Gésák, ​pagodák, titkok 88% 42 csillagozás

A dobozember elolvasása után ez úgy a kezembe akadt, na mondom, nézzük, hátha ők megfejtették a titkot, ha már a címben szerepel.
Az író házaspár nagy világutazó volt, akkoriban ez nem ment egyszerűen kapitalizmus által sújtott országokba, hogy miként tudták ezt maguknak megteremteni, ne firtassuk. A sztori szerint lakásra félretett (és kevésnek bizonyult) megtakarításukat (40 000 Ft) hirtelen ötlettel japáni utazásba fektetik be, na hát pont van ez az olimpia, ki lehet jutni, akkreditációval meg sok helyre be lehet jutni, olcsón vagy bérmentve. Így aztán társasutazás keretében, a SZU-n keresztül eljutnak Tokió kikötőjébe, ahol a Vlagyivosztok nevű hajóról derítik fel az egzotikus Japánt. Tulajdonképpen jól csinálják, nem fárasztják az olvasót a sporteseményekkel, azokról úgyis értesülhetett, viszont bejárnak és megnéznek mindent, amit csak lehetséges a sovány valutakeretből. A kibontakozó kép egy hatalmas presztízs eseményt és beruházást mutat, Japán meg akarta mutatni a világnak a fejlettségét, gazdagságát, erejét (valljuk be, általában ezért szoktak olimpiát rendezni, nem gazdasági megfontolásokból, ezért akarunk mi is, csak azt nem tudom, mi a fenét akarunk bemutatni), és ez sikerült is nekik.
A könyv erőssége, hogy nem csak a feltálalt csillogást mutatja meg, de a házaspár kíváncsisága eljuttatta őket pl. egy sima általános iskolába, sokadosztályú kisvendéglőkbe, pachinko szalonba, néhány nagyüzembe, meg mindenféle érdekes (és kevésbé érdekes) helyekre. Meghökkentő lehetett ez a leírás a kor magyarjainak, de a maiaknak is tanulságos, hogy a japánok milyen profin csinálták a kapitalizmust, sok mindent ma sem csinálunk másképp.
A japán viszonyok mellett azért a magyar viszonyokról is képet kapunk mellékesen, hogy is viselkedik a csóró magyar, ha egy drága országban kell beosztania szűkös valutakeretet.
Ja, és a titok. 16 nap kevés ennek megfejtéséhez, de a folyamatos csodálkozás állapotában vannak, hogy nem értik a japán ember viselkedését, mintha fordítva lennének bekötve. Sok dolog megváltozhatott azóta, de a japán ember nem. Nem tudni, mi van a mosolyuk mögött.
”Meghajlás. Mosoly. Meghajlás. Túlságosan mély meghajlás. És túlzottan szívélyes mosoly. Nem értjük, mi van mögötte. Ismeretlen és félelmetes indulatok rejtőzhetnek mögötte.”

Még így bő 50 év távlatából is érdemes elolvasni ezt az útikönyvet.

Két évvel a könyv megjelenése előtt születtem. Már az első oldalak elolvasása után tudtam, hogy én ezt a könyvet nagyon, de nagyon fogom szeretni. Élvezetesem megírt, humorral fűszerezett beszámoló a Japánban töltött tizenhat napról. Féltem, hogy sok lesz az olimpiával kapcsolatos leírás, de szerencsére ez jóformán kimaradt a könyvből. Nagyon sok érdekesség viszont került bele. Azon csodálkozom, hogyan is jutott ennyi mindenre egyáltalán idő?
Jókat derültem a közlekedésen. Sok adat – érdekes adat van a könyvben. Szinte kedvet kap az olvasó, hogy útra keljen.
Nem tudom mi változott a több mint ötven év alatt, de azt hiszem, hogy mi rejlik a japánok mosolya mögött még mindig nem fejtette meg a tiszteletreméltó turista. Ezt a könyvet csak ajánlani tudom, nemcsak világjáróknak.

Ez az útleírás hihetetlenül érdekes és szórakoztató volt. A szerződ páros az 1964-es Tokiói Olimpia vízummentességét kihasználva jutott el Japánba repülővel, vonattal és hajóval. A leírások, történetek visszaadják, hogy milyen lehetett anno Japán.

