előző két részben nyitva maradt kérdésre és furcsaságra választ ill. magyarázatot kapunk.
Összességében az Idő térképe briliáns játék az időutazással és Wells életrajzával. Biztos vagyok benne, hogy számtalan, műveire vagy életére tett utalás mellett mentem el, ám ezt egyáltalán nem bánom: épp eleget fedeztem fel ahhoz, hogy úgy érezzem, az életművel való alaposabb megismerkedés után vissza kell térnem, és újraolvasnom a regényt, mert van még mit észrevenni benne.
Jogos a kérdés, hogy ha ennyire lelkes vagyok, akkor miért kapott csak négy csillagot a könyv. Ennek oka nem más, mint a narrátor stílusa: különösen az első történet során idegesítő az önmagát állandóan előtérbe toló, az olvasónak kiszólogató, a regény, mint műfaj keretein humorizáló elbeszélő. Szerencsére ahogy haladunk előre a történetben, ez a stílus egyre inkább elsikkad, a második részben már jóval kevésbé érzékelhető, a harmadik részből pedig egyetlen mondat kivételével teljesen hiányzik. Ez a fejlődés azonban nem gyógyítja meg a regény elején szerzett lelki sérüléseket, így egy egész csillagot veszített a könyv.
Végezetül szeretnék mindenkit megnyugtatni, akit esetleg az adatlapon díszelgő „Viktoriánus trilógia 1.” zavarna: bár a kiadó egyelőre nem tervezi a magyar kiadás folytatását (http://moly.hu/hozzaszolasok/5599280), az első kötet önmagában is tökéletesen élvezhető, kerek egész alkotás. Valójában olvasás közben nekem nem is tűnt fel, hogy egy kezdőkötetről van szó, csak a Molyról értesültem a trilógia létezéséről. A sorozat második része (Az ég térképe) ugyanis már egy teljesen külön történet, ami nem az Időgépet, hanem a Világok harcát veszi górcső alá.
Olvassatok Palmát, mert jó!