Tíz ​szál gyertya 91% 149 csillagozás

Nagyon szép volt. Egyszerűen jó volt olvasni. Pár szóval olyan mélységeket és magasságokat tud bejárni, olyan képeket tud festeni, hogy csak bámulok. Egy régen elmúlt világ elevenedik meg a történetekben, egy olyan világ, ahol még egy szál gyertya is kincset ért, és akár vidám, akár szomorú volt a történet, öröm volt olvasni. Ami nagyon megfogott az egész könyvben, az a végtelen emberség és szelídség.
Az egyik kedvenc bekezdésem pedig ez:
Behúzta magát a dívány sarkába, valami könyvet vett elő, amelyet régen írtak, s mely az ő nyelvén beszélt, s amint szeme a betűket járta, a szavak megszólaltak, s csendesen beszéltek a levegőben.
„Különös – gondolta az öregúr –, ma már másként beszélnek az emberek.”
Egyből arra gondoltam, hogy ez a könyv is ilyen, az én nyelvemen beszélt…

Nekem nagy meglepetés volt ez a könyv.
Gyönyörűen használt szavakkal, festőien elevenednek meg előtted a szereplők, történeteik szinte mind-mind a szívedig-lelkedig hatnak – jó mélyen hatnak.
Nemrég olvastam újra Móra Kincskeresőjét, és mintha ebben a könyvben folytatódnának az ott már megismert és megelevenített körülmények, élethelyzetek, vidéki környezet, a szegény, de szeretettel, odafigyeléssel teli lét, ami mellé társul még a csend, a lassú, de korántsem feszültségmentes idő múlása.
Persze közben megtörtént a váltás, de a könyv jól beilleszkedett az olvasási folyamatomba.

Van több kedvencem az elbeszélések között. Az, hogy az első és az utolsó novella összefügg, sajnos „későn esett le”, de a keresztapa neve csengett ismerősen, az vezetett rá… szép történet – és igen, kellenek az ember életében ilyen véletlen és szerencsés találkozások, amilyet az író elénk vetített.
Az egyik kedvencem a 3-as számú – Szilveszter és Éva megható szerelmi története a beszédes neveket viselő hordók árnyékában.
Az érzelmi-csúcs-kedvencem a 6. elbeszélés – a magára maradt erdész, Pál, megindító története, nem lehet könnyek nélkül kibírni és elviselni azt a hatalmas fájdalmat, amelyet ez a kisöreg érez; a végtelen egyedülléttől feszülő csendben azonban minden szó „ordít” a magánytól… nagyon érdekes az óra és a gyertya „párbeszéde” is…
Az intelligens-csúcs-kedvencem 9. számú lett, ez az írás annyira időszerű, és annyira kortalan, hogy akár egy mai, magyar kortárs is írhatta volna, mondjuk Vámos, de segíthettek ki is még, ahol úgy váltakoznak a képek az időben, mint az őszi napsütésben eléd lógó, még levelekkel teli diófaág, amikor meglebbenti a szellő, és hol a szemedbe tűz a nap, hol meg belemozdulnak a diólevelek… Számomra olyan meglepően modern, diaporáma-szerű az idő-, és képvezetése, hogy megkockáztatom kijelenteni akár azt is, hogy posztmodern írásnak is beillene, ha nem tudnám, ki és mikor írta… Dr. Móri Kálmán biológus megfigyeléseit bizony szívesen hallgatták volna az egyetemisták, azt hiszem, élvezet lett volna…

A 7. számúban is a titoknak, mint valami olyannak az ábrázolása tetszett, ami gyökeréül szolgál életünk mások szemében megmagyarázhatatlan és érthetetlen tetteinek; és nagyon szép volt az idős emberek lelkébe látni, gondolataival azonosulni.
Igazi hangulati felüdülés az 5. számú elbeszélés – akár ma is történhetne, ebben pl. volt szerepe a nevetésnek. És bár Milike meg Guszti a két főszereplő, nekem mégis Ábris az, a nyugalmazott gavallér levéltáros, azért az egyszavas mondatáért, amivel feloldotta az egész elbeszélés alatt felgyülemlő feszültséget…
A 2. számú ismét egy meglepetés, biztos számtalan szerzőnek adott az élet vagy a fantázia hasonló témát, de én azért a titokért kedveltem meg, ami a novella mélyén vonult végig, és annyira nyílhatott ki, amennyire azt az olvasó akarta/engedte… ez szerintem egy igen intelligens megoldás, még ha nem is a gyűjtemény legsikerültebb darabja is, de nekem emiatt értékes.
(Nem egészen illik ide a 8. sz. a Naplótöredék rész, de figyelemre és tiszteletreméltó az író háborúhoz való viszonyának az őszinte kifejtése.)

