Csodálatos, szívmelengető történet egy fiatal és kajla pumiról, a magyar pásztoréletről, meg úgy általában az életről, az elmúlásról, a ragaszkodásról.
Annak ellenére, hogy olvasmányos és humoros, sok-sok mély mondanivalóval, illetve hasznos ismeretanyaggal is bővelkedik, amik által a pusztai élet és a kutyatermészet alapvető tulajdonságaival ismerkedhetünk meg.
Bogáncs egy igen különleges és okos kutya, akit Fekete István olyan szeretreméltónak alkotott meg, hogy még azok is könnyen a szívükbe zárják, akik amúgy nem kifejezetten kutyarajongók. A karakterjegyei tisztán tükrözik a pumik kivételes intelligenciáját, ami sokszor visszahozta a saját emlékeimet is a családunk Pumijáról. Pont ugyanolyan alázattal és hűséggel ragaszkodott ő is a gazdájához, mint Bogáncs, ugyanúgy csak az ő parancsára evett, és a vadászatban sem maradt alul Bogánccsal szemben.
Amellett, hogy természetesen a regény központjában egy kutya áll, az ember szereplők is nagyszerűen lettek kidolgozva. Mindenki, aki fontos volt Bogáncs életében, valami elengedhetetlent tanított neki. Galamb Máté a gyökeret jelentette, és a természetéhez közel álló világot nyújtotta számára. Dodó és a cirkuszosok a kalandot, a barátságot, Iharos Gáspár bácsi pedig a szeretetet és a békés elmúlást tanította meg neki.
Életet, halált, és emberi sorsokat úgy mutat be Fekete István, hogy azok mélyen megérintik az ember szívét, de mégsem hagynak maguk után tüskét, fájdalmas rossz érzést, csak a maguk természetes és normális voltát. És ez igazán mesteri, ahogy egy bájos kutyatörténetben ennyi minden elfér: kaland, humor, gyönyörű leírások, komoly mondanivaló, illetve a szomorúság, halál, gyász olyan bemutatása, ami az olvasó lelkét nem facsarja ki, hanem átérzi és elfogadja annak a folyamatát, természetét.
Csodálatos olvasmány volt, a hangulata és a sokszínűsége még sokáig velem marad, és biztos vagyok benne, hogy később vissza-visszatérek hozzá, ha egy szívmelengető, bájos történetre vágynék, vagy ha a rosszat, a fájdalmat át szeretném fordítani elfogadássá.