Őszi ​vásár 97% 153 csillagozás

Léleksimogató csoda egy elmúlt, mára eltűnt régi világról.

Kicsit sokáig olvastam, pedig nem olyan hosszú kötet, apró novellákból áll, de a nyelvezete régies és itt-ott kimondottan zavart.
Mindenképpen megérte elolvasni, mert a hangulata teljesen magával ragadott. Nem minden novella kapcsolódik az ősz évszakához, hiszen vannak benne többféle, más évszakokhoz, egyéb ünnepekhez kapcsolódóak is, mégis valamiért hangsúlyosabbnak éreztem benne az ősz mivoltát és nem csak a címe miatt.
Fekete István nagyon jól ír állattörténeteket, ezt tudjuk, valamint a vadászatról szóló beszámolói egyszerre borzalmasak, ám szépek, itt pedig egyszerűen minden összeért.
Beleláthattunk a gyermekkorába, az akkori népek kultúrájába, mindennapjaiba. Fontos szerepet kapott a halál, az elmúlás és a gyász, de a szeretet, a vidámság is.
Ez a kötet magáról az életről szólt. :) Csodálatos.

Ez az 1962-ben először megjelent novelláskötet a gyermekkort idézi, a kisebb konfliktusokkal, füllentésekkel együttes, boldog göllei napokat, s az író sikere az olvasók közt a Magvető és a Móra kiadók vetélkedését eredményezte, ki adja ki újra a kötetet? Az én kezembe a Móra 1970-es kiadása került, amely egykor Somogyi Margité volt. A Bartha László rajzaival illusztrált 2. kiadásban göcsörtös felnőtt írás tudatja az egykori tulajdonos nevét. Sok kis novella, mind önálló, lelkesítő élmény. A második részben a már jól ismert megfigyelt és megszemélyesülő természeti elemek játszanak szerepet. De a legutolsó hosszabb elbeszélés: A tölgy – mindent visz. Valóban csak tisztelettel emelni lehet a kalapot ez előtt az írás előtt. Aztán pedig széttekinteni, gondolatban távolba látni, s mikor a Semmelweis utca letarolt fáira gondolok földhöz vágni, de jó párszor, vagy százszor, mert a Városliget, s a Nánási út alatti óbudai, pünkösdfürdői Duna-part fái állnak ugyan még, de vajon meddig? Szóval kitűnő kötet – lélekemelő!

Kedvenc. Leginkább a göllei évekről szóló novellák.
Egy hónapig olvastam a kötetet, napi 1, később 2 novellát. Olyan volt nekem, mint másnak a reggeli kávé – szebb lett tőle a napom.
Fekete István 6-10 éves koráról szólnak a göllei novellák. Hát, megmondom őszintén, szerettem volna oylan gyerekkort, mint az övé. Annyira benne élt a természetben, hogy ilyet ma már nem gyakran lehet megadni gyerekeknek. Onnan tudta, hogy melyik hónapban jártak, hogy milyen madarakat látott, vagy hol tartott a termés. Mi meg bifláztatjuk a gyerekekkel a hónapok neveit sorban.
Nagyon tetszett az a gyereknevelési mód, amiben ő részesült. Nem féltették feleslegesen, nem paráztatták, nem paráztak a szülők se. Valaki mindig vigyázott rá, folyamatosa élményeket gyűjtött (nyilván ezért írt úgy, ahogy írt…). Fontos volt neki a családja (az apja és a nagymamája sokszor megjelenik a novellákban), meg persze a haverok, no meg Iluska, vagy akárhogyhívták éppen aktuális szép leány. Vásott kölök volt, az tuti. Nem biztos, hogy én elbírtam volna vele :)

A könyv másik fele, az évszakos-hónapos már nem tetszett annyira, de még ez is bőven 5*-os volt.
Ezek inkább leíró novellák voltak, de hogy milyen képeket használt Fekete István!… Szinte hallottam a falevelek zörgését, és éreztem a szelet, láttam a kis fecskéket.
Egy élmény volt ez a könyv, és jó volt így – apránként.

Természetesen remek írások.

Fekete István gyerekkorom óta az egyik kedvenc íróm; állattörténetei, valamint a Téli berek (és persze a Tüskevár) varázsos leírásai mindmáig emlékezetesek maradtak. Mivel már régen olvastam tőle, s az utóbbi hetekben többször is szembe jött velem a molyon ez a kötete*, ki is kölcsönöztem a könyvtárból, ha már úgyis ott jártam. Még a felénél sem tartottam, de már kedvenceltem isspoiler. A kötet kb. első két harmadát (Gölle) az író gyermekkorát felidéző novellák töltik ki, a fennmaradó részben (Erdő-mező) pedig a jól megszokott Fekete Istvánnal találkozhatunk, ahol az események a természet és az állatok megszemélyesített szereplői körül forognak.

