Ballagó ​idő 132 csillagozás

Fekete István: Ballagó idő Fekete István: Ballagó idő Fekete István: Ballagó idő Fekete István: Ballagó idő Fekete István: Ballagó idő Fekete István: Ballagó idő

„Közel jött hozzám a város, szinte rám telepedett erőszakos nagyságával, színével, szagával, kissé idegenes nyelvével is, de a szülőfalumat el nem nyomhatta, meg nem sérthette, még csak nem is homályosíthatta el sem akkor, sem később, és azóta sem soha. Tudom, hogy Gölle azóta megváltozott formájában, szokásaiban és bizonyára nyelvében is, de az a falum, amelyben én születtem, a nagy béke zsúpos házainak sora, az emberek szíve, a Kácsalja és a Cönde, a templom és a temető meg nem változhattak soha, mert emlékeim lelkében őrzöm őket, s ez a lélek örökkévaló.” Fekete István önéletrajzi regényében gyermek- és ifjúkorát eleveníti fel láttató erővel, az egymásra toluló emlékek látszólag szeszélyes, de mindig a cél irányába igazodó rendjét követve. A Ballagó idő messze túlmutat a megélt eseményeken: bevezet az író különös hangulatokkal teli világába, beavat megérzéseibe, legbensőbb titkaiba – fénykép is a kötet mindazokról, akik emberségét formálták.

Eredeti megjelenés éve: 1970

>!
Móra, Budapest, 2010
474 oldal · ISBN: 9789631187373
>!
Móra, Budapest, 2006
474 oldal · keménytáblás · ISBN: 963118224X
>!
Móra, Budapest, 2000
474 oldal · ISBN: 9631175618

4 további kiadás


Enciklopédia 24

Szereplők népszerűség szerint

Gárdonyi Géza · Rinaldo Rinaldini · szláv · tatár


Kedvencelte 34

Most olvassa 16

Várólistára tette 96

Kívánságlistára tette 32


Kiemelt értékelések

ppeva P>!
Fekete István: Ballagó idő

Mintha kedvenc nagybátyám életmeséit hallgattam volna… Csak ültem, és teljesen elmerültem a több mint 100 évvel ezelőtti gyerek- és fiatalkorról szóló mesékben.
A bátyám nemrégiben nekilátott, hogy újraolvassa Fekete István műveit. Én meg kedvet kaptam tőle.

3 hozzászólás
Bla I>!
Fekete István: Ballagó idő

I.
Fekete István utolsó, a gyermekkorát megidéző önéletrajzi regényét nem sokkal halála előtt fejezte be. Én a Bosnyák piacon, a tojásárus mögötti térben – a könyvhöz méltatlanul – kidobva találtam a kötetet, nem volt meg addig és nem is olvastam csak most, idős emberként jutottam hozzá.
II.
Fekete István idős emberkénti visszaemlékezésében nemcsak a gyermekévek elevenednek meg, filmszerű képsorokban idézi fel életének – főleg ifjúkorának s első világháborús élményeinek – egyes emlékeit. A somogy-országi szülőföld (Gölle) embere, a „göllei ember"és szokásai, ahogy a szerző emlegeti, nemcsak a gyermekkori élményvilág meghatározói, hanem mércéül szolgálnak, kiindulópontként új tájak, új emberek megítéléséhez és megszeretéséhez. Apja, a szigorú falusi tanító, nemes úr és gazdálkodó is volt egyszerre, s gyermeke, a "Mestörpista” – ahogy a helyi gölleiek emlegették, pajtásaival járta a határt, ismerkedett a természettel, s főképpen az állatokkal. Nem is csoda, hogy a szabad élet után, amikor kilencéves korában Kaposvárra került, nem találta fel magát, idegen volt számára a városi környezet. Az önéletrajz , a világháború kitörésének napjáig jut el, amikorra az író betölti 14. életévét. S mi – szavai, gondolatai nyomán – egyszerűen csak itt-ott belekukucskálunk gyermekkori, ifjúkori életébe, vele együtt éljük át a meghatározó élményeket, érzéseket, történéseket. A derűvel, humorral elmesélt önéletrajzban feltűnnek a természetet későbbi írói pályáján érzékletesen megelevenítő író induló élményei, sőt néhány könyvének alapmotívumai is.
A regény vetekszik a Tüskevár és a Téli berek regények élményeivel.

