Kossuthkifli 131 csillagozás

Fehér Béla: Kossuthkifli

Aki ​végigrepül Fehér Béla új nagyregényén, annak páratlan kilátásban lesz része. Egy száguldó zöld delizsánsz ablakából nézheti végig a magyar szabadságharcot. Láthat szabadságot, szerelmet, háborút és békét, ármányt, bűnt, hűséget, nagyságot és bukást. Mert a Kossuthkifli egyszerre hiteles történelmi regény és frenetikus Jókai-paródia, XIX. századi pörgő road movie és népmesei motívumokkal átszőtt magyar mágikus realizmus, gigantikus romantika-parafrázis és igazi, régimódi, izgalmas kalandregény.

A történelmi málhaposta olykor megáll, hogy az olvasó eltűnődhessen máig aktuális (vagy inkább sosem volt ilyen aktuális) sorskérdéseken. Hányszor lehet a történelmi lehetőséget elszalasztani? Mit kezd a magyar a szabadsággal? Létezik-e nemzeti végzet? Megbűnhődtük már a múltat s jövendőt?

A Kossuthkifli végtelenül sokszínű, mégis teljesen homogén mű. Nyelvi leleményei lenyűgözők, humora utánozhatatlan. És hát (nem utolsó sorban) a XIX. század gasztronómiai tárháza, ízes… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Magvető, Budapest, 2012
340 oldal · ISBN: 9789631429626
>!
Magvető, Budapest, 2012
ISBN: 9789631430158

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Kossuth Lajos


Kedvencelte 11

Most olvassa 14

Várólistára tette 105

Kívánságlistára tette 38

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Tarja_Kauppinen IP>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Hun vótt, hun nem vótt, vótt eccör egy cudar szittya menyecske az Óperencijjjás tengeren innejt, de a Déli indóházon túlnan. Elmegyen eccör ez a cafrangos, cudar céda a libráriumba holmi Kossuthkiffelnek kikölcsönzése végett, hahogy annak tárgyában firfangosnál is firfangosabb értékelés rovásának szánja magamagát oda… hacsak eme felette veretes nyelvezetbe tekergetett, sallangos nemzeti firlefrancba idejekorán bele nem nyekeredik.

Gyengém a nyelvezet, az márpedig van itt dögivel. Ez öt csillag. A szókincse, amely valami csoda. Gazdag, választékos, formabontó, szellemes. Annyira, hogy még az egyébként nem csekély hiányosságai fölött is már-már szemet hunytam miatta.
Úgy is, mint: karakterrajz, ami ha van is, alig. A történet egyik alapkonfliktusa egy szerelmi szál, az ifjak között mégsem érezzük jottányit sem a vonzalmat. Aztán meg minden meglenne itt egy pörgős kalandregényhez, mégsem pörög, hanem inkább döcög, olyannyira, hogy a valóban gyönyörű és élvezetes nyelvezete dacára néha untam. A nyelvezet viszi a prímet, minden más alárendelődik neki: a cselekmény, a karakterek, az ő belső világuk. Ilyen téren hiányérzetem maradt.
Humorilag is tarol a nyelvezet, háttérbe szorítva mindent és mindenkit. A „maradék magyar” messze a legjobb karakter és egyben óriási humorforrás, mégis megmarad a tarsolyból bármikor előhúzható, mégis igen ritkán előhúzott deus ex machinának, a végén meg csak úgy ukmukfukk szélnek eresztetik.
A másik gyöngyszem a hungarikumoknak (banya, gémeskút, erdei állatok) álcázott orosz helyőrség, akik szintén rettentő viccesek, viszont kilógnak az egészből. Jöttünk, láttuk őket, megyünk tovább, az oroszok megmaradnak epizódnak, alig is viszik előre a cselekményt.

