Annak idején biztosan olvastam már ezt a könyvet, hiszen kötelező olvasmány volt, és természetesen az eredeti, hamisítatlan fekete-fehér sorozatot is láttam belőle, ám arra már egyáltalán nem emlékeztem, hogy milyen ízes, magával ragadó és mélyen elgondolkoztató is ez a történet.
Az egészből árad a természet iránti olthatatlan szeretet, annak megbecsülése, az iránta érzett alázat és hála. Harmónia árad ebből a könyvből. Az a fajta lecsendesedés, melyet leginkább az önmagukkal megbékélt, helyükön lévő emberek éreznek. Azt a fajta letisztultságot hozza, melyről minél többet beszélünk, annál kevesebbet mondunk róla.
Úgy érzem, beleszerettem Fekete István írásmódjába, az egyszerű, a dolgokat nevükön nevező, ám mély, filozófiai bölcsességeket megosztó történeteibe. Olyan gyönyörűen fogalmaz, és mindemellett mintha a jövőbe is látott volna (lásd becézés leírása).
Úgy érzem, eljött az ideje a teljes életmű elolvasásának.
„[…] a boldogságot nem lehet megbeszélni, nem lehet megosztani, és nem lehet megtartani.” (35. oldal)
„Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. […]
– Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét, nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott. off” (51. oldal)
Mi ez, ha nem a meditáció, a természettel való egyesülés, a test- és a tértudatosság csodálatos leírása:
„Gyula szinte harapta ezt a tiszta, nedves levegőt, és bágyadtan gondolt a holnapi napra, haza és minden haszontalanságra, de a gondolatokat hagyta elmenni, ahogy jöttek. Nem ültette le őket maga mellé, nem kérdezett tőlük semmit, nem foglalkozott velük. Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. Ha most levágnának egy fát, az neki is fájna, és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton, bizonyára megakadályozná. Tutajosunk egy lett az alkonyattal, a kerttel, a csenddel, az egész határtalan, lélegző, élő mindenséggel.” (64. oldal)
„Tutajosunk elégedett, s ez sokszor több, mint a boldogság.” (121. oldal)
„A természet bölcs, de könyörtelen. ami van, annak kell is lennie, és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges.” (125. oldal)
“Ne álmodozzon, Ladó, a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –, mint a hazug ábránd." (128. oldal)
„Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap, az egész év s fiatal
életének minden elvillanó emléke. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni,
mozdulatlan, megfogható talajjá, csak tengernek maradtak, amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében.” (155. oldal) – újabb gyönyörű példája a természettel való összeolvadásnak, a meditatív merengés leírásának, a kiüresedés előtti állapotnak.
„Mindenki magának élt és magáért, mégis összetartozott az egész, az idő, a táj, a mozgás s a természet milliószínű egységében.” (171. oldal)
„Gyula csak feküdt a széna- és nádszagú magányban, és a derűs, telt, holnaptalan nyár szétáradt szívében. Úgy érezte, hogy ami kívül van, az belül is szól, repül, él, holnap is nap lesz, ugyanilyen nap, ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. A nap süt, a tűz ég, a folyó lomhán kúszik, s az időnek semmi jelentősége nincs.” (186. oldal)
„Itt nincs erőltetett komázás se le, se fel. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek még temetésen sem, nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon, nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel, nem rohanlak le senkit, de nem is lehet őket lerohanni. Itt mindennek, minden valóságnak neve van, értelme, jelentősége és ideje; itt nem becéznek, és nem rövidítenek le semmit, és ha valaki a szilfából szilcsit, a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna, Matula jól megnézné és – sajnálná.” (198. oldal) – ezen a részen hangosan felnevettem, és egyben el is szörnyedtem, mivel valóban sokan beszélnek agy a 21. században: szivcsi, telcsi, lávcsi, és ettől az agyam $@!%….
„Meg kell mondani a dolgokat úgy, ahogy vannak – gondolta a fiú –, s akkor nincs
kapkodás, és rendben van minden.” (210. oldal) – mennyivel jobban tisztelem és szeretem az egyenes beszédet, még ha fáj is, semmint a hétméteres köntörfalazást. A felesleges körök futásától, a felszínes beszélgetéstől egyenesen rosszul vagyok.
„– A jót is szokni kell – bólintott Matula –, mert hiába a libacomb, ha nem harap bele az
ember.” (211. oldal)
„És Gyula megakadt. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. Amit egymásnak tettek, maguknak is tették, és nem is tudtak semmit tenni, nem is akartak semmit tenni, ami a másiknak ne vált volna hasznára. De erre nem is gondoltak, mert mindez a természet rendjéhez tartozott, amelyben éltek.
– Mindent köszönök, Gergő bácsi!” (235. oldal)
„(…) minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében.” (241. oldal)
„Ült a két gyerek a lámpavilágos estében, és nem értették a szerelmet, és nem gondolhattak arra, hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. Aki szerelmes, azért, mert szerelmes, aki pedig nem szerelmes, azért, mert nem szerelmes.” (292. oldal)
„És amikor felkeltek, már mindenki tudta a dolgát, ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt, hanem elvégzendő, változatos munka, aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. De el kellett végezni, mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába, az az ő dolga volt.” (295-296. oldal) – Gyönyörű leírása annak, mit is jelent a leghétköznapibb feladatok elvégzése közben átélni a flowt, és hogy mennyiben felelős mindenki a saját maga flow élményéért.
„Fantáziája még most is elszaladt néha, de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban, inkább játszott velük, mint az álmokkal, amelyek beteljesülhetnek, de megszületésük pillanatában még nem valóságok. Szerette ezeket a gondolatokat, de uralkodni már nem engedte őket. A régi “Tutajos-kor” lezárult, elúszott az idő bizonytalan vizén, mert előtte folyt a valóság, amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél.” (304. oldal)
„Hallgatódzó augusztusi reggel volt, amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat, s a levegőben némán úszik a tűnődés.” (321. oldal)
„Aki nem engedelmeskedik: elpusztul, de legalábbis – lemarad.” (321. oldal)
„Matula bölcsen tudta, hogy az ízeket nem az étel szüli, hanem az éhség, és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban, mint a szívben.” (326. oldal)
„Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását.” (333. oldal)
„(…) ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó?” (335. oldal)