Téli ​berek (Tüskevár 2.) 89% 749 csillagozás

A Téli berek, virágzó diákszerelmek, s a férfivá érlelő vidék
– számomra ma is varázsos kép, történetek, megfogó regék…

Az 1966-os kiadású könyv megsárgult lapjai bár furcsa könyvszagot árasztottak, Fekete István írásai külső és belső szépségükkel egyaránt megragadtak most is, s mindig az utolsó szóig fogva tartanak. Él bennük a természet és a tisztesség, emberség vonzereje, amely engem nem ereszt – persze nem is akarnék ebből a gondolati kötelékből szabadulni. Hogy is tehetném, mikor még magam is emlékszem a téli „influenza és szénszünetekre”,a diákszerelem érzéseire, a „sparhelt” – ami a német takarékos-tűzhely magyar megfelelője – otthonos melegére, az épület vert falára, nádtetejére. Tutajos és Bütyök kalandjai, nyulak, rókák, fajdkakas, bagoly 50 év múltán is épp oly megkapóak, mint egykor gyermekkoromban voltak. Egy ilyen könyv kifejezett időutazás is, vissza a múltba-nosztalgia, mert ezeket az idilli pillanatokat manapság már csak igen ritkán és különleges helyzetben tapasztalhatja meg a valóságban – főként a budapesti – olvasó…
A szerző tájleírásai, a természet változása egyes mozzanatai megrajzolása oly költői és élő, nemigen tudom mihez, csak a való élethez hasonlítani. Reich Károly illusztrációi tökéletesen egészítik ki a szóban megfestett látványvilágot. (S hogy olvasás közben állandóan menni akarok a könyvből idézni…téboly!)

Hasonlóan a Tüskevárhoz, ezt is nagyon szerettem. Tutajos és Bütyök is kicsit felnőttebb lett, sokat változtak nyár óta, noha igazából nem is telt el olyan sok idő.
Újra és újra beleszerettem a berekbe, ebbe az eldugott kis szegletbe, ahová elvonulnak a világ elől és a természetre hagyatkoznak.
A tájleírások itt is csodálatosak voltak, szinte magam előtt láttam mindent, amiről olvashattam. Én is újra ott éreztem magam a berekben.
spoiler

Kissé félve kezdtem hozzá, mert régen volt már, amikor a Tüskevárat olvastam, és mi lesz, ha fontos részletekre nem emlékszem? Jó, láttam a TV-ben is a sorozatot nagyjából tucatszor, de ki tudja?
Nos, minden ilyen félelmem köddé vált nagyjából 2 oldal elolvasása után.
Hihetetlen gyorsan és intenzíven szippantott magába újra a Berek (igen, nekem így nagybetűvel, vagy még inkább BEREK) világa. Főleg, hogy amíg olvastam a mínuszokról és nyakig érő hóról, addig itt is megmutatta magát a tél egy hét erejéig.*
Hihetetlen, de mégis rettentő valóságos, hogy pár hét a természet törvényei adta keretek között, és a nyegle, kajla kamaszokból is tud felelősségteljes ember válni. Időnként szoktam mondani, hogy azért én most is elküldeném a fiúkat egy kis katonásdira**, de lehet, hogy inkább azt mondom ezután: „matulásdira”. Mert bámulatos, micsoda bölcsessége van az öregnek, micsoda pedagógiai érzéke (szerintem hozzá képest minden suttogó vekerdi ranschburg monnyon le) !
És milyen gyönyörű és szemérmes az első szerelmek kibontakozása! Nem ám „-Kő kóla? -Aha, meg hát!”, meg bojleres-csücsörítős-ribiképzős képek lájkolgatása. Nem! Titokban találkozgatás, kapualjban elsuttogott vallomások, illatos levélpapír, várakozás, reménykedés, ragaszkodás, őszinte szeretet.

Most azt gondolom, hogy rendszeres téli olvasmányom lesz ez a könyv.

És új kedvencet avattam Fekete István személyében is.

