A ​földrengések szigete 83% 202 csillagozás

Mikor annak idején megfogalmazódott bennem a https://moly.hu/kihivasok/retro-future-avagy-vissza-a-jovobe kihívás ötlete, akkor ez a könyv az elsők között jutott az eszembe, mint egy ehhez a kihíváshoz illő gyöngyszem, ami nekem ráadásul még gyerekkori kedvenc is.
Bár a Kilencedik bolygó titka után kicsit tartottam, hogy ez is nagy kiábrándulás lesz, a héten mégis nekiduráltam magam spoiler, és viszonylag gyorsan le is daráltam ezt a kb. 200 oldalt.
Az érzéseim meglehetősen vegyesek lettek, de összességében Fehér Klára könyve, utópisztikus és ifjúsági volta ellenére is jobban teljesített nálam az újraolvasás során, mint Wollheim kisregénye.

Egyrészt sokkal, de sokkal több műszaki-tudományos ötlet van benne, mint a másikban, ráadásul ezek egy része tényleg érdekes, és még olyan is van, ami így v. úgy, de megvalósult.
Másrészt, bár ezt a regényt egy harcos – igaz, ekkorra már erősen meghasonlott – kommunista írta, és egyértelmű az ideológiai háttere, de engem meglepett, hogy annak ellenére, hogy 1957-ben jelent meg, mennyire nem agit-prop regényről van szó. Sőt, tulajdonképpen ebben a könyvben bujtatottan és allegorikusan, de benne van a fennálló szovjet-típusú kommunista rendszerek kritikája, és az 56-os forradalom vérbefojtása miatti sokk is.

Hiába az egyértelműen utópisztikusan kommunista társadalmi rend, és valamiféle kölcsönös megbecsülésen alapuló internacionalizmus, amely fölött a Világbéketanács őrködik, de ennek több köze van az ENSZ-hez, mint a világ proletárjaihoz. Igaz, hogy létezik valamiféle világnyelv (legalábbis a világ minden részén megértik egymást az emberek) és a csökevényesen fennmaradt pénzrendszer spoiler is egységes az egész bolygón, de ezek mellett léteznek szuverén nemzetállamok. Viszont meg sincs említve a dicső Szovjetunió.
Sőt, nem csak hogy egyetlen orosz szereplője sincs a regénynek, de az egyetlen aktív, nem magyar szereplő egy 93 éves angol földrajztanár, aki kiveszi a részét a kalandokból is.
A hivatalosan szajkózott munkás-paraszt összefogás által épített szebb jövő helyett ebben a regényben a haladást a tudósok, mérnökök hozták el, és a tudományos kutatás az egyetlen vállalható ambíció, s csak annak nincs legalább egy diplomája, aki bevallottan lusta tanulni. S még az úttörő ének is a tudósokat, kutatókat és felfedezőket említ, mint példaképeket, és nem valamiféle hőst, ki csak népének élt.

Ha arra gondolunk, hogy 1957-ben, milyen egyértelműen vigasztaló üzenete lehetett egy olyan jövőről írni, amelyben nem létezik a Szovjetunió, és Magyarország pedig nem csak hogy abszolút szuverén állam, de a világ egyik vezető tudományos nagyhatalma, akkor új értelmet kap az utópia szó erre a regényre vonatkoztatva.
Arról nem is szólva, hogy a regény címében, a „Földrengés” a pusztító forradalmakra is utalhat, és akkor nyilván egészen más értelmet nyerhet a földrengések előrejelzésének és megakadályozásának tudománya is…

Bár, ahogy a fentiekből látszik, szerintem ez a könyv messze merészebb (vagy legalábbis én annak látom), mint ahogy annak idején gondoltam spoiler, azért számtalan helyen – és nem csak a csupa atommal működő kütyü és szuper fantasztikus vegyület és anyag miatt – fárasztó és túlhaladott a könyv. Leginkább a karakterek fájdalmas sematikussága és a „Szomszédokat” is lepipáló életszagúsága miatt bosszankodtam lépten-nyomon (ami különösen a női karakterek esetében volt fárasztó) Ezeken a helyeken tényleg látszik, hogy ifjúsági regényként próbálja megállni a helyét, és túl sok energiát nem fordított arra, hogy megpróbálja mélységgel felruházni a karaktereket.

Mindenesetre a tagadhatatlan hibái és hiányosságai ellenére is olyan regény ez, amelynek szerintem volt egy másodlagos olvasata is, és még ma is oda lehetne adni egy 10 év körüli srácnak (én is annyi voltam, amikor először olvastam) és valószínűleg élvezné.

