A ​mosolygó zsonglőr 78% 13 csillagozás

Nem szokványos manapság, hogy egy író az előszóban felvázolja elbeszéléskötetének koncepcióját, Fekete I. Alfonz azonban ezt teszi: tudatja az olvasóval, hogy most megkísérli a magyar mese- és mondakör figuráit integrálni a jelenkorba (és a kortárs prózába). Ez már jelzi, hogy ezek a történetek az abszurd világába vezetnek minket – sőt, tovább mennek: helyenként a bizarro fiction kapuján kopogtatnak. Ugyanakkor – még mielőtt elrettennének azok, akik Komor Zoltán munkásságát nem őrzik szívükben egy kis bársonyoltárra helyezett bársonypárnán – Fekete ezt határozott céllal teszi: a Kun Bélát felhizlaló, majd megsütő, és Horthy Miklós társaságában elfogyasztó Kaczor király, meglehet, gyomorforgató kép, és mindenképpen polgárpukkasztó, de ugyanakkor egy nagyon erős és nagyon eredeti analógiát kínál fel a fehérterrorra, amiben bizony ott van az igazság egy szelete. Feketének amúgy is megalapozott történelmi tudása és határozott történelemszemlélete van, ez a novellák többségéből kiviláglik (és nekem nagyon tetszik), ráadásul emellett erőteljes, szuverén nyelvet használ – ha van hibája, akkor az az, hogy ez az erőteljes nyelv időnként túlzottan rátelepszik a szövegre, és megfojtja a történeteket. Összességében úgy voltam vele, hogy a kötet elején lévő szövegeket nagyon izgalmasnak és nagyon újszerűnek találtam, de a kötet második felében a (szerintem) túlzásba vitt nyelvi koncepció egyre inkább elnyomja az olvasás örömét. Úgyhogy ha én lennék Oravecz Nóri, azt tanácsolnám a szerzőnek: tanuljon meg elengedni. A szöveg inkább jó legyen, mint koherens. (Ezt Nóri már nem mondaná. Azt hiszem, a „koherens” szó miatt.)

Manapság már egyáltalán nem nehéz eljutni odáig, hogy egy heveny grafomániában szenvedő személy könyvet adjon ki. Rengeteg az elsőkötetes szerző, azonban kevés az igazán kiemelkedő tehetség, főleg a novella műfajában. Jómagam is inkább a regényeket favorizálom, ezért ezerszer meggondolom, hogy belevágjak-e egy számomra teljesen ismeretlen alkotó művébe, azonban ezúttal annyira megfogott az ajánló szöveg, hogy alig vártam, hogy belekezdhessek Fekete I. Alfonz első novelláskötetébe, amely 2016-ban elnyerte a JAKkendő-díjat. Egy magánalapítású szépirodalmi díjról van szó, amely 2012-ben indult útjára, és a kortárs irodalom támogatása a célja, minden évben egy pályakezdő író kap lehetőséget arra, hogy alkotásai megjelenjenek könyv formában. Nőiesen bevallom, eddig nem is ismertem ezt a díjat, így a korábbi évek nyerteseinek írásaihoz sem volt szerencsém, de ennek a kötetnek az alapján minden bizonnyal nívós alkotásokról és tehetséges pályakezdő írókról lehet szó. Kell egy kis idő, amíg az olvasó ráhangolódik a szerző egyedi stílusára, amelyben izgalmasan keveredik a történelem, a fantasy, a mese, a dráma és a romantika. Nem könnyű kis szösszenetekről van szó, de nem is látványos tragédiákról, minőségi fantasynak mondanám a kötet műfaját, a fiatalember igazi magyarosch ízzel tálalja nekünk a gaimani alapokon nyugvó, fantáziadús szépprózát. Elsősorban ínyencenek ajánlom az elolvasását, de mivel elég sokféle műfaj keveredik a novellákban, megfelelő nyitottság esetén mindenki megtalálhatja benne a neki tetsző minőségi tartalmat, amelyen jól szórakozhat, ugyanakkor el is gondolkodhat.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2017/02/22/konyvkritika_f…

