Téli ​berek (Tüskevár 2.) 89% 879 csillagozás

A Téli berek, virágzó diákszerelmek, s a férfivá érlelő vidék
– számomra ma is varázsos kép, történetek, megfogó regék…

Az 1966-os kiadású könyv megsárgult lapjai bár furcsa könyvszagot árasztottak, Fekete István írásai külső és belső szépségükkel egyaránt megragadtak most is, s mindig az utolsó szóig fogva tartanak. Él bennük a természet és a tisztesség, emberség vonzereje, amely engem nem ereszt – persze nem is akarnék ebből a gondolati kötelékből szabadulni. Hogy is tehetném, mikor még magam is emlékszem a téli „influenza és szénszünetekre”,a diákszerelem érzéseire, a „sparhelt” – ami a német takarékos-tűzhely magyar megfelelője – otthonos melegére, az épület vert falára, nádtetejére. Tutajos és Bütyök kalandjai, nyulak, rókák, fajdkakas, bagoly 50 év múltán is épp oly megkapóak, mint egykor gyermekkoromban voltak. Egy ilyen könyv kifejezett időutazás is, vissza a múltba-nosztalgia, mert ezeket az idilli pillanatokat manapság már csak igen ritkán és különleges helyzetben tapasztalhatja meg a valóságban – főként a budapesti – olvasó…
A szerző tájleírásai, a természet változása egyes mozzanatai megrajzolása oly költői és élő, nemigen tudom mihez, csak a való élethez hasonlítani. Reich Károly illusztrációi tökéletesen egészítik ki a szóban megfestett látványvilágot. (S hogy olvasás közben állandóan menni akarok a könyvből idézni…téboly!)

A Tüskevár utolérhetetlen és megismételhetetlen.
Megközelíti a Téli berek, de nálam valahogy nem ér fel oda. Nagyon magasra tette a lécet Fekete István a Tüskevárral és bármennyire is nem akartam összehasonlítani nem tudom nem megtenni e néhány sor erejéig.

A történet tetszett, ismét együtt kalandozhatunk a fiúkkal a berekben és a lelkükben, ráadásul télen. A tájleírások hangulatosak (bár nekem egy kicsit sok volt belőle). Az események ismét magukkal ragadnak bennünket, szépen lassan csordogál az élet, mindennek megadják a módját, az orvos emberségessége, a betegért való tenni akarása, barátsága és törődése mesebeli, szinte hihetetlen mivé lett ez a szakma napjainkban. Na de nem ez a lényeg és biztosan vannak kivételek ma is.

Szerettem olvasni, kedvenceim Matula, Náncsi meg a vidéki mellékszereplők mind-mind a szerethető, becsületes, tisztességes és bölcs formájukat hozzák. A fiúk, ők nagyon érdekes barátságban vannak egymással, sokféle érzelem, gondolat kerül elénk amiket jó olvasni. Az élet nagy tanítómester és ez a könyv végén bennünket is megrázó erővel ér el. Ennek a könyvnek a vége durvább és elgondolkodtatóbb.
Összességében szerettem olvasni, mert nagyon szép, természet közeli, emberi.

Hasonlóan a Tüskevárhoz, ezt is nagyon szerettem. Tutajos és Bütyök is kicsit felnőttebb lett, sokat változtak nyár óta, noha igazából nem is telt el olyan sok idő.
Újra és újra beleszerettem a berekbe, ebbe az eldugott kis szegletbe, ahová elvonulnak a világ elől és a természetre hagyatkoznak.
A tájleírások itt is csodálatosak voltak, szinte magam előtt láttam mindent, amiről olvashattam. Én is újra ott éreztem magam a berekben.
spoiler

Egy újabb könyvet adhatok a „jó nagy hülye voltam, h ezt eddig nem olvastam” polchoz.
Imádtam!
A Balaton az nagy szerelem nekem, jó volt úgy olvasni róla, h más szemszögén keresztül, egy olyan évszakban, ami nekem szinte teljesen kimaradt.
Ami megmaradt mégis, az a „jégre ne menj”. Annyira felkavaró volt a vége, a lezárás, h biztosan sokáig velem lesz majd.
Sokat gondolkodom azon, h egy mai Bütyök, vagy egy mai Tutajos meddig bírta volna ki a telet, vagy azoknak a dolgoknak a hiányát, amik ma mindannyiunkat körülvesznek, a luxuscikkeink nélkül.
Vagy kiülnének-e csak hallgatni a csendet, és nézni a táj olykori változatlanságát.
Nagyon szerettem ezt a könyvet, ahogy süt belőle a szeretet, és a törődés, és itt most nem csak az emberek közöttire gondolok, hanem a természetre is.
Nagyon örülök, h végre elolvastam!