Amikor ifjú-koromban olvastam, nekem akkor tetszett. Akkor semmi politikát nem érzékeltem benne. Azóta kiderítették róla „okosok”, hogy – bár kimondatlanul – egy kommunista utópia. Emlékszem: engem lenyűgözött pl. az időjárás tudatos befolyásolhatósága, csak az a kérdés maradt fenn bennem: ki fütyülte az operaáriát – mert ez a szál, mintha nem folytatódott volna, vagy rosszul emlékszem? De hogy emlékszem, azt jelenti hatással volt rám a könyv. Nem lehetett rossz író Fehér Klára! SŐT!

Az első oldalon rájöttem, hogy a könyvet már olvastam. A másodikon arra jöttem rá, hogy csak az első oldalra emlékszem belőle…
A könyv ilyen. Kedves ifjúsági szocialista-utópia, amelyben a bátorság és küzdelem a végén elnyeri a jutalmát, a történet pedig nem igazán maradandó (számomra erősen egyenes vonalú, ráadásul feleslegesnek tűnő Jancsi-mellékszállal).

A regény ereje a körülményekben keresendő. 1957-ben írták, éppen túl vagyunk a vidéket csaknem tönkre tevő jóvátétel beszolgáltatásain, a háborús újjáépítéseken, tömegeket szív fel az ipar; beindult az első (igazi, működő) országos iskoláztatás – ami létfontosságú, hiszen az arisztokrata, értelmiségi és hivatalnokréteget a háború és az 56-os események „lefejezték”.
És ekkor olvasunk egy 2057-ben játszódó regényről, amelyben 4 órás munkanapok, teljes foglalkoztatottság, elképzelhetetlen jólét van; páratlan a technikai és tudományos fejlődés; villa, úszómedence, teniszpálya jár az igénylőnek; az anyagi és szellemi javak hozzáférhetők és kiapadhatatlanok stb. A regényt bátor (ámbár kockázatmentes) jóslatai, friss hangvétele (dolgozó, szórakozó és művelődő emberei), előremutató, utópisztikus hite emeli ki a hasonló kortárs írások közül.

Negyven év múlva, hiszem, alapmű lesz egy felsőfokú szemináriumon: vajon mi valósult meg a százéves futurológiai előrejelzések közül? :)

Mj: Találtam néhány logikai bukfencet: pl. Ceylonon a rendőr ékes magyarsággal szól, és fillérekért lehet banánt venni.

A földrengések szigete egy szórakoztató ifjúsági regény. Gyerekkoromban sajnos kimaradt, valószínűleg nem volt meg a könyvtárban, ehhez képest legnagyobb gyerekemnek kötelező olvasmány volt. Mivé lett a világ :) Kreatív ötletekkel van teletömve, és komoly találékonyságra utalnak a megoldásai.
A könyv egy kellemes jövőképet fest elénk: bőség, nagyjából teljes autommatizálás, ahol a tudósoknak jelentős szerepe van. Az idilli világ viszont csak úgy lehet békés, ha a természet erő máshol, jól kontrollált módon izolált helyen tombolnak. Főszereplőink pedig úgy döntenek, hogy kíváncsiak rá, annak érdekében, hogy a tudomány tovább fejlődhessen.
A regény hangulata tükrözi a korszak szép új világba vetett optimizmusát, a bajtársiasságot.
A cselekmény egyébként jól követhető, bár időnként több szálon fut, izgalmas (bizonyos határok között), de az izgalmakat hamar feloldj.a
Szerintem gyerekként nagyon élveztem volna. Felnőtt fejjel van bennem egy kis …. fásultság az optimizmusával szemben.

Hát biztos velem van a baj, de valahogy nem kaptam meg azt az élményt ettől a könyvtől, amit vártam. Nem mondom, hogy rossz volt. De igazán jó sem.
Ha tizenévesen olvasom, biztos tetszett volna, de ennyi idősen már kicsit túl egyszerű volt nekem. Alapvetően nagyon emlékeztet Verne könyveire, egészen biztos vagyok benne, hogy az írónőre hatással voltak Verne regényei.
Például idegesített a száraz felsorolása a kimondhatatlan nevű anyagoknak (aluforte, arfixilon, szuperorlon, szíxtilon, neonylon), az expedíció semmi izgalmat nem okozott nekem, a szerelmi szál bugyuta.
Áááááá, öreg vagyok már ezekhez az ifjúsági könyvekhez, nem tudom miért nem látom be végre.