* lehet, meg kéne próbálnom valami nyári olvasmányt is, vagy legalább is tavaszit – vajon azzal is működne?! :)
** mert a kibicnek semmi sem drága ugyebár… :P

A regény tkp. a Tüskevár folytatása. Élet a berekben. Télen.

Nem tudom, miért is tekintik elavultnak néhányan ezeket a Fekete István-regényeket, de egyet mondhatok: a természetben élés sose biztonságos. Se felnőttnek, se kamasznak. Ahogy Matula (de István bácsi is) mondja, a berekben nem lehet okoskodni. Ha betartod a (játék)szabályokat, a negyvenéves tapasztalatok intésére figyelsz, akkor lenyűgőző. Varázslatos.
Jobban tetszett, mint az első rész, azt hiszem. Pompás (táj)leírásai, a becsületszó értéke, a „szabályok” picit erőteljesebbnek / precízebbnek tűnő megfogalmazása, íratlan törvénnyé avatása kvázi egyszer s mindenkorra „beavatja” a két legényt a természettel együttélésbe, az életbe, és megkozkáztatom, a felnőtté válás igen döntő fokán. Megértik, hogy a felnőttek a berekre (de nem csak!) vonatkozó intelmei nem vicc. (Egyébként is messze áll Gergő bácsitól a szószátyárság.)
A barátság, az első szerelem, a tisztesség és megfontoltság mikéntje felerősödnek. Az, hogy lehet hallható csendben örülni és boldog lenni (mert együtt vannak, mert figyelnek egymásra, mert…), és / de ugyanúgy lehet hangoskodással, fölösleges lázadozással békétlenné kerülni önmagunkkal, másokkal.
A tragédia a regény végén, akár egy tanóra befejező mozzanata lehetne: rögzíteni a tanultakat. Hogy az adott szó kötelez. És nem biztos, hogy amit szeretnénk magunknak, az szükséges is nekünk (vagy jó). (Talán nem brilliáns ötlet egészen, hogy Tutajos végignézte a pesti fiú eltűnését a jég színéről, DE talán akkor nem vésődtek volna bele igazán az öreg "leckéi")

Gyönyörűséges regény!
És egy apróság: merem állítani, hogy még mindig többet nyújt, mint teszem azt egy vámpír-regény (vagy mi :D)

Tutajos és Bütyök a tüskevári nyár után, ismét visszatért az iskolapadba, ami Matula tanításai ellenére sem zajlik zökkenőmentesen. A fiúk ugyanis elkezdtek serdülni, tombolnak a hormonok, majd szépen lassan az idő is télbe csavarodik. Kicsit megint része lehetünk az osztálynak, végignézünk és elmélázunk a téli város képén, az első szerelem bátortalan, de földöntúli boldogságából is mélyet szippantunk. S már el is telt az a valamivel több, mint három hónap, ami elválasztotta barátainkat a berektől és öreg mesterüktől, ahol ismét kezdetét veheti egy újabb csodaszép időszak.

A történet témájához és hangulatához illőn, Fekete István nagyon szépen és lassan vezeti a történetet, gyönyörű leírásokkal kápráztat el, amitől végtelen nyugalom és elégedettség lesz úrrá az olvasón. Már az első soroktól fülig ért a szám, amit a regény humora olykor göndör kacagásba vitt át, és ez a boldogság kitartott egészen a regény végéig. Éreztem a csípős hideget, a sülő halak ízét, a süveg prémes melegét, a bundák irhájának nehéz illatát. Felderengett a táskarádiók recsegős hangjának emléke, az igazi dermedt, szikrázó téli táj szépsége, és Tutajos minden kétsége és bánata, ami a nyegle serdülőkorral jár. Ez a történet, akárcsak a Tüskevár, tanít, nevel és barátjává fogad, magával ragad és elvarázsol, amiből szívem szerint soha nem szabadulnék.
Fekete István hatalmas emberismerettel és bölcsességgel ír. Meglepő, milyen érzelmi húrokat pendít meg ez a kis könyv, a cselekményen és a szereplőkön keresztül. Eleinte mosolygok, majd itt-ott nevetek, Tutajosnak és Matulának hála időnként elgondolkodom, emlékezem, búsongok és itt-ott elpityeredek.
Bárcsak hosszabb lett volna ez a téli szünet, bárcsak folytatódnának még hőseink kalandjai a berekben, bárcsak ott lehettem volna velük a magaslesen, a síléceken, vagy a befagyott tavon. Bárcsak megkóstolhatnám Náncsi főztjét, hallgathatnám a rádiót Matulával és beszippanthatnám a pipafüst illatát. Bárcsak horgászatnék csukára a léken, leshetném a rókákat a havas határban és bekuckózva melegedhetnék a kunyhóban egy hóviharos éjszakán. Bárcsak gyerek lehetnék újra, egy Matulával az oldalamon.