„A nyár a bölcső és a tipegés, de a tél a nagy iskola és a próbatétel.”

Hát ez a kaland is véget ért…
Álmos ablakszemével tekint vissza rám Matula kunyhója, susogva integet a nád, elköszön a magasles, az égerfa…
Az a fajta kaland volt ez, ami nem csak ad, de valamit el is vesz, csakúgy mint maga a berek. Nem leszel tőle sem egészen szomorú, sem egészen vidám. A természet is ilyen: néha képes odaadni mindenét, önzetlen, de olykor rideg és kegyetlenné válik… de mindig tanít valamire és leckéi életre szólóak.
Ezt az olvasást nem lehet annyival leírni, hogy „tetszett”. Nincs is olyan szó vagy akár mondat, de hosszú oldalakba sem tudnám belesűríteni Nancsi néni gondoskodását, István bácsi pótatyai szeretetét vagy magát Matula Gergelyt, akik az emberré válás útján terelgették azt a két ifjút, akikre én már szinte barátként gondolok: Tutajos és Bütyök.
Most becsukom a könyvet, de ezzel együtt szívembe zárom a „gunyhót”, Csikasz ugatását, a cinegéket, a sült csuka illatát, a frissen hullott hó hidegét és mindent amit a berek adott.

A regény tkp. a Tüskevár folytatása. Élet a berekben. Télen.

Nem tudom, miért is tekintik elavultnak néhányan ezeket a Fekete István-regényeket, de egyet mondhatok: a természetben élés sose biztonságos. Se felnőttnek, se kamasznak. Ahogy Matula (de István bácsi is) mondja, a berekben nem lehet okoskodni. Ha betartod a (játék)szabályokat, a negyvenéves tapasztalatok intésére figyelsz, akkor lenyűgőző. Varázslatos.
Jobban tetszett, mint az első rész, azt hiszem. Pompás (táj)leírásai, a becsületszó értéke, a „szabályok” picit erőteljesebbnek / precízebbnek tűnő megfogalmazása, íratlan törvénnyé avatása kvázi egyszer s mindenkorra „beavatja” a két legényt a természettel együttélésbe, az életbe, és megkozkáztatom, a felnőtté válás igen döntő fokán. Megértik, hogy a felnőttek a berekre (de nem csak!) vonatkozó intelmei nem vicc. (Egyébként is messze áll Gergő bácsitól a szószátyárság.)
A barátság, az első szerelem, a tisztesség és megfontoltság mikéntje felerősödnek. Az, hogy lehet hallható csendben örülni és boldog lenni (mert együtt vannak, mert figyelnek egymásra, mert…), és / de ugyanúgy lehet hangoskodással, fölösleges lázadozással békétlenné kerülni önmagunkkal, másokkal.
A tragédia a regény végén, akár egy tanóra befejező mozzanata lehetne: rögzíteni a tanultakat. Hogy az adott szó kötelez. És nem biztos, hogy amit szeretnénk magunknak, az szükséges is nekünk (vagy jó). (Talán nem brilliáns ötlet egészen, hogy Tutajos végignézte a pesti fiú eltűnését a jég színéről, DE talán akkor nem vésődtek volna bele igazán az öreg "leckéi")

Gyönyörűséges regény!
És egy apróság: merem állítani, hogy még mindig többet nyújt, mint teszem azt egy vámpír-regény (vagy mi :D)

Kissé félve kezdtem hozzá, mert régen volt már, amikor a Tüskevárat olvastam, és mi lesz, ha fontos részletekre nem emlékszem? Jó, láttam a TV-ben is a sorozatot nagyjából tucatszor, de ki tudja?
Nos, minden ilyen félelmem köddé vált nagyjából 2 oldal elolvasása után.
Hihetetlen gyorsan és intenzíven szippantott magába újra a Berek (igen, nekem így nagybetűvel, vagy még inkább BEREK) világa. Főleg, hogy amíg olvastam a mínuszokról és nyakig érő hóról, addig itt is megmutatta magát a tél egy hét erejéig.*
Hihetetlen, de mégis rettentő valóságos, hogy pár hét a természet törvényei adta keretek között, és a nyegle, kajla kamaszokból is tud felelősségteljes ember válni. Időnként szoktam mondani, hogy azért én most is elküldeném a fiúkat egy kis katonásdira**, de lehet, hogy inkább azt mondom ezután: „matulásdira”. Mert bámulatos, micsoda bölcsessége van az öregnek, micsoda pedagógiai érzéke (szerintem hozzá képest minden suttogó vekerdi ranschburg monnyon le) !
És milyen gyönyörű és szemérmes az első szerelmek kibontakozása! Nem ám „-Kő kóla? -Aha, meg hát!”, meg bojleres-csücsörítős-ribiképzős képek lájkolgatása. Nem! Titokban találkozgatás, kapualjban elsuttogott vallomások, illatos levélpapír, várakozás, reménykedés, ragaszkodás, őszinte szeretet.