Igazi gyerekkönyv. Felnőtt fejjel is nagyon élveztem , pedig nem mostanság íródott. Érdekes volt . hogy hogyan képzeli el az írónő a jövőt az 50-es évek végén. Sokat mosolyogtam rajta. Az a sok-sok tchnikai ujdonság az sem volt semmi.

Körülbelül 13 éves koromban szabályosan szerelmes voltam ebbe a regénybe. Izgalmas volt, vicces, nem veszett el a részletekben, de megvolt az érzés, hogy azért rendes képet kaptam az emlegetett technikai vívmányokról. Így újraolvasva már látom, hogy mennyire idealista az egész (alapvetően jóra törekvőnek festi le az emberiséget, ezzel indokolva a hatalmas fejlődést és jólétet), és hogy mennyire nem fogunk mindennek még a közelében sem tartani 2057-ben, de igazából nem tudok haragudni egy olyan világra, ami attól ideális, hogy béke van, nincs szegénység és mindenki egészséges. Beleköthetnék abba, hogy milyen gondosan elsiklik afölött az elbeszélő, hogy mindez vajon milyen államformában tud megvalósulni, vagy hogy milyen nyelven társalog Wilkins professzor az expedíció magyar tagjaival… és úgy általában, vajon milyen nyelven folyik az oktatás a Központi Egyetemen?… de nem teszem, inkább élvezem csendben a kalandokat. És kicsit irigykedem a világra, ahol tisztaság van meg egészség meg mindenki tanulhat, ahol akar – és aki meg kalandot akar, az is talál, mert annyira mégsem tökéletes minden. És ezt a regényt még a jókais vizsgámon is elsütöttem, mint sziget toposza meg magyar utópia.

Nehéz értékelni egyrészt felnőtt fejjel, másrészt ennyi év távlatából. De azért megpróbálom.

Alapjában véve izgalmas, fordulatos, pontosan az, amire csinálták: ifjúsági, kalandos történet, ami talán egy kicsit tanító jellegű is. Néha a tanító jelleg átmegy kacifántos szavakba és eszközök leírásába, amit viszont a célközönség tutira nem ért meg (még nekem is némelyiket nagy-nagy odafigyeléssel kellett olvasnom). Ahhoz képest, hogy mikor íródott, jó és ötletes jövőbeni elképzeléseket gondolt ki az írónő, a quintobusztól kezdve sok másig. Persze azért a sebességet lehetett volna redukálni, kicsit az többezer km/órás sebesség, na… :-D balesetek nélkül :-D úgy, hogy ingyenes az utazás… megnézném hány ilyen quintobusz szaladgálna a levegőben-vízben ennyi milliárd emberrel :-D Aztán ugye ott van az egészségügyi helyzet, megvan a rák ellenszere, meg miegymás, de elmennek a szigetre és náthásak lesznek… miért is? Arról nem volt szó, hogy ha kikerülnek az ellenőrzött (időjárásilag) övezetből, akkor minden egyéb is visszaáll a „régi rendre”?!!! És az elllenőrzött világban is esik eső, síelnek (van hó) stb. van esély megfázni, csak gondolom, ha megvan a rák ellenszere meg miegyéb, akkor valószínűleg olyan brahi kis dolog, mint a nátha, rég el van intézve valami apró kis gombnyomással.
A tőrdöfést a banán vitte be. A gyerekeknél. Zuhanunk a semmibe, a tenger mélyére, méghozzá gyorsan, fel kéne menni, de azért együnk meg előtte egy banánt. :-O Na, ott voltam kész. Ráadásul állandóan ez a banánevés, ez valami fetisizmusa volt az írónőnek ennek a történetben, állandóan a banánokkal jött :-D banánkrém, banánfák, banánszedés, banánevés… Felnőttként olvasva ezek a részek nagyon lehúzták a kötetet, plusz még néha a hisztis, sírós lányok is, akik az első napon elpityergik magukat valami apróság miatt. Ott vágtam volna ki őket a quintobusz ablakán :-D :-D

És még valami: borító. Végignéztem a borítókat és bizony a Móra borítótervezője elolvasta a könyvet. A többiek nem. Merthogy a quintobusz egy hatalmas űrhajónak felel meg méreteiben, hiszen eleve a junior változata öt fős, ebédlővel, nappalival, úszómedencével!!!! biliárddal meg ilyesmikkel… szóval nem egy VW kisbusz a mérete, hanem sokkalta nagyobb… plusz – a nagyobbikon legalábbis – ott vannak a merüléshez az oldalára csatlakoztatott járművek, stb.