Szuper, szuper, imádtam! <3
Annyira szívet melengető ez a könyv, hogy nem is tudom rendesen kifejezni. Egyébként is gyengéim a Magyarországon játszódó történetek (főleg, ha voltam már az adott helyszínen), de ez a történet ennél többet is adott: ízes magyar kifejezéseket, a Balaton közelségét, elmondhatatlanul sokféle madarat – és ez utóbbi nálam 5*. Rajongok a madarakért és hihetetlenül jó volt a csodálatos téli madárvilágról és a kitartó cinkékről, baglyokról, varjakról, csúf karvalyokról olvasni. Bevallom őszintén, a Tüskevárat még nem olvastam, most tartok a belőle készült sorozat felénél, de biztos, hogy a kezembe fogom venni ezek után és mind a kettőt szeretném otthon a polcomon látni, hogy csak belelapozgathassak.
Azt gondolom, pont erre lenne a mai városi gyerekeknek is szüksége: egy Matula bácsira, aki mindenféle kertelés nélkül megmondja az igazat, egy kis vidéki elhagyatottságra és némi önállóságra. Igen, ez a vidék tényleg férfivá érleli a tinédzsereket. Bár Tutajos az elején még sokszor kirohant, a végére a korához képest megfelelően megfontolttá vált, így megkedveltem, bár a kedvencem a két kutyus volt. Nagyon tetszett, hogy Fekete István a kutyákat is megszólaltatta, ez különösen jó hangulatot adott még pluszban a könyvnek.

Azt hiszem, most már Fekete István is végelegesen az a szerző lesz, aki nem tud csalódást okozni. Tavaly is vele készültem a karácsonyra, és a Téli berek is kiváló volt az adventi elcsöndesedésre. Egészen elandalodtam, ahogy a meleg szobában, teával a kezemben, kinézve a téli kertre, olvastam a sorait. Még a végén megszeretem a telet. :-)

A Tüskevárral ellentétben, ezt a részt még nem olvastam. Mivel nem szeretem a telet, engem nem ragadott annyira magával, mint az első rész. De ez is egy csodálatos történet a természetről, barátságról, szerelemről, felnőtté válásról. Hiányozni fog a berek, hiányozni fognak a fiúk és nagyon fog hiányozni Matula.

Ha a Tüskevárra keveselltem az öt csillagot, itt nem tudom mit mondjak… Mondjátok, hogy van tovább, hogy van folytatás! Itt nem lehet vége! Nem szakíthatnak ki a berekből ilyen egyszerűen, ilyen gyorsan! Az nem lenne valóság…
Nem tudom értékelni, Tutajos mindent elmondott gondolatban:
„Visszanézett még egyszer a ködös, messze náderdőbe, s most úgy érezte: nem hagy itt semmit, sem jót, sem rosszat, mert csak a szemét kell behunynia, és megzendül körülötte életének az az ideje, amelyben megsimogatta a napsugár, elöntötte a szenvedély, szélesen nevetett, és összetörten, sírva gyötrődött, miközben hol simogatta, hol szöges ostorral verte szívét, de a férfiak útjára terelte: a téli berek.”

Öt csillag
– a hangulatért
– a természet szeretetéért
– a szereplőkért
– egy sokat megtapasztalt ember bölcsességéért és emberismeretéért
– az emlékekért.