Zsuzsi_Marta P>!
Fekete István: Ballagó idő

„Gyónás ez a könyv, emlékeim feltisztult szeretete, és szeretete szülőföldemnek, minden emberének, akik emlékeimben, amíg én élek, vagy még azon túl is – írásaimban –, "örökké” élnek." (7.oldal)

Igazi lélekbalzsam ez a regény, ez a csodálatos visszaemlékezés, amiben Fekete István idézi fel gyermekkorát, annak legfontosabb állomását, szülőfaluját, Göllét, amelyhez soha el nem múló szeretet, rajongás, majd – onnan elkerülve – vágyakozás fűzte. Igazi kedves tündérkertet jelentett számára ez a helység, lakóival, szokásaival, és meseszép tájával együtt.

Családi indíttatása, neveltetése és a göllei mindennapok alapozták meg az egész életén átívelő, azt meghatározó természet- és emberszeretetét, azok iránti mélységes tiszteletét és érzékenységét, emberségét. Mindezt csodálatosan jeleníti meg ez a szép visszaemlékezés.
Olykor időben több évet átugró, ám a fontosabb, korábbi események érthetőségét ezáltal megkönnyítő, meseszerű, kedves előadása sosem vált terjengőssé, negédessé, követhetetlenné. Ellenkezőleg! Magával ragadott a sok kedves történet, melyek sokszor megmosolyogtató, megnevettető, gyakran könnyekig megható eseményei, szereplői voltak az író gyermekkorának.

Mélyen megindító (és tanulságos) momentum pl. a kisbaglyos történet, valamint a kis Karcsihoz fűződő barátsága, akinek végül még az emlékcsúzlit is „visszajuttatta”.

A gyermeki ráeszmélés, ahogy előtte fokozatosan kitárul a világ, s felfedi előtte minden szépségét, rejtélyét, törvényét, veszélyét, furcsaságát – a megelevenedő, csodálatos tájleírások, szokások és népi elnevezések, szavak, a természet feltétlen szeretete és ismerete adják ennek az alkotásnak minden báját, kedvességét, szépségét.

Ebben – a mindannyiunk számára – nehéz időszakban különösen jóleső, szívet-lelket melengető olvasmány, meghatározó élményt volt nekem ez a meseszép alkotás!
„…a szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és nem szakadhatnak el soha.” (200.oldal)

4 hozzászólás
marschlako P>!
Fekete István: Ballagó idő

És csak állok, és csak nézek, és nem kellenek most pajtások, lányismerősök, nem kell senki, hiszen egy lettem a tájjal, amelyet szerettem, s amely befogadott. Együtt repülök a dankasirályokkal, együtt lélegzem a nagy nádas hajlongó lélegzetével, a fecskék elvillanásával és a sirályok csárogó kiáltásaival, mintha minden ragyogás és minden hang, kívül és belül, én magam lennék.

Fekete Istvánt mindig is szerettem olvasni. Különös békesség és derű járja át sorait, akár Tutajosról, Bütyökről és az öreg Matuláról mesél, akár valamelyik kedves állattörténetét olvasom. Igaz, ezeket főként még gyermek- és fiatalkoromban olvastam, de mostanában újra rákaptam az ízére. Ebben az évben ez a harmadik könyve, melyet olvasok, s a harmadik, mely gyermekkoráról szól. Néhány jelenetet így már régi ismerősként köszönthettem, de most hosszabb időre lehettem részese a göllei tájnak, a kaposi utcáknak, s a gyermek író természet-áthatotta mindennapjainak. S ahogy az évek ballagtak szép lassan az ifjú Fekete István feje felett, én is úgy ballagtam vele együtt az első világháború borzalmai felé. E derűs gyermek- és ifjúkornak ugyanis ez az esztelen öldöklés vetett – mint annyi másnak is – véget, de magát a derűt nem sikerült – a sok veszteség ellenére sem – kiirtania Fekete István lelkéből.