Most azt gondolom, hogy rendszeres téli olvasmányom lesz ez a könyv.

És új kedvencet avattam Fekete István személyében is.

* lehet, meg kéne próbálnom valami nyári olvasmányt is, vagy legalább is tavaszit – vajon azzal is működne?! :)
** mert a kibicnek semmi sem drága ugyebár… :P

"…emberek jöttek-mentek, szerettek és veszekedtek az emberek mesterséges világában, de a berek minderről nem tudott, puhán takarózott, kizárt minden zajt, lármát, tülekedést, flancot, hazugságot, és önmagába zárkózva olyan távoli lett mindentől, mint a rejtett, kedves gondolat.
A kis ház is megfehéredett, összehúzódott, becsukta ablakszemét, mintha helyet kérne a nagy dunyha alatt, amelynek puha, fehér pehelytömését most szitálja a tél vastagon és bőkezűen."
    
Végül ugyanannyi csillagot kap, mint a Tüskevár, méghozzá azért, mert ismét huzavona volt. Most a téli leírások valami gyönyörűek voltak, ráadásul a „gunyhóban” töltött időszak is jó volt, bár azért kiráz a hideg, hogy miért kell minden állatot öldökölni (például a farkast miért kellett volna…)… Amúgy is szeretem a telet, úgyhogy most jobban bele tudtam képzelni magam a téli berek világába, a csöndbe, a ropogó hóba, a fehérségbe…
    
„Amikor felérkeztek, ámulva néztek körül, hogy ez az ötméteres magasság is mennyire kitárta a berek nádas, bokros, havas síkságát. Innét be lehetett látni a kanyargó csapásokra, a jeges öblökbe, a Tüskevár kis dombjára, a sík vizek karéjaira, a zsombékosok ezer buckáira. El lehetett látni a Zala hídjáig, Badacsonyig és Szigligetig, a faluig, mert úgy feküdt előttük a táj, mint egy térkép, amelyet nem egészen felülről néztek ugyan, hanem kicsit oldalt.”
    
Ugyanakkor a nagyon nagy negatívum az maga Tutajos, az elején pár pofon elkelt volna őkelmének, de a lelki vívódásai gyorsan unalmassá váltak, a berekbe voltaképpen valahol a 150. oldal után jutunk csak ki, szóval a könyv majdnem fele nem is a berekben játszódik… A kötet nyertesei most is Matula persze, no meg a két kutya, Bikfic és Csikasz és persze a berek… Sőt, a végére egy tragédiát is kapunk, ami nagyon meglepett. Kicsit többnek éreztem a könyvben a szocialista vonalat is (a tehenészet és a többi révén). Persze ez abban a korban kötelező volt, még ahhoz képest meglepően kevés ilyen van a Fekete-könyvekben.
    
"Ilyenkor ítélkezik a tél, aránylag egyszerűen, ámbár kegyetlenül. Élet vagy halál. Más paragrafus nincs a törvénykönyvében. Aki bírja a hideget és koplalást, az marad, aki nem, az elmúlik. Aki megőrzi az inak rugalmasságát, a szárnyak gyorsaságát, a szemek élességét, a rebbenés, menekülés, kitérés ösztönös reakcióit, az eléri a tavaszt, és megszerzi az időt, hogy szeressen, fészket rakjon, barlangot kaparjon, és szaporodjék; aki nem, az elpusztul, mert nem érdemli meg, hogy fiaiban a puhaságot, gyengeséget, tehetetlenséget tovább szaporítsa.
A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet teljes bukását jelenti.
Ilyen napokon, mint a mai, az éhség vizsgáját kell letenni, mert mozogni nem lehet. Ilyen napokon a hideg vizsgáját kell kiállni, ami ellen készülni ott volt az egész nyár, és ott volt a tele markú, szelíd ősz. Aki elég zsírt rakott magára, az fűtheti testét, aki ezt elmulasztotta, az megfagy vagy legyengül, és így jut a ragadozók konyhájára."
    