Ez utóbbiakat ugyanúgy szerettem, mint régen Hú vagy Lutra történetét. Fekete István úgy ragadja meg az erdők-mezők hangulatát, mint ahogy szerintem senki más. spoiler Általában több külföldi irodalmat olvasok, mint magyart, de időről-időre vágyok rá, hogy a hazai szerzők elém varázsolják a hamisítatlanul itthoni hangulatot, otthonos miliőt. Szeretem, ha valaki szereti, amiről ír. Akinek a sorai valami megfoghatatlan plusszal telítetten elevenednek meg lelki szemeim előttspoiler. Az ilyen szerzők történeteit igyekszem minél több napra szétosztani, hogy minden nap kapjak belőlük egy kicsit: hogy jól induljon a nap, hogy napközben egy kicsit megpihenjek, felfrissüljek, vagy este lecsendesedjek. Ez a kötet is ilyen volt: mindennapi betevő falat.

A göllei történetekre pedig nincs szó. Egy távoli világ távoli gyermekkora, amikor (és ahol) még minden egészen más volt. Csendesebb, természet- és emberközelibb, de ugyanakkor kegyetlenebb isspoiler. A történeteket áthatja valamiféle különleges béke, derű, s ugyanakkor egyfajta borongósság, az elmúlás gyakran visszaköszön a lapokon. Fekete István nagy kópé volt gyermekként, ma sok szülő megijedne tőle, pedig jól tudjuk, ember lett belőle. De még milyen.

Az eddigi olvasásaim során nagyon megszerettem Fekete István történeteit. A Tüskevárat, a Téli berket, a Vukot egyaránt nagyon szerettem. Érdekes volt ezúttal rövidebb írásait olvasni. Én nagyon élveztem a kötet mindkét részét: az elsőt, amelyben göllei (Somogy megye) gyermekkorára emlékezik vissza, barátaira, ismerőseire, a vidéki életre, csínytevéseire; és a másodikat, amelyben pedig egy-egy évszakot, természeti jelenséget mutat be, növények, állatok, természeti erők elevenednek meg. Nehéz eldöntetni, melyik tetszett jobban, azt viszont viszonylag könnyen meg tudom fogalmazni, mi tetszett mindkettőben: a természetnek az a bensőséges ismereten alapuló szeretete, amit eddig olvasott regényeiben is nagyon szerettem (és irigyeltem). Minden szövegben valahogy megjelenik a természettel való összhang vagy épp ennek felborulása, az ember beleavatkozása a természet folyamataiba, és ennek következményei. Erkölcsi megítélés alá csak ezek eshetnek, az állatok és növények csak végzik dolgukat, csak az ember az, aki önkényesen, szórakozásból, bosszúból, vagy más okból megzavarja az egyensúlyt.
Bárcsak én ismerném legalább feleennyire a természetet. Sajnos úgy tűnik, nem használtam ki eléggé a gyermekkori aktív cserkészéveket, hogy akárcsak megközelítsem Fekete Istvánt. Egyelőre csak a természet szeretetéig jutottam el, ismereteim szégyenletesen szegényesnek tűnnek az olvasottak tükrében. De talán még nem késő, és már most várom, hogy gyermekeimmel majd közösen felfedezzük a természetet, és már most várom, hogy gyermekeim is felfedezzék Fekete István műveit. (Egyelőre egy fiam van, és még sokáig nem fog olvasni.)

Főleg a göllei történetek varázsoltak el.
Azért elgondolkoztató volt, hogy mennyire mások voltak a régi gyereknevelési, „rendszabályozási” szokások. És hogy az egész gyerekverés milyen eredménytelen volt, abból is látható, hogy a valóban égetnivaló kis Fekete Istvánt (aki a maga kisgyerekes módján hazudott, lopott, csavargott, bukdácsolt az iskolában és benne volt minden csibészségben, gyakran értelmi szerzőként) mennyire nem tartotta vissza a büntetés, a verés tudata… Hol belekalkulálta a verést, mert még így is „megérte”, hol remélte, hogy megússza, hol el se gondolkozott a következményeken és veszélyeken, mert vitte a kis gyerekesze előre…
És nem hiszek abban, hogy a veréstől lett volna ember belőle.

„Az Ősz megcsóválta a fejét – mert nem szeretett veszekedni – és odább ballagott. A puha nyárfa aztán első szóra leszórta ezüstjét, a nyír aranyát, s a többiek mind apró levélpénzeiket, amelyeket kölcsönkaptak egy esztendőre. Csak a fenyők maradtak zölden, mert nekik folyószámlájuk van – folyton kölcsönöznek, de fizetnek is –, de még köztük is van olyan – a vörösfenyő –, amely éppen úgy lehullatja tűlevelét, mint a hárs vagy a többiek a lombot.
A hajnal egyre világosodott, a szél tanácstalanul kerengett összevissza, aztán megállt, mert a keleti ég pereméről vörösen és mérgesen nézett az erdőre a nap.
– A havat nézi – suttogta a hajnal a szélnek –, már tegnap mondtam, hogy takarítsd el.”