A neves íróházaspár az 1964-es tokiói olimpia idején kapott lehetőséget rá, hogy 17 napot Japánban tölthessen. Ezen napok alapján született ez a könyv. Tárgyszerű, de mégis élvezetes tárháza ottani „kalandjaiknak”, élményeiknek, saját készítésű, fekete-fehér fotókkal illusztrálva. Leírásuk az öniróniát sem nélkülözi – egy idegen kultúrában botladozva sokszor érdekes helyzetekbe keveredtek, sokszor a folyvást kedvesen mosolygó japánok gondolatmenetét sem volt könnyű követni. Más hagyományok, más szokások – érdekes volt pl. a vita, mely az útitársak között folyt két orvos turista kapcsán. Mindkettő kórházba vágyott, műtétet látni, mindkettőt el is vitték két különböző helyre. A látogatás végén mindkettőjüket megajándékozták a legmodernebb orvosi műszerekkel. Egyikőjük el is fogadta, a másik azonban nem. Kinek volt igaza, melyik volt a helyén való viselkedésmód? Komolyan gondolták-e az ajándékozók az ajándékozást, vagy csupán kedveskedni akartak? Ezek után Fehér Kláráék sem fogadták el az iskolalátogatás során a gyerekek által felajánlott iskoláskönyveket. Csak egyet, az énekkönyvet.( Pedig nagyon vágytak pl. egy olvasókönyvre). Elgondolkodtam ezen, s arra a következtetésre jutottam, nekem valószínű nem lett volna erőm visszautasítani, ha én lehettem volna ott, s pl. egy szép, értékes japán tollal vagy könyvvel akartak volna megajándékozni. Apropó, iskola!
Megdöbbentő rágondolni, hogy a japán gyerekek 8 éven át tanulnak írni, míg mind a 2500 kínai írásjelet elsajátítják!
Nemrég olvastam egy házaspártól egy Japánról szóló könyvet a nyolcvanas évekből, érdekes volt most visszamenni az időben a hatvanas évekre. Kíváncsi volnék egy mai, friss útikönyvre a felkelő nap országáról!

Nagyon régen olvastam a könyvet és két dologra emlékszem: kisalakú volt, így zsebre lehetett vágni és nagyon-nagyon sokat nevettem rajta miközben megismertem Japánt a „vasfüggöny mögül” érkezett turista szemével. (Most egy frissen megjelent könyv kapcsán jutott eszembe. De hol lehet?)

Ha fel kellene sorolnom azokat a helyeket a világban, ahová szeretnék eljutni, valószínűleg Japán nem lenne benne az első tízben. Ennek ellenére csodás dolgokat tudtam most meg erről az országról, és valószínűleg azokat a dolgokat, amiket egy szokványos útikönyvben nem említenek, Fehér Klára szokásos stílusában. Sok helyszínnek utána is néztem a neten, mit ne mondjak, gyönyörű helyek ezek (pl. Nikko városánál a Cédrus-út vagy a Kegon-vízesés).
„Ha most otthon megkérdeznék tőled, hogy milyen Japán? Nem tudom… nem tudom, milyen…. csak azt tudom, hogy valamit, valami egészen keveset megláttunk belőle.”

Magam is meglepődtem, amikor ezt a kis könyvet megtaláltam a polconkun, de ha már így alakult a dolog, akkor el is olvastam.
Érdekes volt egy ilyen távoli világba bepillantani, ráadásul egy ilyen időpontban. Sok érdekes információt olvashattam arról, hogyan készültek az olimpiára. És hogy az akkori időszakban milyen is volt túristának lenni Japánban.

Imádtam az útleírásokat, hiszen akkor még úgy gondoltam, hogy ezekre a helyekre sosem fogok eljutni, legalább azt tudjam, mások mit tapasztaltak. És Fehér Kláráék pont olyan csetlő-botló, vasfüggöny mögül kijutó turisták voltak, amilyen én lehettem volna, ha… Így aztán a könyv minden oldalát, minden kalandját, minden eltévedését élveztem – és velük együtt úgy éreztem, túl rövid volt.

Érdekes, vicces útinapló. Bepillantás Japánba, a Tokiói olimpia idején. Sok technikai újítást még most – 35 évvel később – is megirigyelhetnénk. Az emberi hozzáállásról nem is beszélve.

Végig jól szórakoztam a könyv olvasása közben. Mivel én is voltam Japánban, így nagyon sok mindennel tudtam azonosulni. Sokszor felnevettem a vicces szituációkon. Igaz eltelt pár év a ’64-es Tokiói Olimpia és 2019 között, mégis sok hasonlóságot véltem felfedezni, főleg a kamikaze taxisokkal értek egyet. Jó élmény volt és a könyvnek köszönhetően újra átélhettem a csodát. Humorral fűszerezett leírás, egyáltalán nem száraz olvasmány.