Kossuthkifli 80% 88 csillagozás

Érdekes könyv ez, egyrészt könnyed és szórakoztató, másrészt ha az ember elgondolkodik rajta, akkor sok furcsaságot talál benne.
Egyrészt ez a szabadságharc pátoszának lerántása a hétköznapi emberek közé: itt nincsenek nemes lelkű hazafiak, honvitézek; egyszerű katonák vannak, meg félrevezethető emberek, helyezkedők, kisemberek, sodródók és szenvedők. Mindezt megtoldja a furcsa nyelvezet, amit a könyvben meg lehet szokni, és aki ismer legalább egy idegen nyelvet (vagy van történelmi ismerete) az szinte mindenről kitalálja, micsoda. Persze Füzegy vitéz még akkor is érthetetlen „ősmagyart” beszél…
A legjobb viszont a mágikus elemek belesimulása a XIX. század közepi világba. Óriások, vasorrú bábák, kis szárnyas lelkek, kísértetek, varázslat, ezek kellemes és üde hangulatot kölcsönöznek az amúgy néha leülő postakocsiútnak. Ráadásul ez a regény néha kifejezetten vicces, én például imádtam az előre tolt orosz helyőrséget. Kellemes kikapcsolódás azoknak, akik könnyedebb szépirodalomra vágynak.
http://www.prozanostra.com/iras/beugliban-az-igazsag-fe…

Fehér Béla nálam eddig csak a kortárs nagyok mögött ballagott, kicsit lemaradva, de azért látótávolságban, ezzel a regénnyel azonban odarúgtatott melléjük parádézni. Pedig otthagyta a jól megszokott kortárs környezetet, lepukkant polgártársaink világát. És érdekes módon pont ez a történelmi környezet teljesítette ki FB nyelvi humorát, szófacsarásait. Mert három alappillére van ennek a regénynek, a sztori, ami halottaskocsin és delizsánszon robog előre, a nyelvi lelemények, és a mindezek mögött olvasható korrajz, ami merőben eltér a márc. 15.-i nagybeszédek hazug pátoszától.
A történetről nem sokat akarok fecsegni, a számos belinkelt kritika taglalja ezt (bár nem ártana, ha némely kritikus el is olvasná a regényt, mielőtt ír róla, de hát sok az írnivaló, tudom, nincs idő olvasásra). Gondoltam, hogy majd előrángatják a mágikus realizmust a sok szellem, elszálló, picsogó lelkek, dobozi magyar olvastán, de a számomra besorolhatatlan ez a könyv, mert történelminek túl blődli, pikareszknek túl komoly a háttéranyag, a kortárs közegben nem ismerek hasonlót. Sok írónk visszanyúlt a történelmi időkbe, de egyikük sem teszi ilyen szemérmetlen könnyedséggel. Habár a sztoriban látom a könyv egyetlen gyenge pontját, a végét, mintha beleunt volna FB, és türelmét vesztve lekanyarította a történet végét. Vagy csak nagyon toporgott már a kiadó, hogy kellene valami mű.
A nyelvről külön tanulmányt lehetne írni, szerencsére ez nem egy rekonstrukció, hanem inkább egy csinált nyelv, és ez itt sokkal jobban működik, mint a kortárs regényeiben. Néha kicsit harsány, de röhögtető, nincs rá jobb szó.
Ami a könyv komoly részét illeti, az a szabadságharc hétköznapjairól szól, hogy mi is történt itt az emberekkel, miközben két hatalom háborúzott a fejük felett. A nép az mindig csak nép marad, legfeljebb az ülepet cserélik a feje fölött, ami szépen ráereszkedik, mint egy májusi viharfelleg.

Nekem ez nagyon tetszett, de tényleg. Világa, nyelvezete és szimbolikája is eklektikus, és igen sokféle irodalmi hagyományhoz kötődik egyszerre úgy, hogy egyszerre azok paródiájává válik. A Kossuthkifli tulajdonképpen egy pikareszk regénybe oltott korkép, mely a kor irodalmára és napjaink közéletére egyszerre kacsintgat mindkét szemével. Leginkább mágikus realizmusba oltott Jókai-parafrázisnak mondják, de ezt tökéletes hülyeségnek tartom.

Amiért nagy falat lehet a könyv, az a nyelvezete. Egyszerre reformkori, ómagyar, nyelvjárásias és irodalmi, de leginkább mindennek a kifigurázása. Néhány helyen annyira túl van húzva mindez, hogy megértem, hogy föladták páran, netán meg is utálták. Humora nem különösebben kifinomult, nagyjából egy klasszicista komédiába oltott vásári színjáték szintjén áll. És hát igen, rondán beszélnek benne, de Darvasi meg a Könnymutatványosok után ez igazán nem sok. Inkább komikus hatása van, de bennem nem kelti azt a benyomást, hogy a kortárs magyar szépirodalom kötelező jellemzőjét pipálja ki vele a szerző.

