Az ​anatómus 79% 18 csillagozás

A történet egy valós személy, egy 16. századi tudós életét, illetve életművét dolgozza fel; az utóbbit, a De re anatomica c. értekezést (Velence, 1559) egészen konkrétan beledolgozva a regénybe.
Mateo Colón, a Padovai Egyetem kirurgusa, Vesalius tanítványa és utóda a katedra élén, egyfelől az emberi test elkötelezett kutatója, reneszánsz gondolkodó és művész, másfelől a regény lapjain mint reménytelenül szerelmes férfi kel életre. Mateo Colón tehát a női szívekhez vezető kulcsot kereste, miközben orvos-anatómusi kíváncsisága odavezetett, hogy egy kulcsfontosságú női szerv működését sikerült feltérképeznie. Bizton állíthatjuk, hogy nem elsőként a emberiség ismert története során, viszont neki volt először kellő bátorsága, elszántsága és mindenekelőtt tudományos igénye, hogy tapasztalatait, majd az erre épülő – mellesleg igencsak megkérdőjelezhető – elméleteit papírra vesse. (A tárggyal egyébként csak a fent nevezett opusz XVI. fejezete foglalkozik, tudománytörténeti szempontból valószínűleg sokkal jelentősebbnek számítanak az értekezés egyéb részei, például a tüdő vérkeringésére vonatkozó, ténylegesen újkeletű észrevételek.)

Andahazi regényének botrányok övezte megjelenését, illetve itt a molyon is ráaggatott erotikus címkét tehát Mateo Colón érdeklődésének sajátos ténye okozza, de aki könnyed, sikamlós regényre számít, meglehet csalódni fog. Ez a regény a szexualitással foglalkozik, de nem erotikus. Ugyanakkor ténylegesen testközelbe hozza a korszak sajátos keresztény-reneszánsz miliőjét – egyetemi cellák, hullaházak, inkvizíciós perek, bordélyházak fullasztó légkörében követhetjük nyomon vallásfilozófia és élettudományok mai szemmel meghökkentő találkozását. A harmadik nővérhez hasonlóan, ez a könyv is sokrétű, bizarr, kicsit hatásvadász, egyszerre sötét és gunyoros, és bár nem szűkölködik az ún. felnőtt tartalomban és a gyomorforgató motívumokban, szerintem általában és átfogóan szól az emberi vágyak és függőségek természetéről és visszásságairól.

„Ez a szempár a babonás lelkekben rémületet s baljós előérzeteket keltett, a vallásos lelkületűekben pedig a sátántól való félelmet idézte fel, mert tudnivaló volt, hogy ha egy szép nő eszes, az az ördög befolyásának kétségtelen jele.”

Ehhez a regényhez, amiről szerintem tényleg alig hallott valaki, még a moly.hu-s pályafutásom elején jutottam el, és azóta piszkálta a fantáziámat. Végre, jó sok évvel később, el is olvastam, és örömmel jelentem: ehhez foghatót még nem találtam az olvasmányaim között.

Korhű volt, ironikus, tudományos, merész, nagyon merész, provokatív és szókimondó. Nekem nem is kell több!

Az anatómus, Mateo Colonról szól, aki egy fiktív reneszánsz ember: tudós, művész, állandó kereső. A történet szerint ő fedezi fel a női testen a klitoriszt, és ír erről egy könyvet, amivel persze az inkvizícó figyelmét is magára vonja.

A téma és a kor is magával hozza, hogy ez bizony felnőtt regény. És ezt vegyétek elég komolyan, nem csak az erotikus volta miatt, de itt bizony részletes testi folyamatok, gyermekprostitúció, a kor divatos nézetei, gyilkosságok is helyet kapnak. Komolyan helyet.

Én viszont végig valami furcsa kíváncsisággal olvastam, annyira különleges a regény témaválasztása hogy döbbenet. Nagyon érdekes volt! Tele volt idézetekkel, filozófiai eszmefuttatásokkal testről és lélekről, kinetikus anyagokról és szubsztanciákról. Azt hiszem jó szívvel csak kalandoroknak ajánlom. ;)

A mű egészét én inkább egy ironikus emlékműnek éreztem, ami megmutatja, hogy az egyház mennyire kétszínű a testi folyamatokkal kapcsolatban, ami kicsit a férfiak nagyképűségét is helyrerakta. Ironikus volt az is, hogy a nagy férfi felfedezés, miszerint van „Vénusz gyönyörének” nevezett női testrész, azért valószínűleg a nők előtt nem volt titok, de erről őket sosem kérdezték.

Remek kordokumentum, meghökkentő jelenetekkel, filozófikus tárgyalással és a kor bűnös testiségével tele. Ha érdekel a szexualitás története, szívesen kalandoznátok a reneszánsz Itáliában, akkor olvassátok!

Úgy éreztem, hogy a regény végén valahogy megtörik a történet íve, és egy kicsit összecsapottnak tűnt, ahogy a hölgyekkel elbánt a szerző. Szegény Inés és a pompázatos Mona Sofía is többet érdemelt volna ennél! (Kidolgozottságban, leírásban, időráfordításban.) Ennek ellenére most is azt mondom, hogy ez a fickó nagyon tud írni, brutál jók a témaválasztásai, és kitűnően ábrázolja az adott korszakot (itt: itáliai reneszánsz, A harmadik nővérben: a XIX. századi romantika). Van benne valami… ördögi.

Az orvosi szakma iránt érzett, még most sem múló vonzódásom miatt vettem le ezt a könyvet a polcról, teljesen látatlanban, fogalmam sem volt, hogy miről is fog szólni. Végül most, hogy a végére értem, ambivalens érzéseim vannak a regénnyel kapcsolatban. Egyrészt nagyon tetszett az író stílusa, elképzelésem szerint is valami ilyesmi lehetett a reneszánsz Itália. Ugyanakkor azért voltak tényleg gyomorforgató részletek (gyermekprostitúció, hogy csak egyet említsek), ezek valószínűleg az én tűrőképességem határain kívül estek, nem a szerző hibája inkább a koré, ha már….
A legérdekesebb számomra nem is a cselekmény volt, hanem a kor felfogása, hogy milyen kognitív disszonanciát teremtett az emberekben a tudomány és az egyház ellentmondásainak összeegyeztetése, hogy hogy tekintettek a nőkre.
Nagyon bátornak tartom az akkor élő tudósokat, felfedezőket, polihisztorokat. A tiltás ellenére is hajtotta őket a kíváncsiság, ki tudtak állni a sok szűklátókörű ember elé és végül, ha arra került a sor, képesek voltak meghalni tanaikért. Nélkülük vajon hol lennénk ma?

Tök jó. Olvassátok el egyúttal A három nővért is.