Szívhez szóló és szívbe markoló írások – szeretnék még több ilyet olvasni.

Az pedig, hogy egy-egy történetben hol, és milyen szerepben jelennek meg a gyertyák – még megérné, hogy leüljünk ezek mellé a novellák mellé, elmolyolni, összehasonlítgatni… érdekes, hogy mennyire elveszett a gyertyák egykori sokféle és fontos szerepe, ma a világítás-pótlásán ill. a még ritkább kellemes hangulatteremtésen kívül, szinte csak a temetéssel, halállal kapcsolatos helyzetekben kap szerepet.

Azt is kedvelem még Fekete István írásaiban, hogy nagyon fontosnak, mondhatni elengedhetetlen tartozékának tekinti a nőt. Legyen az öreg, fiatal, menyasszony, feleség, anya, dadus, leány, unoka, magányos, férjezett vagy akár özvegy… Biztosan szeretettel fordult feleségéhez és az életében felbukkanó nőkhöz.

Ez volt az egyik olvasásom @Lahara Olvassunk Fekete István könyveket! c. kihívására

Kedvencnek jelöltem…

Hirtelen felindulásból vettem le ezt a könyvet Apa polcáról, mert úgy emlékeztem, hogy rajta van a várólistából. Utóbb kiderült, hogy nincs rajta, ettől függetlenül nem hagytam abba. Nem volt túl sok elvárásom, a novella műfajával még csak most ismerkedem. Fekete Istvántól eddig csak a Vuk volt meg, de mindig tervben volt, hogy olvasok még tőle.

Összességében azt mondanám, hogy tetszett a könyv. A 10 novella közül 1-2 volt, ami nem igazán tetszett (az író háborús visszaemlékezése egyáltalán nem is illett a könyvbe), a többi jó volt. Volt 1-2, ami meg a szívem csücske lett. Szeretek klasszikus magyar szerzőtől olvasni, ez a nyelvezet sem a kortárs irodalomra, sem a fordításokra nem jellemző. Arról nem is beszélve, hogy az egyik kedvenc témám a régi falusi/paraszti világ.

Minden van ezekben a novellákban, ami az életben is, szerelem, halál, háború… A Fekete Istvánra annyira jellemző szép líraisághoz, a ki nem mondott, de a sorok közé odagondolt mondanivalóhoz viszont nem tudtam kellőképp lelassulni. Ez az írásmód leginkább a 2. világháború idején írt naplójegyzetekből hiányzik, ez a fejezett tetszett a leginkább. Témájában szép volt még a kocsmárosné és a mindenes fiú kései szerelme.

Bajban vagyok most az értékeléssel, mert elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem a könyv. Sajnos a legtöbb történet számomra elég unalmas volt, nem kötött le, küzdöttem vele.
Nem tudom pontosan, talán az 5. volt, amiben a postát akarták kirabolni, azt szerettem. A szereplők is érdekesebbek voltak, na meg tényleg kíváncsi lettem, hogy mi lesz a pénzzel.
A naplóbejegyzések is tetszettek, de szerintem nem ebben a kötetben lett volna a helyük. Persze értem, hogy itt is megjelenik a kapcsolódási pont (a gyertya), ugyanakkor sem a formátum, sem a történet miatt nem illik a többi novella közé.
A kedvenceim a 9. és 10., főleg a 10. Ezek miatt megérte elolvasni a könyvet, és ha lehetne őket külön értékelni, biztosan megkapnák a maximumot, de összesítésben 3,5 csillagot is csak jóindulattal tudok adni.

Olyan ez a novellafüzér, mint egy október végi nap, amikor reggel szomorkásan és szürkén gomolyog a köd, hogy aztán felragyogjanak a fényben a tarka lombok. Délben még tüze van a napnak, de este már fázósan kucorodsz be a doromboló kályha, és a duruzsoló macska mellé. És meggyújtasz egy gyertyát, figyeled a lángját… vagy, mint ahogy a novellákban is, a gyertya figyel téged. És remélhetőleg vígabb emlékeket lát a szemedben, mint a történet tíz szál gyertyája a szereplőkében.
A melankolikus hangulatot néha felrázza egy-egy derűsebb történet, és olyankor az ember szinte érzi, ahogy „a virágoskertek illata bódultan dülöngélt az utcákon”. Na igen, a tájleírások és természeti képek ismét gyönyörűek és maximálisan áterezhetőek, már önmagában ezek miatt is élvezetes olvasmány a könyv. Egyszerűen öröm olyat olvasni, hogy „fellángol a tűz, s a füst lágy selyme ráborul a nagy nádasra, mint a közelgő ősz szelíd üzenete.”, vagy épp „a fenyves gyantás homálya zsong”, netán egyenként lobbannak fel a gyertyák, és „vörös derengésükben fényleni kezd az esti felhők bágyadt vitorlája”.
Nekem amúgy a vidámabb történetek tetszettek igazán, de így őszre hangolódva a borongósabbak is jólestek, akár egy bögre meleg csipkebogyótea.
Kedvenc szereplőm pedig Szilveszter, és az eredeti hordókollekciója. :)