Átfogó irodalmi utalásrendszert is működtet a szöveg. A néha szándékoltan frázisokban beszélő típusfigurák (a buta de lelkes hazafi, a hősszerelmes, a romantikus lelkű fiatal hölgy stb.) Petőfi és Csokonai soraiban szólalnak meg, s a kor irodalmának jellegzetes alakjai is megjelennek a szövegben, lásd Lúdas Matyi és János vitéz. A szöveg szándékoltan papírmasé-figuraszerű szereplői közt akadnak egészen meseiek. Tündér és garabonciás diák, az ördög maga, még egy dzsinn(szerű alak) is előkerül.

A közeg azonban, ahol a történet játszódik, közel sem meseszerű. Sivár, mocskos, kihalt, mélymagyar. Az igen kiszámítható végkifejlet pont olyan ízt ad az egész sztorinak, mint egy nyolcvanas évekbeli magyar művészfilmé; de nagyon fölösleges itt minden igyekezet. Nem is az azóta is változatlan magyar néplélek ábrázolása miatt – Schwappach Amádé mint a szemellenzős vakmagyar –, hanem inkább azért, mert a kispolgárral (Vödric) már az elején kibasznak, az ördögé lesz minden, és hát úgyis jönnek az oroszok. Na meg az egész országsorsa mély sárba fullad már az elején. Emellett a Kossuthkifli nem a Nagy Magyar Depresszió újabb képviselője, szerencsére.

Az első részt láttam a sorozatból, azután azt mondtam, hogy ezt el kell olvasnom!
Nyilván, mert tetszettek a látottak. Tovább már nem is néztem, gondoltam, majd a könyv után.
Aztán, az első oldalak után már fogalmaztam magamban az áradozó mondatokat, hogy: Rejtői alakok, és Jókais nevek, és micsoda nyelvezet, és ungarische roadmovie…
Aztán ahogy fogytak az oldalak, úgy fogyatkozott bennem a lelkesedés is.
Nagyszerű a felütés, nagyon jó az ötlet, kedvenc korszakom a szabadságharc, és érteni véltem (eleinte), hogy mit is akart az író úr ezzel a regénnyel. De aztán…
De aztán értetlenül néztem fel a könyvből sokszor, a logikátlan brutalitás, az értelmetlen spiritualitás, a nyakatekert és egy idő után erőltetettnek tűnő bikkfanyelvezet spoiler, a teljesen zűrzavarossá váló koncepció és a magyar történelem és irodalom korszakainak és alakjainak összekeveredése miatt!
Próbáltam nem venni komolyan ezt az egész katyvaszt, mert néha tényleg szórakoztató volt, de legalább kifutott volna valahová a történet…
De nem, még az se adatott meg!
Kihagyott ziccer!

Zseniáááál.

Imádtam a sztorit, a nyelvezetet, eszméletlen jók a karakterek és külön élvezem, hogy a sorozatban, amit elkezdtek idő közben adni a tévében, nem változtatták meg ezeket. Ha nem is olvassa el valaki (amit egyébként nem ajánlok!), legalább Rudolf Péter munkáját érdemes megnézni.

Ez a második könyvem Fehér Bélától. Az elsőnél úgy gondoltam nem az én műfajom. A könyvtárban a visszahozott könyvek között volt. Gondoltam mégegyszer megpróbálkozom. Jól tettem, hogy adtam még egy esélyt. Ez már sokkal jobb volt az előző könyvnél. Még nem ötös, de már alakul.
Néha olyan érzésem volt, mintha egy komoly mesét olvasnék. Egy utazás története. Visszarepülönk 1849. májusába. Pár nap történéseibe pillanthatunk bele. Kaland, mese, misztikum, humor. Mind megtalálható a regényben. A karakterek groteszkek, néha egy kicsit idegesítőek. Ha ki kellenne emelnem valakit, akkor az a cukrász lenne. Az ő bemutatása tetszett a legjobban.
A könyv végére egy kicsit már sok volt a szokatlan nyelvi megformálás. Ezt még szokni kell.