    – Tűnődve néztem a világos ablakot, amely világosabb volt, mint máskor, pedig nem is sütött a nap.
     A harangszó lágyabb volt, a falu csendesebb, és Compó bácsi kovácsműhelyében olyan messze pengett üllő és kalapács, mintha becsukták volna a műhely ajtaját, ami pedig – az éjszakát kivéve – mindig tárva és nyitva volt.
    – Hó – szólalt meg valami bennem, valami olyan tudás, ami nem e világi volt. – Hó! – mondták az angyalkák, akik fehér cserépkályháinkat díszítették, ámbár csak fejük, mosolygó kedves arcuk és kis szárnyuk volt, amelyek mindjárt a nyakukból nőttek ki.

Sárhelyi_Erika I>!
Fekete István: Ballagó idő

Fekete Istvánt olvasni gyönyörűség. Érzelmi hullámvasúton ülsz, miközben folyamatosan bámulod az általa leírt tájat. Sír és nevetsz (hangosan), aztán megint könnyezel.
Szigligeten írja le gyermekéveinek ezt a tüneményes összefoglalását, ugyanakkor a szeretnivaló történetek közé óhatatlanul beleszövi későbbi élete hol gyászos, hol örömteli eseményeit.
Nekem is furcsa, hogy engem igazán most ér el, most talál meg a prózája, és lehet, hogy vénségemre fogom végigolvasni az életművét. Talán mert nagyon budapesti vagyok, tősgyökeres, megrögzött városi, aki bár úgy érzi, most se tudna máshol élni, mégis fura vonzódást érez a Fekete István-féle harmónia iránt, olyan vidékek iránt, ahol tényleg ballag az Idő – így, nagybetűvel, ahogy a szerző szerint ezt írni kell.
Sok mindent ad ez a könyv: valami fura nosztalgiát olyasmi iránt, amit már magam sem éltem meg, mint ahogy az utánam következő generáció még kevésbé (bár remélem, ezt rosszul látom) – a családi kapcsolatok, főként a szülők olyan fajta tiszteletét és a barátságok olyan megtartó erejét, amikre nemcsak azokban a vészterhes időkben lehetett óriási szükség, hanem ma is, sőt ma különösen.
Természetesen ezt az írást is alapvetően határozza meg Fekete István természetimádata, és olvasás közben amúgy is állandó mehetnékem újra és újra elővett. És észre se vettem, és ott voltam, ahol ő, azt láttam, amit ő, vele sírtam és vele nevettem. Mert Fekete Istvánt olvasni gyönyörűség.

Lunemorte P>!
Fekete István: Ballagó idő

„– Közöttetek csak egyvalaki van, akire el lehet mondani, hogy jó tollú, ez a valaki Fekete István…"

Fekete István élete korántsem volt unalmas, sőt! Időnként jókat derültem (vagy éppen szomorkodtam) az elmesélt élettöredékeken. Nekem mondjuk a regényei és a novellái jobban fekszenek, de ahhoz képest ez sem volt rossz. Egyébként már megfigyeltem, hogy ősszel vagy télen mindig kedvet kapok egy kis Pista bácsihoz…