Az ilyesfélék állnak a legközelebb a szívemhez: a szórakoztató- és a szépirodalom határmezsgyéjén egyensúlyozó hibridek, a magasirodalmi színvonalon és eszközökkel megkomponált, sokrétű, laza, lendületes olvasmányok. (Most így kapásból @Timár_Krisztina könyve és a Pinky jut eszembe mint technikailag rokon. Meg esetleg még a Sömmi, bár őt, meglehet, csak a hasonló kor/témaválasztás miatt támadt ingerenciám idecitálni.) Többet kapunk puszta mulatságnál, holott közben röhincsélünk és vigadunk (igaz, néha sírva). Vannak hiányosságai, a vége teljesen és szembetűnően összecsapott, a veretes nyelvezetet néha túltolja (amint azt értékelésem felütésében szemléltetni is megkíséreltem), mégis kap négy csillagot. Már csak a történelmi és popkult utalások miatt is.
Néha fárasztó, összességében mégis ölég derekas egy futrázsi ez a Kossuthkiffel.

7 hozzászólás
Cipőfűző P>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Remek hangulatú, lendületes regény, ami sajnos a végére lelankad, alighanem a szerző érdeklődését veszítette el a szöveg, talán Fehér Béla úgy érezte, hogy már nem tudja hová fokozni, nincs lehetőség újabb kerülőutakra, inkább gyorsan lezárta. A figyelemhiány észrevehető a szöveg végén, amikor egy szereplő olyan karaktertől kér bemutatkozást, aki már bemutatkozott. Kár érte. Pedig szerintem az igazán nagy regények közé kerülhetett volna, az én nyilvántartásomban mindenképp. Igaz, előfordulnak logikai fogcsikorgatások is.

Na mármost ezt a könyvet úgy érdemes olvasni, hogy nem szabad komolyan venni. Hogy egy idő után erőltetett, túlzó lesz a nemesi kimért beszéd? Ez egy parodisztikus regény, és hát a paródia sajátossága, hogy felerősít dolgokat. Véleményem szerint tudatos döntések állnak ezek a dolgok mögött, aztán hogy ez kinek mennyire befogadható, az más kérdés. A sokat kritizált archaizáló nyelv egyébként szerintem pazar. Viszonylag hamar bele is rázódtam. Én nem éreztem túl soknak, hiszen mindegyik szereplőnek más a szavajárása, a szókészlete, tehát nem igen lehet beleunni. A számos másfajta szereplő pedig lehetővé tette Fehérnek, hogy kiélje nyelvi csűr-csavarjait.

Feljebb azt írtam, hogy nem szabad komolyan venni, de azért mégis csak akadnak itt nagyon komoly dolgok. A korrajzban nincsen semmi romantika. A szabadságharc, mint olyan, ugyebár egy háború. És mint háború, nem különbözik a többitől. A civilek állandó veszélyben vannak, a megélhetés roppant nehéz, az ember bizalma megingott a másik iránt, nem lehet tudni, ki a megbízható. Az emberélet nem számít, akár az egy oldalon lévők között sem. A hadsereg élelmezése akadozik, a harc iránti lelkesedés nem töretlen, ahogy mennek a hónapok.

A varázslat is szépen belesimul a történésekbe, a könyv lapjain pedig szó szerint meg is elevenedik. Van itt magyar táltos, ősmagyar dzsinn, kiröppenő szárnyas lélek. A történelmi keret, a 19. századi Magyarország könnyen befogadja ezeket az elemeket. Viszont pont ezek azok a dolgok, amik logikai bukfenceket tartogatnak.

A könyv esszenciájához hozzátartoznak még az ételek. Hiszen enni mindenki szeret. A történet is a bejglivel indul, hogy aztán egy (vagy kettő, hiszen két lovas szekér útját követjük) kalandos utazás során hőseink gyakorta beszámoljanak legszebb gasztronómiai élményeikről.