Azt hiszem, ez az a sci-fi, amit szigorúan tizenkét éves kor alatt szabad csak olvasni, különben odavész az illúzió.
Adott az Úr, izé, az utópia 2057. éve (épp száz évvel a regény keletkezése után), amikor is már rég kitört a világbéke, és a kommunizmus és fogyasztói társadalom nyomasztóan ideális keveréke uralja a világot (mindenki ingyen kap házat, viszont luxuscikkeket és -kiegészítőket pénzért lehet venni), az időjárást a szovjetek „zabolázzuk meg a természetet!” harcias jelszavának megfelelően már oda-vissza szabályozzák, és akkora a jólét, hogy még banán is jut mindenkinek* – az egyetlen gond, hogy a földrengéseket még nem sikerült megfékezni. Eme utolsó nagy probléma megoldása természetesen egy magyar természettudósra és bátor (valamint nagyon vegyes) csapatára vár – elutaznak a Földrengések szigetére, hogy bizonyítsák, a professzor által készített műszer valóban képes előrejelezni a földrengéseket. És itt jön az egyik – számomra – nagy negatívum: a regény képtelen feszültséget kelteni és az izgalmakat fenntartani. Általában a következő metódus szerint zajlanak az epizódok: „hű, van egy problémánk!” "semmi baj, itt van ez az szipiszupi, nemrég kifejlesztett anyag, ezzel megoldjuk a problémát!" „ja, rendben”. Ha olyan anyag kell, ami ötezerszeresére nyúlik, akkor van olyan, ha el kell vágni valamit, akkor elő a zsebből a gyémántnál ötezerszer keményebb, hiperszuper-vágóélű pengét, ha a vulkáni krátereket és forró lávát akarjuk lefilmezni, semmi vész, van olyan anyagunk, ami abszolút nyomás- és hőálló. Így aztán borítékolható a diadalmenet és hőseink megdicsőülése.

Nagy vonalakban ennyi lenne a történet, de sci-fit sokszor inkább a jövőkép, a hangulat és a víziók miatt olvasunk, nem a cselekmény kedvéért. Nos, víziókat és futurisztikus hangulatot itt is kapunk, ám furcsán, bicegve: miközben a száz évvel későbbi világban jár, és néha valóban előremutató képeket fest fel, a szerző fél lábbal még vastagon az ’50-es években ragadt, és képtelen kilépni onnan.

A távoli jövőben már mindenkinek lehet négy-öt diplomája, az emberek csodálkoznak azon, hogy régen szemeteltek a népek, vagy hogy létezett nátha – viszont úgy beszélnek, úgy cselekednek, mintha egy ötvenes évekbeli moziból léptek volna elő, „kislánynak” szólítják a nőket, a munkájuknak élnek, csak akkor veszik észre, hogy partnernőjüknek szőke a haja, ha az tudományos kutatás közben megmenti őket valami életveszélyből. Van televifon (afféle skype- vagy messenger), a szerző megjövendölte az okosórákat és a mesterséges húst is, viszont a slágerek olyan békebeliek, mintha Latabár Kálmán énekelné őket egy zenés-táncos vígjátékban ("Hát jöjjön velem/S egy holdkráteren/A csókra megtanítom én"). A professzor hiperszuperokos, de közben XIX. századi szinten áll a csajozásban: a választottjával az érzelmeikről még egy szót sem beszéltek, csak a lemeztektonikáról, nem is járnak, egy csók se volt, de azért Bencze prof. elhatározza, hogy ha visszajönnek az expedícióról, majd jól elveszi a lányt feleségül.

Továbbá a szereplők néha nagyon hülyék. Nem azért, mert hülyének vannak megírva – mind sokdiplomás ember –, csak épp félelmetesen hebehurgyán képesek viselkedni. A regény idejében már a Marsra is járnak emberek és szondák, de a Földrengések szigetét eszébe se jut előzetesen feltérképezni az expedíciónak egy robotrepülővel vagy szondával, hanem egy orkánból kibukva, ad hoc állnak neki kikötőt keresni. A táborhely építése úgy zajlik, hogy a hiperszuper anyagokkal tőből letarolnak egy egész tisztásra való fát, és csak utána kezdenek el gondolkodni, hogy „hoppá, remélem, a két társunk, akik elmentek élelemért, nem tartózkodtak éppen azon a területen”.