1 hozzászólás
Hoacin >!
Fekete István: Ballagó idő

Szól az őszibogár, piroslik a szőlőlevél, peregnek az avarszagú emlékek a búsan-boldog gyermekkorról… Pacsirtaszó száll a zöld mezők felett, néhol szinte megelevenedik a Tüskevár világa: erdőben kalandozunk Bütyökkel, azaz Kondoray Bélával, osztálytársunk Acél és Dubovánszki, szóba kerül Matula, „zabba mennek a lovak”, menekülünk a jégeső elől, és vadpontyra horgászunk a Balatonnál. Régi illatoktól zamatosak ezek az emlékek: szegény Pest továbbra is olyan, mint a főtt kelkáposzta… mennyivel finomabb a nádasok korhadt iszapszaga, a cserfa fűrészporának kesernyés illata, vagy az asszonyok szoknya- és sublótszaga!
Kalandokból van bőven: bagolymentés, harangtoronyba esés, világgá menés – de legalábbis az első szénakazalig. Embercsontokkal verekedni megfontolandó, mert éjszaka a felháborodott tulajdonosaik esélyesen felróják álmunkban ezt a kegyeletsértést. Hát igen, a Mestörpistának még a „szöme se áll jól”! Aki arról híres, hogy „hetven lépésről kétszer egymás után bedobta az épülő színház ablakát”, és zsebében örökösen ott lapul a csúzli.
"Jaj, kisfiam, nem vagy te normális…
Ez alighanem igaz, nagymamarebegtem, mert nem tudtam, mi az, hogy normális –, de hát mással is megesik…"
Bár a komfortos elrévedésből párszor felrázott a könyv néhány tragikus (vagy lúdbőröztető) jelenete, nagyrészt zsongító és békés, igazi elalvás előtti olvasmány volt ez a visszaemlékezés. Boldog gyerekkori nyarak idéződtek fel előttem, mikor a kék eget bámulva feküdtem a kabócadalos virágos mezőn, vagy nagymamám kertjében a varádics és a levendula mellett spontán kincskeresésbe fogtam. Csak az a fránya iskola ne lenne szeptembertől! És az a rohadt számtan, aminek semmi értelme. Utazom a vonaton, és az „emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy pocsolyák csillogásában…”
Szeretem az álomszerű emlékeket, a csillagos ég alatt elmesélt történeteket, amikor mélyebbek a gondolatok, és összeér a múlt a jelennel. Ez a könyv is ilyen éjszakák hosszú sora volt – az író mesélt nekem, én pedig a sötét fenyőim előtt ott láttam Göllét, Kaposvárt, a Balatont, és a régi kalandokat. „És csak állok és csak nézek, és nem kellenek most pajtások, lányismerősök, nem kell senki, hiszen egy lettem a tájjal, amelyet szerettem, s amely befogadott. együtt repülök a dankasirályokkal, együtt lélegzem a nagy nádas hajlongó lélegzetével, a fecskék elvillanásával és a sirályok csárogó kiáltásaival, mintha minden ragyogás és minden hang, kívül és belül, én magam lennék.” Bár terjedelmes könyv, boldogan olvastam volna kétszer ilyen hosszan is…
Jótanács a végére: nem nyerő ötlet megízlelni, majd meggyújtani az apánk íróasztalában talált gyanús, fehér port.

"Eredj a kapuhoz, mert valamelyik barátod fütyül… De mért nem jön be?
Ez Béla, édesapám. Kicsit szégyellős…
Érdekes, de a villanykörtét az utcán lecsúzlizta…
Az más, édesapám… az vadászat…
Na, csak menj!mondta apám elfordulva, de nagy bajusza gyanúsan mozgott, ami azt jelentette, hogy csendben nevet."

2 hozzászólás
Coffee I>!
Fekete István: Ballagó idő

Nem tudom, hogyan sikerült a kötet második felét egyetlen szuszra, megállás nélkül olvasni. Úgy éreztem, mintha összesen 20 oldal lett volna csak, annyira szaladt az idő…
Jó volt a háború előtti boldog, békés gyerekkori évekről olvasni, nekem néha kicsit Tom Sawyer jutott eszembe róla.
Aztán azok a gyönyörű mondatok Gárdonyi könyvéről… :) Fekete István is igazi könyvmoly volt, ahogy mi is azok vagyunk.
Néhol szomorkás, néhol igazán szívet melengető, megmosolyogtató történet. Nagyon szerettem.