9 hozzászólás
jethro>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Nem találok szavakat. De nem is fogok keresni. Van ebben a könyvben épp elég. Jobbnál-jobb szavak, és jobbnál-jobb mondatok. Egy kalandos, kerek történet. Többen felvetették, hogy a vége egy kicsit elkapkodott. Ez talán igaz is lehet. De gondoljunk csak bele. A világirodalomban számos olyan mű létezik, melynek nincs eleje, nincs vége, nem szól semmiről, mégis a világ tetejének tartják. A kritikusok azt mondják azért, mert jól van megírva. Hát én ki merem jelenteni, ez a mű is jól van megírva. Nyelvezete félig régies, a kornak megfelelő, félig kitalált, és ez egy olyan ötvözetet ad, melyet ritkán olvashatunk kortárs íróktól. A könyv jelenleg 77%-on áll a Moly-on. Tudom, az író jobban örülne, ha művét jobban elismernék, ez valószínűleg inspirálná őt további munkái során. Én viszont úgy látom, tán sok olyan olvasó olvasta e művet, kiknek nem való, nehezen értették meg, kiknek viszont kötelező lenne s örömet okozhatna, azok inkább félre tették valami oknál fogva. Hát így állunk. Félre értés ne essék, senkit nem akarok rábeszélni a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotásának elolvasására.

6 hozzászólás
dontpanic P>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Először annyit akartam írni értékelésben, hogy

"- Van-e esszenciális különbség e között a könyv között és Cserna-Szabó hasonló témájú regénye között?
– Sömmi."

De aztán úgy voltam vele, hogy ez az „egy poénért eladom a lelkemet is” méltatott esete lenne (csak hogy stílszerű legyek, ha már a könyvben is megidéződnek a lelkek).

Szóval igazából voltak ebben dolgok, amik tetszettek. A nyelvhasználata eléggé megosztó, lehet imádni is, utálni is, nekem bejött. Persze, művi, abszolút nem lehet ezt bármiféle realizmusként felfogni, viszont szerintem kreatív és egyes helyeken még vicces is volt. Kíváncsi lennék, mennyire jött ez Fehér Bélának kisujjból, vagy mennyit ült egy-egy fordulat felett.
Szerettem a mágikus realizmusát is, igazából az ilyen jeleneteknél úgy éreztem, hogy egy mesét olvasok, mesét olvasni meg szeretek.
A megidézett irodalmi, történelmi alakokat is jó volt felismerni, és kíváncsi lennék, hogy hány van még elbújtatva a sorok között, akiket nem ismertem fel.

Nem lenne ez egy rossz könyv, csak szerintem 150-200 oldallal lehetne rövidebb.
Sokfelől meg lehet közelíteni ezt a regényt, mindenféle címkét lehet rá aggatni, nekem itt is most ez leginkább egy geg volt, de a geg meg elfárad, ha túl hosszúra nyújtják, itt is ezt éreztem.

Csabi P>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Fehér Béla nálam eddig csak a kortárs nagyok mögött ballagott, kicsit lemaradva, de azért látótávolságban, ezzel a regénnyel azonban odarúgtatott melléjük parádézni. Pedig otthagyta a jól megszokott kortárs környezetet, lepukkant polgártársaink világát. És érdekes módon pont ez a történelmi környezet teljesítette ki FB nyelvi humorát, szófacsarásait. Mert három alappillére van ennek a regénynek, a sztori, ami halottaskocsin és delizsánszon robog előre, a nyelvi lelemények, és a mindezek mögött olvasható korrajz, ami merőben eltér a márc. 15.-i nagybeszédek hazug pátoszától.
A történetről nem sokat akarok fecsegni, a számos belinkelt kritika taglalja ezt (bár nem ártana, ha némely kritikus el is olvasná a regényt, mielőtt ír róla, de hát sok az írnivaló, tudom, nincs idő olvasásra). Gondoltam, hogy majd előrángatják a mágikus realizmust a sok szellem, elszálló, picsogó lelkek, dobozi magyar olvastán, de a számomra besorolhatatlan ez a könyv, mert történelminek túl blődli, pikareszknek túl komoly a háttéranyag, a kortárs közegben nem ismerek hasonlót. Sok írónk visszanyúlt a történelmi időkbe, de egyikük sem teszi ilyen szemérmetlen könnyedséggel. Habár a sztoriban látom a könyv egyetlen gyenge pontját, a végét, mintha beleunt volna FB, és türelmét vesztve lekanyarította a történet végét. Vagy csak nagyon toporgott már a kiadó, hogy kellene valami mű.
A nyelvről külön tanulmányt lehetne írni, szerencsére ez nem egy rekonstrukció, hanem inkább egy csinált nyelv, és ez itt sokkal jobban működik, mint a kortárs regényeiben. Néha kicsit harsány, de röhögtető, nincs rá jobb szó.
Ami a könyv komoly részét illeti, az a szabadságharc hétköznapjairól szól, hogy mi is történt itt az emberekkel, miközben két hatalom háborúzott a fejük felett. A nép az mindig csak nép marad, legfeljebb az ülepet cserélik a feje fölött, ami szépen ráereszkedik, mint egy májusi viharfelleg.