Nyelvi fordulatai, hangulata pazar.
Nem ismertem Fehér Béla írásait, nem tudtam mit kapok. A könyvről tudtam, de amikor kiderült, Rudolf Péter filmet forgat belőle, kezdett érdekelni. 5 nap humoros története, némi rejtői beütéssel. Összességében jó volt, bár itt-ott erőltetettnek hat a mindenáron poénkodás.
Sok info a sorok közt van. A kevesebb több lehetett volna, a trágárságot pedig, …. mégis csak szépirodalom volna.
A blogon többet: http://gaboolvas.blogspot.hu/2013/10/kossuthkifli.html

Bocs, de lepontozom. Az az igazság, hogy jobban indult, mint amilyen lett a végén. Nekem nagyon tetszett mint Jókai-utánérzés, mert ugye a bajba jutott leánykát, akit egy idősebb hölgy segít ki szorult helyzetéből, ő is megírta már, nem is beszélve a kocsis üldözésről keresztül-kasul a Felvidéken (A lőcsei fehér asszony). Igazából a humora is tetszett, nem mondhatom, hogy nem, egyszerűen csak nekem az, hogy egy könyv vicces, az kevés a boldogsághoz, kéne valami mélység is. A vége felé már inkább untam. És tényleg igaz, hogy a vége össze lett csapva.

A regény szerzője egyértelműen tehetséges író, a könyvről azonban sok jót nem tudok mondani. Egy teljesen értékhiányos világ, ahol legfeljebb a tétlen Vödric úrral lehet azonosulni. Lehetne elmélkedni, hogy vajon ő-e a tipikus magyar közember megtestesítője, akivel birka módra bármit megtehetnek a körülötte hemzsegő többiek, akik csak a saját érdeküket hajszolják. De nem érzek igényt rá, hogy elemezgessem a könyvet, annyira taszít öncélú kegyetlensége és értelmetlen trágársága, amely a kortárs irodalmi divatot hivatott kiszolgálni.

Kicsit elveszettnek éreztem magam a végére érve. Ahhoz tudnám hasonlítani a könyvélményt, amikor egy kisgyerek elmegy egy hatalmas játékboltba, ahol ki is próbálhat mindent, jól érzi magát, beleszeret egy játékba, amire régóta vágyott, de kiderül, hogy anya otthon felejtette a pénztárcáját. Picit csalódott, de összességében nagyon jó napja volt. A szöveg számomra először tényleg olyan volt, mint egy személyre szabott játékbolt vagy vidámpark: sokszínű, soknyelvű, sokszagú, vicces és mégis komoly. Amolyan posztmodern beütésű, de mégsem entropikus katyvasz.

A nyelvhasználata nagyon szórakoztató volt, imádtam ezt az izgalmas (és baromira vicces) koktélt, a karaktereket is első sorban a nyelvhasználatukból tudtuk megismerni és megjegyezni. Persze a korrajzhoz is rendesen hozzátett ennek a kevert nyelvnek a használata (akkor is, ha ez egy „megcsinált” nyelv; ahogy a reformkori lovas képeken a vágtázó lovak is olyan pózban szerepelnek, amely a valóságban nem létezik, mégis ez adja legjobban vissza a vágtát egy képbe sűrítve). A szereplők beszédstílusa már önmagában hordozza azt a kedvesen ironikus társadalomkritikát és nemzetkarakterisztikát, amely áthatja a könyvet, és persze megjelennek a szavak mágikus tulajdonságai is – ez pedig elvezet a következő dologhoz, amit nagyon szerettem.

A történet tele van mitikus, mágikus, mesés elemekkel is, amelyek teljesen természetes darabjai a világának (pl. a lelkek). Akadnak azért olyanok is, amelyekre rácsodálkoznak: a „maradék magyar” dzsinnszerű megjelenése, meg Batykó terülj-terülj asztalkás mutatványa először hitetlenkedést vált ki, de aztán elég hamar túl(t)eszik magukat rajta. És ha már az evésnél tartunk, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a beszéd mellett az étel (és a különböző ételekhez való viszony) jellemzi a legjobban a karaktereket és rajtuk keresztül persze az általuk megjelenített embertípusokat/társadalmi rétegeket (hiszen egy vásári komédiához hasonlóan egyszerű, tipizált szereplőkről van szó). Az ételhez való viszony is egészen mitikus, már-már vallásos méreteket ölt a kötetben, elvégre A magyar egyfelől édesszájú, másfelől kolbásszal alszik!

A hiányosság, amelyre már utaltam, és amit sokan mások is kiemeltek, az a történet lezárásában van, ami elég sutára sikerült. Ez a road trip amúgy sem egy grandiózus cselekmény, de azért sodor magával, aztán egyszer csak már nem sodor annyira, aztán hopp, vége, nem túl cizelláltan. Kár volt ezzel elrontani.

Az előbbiekből következik, hogy a szöveg leginkább egy bohócra, udvari bolondra hasonlít: könnyeden és humorosan beszél, de kimondhatja a kellemetlen dolgokat is. Nem kell piedesztálra emelnie a szabadságharcosokat, nyugodtan felvállalhatja, hogy milyen lehetett az egyszerű ember hozzáállása a politikához. Ez volt az első találkozásom Fehér Bélával, de nem az utolsó. Összességében szerzett egy jó napot.