A ​koppányi aga testamentuma 87% 502 csillagozás

Gyerekkori kedvenc ez a könyv, amely jócskán kiállta az idő próbáját.

Azt hiszem, annak idején sem volt ez a könyv kötelező olvasmány, sőt, talán még az ajánlottak listáján sem szerepelt, mégis a történetet ismerte mindenki, ha máshonnan nem, hát a ’67-es filmfeldolgozásból, amely, mint amolyan könnyed, romantikus végvári kaland számtalanszor lement a tévében, főleg a nyári szünidőben.
Biztos vagyok benne, hogy én is a filmet láttam először és az is maradt meg bennem mélyebben, köszönhetően a kor legnevesebb színészeinek, akik számára igazi jutalomjáték lehetett ez a mozi. A rendező ugyan inkább a kalandos és vígjátéki elemekre koncentrált és a sztorit is kicsit átfaragták, hogy a két főszereplőnek, Tolnay Klárinak és Bessenyei Ferencnek több tere legyen, de így is korrekt feldolgozás tekinthető a végeredmény.

Persze a regény más: sokkal mélyebb az érzelemvilága, az egész regényt átlengi a melankólia, a három részre szakadt Magyarország vitézeinek kálváriája és a hontalanná vált szegény magyar nép keserű bölcsessége, s a vallon zsoldosok is sokkal elvetemültebbek és veszélyesebbek, mint a film plundragatyás, vicces kalpagos gonosztevői.
A párviadalok, a virtuskodás, a vitézi portyák, a villogó kardok, de mindenek felett a balatoni táj, a berek és a lápvidék játssza a főszerepet a regényben, amelyről Fekete István már itt is hatalmas szeretettel ír. Az író stílusának kiélvezéséhez le kell lassulni egy kicsit: a mértékkel archaizáló nyelvezet, és a költői leírások a hamari olvasók számára nem fogják feltárni valódi ízüket, de aki időt szán rá, és ki tudja élvezi az egyes mondatok zamatát, annak remek élményben lesz rész.

S van egy dolog, ami miatt ismét aktualitása van a könyvnek: az idegenek elfogadása és megértése. Mert nem csak elvetemült vallon martalócok fordulnak meg a könyv lapjain, hanem ott van a horvát vitéz: Bogics Márkó, a tisztességes, szavatartó törökök, élükön Szahinnal, aki a rabságban igaz barátjává és testvérévé vált az ifjú Babocsainak, Csicsa a cigány kovács, és persze a gyönyörű lányok: félig török, félig magyar Dusmáta/Zsuzsanna és az új aga leánya, Aisa, akik felgyújtják az ifjú férfiak szívét.
Így zár szépen körbe az a történet, ami a sehová tartó, csupán a keserű vérbosszúnak élő Babocsai Lászlóból a jövőbe tekintő embert farag.
S lett légyen ez bármilyen idealista és romantikus is a regény világképe, mégis inkább ennek kellene megmaradnia iránymutatásnak, hogy hogyan is álljunk az idegenekhez, és nem csak a serdületlenek számára…

Bár nagyon kedvelem Fekete István írásait, ezt a regényt nem nekem írta. Még akkor sem, ha innen nőttek ki a későbbi természetleírások vagy innen, az öreg Mátétól indultunk el Matula bácsi felé. A balatoni nádas és az egész vidék környezet- és emberrajza is a későbbi remek írásokat idézi, de…
A regény maga elsősorban romantikus kaland, mese, melyben jó és rossz egyértelműen határolódik el egymástól, melyben bár hétköznapi, de feddhetetlen erkölcsű hősök harcolnak a császári kizsákmányoló hatalom ellen. 1586-ban, a viszonylagos nyugalom és béke idején nem a török az ellenség, sőt. Persze, két rossz közül kell választani. De akkor is: a szerző olyan idealizált törökképet fest elénk, hogy az már túlzás. A regénybeli török annyira emberséges, türelmes, szívben-lélekben nemes, lovagias, hogy már mintha magyar lenne, nyelvében, szokásaiban is az integrálódás útjára lépett, erkölcsileg megemelkedett, inkább barát, mint ellenség. Mert valójában egy közös ellenség van, a császár, aki ellen úr és szolga, horvát, magyar, cigány és török együttesen lép fel. A romantikus pátosz elkerülhetetlen, igaz, Fekete értően oldja ezt néhol, mégpedig remek humorral.
A vitézi-szerelmi kalandokban bővelkedő történet íve a bajvívás mámorától, a vitézi élet gyönyörűségétől a békés, vér nélküli győzelem addig ismeretlen mámoráig vezet. A földhöz, mert az az ország. Hamisítatlan Fekete István-i üzenet.
Az emlékezetes alakok – a mindig morgó Bogics, az öreg Máté vagy a tolvajkulcsokat zörgető Csicsa cigány – mellett elsősorban Az arany emberre való apró rájátszások (?) spoilermiatt volt érdekes olvasni ezt a regényt. Meg persze a nyelvezetéért is szerettem, Fekete stílusáért, ami, bármit is írna, mindig elvarázsol.

