Tojáshéjdarabkák 96% 18 csillagozás

Megunhatatlan, örök kedvencem Fekete István. E könyvében elbeszélések füzérében idézi meg szülőfaluját, kedves pajtásait, a későbbi életét, gondolkodását meghatározó és végigkísérő eseményeket. Lehet, hogy az eltelt évtizedek, a nosztalgikus hangulat kissé megszépítették a gyerekkori emlékeket. De azért a hangulatért, amely az olvasó lelkét is átjárja , mindez megbocsátható az írónak.
A „szagosmisék” imádságos lelkületű emberei éppúgy a szívünkbe lopják magukat a lapokról, mint az akácillatú tavaszok , a tücsökmuzsikás nyári esték, a musttal telt pincék ősz – illata, vagy a dermesztő , hideg telek a lószagú istállók nehéz párájával.
Megszerettem a vásott, verekedésre mindig kapható „mestörpisti” – t, és immár örökre a szívembe zártam a fájdalmas nosztalgiával író, idősödő Fekete Istvánt, mert újrateremtette szívemben a varázslatot : megidézte saját gyerekkoromat is. Ráébresztett, immár sokadszorra, milyen törékeny az életünk a múló időben, s milyen gyorsan múlik el, kopik ki arasznyi létünkből minden, ami szép .
Fekete István olyan értéket képvisel számomra a magyar irodalomban, amelyet sem felülmúlni, sem túlszárnyalni nem tud senki.

A Tojáshéjdarabkák a gyerekkori csínytevések , tapasztalatszerzések novellás csokorba szedett gyűjteménye.
Meg az első nagy szerelemé úgy 9 éves kor környékén.
Mindig van valaki (NAGYANYA ), aki segít elsimítani a csintalanságok okozta károkat.
Mert … hát… akinek még ott a hátsóján a tojáshéj , az honnan tudná a világ dolgainak rendjét egészen addig, míg meg nem dorgálják érte.
Akkor megszerzi a tapasztalatokat, majd aztán korosabb lévén visszaemlékszik rá.
Nagyon szerettem olvasni.

Ismert és számomra ismeretlen novellák – de olvasni is, újraolvasni is jó volt őket.

A természetleírások mellett a kisgyermekkori történeteket szeretem a legjobban. (Ez tulajdonképpen nem igaz, mert mindent nagyon szeretek, majdnem egyformán.) Szívfacsaróan emberi. Ezért sem unom, még ha huszadjára olvasom is újra a történeteket „a nosztalgia kicsit fájdalmas és felnagyított tisztánlátásá”-val.

Kicsit hitetlenkedő érzéseket keltett bennem ezeknek a kisgyerekkori történeteknek a sokasága. Egyrészt nekem nem volt ilyen tartalmas és emlékezetes gyerekkorom, pedig én is egy kis faluban nőttem fel, a Bükkalján, szánkózásokkal, csavargásokkal, bunkerezéssel, sok-sok játékkal… Mégsem tudnék még egy negyedekkora gyűjteményt se összeállítani az élményeimből. (Bár az azért nagy volt, amikor a pajtásokkal a völgyben fekvő falunk melletti egyik domboldalon észleltük, hogy a másik domboldalon lévő legelő lángokban állt, és lélekszakadva robogtunk oda eloltani a tüzet, majd amikor kormosan-büszkén feszítettünk hazafelé, álldogáltunk kicsit a községháza előtt, hogy megkapjuk a dicséretet – legalábbis bevegyenek az önkéntes tűzoltóságba tiszteletbeli tagoknak… –, és kijózanító volt hallgatni lelkes elbeszélésünk után Édesapám szavait: "Igazából a pásztorok minden tavasszal felégetik a Partot, hogy dúsabb legyen a legelő. Örüljetek, hogy nem kaptok ki…")
Másrészt pedig nem vagyok még olyan visszaemlékezős korban. Fekete ezen elbeszéléseinek nagy része 50-65 éves kora között készült. Ilyenkor előjön és megszépül a múlt, a boldog békeévek, és a semmittevésnek tűnő fejlődés eseményei mint jellemformáló és maradandó emlékek törnek a felszínre, leírásra és közreadásra méltón, visszamerengőn és -vágyakozottan – sőt talán túlszínezve is. De ez így szép. Így emberi.
S mindezek miatt kellett a végére Sánta Gábor jól összeszedett magyarázata. Hálás vagyok, hogy olvashattam. A 38 gyerekkori emlékből a következő négy tetszett legjobban: Az első; Két sánta kutya; A griffmadár; Körbe-körbe.
Ti se hagyjátok ki!

kellemes élmény volt… de most komolyan… Annyira… tiszta!

Biztosan az én tébolyom, de imádom Fekete István műveit. Ez a novellás kötet is nagyon tetszet. Megismerhettünk az író kisgyermekkorából részletet, ahogy ő felnőtt. Nagyon szeretem a tájábrázolását, természetleírását, az akkori emberek életének bemutatását, és az állatokhoz, természethez való viszonyulását. Még jó pár könyv van itthon, melyeket még nem olvastam, de hamarosan sort fogok rájuk keríteni.

Nem is gondoltam volna, hogy Fekete István ennyi kis történetet írt a gyerekkora emlékeiből. Eleddig csak a Csend-et olvastam, az nagyon tetszett, ezért bátran fogtam bele ebbe a kötetbe. Az biztos, hogy nehéz szigorúan csak gyerekkori élmények gyűjteményének tekinteni, mert bár mind E/1-ben elmesélt egy-egy történet, de felnőtt fejjel írta, a felnőttkori gondolkodásmódjának hatásaival. Sok esetben látszik, hogy egy-egy tettét helytelenítette, de felvállalja, mert egyrészt tudja, hogy ezekből is tanult, másrészt szükséges volt, hogy olyan emberré váljon, amilyen végül lett.
Barátairól szeretettel és őszinteséggel ír, nem titkolva hibáikat de érdemeiket sem. Néhol ugyan vannak zavarosabb részek (pl. Puska Péterrel kapcsolatban ugyanazt az eseményt többféleképpen is elmondja, de végül is nem a „történelmi” hűség a fontos, hanem a mondanivaló tanulsága.
Furcsa volt, hogy két-két novella is volt a kötetben ugyanazon címmel, de hát végül is ez megesett sokszor az íróval, nemrég olvastam, hogy néha még ő maga is belekeveredett, illetve saját korábbi írásairól megfeledkezett.
Kiemelni nem szeretnék egy címet sem, ez a kötet egyben, úgy ahogy van szép és értékes, nem is hiszem, hogy szabad megbontani.

Nagyon szeretem Fekete István könyveit, mind a regényeket, mind a novellás köteteket. Sajnos valamiért ez a könyv nem tetszett annyira, mint amennyire számítottam rá, illetve vártam tőle.Egy idő után már előfordulnak a történet ismétlések, utalások. Ez csak egyszerolvasós volt így :)