Gyerekkori kedvenc ez a könyv, amely jócskán kiállta az idő próbáját.
Azt hiszem, annak idején sem volt ez a könyv kötelező olvasmány, sőt, talán még az ajánlottak listáján sem szerepelt, mégis a történetet ismerte mindenki, ha máshonnan nem, hát a ’67-es filmfeldolgozásból, amely, mint amolyan könnyed, romantikus végvári kaland számtalanszor lement a tévében, főleg a nyári szünidőben.
Biztos vagyok benne, hogy én is a filmet láttam először és az is maradt meg bennem mélyebben, köszönhetően a kor legnevesebb színészeinek, akik számára igazi jutalomjáték lehetett ez a mozi. A rendező ugyan inkább a kalandos és vígjátéki elemekre koncentrált és a sztorit is kicsit átfaragták, hogy a két főszereplőnek, Tolnay Klárinak és Bessenyei Ferencnek több tere legyen, de így is korrekt feldolgozás tekinthető a végeredmény.
Persze a regény más: sokkal mélyebb az érzelemvilága, az egész regényt átlengi a melankólia, a három részre szakadt Magyarország vitézeinek kálváriája és a hontalanná vált szegény magyar nép keserű bölcsessége, s a vallon zsoldosok is sokkal elvetemültebbek és veszélyesebbek, mint a film plundragatyás, vicces kalpagos gonosztevői.
A párviadalok, a virtuskodás, a vitézi portyák, a villogó kardok, de mindenek felett a balatoni táj, a berek és a lápvidék játssza a főszerepet a regényben, amelyről Fekete István már itt is hatalmas szeretettel ír. Az író stílusának kiélvezéséhez le kell lassulni egy kicsit: a mértékkel archaizáló nyelvezet, és a költői leírások a hamari olvasók számára nem fogják feltárni valódi ízüket, de aki időt szán rá, és ki tudja élvezi az egyes mondatok zamatát, annak remek élményben lesz rész.
S van egy dolog, ami miatt ismét aktualitása van a könyvnek: az idegenek elfogadása és megértése. Mert nem csak elvetemült vallon martalócok fordulnak meg a könyv lapjain, hanem ott van a horvát vitéz: Bogics Márkó, a tisztességes, szavatartó törökök, élükön Szahinnal, aki a rabságban igaz barátjává és testvérévé vált az ifjú Babocsainak, Csicsa a cigány kovács, és persze a gyönyörű lányok: félig török, félig magyar Dusmáta/Zsuzsanna és az új aga leánya, Aisa, akik felgyújtják az ifjú férfiak szívét.
Így zár szépen körbe az a történet, ami a sehová tartó, csupán a keserű vérbosszúnak élő Babocsai Lászlóból a jövőbe tekintő embert farag.
S lett légyen ez bármilyen idealista és romantikus is a regény világképe, mégis inkább ennek kellene megmaradnia iránymutatásnak, hogy hogyan is álljunk az idegenekhez, és nem csak a serdületlenek számára…