Összességében azonban nem volt rossz, jó passzban olvastam, s tény: Matulához én is kimennék pár hétre :-D Bár a halat nem pucolnám és nem nyúznék állatot :-D Csak mondjuk megfigyelni és fotózni :-D
    
"A bokrok hószoknyát eresztettek, a fák hajlásaiban megült a hó, és néhol peregni kezdett, mintha a napsugarak fényes kis vonalzói érintették volna meg az ágakat.
A somogyi dombok kékes láncán közel jöttek a távoli erdők, a berekben, távol, barnult meg a nád, mint egy végtelen szérű, a Balaton jege úgy csillogott, nem lehetett ránézni, és a Badacsony fehér teteje elveszett a magas ég fehérségében."
    
A könyv legszebb jelenete szerintem a karácsonyi!

"… a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet…
Állt a három ember, és elnéztek valahova messze, mert halkult a harang, távolodott, aztán elhallgatott, és ott maradt a levegőben."

Tutajos és Bütyök a tüskevári nyár után, ismét visszatért az iskolapadba, ami Matula tanításai ellenére sem zajlik zökkenőmentesen. A fiúk ugyanis elkezdtek serdülni, tombolnak a hormonok, majd szépen lassan az idő is télbe csavarodik. Kicsit megint része lehetünk az osztálynak, végignézünk és elmélázunk a téli város képén, az első szerelem bátortalan, de földöntúli boldogságából is mélyet szippantunk. S már el is telt az a valamivel több, mint három hónap, ami elválasztotta barátainkat a berektől és öreg mesterüktől, ahol ismét kezdetét veheti egy újabb csodaszép időszak.

A történet témájához és hangulatához illőn, Fekete István nagyon szépen és lassan vezeti a történetet, gyönyörű leírásokkal kápráztat el, amitől végtelen nyugalom és elégedettség lesz úrrá az olvasón. Már az első soroktól fülig ért a szám, amit a regény humora olykor göndör kacagásba vitt át, és ez a boldogság kitartott egészen a regény végéig. Éreztem a csípős hideget, a sülő halak ízét, a süveg prémes melegét, a bundák irhájának nehéz illatát. Felderengett a táskarádiók recsegős hangjának emléke, az igazi dermedt, szikrázó téli táj szépsége, és Tutajos minden kétsége és bánata, ami a nyegle serdülőkorral jár. Ez a történet, akárcsak a Tüskevár, tanít, nevel és barátjává fogad, magával ragad és elvarázsol, amiből szívem szerint soha nem szabadulnék.
Fekete István hatalmas emberismerettel és bölcsességgel ír. Meglepő, milyen érzelmi húrokat pendít meg ez a kis könyv, a cselekményen és a szereplőkön keresztül. Eleinte mosolygok, majd itt-ott nevetek, Tutajosnak és Matulának hála időnként elgondolkodom, emlékezem, búsongok és itt-ott elpityeredek.
Bárcsak hosszabb lett volna ez a téli szünet, bárcsak folytatódnának még hőseink kalandjai a berekben, bárcsak ott lehettem volna velük a magaslesen, a síléceken, vagy a befagyott tavon. Bárcsak megkóstolhatnám Náncsi főztjét, hallgathatnám a rádiót Matulával és beszippanthatnám a pipafüst illatát. Bárcsak horgászatnék csukára a léken, leshetném a rókákat a havas határban és bekuckózva melegedhetnék a kunyhóban egy hóviharos éjszakán. Bárcsak gyerek lehetnék újra, egy Matulával az oldalamon.

Ez a könyv tíz-tizenöt éve kötelező olvasmánya a decembereimnek, idén is előkerült, és egyben letudtam egy régi adósságomat, és kijegyzeteltem belőle a kedvenc idézeteimet.
Nem tudom, milyen érzés ez a könyv a budapestinek, az alföldinek, a győrinek, vagy a miskolcinak, és el sem tudom képzelni. Azt tudom, hogy én otthon vagyok benne, ismerem a somogyi dombokat, a Hévíz-csatorna szagát, tudom, hol folyik a Zala a Kis-Balatonba, éreztem már a havat, láttam a balatoni nádast télen, és ismerem a falut és a szereplőit egyaránt.
Ezért van az, hogy nekem minden december elhozza magával a téli berek történetét, még úgy is, hogy Tutajos és Bütyök közel hetven évesek, és ha ők ennyi idősek, akkor hol van már István bácsi, Nancsi néni, és Matula…