"A legnagyobb hordó volt a „Julcsa”, a legkisebb a „Bandi”, de volt itt „Agár” is meg „Mérges” is, meg „Duhaj” is, nem is beszélve a „Szentem”-ről és az „Imádság”-ról. A lopónak „Pióca” volt a neve, a kénrúdnak „Büdös”, a kisszéknek pedig „Szellem”, mert úgy eltűnt néha a sötétségben, hogy alig lehetett megtalálni. Így aztán furcsa dolgokat hallott volna, ha valaki odafigyel Szilveszter beszámolójára, amikor azt mondta Bálintnénak, hogy:
– A Pióca megint eltörött, mert lecsúszott a Julcsáról, az Agár meg csepeg, ha kifogy, oda kell adni a kádárnak…"

A könyvbeli tíz történet mézes balzsammal keneget szívet- lelket , hiszen Fekete Istvánt istenhit és múlttisztelet jellemzi ,műveit áthatja az elkomoruló idill és a lírává lett tragikum. Béke és szeretet lengi át az oldalakat , ami a fogékony olvasót megállásra készteti , és elméjét így lecsendesítve talán elgondolkozik az “ élet nagy kérdésein “ is. Nem volt másként ebben a kötetben sem, olvassátok!

„Behúzta magát a dívány sarkába, valami könyvet vett elő, amelyet régen írtak, s mely az ő nyelvén beszélt, s amint szeme a betűket járta, a szavak megszólaltak, s csendesen beszéltek a levegőben.”

Valami valóságosat, egyszerűt és szépet szerettem volna olvasni. Megtaláltam, vagy a könyv talált meg engem. Ha Fekete Istvánt olvasok mindig otthon érzem magam. Mintha nekem írta volna, mintha az én nyelvemen beszélne.

(egy aprócska meglepetést is találtam. Az egyik fejezet az író naplójából való, hogy valódi vagy képzelt napló, nem is lényeges. Január 25. „Nézem a kis lángot, és búcsúzom tőle, nézem, és egy másik lángra gondolok, életem lángjára, mely ma negyvenöt éve lobbant fel a földi világban. Születésem napja van.” Furcsa érzés, ha kiderül, hogy az ember lányának születésnapja ugyanaznap van, mint a kedvenc írójáé)

Fekete István csodálatosan ír. Nemcsak a természet nagy ismerője, hanem az emberi lélek minden kis fájdalmát, küzdelmét, örömét, bánatát is tökéletesen meg tudja ragadni. Feltűnt, hogy a novellákban nagy szerepet kapott a magány, az elmúlás, a halál… olyannyira, hogy sokszor félre is kellett tennem a kötetet és gyorsan valami vidámabbra cserélni. Ez persze nem von le az értékéből, csak jelzi, hogy komolyabb, komorabb hangvételűek ezek az írások, mint amit a jelen helyzetben el tudtam viselni.
A tíz novellában, ha jól számoltam, nem tíz, hanem összesen kilenc szál gyertyát gyújtanak meg, mivel az első és utolsó szál gyertya tökéletes keretbe foglalja nemcsak a könyvet, de magát az életet is. Külön meglepetés volt számomra a nyolcadik írás, mert ez tulajdonképpen Fekete István naplójának egy részlete, amit Budapest ostroma alatt írt 1944/45-ben. Ezek az oldalak is rendkívül erőteljesek, megrendítőek, melyekből az írót megint egy új oldaláról ismerhettem meg.

Szeretem ahogy Fekete István ír, mindegy, hogy azt a természetről, vagy az emberekről teszi. Nagy ismerője volt ugyanis mindkettőnek, és ez minden sorában érződik.
Kevesen tudnak ilyen kevés szóval olyan mély, és valós képeket festeni, ahol az olvasó valójában érzi ami történik, amit a szereplő átél. Olyan közös emberi alapélmények jelennek meg ebben a könyvben ugyanis, amik függetlenek kortól, társadalmi helyzettől, földrésztől: az új élet feletti öröm, a veszteség fájdalma, a szerelem csodája, vagy éppen a magány kétségbeesése. Fekete István pedig finom szavakkal, apró rezdülésekkel von be minket ezekbe a keserédes, mégis varázslatos történetekbe. Ahogy pedig a novellafüzért keretbe foglalja az első és az utolsó történet, az valami csodálatos. A kezdet és a vég, közötte pedig az egész élet.