2 hozzászólás
Spaceman_Spiff IP>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Érdekes könyv ez, egyrészt könnyed és szórakoztató, másrészt ha az ember elgondolkodik rajta, akkor sok furcsaságot talál benne.
Egyrészt ez a szabadságharc pátoszának lerántása a hétköznapi emberek közé: itt nincsenek nemes lelkű hazafiak, honvitézek; egyszerű katonák vannak, meg félrevezethető emberek, helyezkedők, kisemberek, sodródók és szenvedők. Mindezt megtoldja a furcsa nyelvezet, amit a könyvben meg lehet szokni, és aki ismer legalább egy idegen nyelvet (vagy van történelmi ismerete) az szinte mindenről kitalálja, micsoda. Persze Füzegy vitéz még akkor is érthetetlen „ősmagyart” beszél…
A legjobb viszont a mágikus elemek belesimulása a XIX. század közepi világba. Óriások, vasorrú bábák, kis szárnyas lelkek, kísértetek, varázslat, ezek kellemes és üde hangulatot kölcsönöznek az amúgy néha leülő postakocsiútnak. Ráadásul ez a regény néha kifejezetten vicces, én például imádtam az előre tolt orosz helyőrséget. Kellemes kikapcsolódás azoknak, akik könnyedebb szépirodalomra vágynak.
http://www.prozanostra.com/iras/beugliban-az-igazsag-fe…

nyerw>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Nekem ez nagyon tetszett, de tényleg. Világa, nyelvezete és szimbolikája is eklektikus, és igen sokféle irodalmi hagyományhoz kötődik egyszerre úgy, hogy egyszerre azok paródiájává válik. A Kossuthkifli tulajdonképpen egy pikareszk regénybe oltott korkép, mely a kor irodalmára és napjaink közéletére egyszerre kacsintgat mindkét szemével. Leginkább mágikus realizmusba oltott Jókai-parafrázisnak mondják, de ezt tökéletes hülyeségnek tartom.

Amiért nagy falat lehet a könyv, az a nyelvezete. Egyszerre reformkori, ómagyar, nyelvjárásias és irodalmi, de leginkább mindennek a kifigurázása. Néhány helyen annyira túl van húzva mindez, hogy megértem, hogy föladták páran, netán meg is utálták. Humora nem különösebben kifinomult, nagyjából egy klasszicista komédiába oltott vásári színjáték szintjén áll. És hát igen, rondán beszélnek benne, de Darvasi meg a Könnymutatványosok után ez igazán nem sok. Inkább komikus hatása van, de bennem nem kelti azt a benyomást, hogy a kortárs magyar szépirodalom kötelező jellemzőjét pipálja ki vele a szerző.

Átfogó irodalmi utalásrendszert is működtet a szöveg. A néha szándékoltan frázisokban beszélő típusfigurák (a buta de lelkes hazafi, a hősszerelmes, a romantikus lelkű fiatal hölgy stb.) Petőfi és Csokonai soraiban szólalnak meg, s a kor irodalmának jellegzetes alakjai is megjelennek a szövegben, lásd Lúdas Matyi és János vitéz. A szöveg szándékoltan papírmasé-figuraszerű szereplői közt akadnak egészen meseiek. Tündér és garabonciás diák, az ördög maga, még egy dzsinn(szerű alak) is előkerül.