ÁrnyékVirág P>!
Fekete István: Ballagó idő

Fekete István abban a furcsa helyzetben van, hogy bár a legismertebb magyar írók közé tartozik, legtöbben mégis csak az „állatos” könyvei miatt ismerik. Vuk, Kele és társaik persze megérdemelten toplistásak, de írt még bőven olyan könyvet, amit érdemes elolvasni. A Ballagó idő memoár, visszaemlékezés a gyerekkorra, fiatalkorra, régi kedves arcokra, akik elsodródtak az évek során, korán meghalt játszópajtásokra, akik örökké tíz évesek maradtak és egy letűnt korra, ami már csak az emlékezetben él. Ballagó idő, lassan csordogáló történet, csapongó emlékezet, régi illatok felidézése, régi történetek újraélése, léleksimogató olvasmány egy nagy írótól. Olvassátok!

anni_olvas>!
Fekete István: Ballagó idő

Egyik kedvenc műfajom az (ön)életrajz, de ez a kötet az eddig olvasottak között is kiemelkedik, hiszen olyan érzelemmel teli, olyan magával ragadó! Szó szerint olyan érzésem volna, mintha felültem volna az Idő nevezetű vasútra és bejártunk volna állomásokat, tájakat. Ez egy emlékfolyam, ahogy az egy idős ember fejében megjelenik, ha gyermek- és fiatalkorára visszaemlékszik – annak minden veszteségével, reményeivel együtt. Olyan, mint egy mély beszélgetés, ahol beszélgető partnered a legbensőbb titkaiba és gondolataiba is beavat anélkül, hogy az ítéletedtől félne. Nagyon tetszett, ha lehet így fogalmazni.


Népszerű idézetek

Sárhelyi_Erika I>!

(…) kérni és kérdezni nem szégyen, de ostobaságot csinálni és kárt, hát az szégyen!

41. oldal

Sárhelyi_Erika I>!

(…) az emlékek csak addig emlékeztetnek, amíg van valaki, aki emlékezik.

120. oldal

Futtetenne I>!

    Csak: voltam, mert – lettem…

468. oldal

vigili>!

Feküdtünk a selymes, illatos fűben, mintha időtlen lenne a világ, és a tér csak akkora, amekkorát mi érzünk magunk körül.

95. oldal

Lunemorte P>!

– Jóska bácsi, tudja, mit mondott Jézus Tamásnak, amikor kételkedett a csodában? Jóska bácsi erősen elpirult.
– Régön vót má, káplán úr…

30. oldal (1970, Móra)

Lunemorte P>!

– Hallottam, jól leverted a havat a cipődről – fogadott nagymama. – Látod, ezt szeretem, mert gondolsz azokra is, akik nem jókedvükből takarítanak.

66. oldal (Móra, 1970)

ppeva P>!

– Akinek mög van írva, annak ugyan a fenekibe fújhatnak szalmaszálon, mert ha lejárt az ideje, hát lejárt, és vége.

309. oldal

Lunemorte P>!

Megkérdeztem nagyanyámat, hogy… izé… ha az angyalkáknak csak szárnyuk és fejük van, hogy mennek ki pisilni…

55. oldal (Móra, 1970)

Lunemorte P>!

A kutya az álmos, de egyébként barátságos farkbillentéssel azt mondta, hogy:
– Szervusz, gyerek, nem ismerlek, és álmos vagyok, de azért – szervusz …

189. oldal (Móra, 1970)

Lunemorte P>!

– Annyi szépség és jóság van a világon, mi közöd neked a háborúhoz?
– Semmi!
– Hát akkor?

454. oldal (Móra, 1970)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások 1.
Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Szép Ernő: Dali dali dal
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
Janikovszky Éva: Égigérő fű
Gion Nándor: A kárókatonák még nem jöttek vissza
Tersánszky Józsi Jenő: Legenda a nyúlpaprikásról
Szabó Pál: Talpalatnyi föld
Nemere István: A fantasztikus nagynéni