De egyébként is furák ezek a karakterek. Kicsit az ötvenes évek sztahanovistáinak és a Szomszédok mindig erkölcsös szereplőinek az elegyei. Az orvostanhallgató meg az újságíró „kislány” egyenesen megsértődik, amikor világkörüli luxusnyaralásra invitálják őket a Földrengések szigete lávamezői helyett. Mindenkinek a tudomány az első. Szerintem viszketni kezdene a hátuk közepe meg a szemük feneke, ha egy napig nem tevékenykednének az emberiség javára. Mindenki bátor és okos. Kivéve a szőke kislányt, aki mindenen pityereg, meg a gyerekkarakterek egyikét, aki vékonydongájú, ergo anyámasszony katonája. Szóval a jellemábrázolás finoman szólva sem összetett.

Ami még zavart, az a stílusban keresendő: a 2057. évben lehet, hogy már hírből sem ismerik a náthát és a fogfájást, de az emberiségen végigsöpörhetett egy járvány, amely arra készteti a humanoidokat, hogy egy tárgy nevéhez kényszeresen tegyék hozzá azt is, hogy milyen anyagból készült. Nagyon erőltetettnek éreztem, hogy a szereplők nem egyszerűen azt mondják: „Ott a többiek sátra!”, hanem pedánsan „ott a többiek ALUFORTE sátra!”, nem elég azt mondani, hogy „kapcsolja fel a reflektorokat!”, hanem hozzá kell tenni, hogy „kapcsolja fel az ATOMLUX reflektorokat!”.

Van néhány logikai baki is a könyvben: A pityergős szőke „kislány” gond nélkül elvezet egy helikoptert, de a tengeralattjáró zsilipeinek jóval egyszerűbb működtetését (konkrétan kb. három gomb egymás utáni megnyomását) már mission impossible-nek tekinti. Az egyik karakter először nem is hallott a tűzről (mert mindent mikróban melegítenek, ez is jó jövőbelátás volt), két mondattal később viszont már azt is tudja, hogy kell tüzet csiholni, mert olvasott róla egy indiánkönyvben. A búvárbombának nevezett mini tengeralattjárók a szokásos csoda-anyagokból készülnek, ergo ki kéne bírniuk mindent, de egy két-három méteres karhosszúságú polip képes lenullázni őket.

(Az, hogy a magyar világnyelv, mert az Indiai-óceánon lebegő sziget rendőrével magyarul lehet csacsogni, és a fillér az egész világon elfogadott váltópénz, nem is baki, csak megmosolyogtató kissé.)

A kalandok sora, a naiv karakterábrázolás, a fantasztikus találmányok garmadája kiskamaszként biztosan tetszett volna, felnőtt fejjel olvasva azonban sajnos szembeszökőek voltak a történet hibái.

*Én ironizálok, de a könyv nem: a jólét sokszor kihangsúlyozott fokmérője, hogy mindenki ehet banánt. A gyerekszereplők pl. mikor engedély nélkül elszöknek otthonról a quintobuszukkal, és leszállnak egy poliészter (vagy valami más hasonló anyagból készült) mesterséges szigeten, azt tartják a legfontosabb feladatuknak, hogy bespájzoljanak banánból. Értem én, hogy a banán az ötvenes években státuszszimbólumnak számított, de a jövőben, mikor mindenkinek a fülén jön ki a banánturmix, épp a köznapi volta miatt nem kéne, hogy mindenki erre e gyümölcsre izguljon.

Az egyik hetilapban olvastam mint elfeledett írónőről, Fehér Kláráról. Eszembe jutott, hogy fiatal koromban olvastam tőle, de ez a regény kimaradt.
Az első néhány oldal nem nyerte meg a tetszésemet, bár sejtette a cselekmény, hogy ebből kedves kis történet fog kisülni. Így is lett, nagyon élvezetes regény kerekedett ez alatt a 200 oldalnyi könyvben.
Egy ifjúsági regény, amely elfeledett lett. Úgy érzem, hogy méltatlanul. Bár, mikor íródott, 1957-ben távolinak tűnt a 2057-es esztendő, most olvasva nincs is olyan messze!
Ja, és, hogy nem úgy lesz, mint amit Fehér Klára megírt? Az egy kicsit sem zavart, kárpótolt a csodálatos természeti leírás, a csodálatosan megírt mondatok, kalandok, a fiatalok tenni akarása és az írónő humora.
Ha nem olvasom ki belőle a politikát, akkor egy ízzig-vérig ifjúsági kalandregénnyel találkoztam.