„Ha egy kritikus úgy dönt, hogy kipróbálja, milyen lehet a másik oldalon, és elkezd irodalmat írni, két dologra lehet számítani. Valószínűleg alkalmazni fogja a számtalan mű elolvasása, értelmezése, szintetizálása során keletkezett tapasztalatait, az olvasó pedig, ezzel tisztában lévén, fokozott érzékenységgel viszonyul majd a szöveghez. Ebben az esetben is ez történt: Fekete I. Alfonz, többek között a Próza Nostra kritikusa, összeállított egy tizenegy novellát tartalmazó kötetet, amivel megnyerte a JAKkendő-díjat, én pedig elolvastam, a részletekre a szokottnál is jobban figyelve.

A mosolygó zsonglőr furcsa szerzet. Valahol a kortárs szépirodalom és a weird/bizarro fiction határán egyensúlyozik, klasszikus szépirodalmi, történelmi, (nép-) mesei, horror- és itt-ott fantasys elemeket manipulálva. Hangulatteremtésben nagyon erős, ahogy ez egy jó előadóhoz illik, amit mutat, az garantáltan hat a közönségre, a mondanivaló viszont sokszor metaforák mögé rejtett. Nem lehet csak úgy hátradőlni és élvezni az előadást, jelen kell lenni, gondolkodni és továbbgondolni, zsonglőrünk interaktív közönséget kíván. […]”

–
Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2017/02/fekete-i-alfonz-a…

Mivel engem is érdekel a magyar folklór elemeinek irodalmi felhasználása, így kíváncsian vettem kezembe ezt a kötetet, és nem csalódtam. Egyedi hangon és eszköztárral elevenednek meg olyan alakok, mint a Lidérc, Róka Rudi, Pancimanci vagy éppen gyerekkori kedvencem, Kaczor király (aki persze akkoriban még nem cz-vel írta a nevét, és Kun Bélához sem volt köze). A kötetben a magyar történelem különféle korszakai elevenednek meg a hajdúktól kezdve a tanácsköztársaságon át napjainkig, a szerző pedig figyelemre méltó alapossággal jeleníti meg ezeket a tereket. Sokszor úgy is éreztem, ez a nyelvi, gondolati leleményesség fölébe kerekedik a cselekménynek, az apró részletek, és a teljes szövegen végigvitt akusztikus motívumok (zenei dallamok, füttyszó, kiáltás, zajok) erősebben strukturálnak, mint az eseménysorok. Éppen ezért technikailag mindenképpen a szépirodalomhoz érzem közelebbinek, még ha a tartalmi elemek jelentős része a fantasztikumhoz is köti. Külön érdekes volt számomra, hogy szereplőkön és motívumokon keresztül a szerző egymáshoz fűzi a novellákat, és bár nem szervesen kötődő történetekről van szó, sorrendjük nyilvánvalóan nem véletlenszerű. Kíváncsian várom, hogy a jövőben regény terjedelemben is megcsodálhatjuk-e a mosolygó zsonglőr trükkjeit.

Alfonz előszava (A mosolygó zsonglőr) és Moskát Anita fülszövege sem árul zsákbamacskát. Itt aztán tényleg van látnivalól. Akkora a kavalkád a borító alatt, hogy a szegény olvasó nem győzi kapkodni a fejét. Aztán mire világos lesz mitörténik, jönnek az antropomorf állatok, Kun Béla, Pancimanci és végkép elvesztél. A kijáratot csak úgy találod, ha az összes mutatványt végig nézed. Kellemes időtöltés minden szórakozni vágyónak.
Én kicsit elvesztem a kavalkádban, de ép bőrrel megúsztam. Mélyvíz, nem csak úszni tudóknak!

Fura nyelvezetű, de élvezhető könyv, ha az ember hagyja, hogy hasson (mint a pitét a MIB-ben). Nem egy kommersz darab.