Zsellérek 93% 259 csillagozás

Bevallom, csakis a Lapozz Hazait Könyvklubb miatt vettem a kezembe ezt a könyvet.
Ezért nem is számítottam rá, hogy Fekete István írásmódja ilyen nyugalmat fog árasztani számomra. Ugyan meg kellett szoknom a stílusát, de a tengernyi gyönyörű megszemélyesítés teljesen elvarázsolt. Lélekben szinte én is ott ültem a vadkörtefa alatt, miközben a Nap lomhán bandukolt lefelé a dombtetőkön..
Ugyanakkor ezt a jól átgondolt, kifinomult történetmesélést a könyv második felében felváltja egyfajta ziláltság. A legszembetűnőbb példa erre talán az, hogy a könyv első felében főhősünk, Zsellér Péter E/1.személyben mesél, majd a könyv felétől már E/3.személyben olvashatunk róla. Így főszereplőnk alakja sokkal idegenebben hatott a lapokból már.
Ennek ellenére nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a művet, mert a belőle sütő természetszeretet most gyógyír volt a lelkem számára.

Csodálatos történet 2 fiú barátságáról,hogyan lesznek általános iskolás fiúkból meglett emberek. Nagyon szépen fogalmaz ebben a könyvében is Fekete István,sokszor hatódtam meg,és szinte én is együtt éltem a szereplőkkel át a történéseket. Magvas gondolatok és példák sorakoznak a könyvben,baráthoz és családhoz való hűség a könyv fő mozgatórugója.

Fekete István gyerekkorom óta a legkevesebb magyar író számomra, és ez a könyve mutatja meg tökéletesen, hogy nem (csak) az ifjúsági regényei mesterművek. Senki nem tud rajta kívül ilyen megkapóan írni a természetről, a földről, a vidéki emberekről. Hozzáértő keze által a magyar nyelv olyan mélységei tárulnak fel, amit másnál eddig nem olvastam, nem is tudtam hogy létezik.
Ez a könyv számomra tökéletes. A Könyv, így nagybetűvel. A természet és az emberek szeretete árad belőle, a föld és a haza tisztelete. Beszélhetnék a cselekményről vagy a szereplőkről, de felesleges. Nem az a lényeg, hanem az érzés: az ami minden mondatot, minden kifejezést áthat, és ami miatt letehetetlen ez a mű. Köszönöm az írónak ezt a történetet, valahogy több, nemesebb lettem általa.

Ülök a vadkörtefa alatt és… és nézem a szépen lassan körém gyűlő levélhalmot. Olyan, mintha szavanként hullanának alá az ágak mondatfüzéreiről, hogy aztán egy igazán különleges történetté – egy évtizedeken átívelő mesévé – álljanak össze!
Fekete Istvánt olvasva mindig eltűnődöm azon, hogy mennyire szép is tud lenni a magyar nyelv, ha értő kezek formálják a szavakat, alakítják a mondatokat! Nincs ez másképp a Zsellérek esetében sem!

Szeretem Fekete Istvánt, de semmiképpen sem ez a legjobb könyve. Nagyon ellentmondásos. Vannak jól felépített karakterek, de néha teljesen elcsúszik az egész. Úgy érzem végig illúziókra épített. De a tiszttartó szépen felépített alakja nagyszerűen sikerült. Annak ellenére, hogy ezúttal csöppet sem bántam, hogy véget ért, továbbra is a magyar nyelv mesterének tekintem Fekete Istvánt.

Nem tudom, hogy ez a könyv most nagyon jókor talált meg és ütött szíven… vagy valóban annyira zseniális és aktuális, hogy ~70 évvel megírása után is képes ekkora hatást elérni.
Valószínűleg csak az én hibám (és senkire nem szeretném rákenni a felelősségét, pl az irodalom tanáraimra) az a tény, hogy Fekete István nekem eddig a pillanatig a klasszikus ifjúsági irodalmat író, mesélős bácsi (?!) képében élt bennem.
De ez a könyv! Nálam eddig az év, és talán az életem könyve! Eddig mióta az eszemet tudom, ennél nagyobb hatással nem volt rám még könyv.
Két fiú barátsága, a körülöttük zajló történelem, a vidék szeretete, a város züllöttsége, a család, a falusi közösség és az emberek…olyan képekkel leírva, hogy az embernek a szíve megtelik az apró csodákkal, érzésekkel , és akaratlanul is elgondolkodik saját életén, a vidéki gyökerein, azon, hogy tanulással hová is jutott el a kis falujából… és azon, hogy vajon miért is ragadt a városban… hogy van-e oda visszaútja most (?!)

