„…emberek jöttek-mentek, szerettek és veszekedtek az emberek mesterséges világában, de a berek minderről nem tudott, puhán takarózott, kizárt minden zajt, lármát, tülekedést, flancot, hazugságot, és önmagába zárkózva olyan távoli lett mindentől, mint a rejtett, kedves gondolat.
A kis ház is megfehéredett, összehúzódott, becsukta ablakszemét, mintha helyet kérne a nagy dunyha alatt, amelynek puha, fehér pehelytömését most szitálja a tél vastagon és bőkezűen.”
Végül ugyanannyi csillagot kap, mint a Tüskevár, méghozzá azért, mert ismét huzavona volt. Most a téli leírások valami gyönyörűek voltak, ráadásul a „gunyhóban” töltött időszak is jó volt, bár azért kiráz a hideg, hogy miért kell minden állatot öldökölni (például a farkast miért kellett volna…)… Amúgy is szeretem a telet, úgyhogy most jobban bele tudtam képzelni magam a téli berek világába, a csöndbe, a ropogó hóba, a fehérségbe…
„Amikor felérkeztek, ámulva néztek körül, hogy ez az ötméteres magasság is mennyire kitárta a berek nádas, bokros, havas síkságát. Innét be lehetett látni a kanyargó csapásokra, a jeges öblökbe, a Tüskevár kis dombjára, a sík vizek karéjaira, a zsombékosok ezer buckáira. El lehetett látni a Zala hídjáig, Badacsonyig és Szigligetig, a faluig, mert úgy feküdt előttük a táj, mint egy térkép, amelyet nem egészen felülről néztek ugyan, hanem kicsit oldalt.”
Ugyanakkor a nagyon nagy negatívum az maga Tutajos, az elején pár pofon elkelt volna őkelmének, de a lelki vívódásai gyorsan unalmassá váltak, a berekbe voltaképpen valahol a 150. oldal után jutunk csak ki, szóval a könyv majdnem fele nem is a berekben játszódik… A kötet nyertesei most is Matula persze, no meg a két kutya, Bikfic és Csikasz és persze a berek… Sőt, a végére egy tragédiát is kapunk, ami nagyon meglepett. Kicsit többnek éreztem a könyvben a szocialista vonalat is (a tehenészet és a többi révén). Persze ez abban a korban kötelező volt, még ahhoz képest meglepően kevés ilyen van a Fekete-könyvekben.
„Ilyenkor ítélkezik a tél, aránylag egyszerűen, ámbár kegyetlenül. Élet vagy halál. Más paragrafus nincs a törvénykönyvében. Aki bírja a hideget és koplalást, az marad, aki nem, az elmúlik. Aki megőrzi az inak rugalmasságát, a szárnyak gyorsaságát, a szemek élességét, a rebbenés, menekülés, kitérés ösztönös reakcióit, az eléri a tavaszt, és megszerzi az időt, hogy szeressen, fészket rakjon, barlangot kaparjon, és szaporodjék; aki nem, az elpusztul, mert nem érdemli meg, hogy fiaiban a puhaságot, gyengeséget, tehetetlenséget tovább szaporítsa.
A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet teljes bukását jelenti.
Ilyen napokon, mint a mai, az éhség vizsgáját kell letenni, mert mozogni nem lehet. Ilyen napokon a hideg vizsgáját kell kiállni, ami ellen készülni ott volt az egész nyár, és ott volt a tele markú, szelíd ősz. Aki elég zsírt rakott magára, az fűtheti testét, aki ezt elmulasztotta, az megfagy vagy legyengül, és így jut a ragadozók konyhájára.”
Összességében azonban nem volt rossz, jó passzban olvastam, s tény: Matulához én is kimennék pár hétre :-D Bár a halat nem pucolnám és nem nyúznék állatot :-D Csak mondjuk megfigyelni és fotózni :-D
„A bokrok hószoknyát eresztettek, a fák hajlásaiban megült a hó, és néhol peregni kezdett, mintha a napsugarak fényes kis vonalzói érintették volna meg az ágakat.
A somogyi dombok kékes láncán közel jöttek a távoli erdők, a berekben, távol, barnult meg a nád, mint egy végtelen szérű, a Balaton jege úgy csillogott, nem lehetett ránézni, és a Badacsony fehér teteje elveszett a magas ég fehérségében.”
A könyv legszebb jelenete szerintem a karácsonyi!
„… a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet…
Állt a három ember, és elnéztek valahova messze, mert halkult a harang, távolodott, aztán elhallgatott, és ott maradt a levegőben.”