Nagyon hangulatos elbeszéléskötet, sok humorral és még több szívvel, néha fájdalmas, legtöbbször azonban „lelket simogató” történettel. Nagyobbik részében a gyermekkort követjük, az egyszerű emberek és a természet világába, ahol akár a pálca tanította meg a vadóc kölyköt a helyes cselekedetekre, de sokszor elég volt az erélyes hang (persze mindig igazságosan). Aratások, őszi avar, téli fagyok és lágyan ébredező tavasz váltogatják egymást, s a gyermekkori szerelemtől az iskolai bizonyítványosztásig belelátunk kis hősünk életébe. Kedvenc novelláim a Sárgaréz patkó, Fergeteg ló „eladásának” története, az Ibolya, Kalapy bácsi, Sinyi bácsi, Berci kutya „akasztásának” meséje, az Apám gyertyás jelenete és a bagolyfészek kirablása voltak.

A második rövidebb részben a természet szemszögéből láthatjuk az évszakok váltakozását, a túlélést, a vadászatot és az ember. A tél, aki szívre vágyik szép története után a legutolsó elbeszélés, A tölgy méltó befejezése a kötetnek, a két évszázados tölgy megmentése érdekében összefog erdő-mező…

Gyönyörű leírásokkal (az embernek kedve támad kimenni a legközelebbi erdőbe) tarkított könyv sok-sok tanító célzatú történettel a természet tiszteletére és megbecsülésére.

„Fergeteg gyanútlanul rágta a lucernát, és kelletlenül nézett hátra, amikor az öreg feltett a hátára, s mikor a zablát is a szájába nyomta, Fergeteg indulatosan dobbantott.
– Csak lépésben, itt a kocsi körül, hallja! De ne úgy üljön, mint a macska a köcsögszárítón.
A ló elindult, s én azt gondoltam, hogy alulról nem is látszott, milyen fene magas ez a Fergeteg. Elláttam egészen a malomig, aztán fordultunk, akkor meg három falu tornya is felállt a párás messzeségben.
Megveregettem a ló nyakát.
– Fergeteg – biztattam –, Fergeteg – hogy lépjen egy kicsit gyorsabban, mert ez mégse lovaglás.
A ló csendesen ügetni kezdett, mintha most már ő is kedvét lelné régi mesterségében – hiszen huszárló volt valamikor –, én pedig, amikor megtaláltam a ritmus és az enyhe sebesség összhangját, mérhetetlen gyönyörűséggel “szeltem” a levegőt.
– Csak lassan, lassan – aggódott pártfogóm, de nem hallgattunk már rá sem én, sem a ló. Főleg a ló. – Fogja, fogja a száját, a Ponciusát!!… Reszelje a száját – ordította –, reszeljeeee…
Reszelhettem! Kitanult öreg csont volt a derék Fergeteg, fogára kapta a zablát, nyerített egyet vidám gyönyörűséggel, mintha trombita zendült volna gyülekezőre, aztán olyan vágtába csapott, hogy egy szót se szólhattam a gyorsaság ellen. Irány: hazafelé! Leugrani most már nem mertem. Ráhasaltam a ló nyakára, s csak ijedt ködön át láttam a felém rohanó falut, az egymásnak eső házakat, szétrebbenő libasereget, a meghökkent embereket, akik riadtan néztek az utánunk gomolygó porfelhőbe, mintha tűzvész hírét hoztuk volna.
Fergeteg ívben kanyarodott a kapunk elé, én pedig arra gondoltam: otthon van-e az apám! Ma sem tudom, hogy az öreg huszárló látta-e, hogy a kapu zárva van, vagy parádés megállást akart produkálni, mert a kapu előtt megtorpant, mint a cövek. Én pedig – akár a hulló csillag – át a ló fején, át a kapun, és nagy puffanással hasra, mint a béka, egyenesen apám lába elé. Indult valahova éppen. Nem éreztem semmi fájdalmat, csak rettenetesen ijedt voltam, s a kapuban a ló nyihogott. – Megjöttél, kisfiam? – mondta apám csekély érdeklődéssel. – Majd nyisd ki a kaput, ha “kiheverted magad”. A ló is be akar jönni…”

„És azóta nincs az a szép ruha, dicsőség, fény és pompa, amit oda ne adnék öt perc békességért, és nem akarok lenni tengerész, nem akarok én semmi más lenni, csak ami vagyok.”

Fekete István utánozhatatlanul ért a szavak egymás után helyezéséhez.
Polcom ékességei az ő könyvei és biztos lehetek abban, ha azok közül választok olvasnivalót, nem érhet csalódás. Most sem ért.
Az Őszi vásár egy olyan csodálatos, színes novella csokor, mely meleg takaróba burkolva simogatja a lelket, miközben a szájra mégis mosolyt csal.

Örülök, hogy most olvastam, mert számomra igazi, őszi, bekuckózós hangulatot adott.