Nagyon sok résznél gondoltam, hogy be kellene jelölni, és megosztani, de végül ez a kettő maradt bennem:
„Jó lenne hinni. Jó lenne tudni, hogy valamikor ez az ország nem hivatalokból és parasztokból lesz, hanem emberekből. Egyfelé néző magyarokból. ”

"Néha álla keserűen összerándult. Ilyenkor elhomályosultak szemei, mert arra gondolt, sokszor elmulasztotta apját megölelni, megcsókolni. Szégyellt gyengéd lenni, s most már nem lehet. Levelet is írhatott volna többet, mert, most már soha nem írhat levelet, amelyet így kezdhetne: "Édes Apám!""

És mostantól fontos dolgom lesz, hogy ezt a könyvet sok-sok barátomnak a kezébe adjam, megismertessem őket is vele… ezt mindenkinek olvasni kell!

Ez talán az eddig általam olvasott legjobb Fekete István írás. Eleinte azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem ez a kötelező olvasmány a Légy jó mindhalálig helyett (például). Aztán jött a Tanácsköztársaságos rész és megértettem. Azt is, miért volt ez a könyv betiltva annak idején.
A fülszöveg minden ilyenkor felsorolt tudnivalót elmond, szükségtelennek érzem ismételgetni, ráadásul egyet is értek vele.
Kedvenc lett.

Fekete István második regénye, amit szintén pályázatra írt (az első a Koppányi aga testamentuma volt).
Sokan megtévesztőnek tartják a címet, hiszen nem zsellérekről( szegény parasztok, cselédek) szól, hanem Zsellér Péter és barátja, Ughy László kamaszkori barátságáról, testvéri ragaszkodásukról. A két fiút együtt hívták úgy, hogy “Zsellérek”.
Nagyon hasonlít a későbbi Tüskevárhoz annyiban, hogy itt is iskolás fiúk kamaszkori élményeiről, a becsületről, a tiszta testvéri érzelmekről, szerelemről, a hazaszeretetről szól. Az első fejezetben Péter meséli el élményeit, hogyan került a városi gimnáziumba, hogyan szégyenkezett paraszti származása miatt. A második fejezet az egyetemi éveket mutatja be. A regényt végigkíséri az urbánus-falusi kettősség, és azok összeütközése, hol az egyik, hol a másik kerekedvén fölül. Péter érzései végig hullámzanak a két világ között.
Erős szála a regénynek a Tanácsköztársaság brutális, őszinte leírása, a bolsevikok szörnyű tetteinek bemutatása, ami miatt 1946 körül az ÁVO bántalmazta, megverte az írót. Az egyik szemét, és egyik veséjét el is vesztette.
A regényt be is tiltották, újra csak 1991-ben adták ki.
Dúsan olvasható a regényben a hazaszeretet, az ország válságból való kilábalásának vágya, a föld és a gazdák problémáinak megoldása, a lokálpatriotizmus. Összetett, komoly regény. Érdemes az olvasásra. Gyerekeink kezébe majd nekünk kell adnunk, mert gondolom nem része a kerettantervnek.

Ismét rá kellett jönnöm, hogy Fekete Istvánt olvasni jó dolog. Csodaszép ez a könyv!
Olyan képekkel írja le a természetet, az évszakokat, hogy időnként azt vettem észre, hogy az elolvasott mondatokat újra- és újraolvasom. A főszereplő is szimpatikus volt a maga hibáival együtt, de mindig fel tud állni ezekről és több lesz ezek után.

Fektete István tényleg érti és érzi mi a vidék és milyen az ott élők lelke. Éppen ezért nem is lehet gyorsan olvasni. A táj és az események leírásai lassú folyású belemerülő olvasást igényelnek. Bár azóta a vidék is átalakult számos dolog fennmaradt.