A Láthatatlan ember Gárdonyitól annyira tetszett, h ugyanolyat akartam olvasni, az adatlapon ez a könyv volt, ami ugyanazokkal a címkékkel rendelkezik. Hát így esett a választásom erre a könyvre.
Könyvesboltos múltam van, sokszor beszéltünk a külföldi magyarokról, akik gyakran betértek hozzánk igazi magyar könyvekért. Most, 5 év Anglia után, értem csak igazán ezt meg.
Kaposváriként a Göllei Fekete István ugye elég közeli földrajzilag, és ahogy olvastam a Balaton és környéke leírásait, hogy megemlíti nem is egyszer Kaposvárt is, szóval ha nem lett volna története a könyvnek, csak leírás, szerintem még akkor is tetszett volna.
DE!!! Volt története is! Nagyon tetszett! Jól megszerkesztett, jól összerakott, első regénynek pedig zseniális.
Még akartam nézni a filmet is, de azt hallottam, hogy az alkotók elég szabadon kezelték az „írói szabadságot”, szóval kivárok.

A nagypapám egyik kedvence volt ez a könyv. Annyira, hogy sokszor vitte magával, és rendszeresen elkeverte valahol vagy elhagyta. Mindig vett egy másikat, sokszor kiadták ezt.
Olvastam én is régen, mert mondták a családomban, hogy milyen jó, de nem emlékeztem belőle semmire. Most, hogy a nagypapámmal már nem beszélgethetek többé, kutya kötelességemnek éreztem legalább ezt újraolvasni. Én is vettem egy saját példányt (nem igényelt nagy utánajárást, minden antikváriumban van egy legalább), újra is olvastam becsülettel. Jót tett ez most, hetek óta alig volt kedvem olvasni, de most újra van. És élvezetes volt, mint Fekete István bármelyik írása. Igen, romantikus, igen, idealizált. De néha kellenek ilyen olvasmányok is, nem? Na ugye.

Remek, ne hagyd ki. A filmet láttam előbb, sok sok éve. A könyv is humorral, romantikával átszőtt kalandok sora. Alap Fekete Istvántól.

Kisiskolás koromban többször is olvastam a regényt, teljesen rá voltam csavarodva. Kívülről fújtam bizonyos párbeszédeket, szófordulatokat, ráadásul a történet olyan ihlető erejűnek bizonyult, hogy még le is rajzoltam egy jelenetét. Az elkészült grafikát persze sosem fenyegette az a veszély, hogy idővel a Nemzeti Galériában fogják mutogatni, mindenesetre én elsöprő lelkesedéssel készítettem. Gyanítom, ha különbséget tudok tenni a tű két vége között, még akár falikárpitot is nekiálltam volna készíteni belőle, ugyanis A koppányi aga testamentuma számomra magát a megkérdőjelezhetetlen tökélyt jelentette.

Csoda-e, hogy most, amikor újra kezembe vettem a művet, szinte az egészet elbájolt, bambán nosztalgikus mosollyal a szám szegletében olvastam végig? Örök szerelem, kész. Egy magával ragadó mese Fekete István megismételhetetlen stílusában, amiben egyszerűen minden a helyén van. Gyönyörű tájak, bátor, helyre legények (annak idején egyszerre voltam belezúgva Lászlóba és Szahinba, ez most sem változott, csak annyival tettem elsöprőbbé az élményt, hogy Szahinként azt a fiút képzeltem el, akit reggelente egy török sorozatban szoktam látni, de azt ne kérdezze senki, miről szól a sorozat, vagy mi a neve a srácnak, mert fogalmam sincs, vasalás és reggelizés közben szoktam fél szemmel odalesni az aláfestésként üzemelő tévére, hahaha), bájos és gyönyörű lányok, nagy szerelmek, pokolra való gazemberek, akik természetesen megkapják büntetésüket, de előtte még jön egy kis cselvetés, izgalom és bravúrosan kivitelezett szökés a szörnyeteg karmaiból, ami természetesen sosem sikerülhetne a hűséges barát vállalása nélkül… Hozzá pedig néhány okos gondolat a háború értelmetlenségéről, a békés egymás mellett élésről és a kölcsönös tiszteletről.

