Miskolc–Nyizsnyij-Tagil–Miskolc 1 csillagozás

Fazekas György nevével és visszaemlékezéseivel először a Pergőtűz című kötetben találkoztam – ő volt az, aki elhatározta, hogy ha megdöglik is a fronton munkaszolgálatosként, legalább stílusosan teszi: egy halott bajtársa motyójából előkerült, békeidőben számára megfizethetetlen dizájnercuccot, Mangold Béla Kolos alsónadrágot magára rántva (https://moly.hu/idezetek/1781143). Engem az ilyen Örkény-pozitív fickók mindig lenyűgöznek (és amúgy van is valami örkényes Fazekas mosolyában meg szemállásában, komolyan), így izgatottan vártam a vele való „személyes” találkozást a Sára Sándor által jegyzett, Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál című dokumentumfilm-sorozatban. (Ennek a sorinak a kivonatából készült a Pergőtűz). Ahogy azt reméltem, ritka élvezetes volt hallgatni (aki ezek után kifejezetten Fazekasra lenne kíváncsi, annak igencsak ajánlom az említett sorozat ötödik, Munkaszolgálat címen futó epizódját, melyet teljes egészében a hősünkkel való interjúnak szenteltek), ezért nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy Fazekas György nemcsak elbeszélte, de papírra is vetette második világháborús emlékeit, ebből született a Miskolc–Nyizsnyij-Tagil–Miskolc.

Míg a dokumentumfilmben Fazekas kifejezetten és témába illeszkedően csak a Don-kanyarnál töltött munkaszolgálata idején vele történtekről mesél, a könyv két periódust tárgyal: a munkaszolgálatos időszakot, majd pedig az ezt követő szovjet hadifogság éveit. Mivel az interjú során Fazekas gyakorlatilag az összes, könyvében is lejegyzett epizódról megemlékezik, azoknak, akik a film ismeretében veszik kézbe a kötetet, hatalmas újdonságot a mű első fele nemigen fog tartogatni (ugyanakkor, lévén az írott szöveg mégiscsak más élményt nyújt, mint az élőbeszéd, unalmasnak vagy varázsa vesztettnek sem mondanám), a második rész viszont, noha úgy érzem, nem feltétlenül öregedett jól, egészen érdekes.

Bár Örkény frenetikus, Lágerek népe címet viselő műve már mesélt nekem a hadifogságról, az inkább egy történetek sokaságában elkapott emberilélek-rezdülésekből emelt csoda volt; a műalkotásig emelt irodalom rétegzettségét magán nem viselő, sokkal inkább a földhözragadtabb, benyomásrögzítésre fókuszáló visszaemlékezés szikárságával bíró íráshoz még nem volt szerencsém e témában. Fazekast ráadásul, foglalkozása (újságíró) és szovjetek iránti egyértelmű szimpátiája okán, hamar ki is emelték, mint alkalmast és hadra foghatót (utóbbi majdnem szó szerint is értendő, ugyanis Fazekas szívesen teljesített volna katonai szolgálatot a szovjet oldalon, ám végül inkább az agyát és nem a testét vették igénybe), megkínálva hol némi tollforgatói melóval, melynek célja a fogságba esett honfitársai közti igehintés volt, hol egy kis pártiskolai fejtágítással. Ha valami nem jellemző a könyvre, hát a túlságosan részletező fejtegetés biztosan nem, amitől egyébként mindvégig összeszedettnek, fókuszáltnak hat a szöveg, viszont az apró, leheletnyi finomságokra kíváncsiak talán úgy érezhetik majd, keveset kaptak. A hadifogság, illetve az itteni ideológiai át- vagy továbbképzés (kinek mi volt épp) sincs különösebben túlragozva, pedig ebbe az évek távlatából különösen érdekes lenne jobban belelátni, még ha némi porréteget növesztett is már magára. Több anekdota szól viszont az akkori nagyfejűekről, így például Rákosiról, az ötvenes évek történései fényében elemezve egykori megnyilvánulásait, és annak ellenére, hogy Fazekas túlzások nélküli, elegánsan megfogalmazott kritikával él, amitől a szavai nem hatnak hiteltelennek, van valami nagyon finom, gerinc mentén futkározó kellemetlenségérzése az embernek, mintha ezek a karaktert lefestő sztorik csak azért kerültek volna bele – a levont következtetések ismertetésével együtt – a visszaemlékezésbe, mert mások sugalmazása vagy Fazekas megítélése szerint illett volna őket belefoglalni.

Fazekas György jól ír, értelmes, szimpatikus fickó, viszont, úgy vélem, ezúttal a film jobb volt. Véletlenül sem gondolnám ezt Fazekas hibájának – egész egyszerűen vannak olyan történetek, amiket ha valaki élőszóban mesél el neked, miközben a kandalló (vagy a konvektor) előtt ültök karosszékben, egy-egy bögre szétcukrozott citromos teával a kezetekben, a nyálad elcsöppen a gyönyörűségtől, de leírva már nem feltétlenül képesek földhöz csapni, tekintve, hogy az élet nem mindig tud papírra vetve szédületes kalandregénnyé válni. Ám ha egy jó dumájú, magával ragadó előadásra képes nagyapa vagy tiszteletbeli nagyapa előadásában hallgathatjuk meg, annál inkább. Fazekas pedig, mint fentebb említettem, egyszerűen remek a Sára-féle dokumentumfilmben. Úgyhogy nézzétek, hallgassátok, megéri.