A közeg azonban, ahol a történet játszódik, közel sem meseszerű. Sivár, mocskos, kihalt, mélymagyar. Az igen kiszámítható végkifejlet pont olyan ízt ad az egész sztorinak, mint egy nyolcvanas évekbeli magyar művészfilmé; de nagyon fölösleges itt minden igyekezet. Nem is az azóta is változatlan magyar néplélek ábrázolása miatt – Schwappach Amádé mint a szemellenzős vakmagyar –, hanem inkább azért, mert a kispolgárral (Vödric) már az elején $@!%, az ördögé lesz minden, és hát úgyis jönnek az oroszok. Na meg az egész országsorsa mély sárba fullad már az elején. Emellett a Kossuthkifli nem a Nagy Magyar Depresszió újabb képviselője, szerencsére.

Peónia P>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Fehér Béla regényei eddig nem kerültek a kezembe, nemrégiben azonban @jethro értékelésének köszönhetően szemet vetettem a “Kossuthkifli”-re. Nem bántam meg. Jókat kuncogtam, többségében élveztem azt a könnyedséget, ahogy Fehér végighajtott ezen a 19.sz-i, delizsanszos, furcsa történeten, de végül mégsem éreztem úgy, hogy fenékig üríthettem volna a felkínált élmény poharát, pedig jól esett volna. Sokat ígérően, erős felütéssel indult a kalandos történet, de a bűvös 1/3-nál enyhén megereszkedett az addig feszesen tartott minőség. Éppen csak…, de beleuntam. Aztán felemelt újra a nyelvi játékosság, a váratlan fordulatok sora, végül azonban nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a regény egyik csillaga elveszett a Pozsony – Debrecen közötti viszontagságos úton.

sztinus>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Bah mi volt ez a vesszőfutàs érthetetlen szavakkal? A beuglit még értettem, a többi annyira zagyvaság, hogy csak kapkodtam a fejem.

LRn>!
Fehér Béla: Kossuthkifli

Kicsit elveszettnek éreztem magam a végére érve. Ahhoz tudnám hasonlítani a könyvélményt, amikor egy kisgyerek elmegy egy hatalmas játékboltba, ahol ki is próbálhat mindent, jól érzi magát, beleszeret egy játékba, amire régóta vágyott, de kiderül, hogy anya otthon felejtette a pénztárcáját. Picit csalódott, de összességében nagyon jó napja volt. A szöveg számomra először tényleg olyan volt, mint egy személyre szabott játékbolt vagy vidámpark: sokszínű, soknyelvű, sokszagú, vicces és mégis komoly. Amolyan posztmodern beütésű, de mégsem entropikus katyvasz.

A nyelvhasználata nagyon szórakoztató volt, imádtam ezt az izgalmas (és baromira vicces) koktélt, a karaktereket is első sorban a nyelvhasználatukból tudtuk megismerni és megjegyezni. Persze a korrajzhoz is rendesen hozzátett ennek a kevert nyelvnek a használata (akkor is, ha ez egy „megcsinált” nyelv; ahogy a reformkori lovas képeken a vágtázó lovak is olyan pózban szerepelnek, amely a valóságban nem létezik, mégis ez adja legjobban vissza a vágtát egy képbe sűrítve). A szereplők beszédstílusa már önmagában hordozza azt a kedvesen ironikus társadalomkritikát és nemzetkarakterisztikát, amely áthatja a könyvet, és persze megjelennek a szavak mágikus tulajdonságai is – ez pedig elvezet a következő dologhoz, amit nagyon szerettem.

A történet tele van mitikus, mágikus, mesés elemekkel is, amelyek teljesen természetes darabjai a világának (pl. a lelkek). Akadnak azért olyanok is, amelyekre rácsodálkoznak: a „maradék magyar” dzsinnszerű megjelenése, meg Batykó terülj-terülj asztalkás mutatványa először hitetlenkedést vált ki, de aztán elég hamar túl(t)eszik magukat rajta. És ha már az evésnél tartunk, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a beszéd mellett az étel (és a különböző ételekhez való viszony) jellemzi a legjobban a karaktereket és rajtuk keresztül persze az általuk megjelenített embertípusokat/társadalmi rétegeket (hiszen egy vásári komédiához hasonlóan egyszerű, tipizált szereplőkről van szó). Az ételhez való viszony is egészen mitikus, már-már vallásos méreteket ölt a kötetben, elvégre A magyar egyfelől édesszájú, másfelől kolbásszal alszik!