Talán elhamarkodott a vélemény – hiszen csupán az életmű töredékét olvastam –, mégis úgy vélem, olvassak bár a későbbiekben akármilyen jókat Fekete Istvántól, a regényei közül mindig is ez lesz a kedvencem.

Bár érdekes módon Fekete István egyik regénye szerettette meg velem az olvasást, (olyan 10 körül lehettem), de most az a véleményem, hogy Fekete Istvánra meg kell érni. Hogy igazán szeretni lehessen a nyelvezetét, a tájleírását, és a mindenen átsütő hazaszeretetét, és a hazai tájak (elsősorban Balaton és környéke) szeretetét. Feltűnt nektek is, hogy milyen sokszor írtam le pár mondat alatt a szeretet szót? Mert azt hiszem ez jellemző Fekete István könyveire a legjobban számomra… szeretet.

Újraolvasás: egyszerű vonalvezetésű, szép nyelvezetű ifjúsági regény. A gonoszok gonoszok, a jók meg jók. (A törökök is jók, közöttük nem voltak gonoszok.) Ha már választanom kellene, akkor már inkább ez legyen kötelező olvasmány általánosban, ne a Kincskereső kisködmön meg a Pál utcai fiúk. S hogy miért?
Itt, a Molyon már elég régóta figyelgetem, hogy a szomorú, nem hepiendes, nyomasztó témát nyomasztó módon feldolgozó könyvek kb. 15-20%-kal (azaz egy csillaggal) kevesebbet kapnak átlagban, mint a többi hasonló jellegű könyv. Pl. én is kiakadtam pár napja a Gyorsan szállj fel a buszra! c. lányregényen, mert egyáltalán semmi szirup nem volt benne (és bevallom lovagiasan, én azért nyúltam érte a polcra, mert kellett volna a szirup), és egy ponttal kevesebbet adtam rá, mint amennyit megérdemelt volna (azóta javítva).
És a gyerekek, akik még nagyon kevés könyvet olvastak csak, miért kapjanak rögtön az elején egy negatív impulzust? A Koppányi aga nem adna ilyet nekik – talán több kedvvel állnának utána a következőnek.

Ó, azok a lírai leírások, az a mély szerelem a természet iránt, ami Fekete István soraiból árad. Minden alkalommal elvarázsol, és valami végtelenül nyugodt, boldog, titkos világba von magával.
A koppányi aga testamentuma ugyan történelmi regény (ráadásul első regénye), mégis a legszebb részei a természeti jelenségek gyengéd, senkivel össze nem téveszthető, Fekete István védjeggyel ellátott leírásai.

„Nézte az eget, a titokzatos, sűrű csillagrajokat, melyeket mintha évről évre jobban ismerne, és amelyek mintha évről évre közelebb jönnének hozzá.
„Egyszer majd csak összeérünk – mondta Máté magában minden keserűség nélkül-, mint ahogy a búza is szelíden dől el a kasza nyomán, amikor kalászházában megérett már a jövendő élet.”

A romantikus, idilli történet, a végvári időkben játszódik, a magyar-török-osztrák háromszögben, ahol a főhős, a magyar fiú, legjobb barátja és segítője a horvát legény, aki mellett a másik leghasznosabb figurája a történetnek a cigány Csicsa, fogadott testvérei és szerelme pedig törökök. Igazi „multikulti”, történet, hiteles korábrázolással, és helyenként szórakoztató humorral.
Pillanatok alatt kirántja lábunk alól a valóságot, és a keleti fűszerektől illatozó koppányi várban hallgathatjuk a suhogó kelmék simogató hangját, vagy a lápban nyújtózó kis szigeten szippanthatjuk be a frissen sülő hal kellemes illatát Máté bácsival, aki minden bizonnyal egyik felmenője volt, a mi drága Matulánknak.

Nagyon kellemesen csalódtam! Nyilván már láttam annó a filmet (bár felidézni egy kockát sem tudnék belőle), mégse tudtam mire számítsak. A kötelezők sose voltak az erősségeim, de most egy újabb (így utólag nagyon is jóleső) elmaradást pótoltam.
Gyönyörűek voltak a tájleírások, amin a (szintén felnőtt fejjel olvasott) Tüskevár után nem kéne meglepődnöm. Varázslatos hangulatban tudta ábrázolni a szerző az igéző Balatoni környéket és a nádi vidék rejtelmeit. És mindez nagyszerűen felerősítette a gerinces magyar végvári vitézek törökkel/némettel vívott kalandjait.
Örülök, hogy sort kerítettem rá.