„… a napnak már csak vörös emléke hunyorgott az ég alján, de a kertek öreg fái alatt, a falu végi gyepűk zugaiban, a nádas árnyán, puha, nagy kazlak mellett ott osont már a Sötétség kisebbik szolgája, a Szürkület.”
Ismét egy nagyszerű Fekete-mű, amelyben most Kelét, a megsérült gólyát követhetjük nyomon. No nem csak őt, hanem a téli átmeneti szálláshelyének, Bertinek és Ribizke bácsinak a portáján élő állatokét: kacsák, libák, csirkék, Csám malac, Miska szamár és Bujtás Vahur kutya, valamint Mú a tehén és Patak a ló és a betérő állatok, köztük főleg Hú, a bagoly sorsát is, valamint a közeli rétek és nádas Szabadjainak életét is. A kötetben főként a Miska-Vahur-Kele hármast követhetjük nyomon, a végétől eltekintve spoiler nekem nagy kedvencem lett egyből Miska, annyira jópofa, ravasz egy dög volt :-D
„- Miska! – És krákogott.
– Miska úgy nézett a derengő ég felé, mint egy csillagász, akit a földi dolgok nem érdekelnek.
– Miskaa!
Miska megszagolt egy szalmaszálat, figyelmesen meg is nézte, mintha azt mondta volna: – Az éjjel ezt nem is láttam. Hiába, romlik a szemem.
– Miska, a kukacok essenek beléd, hát veled már nem lehet boldogulni ostor nélkül?
Miska határtalan undorral, de csak úgy mellékesen tápászkodott fel. Állt még egy kicsit, mint aki nem parancsra megy, aztán odaballagott a kordé elé, és szépen beállt a heylére. Ostor – az más.
Főleg amikor megjátszotta, hogy beteg a lába, hát még ilyen zsiványt :-D
” – Becsapott?
– Be, a kutya! Hát ilyent még nem értem, János bátyám. Reggel még bot-sánta, kötözöm, pátyulom, sós kenyér, istennyila; most nemrég kinézek, azt hiszem megbolondultam. Csak nézem, mondom magamban: észnél vagy, Berti? Játszik a kutyával, forog, mint egy cirkuszló…aztán, amikor észrevett, csakleereszti fülit-farkát… a disznó!"
:-D A történetben ősztől, ahogy Kele nem tud társaival délre vonulni, a következő vonulásig követhetjük a kis tanya lakóinak sorsát. A legszomorúbb a jégesős vihar volt, amely nemcsak a vadon élő állatokban tett kárt, de az emberi oldalon is halált okozott. Így jó azonban, az író ebben a történetben is megmutatja a körforgást, hol túléli az állat, hol más eledelévé válik, s van, hogy a ragadozó sem ússza meg. Mindenkinek van kitől tartania, még a gólyáknak is. Szegény Hú kicsit halálmadárrá vedlett a történetben, noha jó tanácsai voltak, de sosem bírt magával, szeretett negatív jóslatokba bocsátkozni.
„A patak vizében nincs most fény, nincs benne árnyék, nincs benne semmi, csak reménytelen, sárga iszap. Áll a két gólya a parton, mozdulatlanok és némák. Temetnek.”
Nagyon szépen írja le az író nemcsak az évszakok váltakozását, hanem az állatok egymással szembeni harcait, valamint gondolataikat, a fajtájukról való tudnivalókat is. A kötet végén a szabadságvágy egyre erősödik Kelében, s a tavasz egyéb változásaival a régi baráti kör is szétszakad, így marad magára – egyelőre – Miska, amit sajnáltam tényleg, noha Kele jól rámutatott barátjánál, hogy nemcsak ő az „önző”, hanem Miska is, hiszen minden állat azt szeretné, ami neki jó.
Kele történetéről egy madármentő ismerősöm jutott mindig eszembe, aki több sérült gólyát is felnevelt már, egyikük évről évre visszajár hozzájuk, hogy ott, náluk neveljék fel az újabb fiókákat. Szóval az én fejemben a következő évben Kele is visszatért és talán Ribizkéék kéményéhez épített magának fészket :-D Nagyszerű történet, sok-sok tanulnivalóval (és törne le a keze annak, aki „csak úgy” gólyára lődöz…).