A hiányosság, amelyre már utaltam, és amit sokan mások is kiemeltek, az a történet lezárásában van, ami elég sutára sikerült. Ez a road trip amúgy sem egy grandiózus cselekmény, de azért sodor magával, aztán egyszer csak már nem sodor annyira, aztán hopp, vége, nem túl cizelláltan. Kár volt ezzel elrontani.

Az előbbiekből következik, hogy a szöveg leginkább egy bohócra, udvari bolondra hasonlít: könnyeden és humorosan beszél, de kimondhatja a kellemetlen dolgokat is. Nem kell piedesztálra emelnie a szabadságharcosokat, nyugodtan felvállalhatja, hogy milyen lehetett az egyszerű ember hozzáállása a politikához. Ez volt az első találkozásom Fehér Bélával, de nem az utolsó. Összességében szerzett egy jó napot.


Népszerű idézetek

kiscsillag0310>!

A magyar egyfelől édesszájú, másfelől kolbásszal alszik.

38. oldal

kiscsillag0310>!

Ugye, nem haragszik rám? Mert a magyar ember csak háromért haragszik, ha a pipáját bántják, ha pénzt kérnek tőle, meg amikor tótnak mondják.

271. oldal

robinson P>!

– Uram, tisztában vagyok a kötelességemmel!
– Tehát egy órán belül főbe lövi magát?
– Szükségtelen. Ezennel megkérem a lánya kezét.

13. oldal

kiscsillag0310>!

– Vőlegénye igazán kedves ember. Akár a mindennapi hideglelés.

184. oldal

Wiggin77>!

– Anyácskám arra tanítyott, csoda nincsen is, csak elménk vet bukfencet, ha tudása hiányos – magyarázta Batykó, mire az őrnagy az egyik nyárssal jókorát húzott a hátára.
– Hé, csálé, mi a te anyácskád? Valami nagyokos némber?
– Megholt már, ritkán tanálkozunk.

95. oldal

Csabi P>!

Tudni akarja, mi volt bátyám véleménye a politikáról?
– Nem érdekel!
– Lágyult agyú óriás, aki saját ürülékén él, de elvárja, hogy a nép is naponta falatozzon belőle.

50. oldal

Wiggin77>!

– Hiszek neked. Toportyán a pofád, de a szemed őszinte!

34. oldal

Kapcsolódó szócikkek: farkas
freegyes>!

– Hiszen élek! – tapogatta magát Vödric. Könnyek futották el a szemét.
– Csakhogy összetrágyáltad magad, komé, attú’ van a fosbűz! Az ulánusod már a pokolban vacsorázik az elhalt rokonságával! Szelíd arca, szőke haja vót, bőrvírt borította a mellyit, de hiába, mert hátulról lecsaptam a bal karját. Erre tírdre rogyott, azt nyöszörögte, pityé, pityé!
– Az mit jelent? – kérdezte Vödric.
– Tudja a gyalogrípa! Lenyestem a másik karját is, hogy ne tudjon imádkozni, aztán megrepesztettem a koponyáját. Szakadt, mint a hadházi dinnye! Láttam a lelkit elszállani.

Wiggin77>!

– Brávó, cukkerli, szépen halad! Keményedik, akár a felvert tojáshab! Lassacskán jellemspillerré dagad!

211. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Anthony Capella: A kávék költője
Balogh Béni: Csatára fel!
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Tizenkét szék
Örsi Ferenc: A Tenkes kapitánya
Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák / Beszterce ostroma
Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák / A beszélő köntös
Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák
Jules Verne: Sándor Mátyás
Ivan Vazov: Iga alatt
Ordódy Katalin: Kulcs és kard